„A remény hullámvasútja” – interjú Csiszár Klára professzorral

A Bécsi Főegyházmegye munkatársa az egyház szívében beszélgetett a Megújul.hu nagykövetével. A pasztorálteológussal október 15-én készült interjút a szerző hozzájárulásával közöljük magyar nyelven.

Rómában, őszi déli napsütésben a csendes Campo Santo Teutonicon keresünk menedéket Csiszár Klárával. A szinódus félidejénél tart, és a reális elvárások kérdése egyre sürgetőbbé válik. Az egyetemi tanár, oktatásért és kutatásért felelős rektorhelyettes „belső hullámvasútként” írja le benyomásait. Ebben a beszélgetésben megosztja reményeit és meggyőződéseit az egyház jövőjével kapcsolatban.

– A szinódus már két hete tart. Milyen érzéseket és reményeket kelt ez Önben?
– Az elmúlt napokban többször használtam a hullámvasút képét. Az érzelmi feszültség folyamatosan jelen van – néha fenn vagyok, néha mélyponton. Nem könnyű találkozni a különböző hangokkal és nézőpontokkal, miközben mindig ott van a kérdés a fejemben: hová vezet minket ez az út? Mindazonáltal reményt merítek az itt közreműködő emberek elkötelezettségéből. Sokan feláldozzák az idejüket, és készek bátran új utakat keresni az egyház számára. Ez azt mutatja számomra, hogy minden különbség ellenére van egy erős közös alap.

– Ezúttal másképp érzi magát, mint a korábbi szinódusi ülésszakon? Más a légkör a csoportban?
– Abszolút. Már az összejövetel elején érezhető volt a különbség. Nem idegenként jöttünk össze; jól ismertük egymást. A teológusok csoportjában jó volt újra ismerős arcokat látni. Sok püspökkel is újra találkoztam a világ minden tájáról, és ez ismerős érzést ad. Ez az ismeretség szilárd alapot teremt a munkához. De persze két hét után az ember érzi a nyomást is.

Egyesek nagy, gyors változásokat akarnak, mások nem. De az a benyomásom, hogy kialakulóban van egy „okos közép”, amely azt mondja: „Jöjjünk össze, és járjuk együtt az utat”.

Ehhez idő, türelem és bátorság kell.

– Az ilyen csoportokban szinte elkerülhetetlenek a konfliktusok. Milyen frontok alakulnak ki? Le tudná írni részletesebben a csoportokat?
– Nem könnyű erre válaszolni, de nagyjából három csoportot látok. Az első nem akar semmilyen változást, ragaszkodik a régi elképzelésekhez. A második csoport konkrét döntéseket és gyors reformokat vár. Ők többet akarnak, mint amit ez a testület el tud érni, hiszen itt nem közvetlen döntéshozatalról van szó. És van egy növekvő csoport a középen, amely nyitott és tanulni akar, ezért átfogó képet alkot a kérdésekről. Ez a csoport gyakran közvetítőként lép fel és levezeti a feszültségeket, ami segít hidakat építeni és leküzdeni a „buborékos” szemléletet.

– Az egyházi szolgálat és a nők szerepe gyakran vitatott kérdés. Ez itt is így van?
– A szolgálat és a nők szerepének kérdése folyamatosan napirenden van, de ezt sokan félreértik. Nem hiszem, hogy most teológiai vitákra van szükségünk, inkább egy tágabb keret szükséges ahhoz, hogy újragondoljuk a nők szerepét az egyházban.

A következő hetekben nem fogunk női diakónusokat felszentelni, de ez nem jelenti azt, hogy a kérdés lekerül az asztalról. Arról van szó, hogy a nőket vezetői pozíciókba hozzuk és láthatóbbá tegyük őket.

Ehhez türelemre és bátorságra van szükség, hogy a szolgálatot mélységében újragondoljuk, és a nőket bevonjuk a döntéshozatali folyamatokba.

– Ön gyakran említi a sensus fidei-t, a hívők hittudatát. Milyen jelentősége van ennek a szinóduson?
– A sensus fidei a szinódus alapszólama. A II. Vatikáni Zsinat közelebb hozott minket ehhez a fogalomhoz, ez most a munkánk teológiai alapja. Arról van szó, hogy meghallgatjuk a híveket, tiszteletben tartjuk az észrevételeiket. Gyakran kérdezték tőlem, hogy bizonyos püspökök, akik szigorúbb álláspontot képviselnek, hitelesen képviselik-e a híveiket. Bizonyos esetekben igen. És ez óriási alkalmazkodóképességet igényel. A romániai egyház nem olyan, mint az ausztriai. Ott nem tarthatok ugyanolyan előadásokat, amilyeneket Bécsben tartanék, mert mások az igények, más a kulturális kontextus.

– Lát a szinódusban a közösségek önszerveződésére vonatkozó aspektust is?
– Igen, mindenképpen. Linzben például már sok közösség önmagát szervezi. A laikusok egyre több felelősséget vállalnak, és emlékeztetnek minket arra, hogy a keresztség által mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy aktív szerepet vállaljunk az egyház építésében.

Nem várhatjuk többé, hogy a felszentelt személyek formálják számunkra, helyettünk az egyházat.

A szinodalitás azt is jelenti, hogy státuszunktól függetlenül mindannyian felelősséget vállalunk.

– Úgy tűnik, hogy a linzi esemény is befolyásolta ezt a dinamikát. Mit ért el az ottani találkozó?
– Linz valóban fordulópont volt. Sokakkal volt lehetőségünk személyesen találkozni, kapcsolatokat építeni. Ez elmélyítette a bizalmat, ami itt, Rómában is érezteti hatását. Az emberek közelednek egymáshoz és nyíltan beszélgetnek, még akkor is, ha bizonyos témákban nem értenek egyet. Linz lehetőséget teremtett arra, hogy emberként találkozzunk, és ne csak mint teológusok vagy püspökök, akiknek rögzült álláspontjuk van. Ez erősíti az együttműködést, megkönnyíti a hídépítést.

– Mit várhatnak az osztrák hívek ettől a szinódustól? Vannak-e konkrét kezdeményezések, amelyeket haza lehet majd vinni?
– Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak, függetlenül attól, hogy hol a helyünk az egyházban, le kell fordítanunk a szinódus üzenetét a magunk nyelvére. Számomra személy szerint ez azt jelenti, hogy a teológiai karon betöltött szerepemben intenzívebbé teszem az együttműködést a különböző emberekkel, és sokféle személy bevonásával irányítom a fakultást.

Be kell fejezni az úgynevezett „one-man-show”-mentalitást, amely még mindig uralkodik az egyház egyes struktúráiban.

Minden közösségben fel kell tennünk magunknak a kérdést: valóban mindenki képviselteti magát? Van-e hangja a menekülteknek, a fogyatékkal élőknek, a fiataloknak? És ha felismerjük a hiányosságokat, akkor törekednünk kell arra, hogy bevonjuk őket, akkor is, ha ez gyakran kényelmetlen. De ez szükséges ahhoz, hogy szinodális egyházzá váljunk.

– Mi a benyomása, képes ez a szinódus kontinentális szintű változást kezdeményezni?
– Nagyon remélem. Arra számítok, hogy a szinódusi törekvéseket úgy fogjuk megerősíteni, hogy kontinentális szinten és a püspöki konferenciák szintjén folytatjuk őket. Ha a szinódus jól működik, akkor nem szabad, hogy Rómára korlátozódjon, hanem folytatódnia kell a helyi egyházakban. Van egy logikus íve ennek a folyamatnak, amely arra épít, hogy fontos a visszacsatolás. A konkrét döntéseket a kontinensek szintjén, és a püspöki konferenciák szintjére kell meghozni, mielőtt azok a helyi egyházakba kerülnének. Ez erősíti majd a szinodális egyházat, és akkor a hívek világszerte azt érezhetik, hogy az ő szempontjaikat is meghallgatják, figyelembe veszik, így azok mentén épül az egyház.

Beszélgetőtárs: Georg Schimmerl

Magyar fordítás: Kiss Edina

 Megosztó kérdések: mit várhatunk, és mit ne várjunk a megújulástól?

A hétfői szinódusi tájékoztató több fontos témát érintett, beleértve a püspöki közösség szerepét, az egyházi reformokat és a szinódus jövőbeni irányvonalait. Szó esett arról is, hogy milyen messze van a cél.  

A szinódus hétfői, október 21-ei sajtótájékoztatója ezúttal is a Vatikánban található Sala Stampában került megrendezésre, ahol az újságírók első kézből kaptak tájékoztatást a XVI. Püspöki Szinódus második ülésszakának aktuális munkálatairól. A sajtótájékoztató résztvevői közé tartozott Matteo Maria Zuppi bolognai érsek, aki a szinódus rendes tanácsának tagjaként bemutatta az eddigi fejleményeket, és hangsúlyozta a közös út fontosságát az egyház megújulásában. Manuel Nin Güell görögországi bizánci rítusú katolikus püspök szintén megszólalt, kiemelve a keleti katolikus közösségek sajátos kihívásait és hozzájárulását a szinódusi folyamatokhoz. Az oxfordi monostorból érkező Timothy Peter Joseph Radcliffe atya a szellemi megújulást hangsúlyozta, míg Nathalie Becquart nővér, a szinódus titkárságának alárendeltje a nők egyházban betöltött szerepére hívta fel a figyelmet. Végül Paolo Ruffini, a Kommunikációs Dikasztérium vezetője és Sheila Leocádia Pires, a Dél-Afrikai Katolikus Püspöki Konferencia kommunikációs tisztviselője a média szerepét tárgyalták a megújulás folyamán.  

Timothy Peter Joseph Radcliffe OP (Fotó: Vatican Media)

Ez nem egy címlapsztori  

A felszólalók között elsőként Timothy Radcliffe kapott szót, aki határozottan kijelentette, hogy a megújulástól nem érdemes radikális változást várni. „A keresztény szabadság nem korlátozódik egyetlen személyre, nem korlátozódik csak ránk, hanem mindig a közösségről szól, arról, hogy

Isten szüntelenül jót akar a teremtett világnak, benne nekünk, teremtményeknek. Ezt kellene felismernünk,

amikor a megújulásról beszélünk. Tudom, hogy a sajtó meghökkentő bejelentésekre készül, de szerintem hiba lenne hajszolni a megújulás útját. Ez a zsinat olyan megújulásról szól, amely a lelkünkben zajlik” – mondta Timothy Radcliffe, majd hozzátette, ahogy belülre, úgy kifelé is kell figyelnünk. Mint említette, a világban jelenleg is zajló fegyveres konfliktusokra reagálnia kell az egyháznak, vagyis a híveknek. Mert az egyház nem egy megközelíthetetlen intézmény, hanem a megkeresztelt emberek közössége. A szerzetes ironikusan megjegyezte azt is, hogy egy békére törekvő egyház nem fog az újságok címlapjaira kerülni, de ettől még sokkal fontosabb, mint bármilyen címlapsztori. „Úgy gondolom, hogy ennek a zsinati időszaknak a legizgalmasabb kihívása az, hogyan tudjuk eljuttatni az emberekhez a hírt: belső megújulásra hív az egyház.”  

Matteo Maria Zuppi bolognai éresek (Fotó: Vatican Media)

A megújulás apró gesztusokkal kezdődik  

Ezt követően Matteo Maria Zuppi bolognai érsek kapott szót, aki felszólalásában szorosan kapcsolódott Timothy atya gondolataihoz. „Felejtsük el a drámai fordulatokat! A megújulás alatt egészen apró tettekre, gesztusokra kell gondolni, amelyeket a keresztények cselekszenek” – mondta, majd emlékeztetett minket Jézus tetteire, amelyek a mindennapi életben történtek, amelyekhez nem volt szükség különleges alkalmakra, hiszen a szeretetnek a mindennapokban kell munkálkodnia.

„Cselekedjünk úgy, ahogy az egyház tagjai az elmúlt 2000 év során tették, járjuk a keresztények útját, és tegyük mindezt ma, a XXI. században.”

Az érsek megjegyezte, hogy egyfajta gyermeki kíváncsisággal várja a megújulás látható jeleit, amelyek a mindennapi emberek életében fognak megjelenni. Mert az egyház missziója nem korlátozódik híres emberekre, nagy nevekre vagy kimagasló személyiségekre. Az egyház missziója minden megkeresztelt ember feladata, akiknek remélniük kell, hogy a keresztény közösség nem szűnik meg soha.  

Nathalie Becquart nővér, a Püspöki Szinódus Főtitkárságának altitkára (Fotó: Vatican Media)

A női híveknek közösségformáló ereje van  

Harmadik felszólalóként Nathalie Becquart nővér markánsan beszélt a nők szerepének fontosságáról a mai egyházban. „Látjuk, hogy a nők egyre inkább részt vesznek a szinódusi folyamatban, és hozzájárulásuk alapvető az egyház jövőjének formálásában. Láthatjuk azt is, hogy a nők aktív jelenléte a szinódusok során, valamint az egyház minden szintjén elengedhetetlen. A nők jelenléte hozzájárul a közösségi élet formálásához és a hit megélésének új formáihoz.” Becquart nővér ezzel arra is utalt, hogy

a szinódus a részvétel és az együttműködés szellemében zajlik, ahol minden hívő, nemre való tekintet nélkül, fontos szerepet kap.

Végül köszönetet mondott a keresztény nőknek, akik bátran cselekednek az egyházért. Legyen szó gyereknevelésről, világi munkáról vagy bármilyen mindennapi tevékenységről, a katolikus nőket ugyanúgy missziós munkára hívja az egyház, mint férfi tagjait. Végül a nővér felszólalását követte Manuel Nin Güell görögországi bizánci rítusú katolikus püspök beszéde, aki a béke munkatársainak nevezte a megkeresztelt embereket.  

A szinódus vége a megújulás kezdete  

A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy közeledik a szinódus vége, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy folyamat a végére ért, épp ellenkezőleg. A szinódus vége felé haladva egyre inkább közeledünk a megújuláshoz, a katolikus egyház megújulásához. Ez a mérföldkő pedig meghatározza a keresztény közösség jövőjét.