Tag Archive for: egyház

Kovács András Péter: Az egyház olyan, mint a Netflix

A katolikus gimnazistából lett jogászból lett humorista olyan egyházról álmodik, ahova jó megérkezni, ahol a pap szellemi ezermester, és ahol a kudarcok ellenére is lehetünk boldog katolikusok.

– Ferenc pápa arra buzdítja a hívő embereket, hogy álmodjuk meg együtt, milyen legyen a jövő egyháza. Neked mi az egyházálmod?
– Egy olyan hely, ahol mindenki jól érzi magát, ahová mindenki szívesen megy, mert úgy érzi, hogy kap. Ne gyomorgörccsel kerüljön az ember a pap elé. Ha valami húsbavágó kérdésem van, akkor ne azt mondja az egyház, hogy „imádkozom érted”, hanem adjon XXI. századi, épkézláb válaszokat. Annyi mindennek lett neve az elmúlt évtizedekben – ilyen például a depresszió, amit ma már nem intézhetünk el azzal, hogy ő most szomorú, rossz kedve van. Onnan kezdve, hogy neve van, hogy le tudjuk írni az agy kémiai reakciójaként, már nem kielégítő válasz, hogy „boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalódnak”. Ezeket a létező jelenségeket kellene az egyháznak is nevén neveznie és helyén kezelnie. Ahogyan kibillentünk abból az állapotból, hogy a Föld lapos, ugyanígy

fel kéne hagyni az ember kissé lelketlen megközelítésével, amit az egyház gyakran képvisel.

Erre mondhatjuk, hogy az élet a lemondásról, az önfeláldozásról is szól, de az emberek hihetetlenül szomjaznak a lelki értelemben vett valódi jóllétre. Az egyháznak ehhez van egy fontos adottsága: közösséget tud biztosítani. Minden olyan út, önismereti könyv, tanfolyam, ami nem von be egy közösségbe, szerintem zsákutca. Az egyház részéről a feladat fele meg is van oldva: létezik egy közösség, amiben az ember gyógyulást találhat, épülhet – már csak a másik felét kéne hozzátenni.

– Mintha épp ezekre a hiányokra adna választ a szavaival, tetteivel a már említett katolikus egyházfő. Neked mi a benyomásod Ferenc pápa személyiségéről?
– Nem vagyok büszke rá, de nem követem szorosan a pápa tevékenységét. Olyan lötyögősen illeszkedem évek óta a katolikus egyházhoz, hogy nem tudom sem méltatni, sem megítélni Ferenc pápa dolgait. Ha ez most egy vizsgatétel lenne, egy nagy egyest kéne beírnod nekem.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Ám a beszélgetésünk nem a pápa értékeléséről szól, a válaszod pedig azt üzeni, hogy talán te is annak a hatalmas közösségnek a tagja vagy, akik hívő létükre eltávolodtak az egyház intézményétől – a legutóbbi népszámláláson is rengetegen üzentek olyasmit, hogy ne faggassák őket a vallási hovatartozásukról.
– A hit olyan dolog, amiről az ember nem szívesen nyilatkozik a népszámlálónak vagy egy online kérdőívnek. Eközben

nagyon sok emberben ott van a hely Isten számára. Szerintem az egyik legnagyobb bizonyíték Isten létezésére, hogy beszélünk róla.

Szükségünk van rá. Ott van az a bizonyos nem válaszoló 40 százalék, akik talán szeretnék betölteni ezt az űrt a lelkükben, de nem érzik, hogy ebben őket valamelyik felekezet segítené.

– Ha kicsit konkrétabban kéne meghatározni a jövő egyházát, milyen lenne szerinted az a szervezet, aminek elkötelezett, aktív tagja lennél?
– Ha a személyes tapasztalatomból indulok ki, akkor olyan egyházhoz tartoznék szívesen, ahol a pap megkereszteli a gyermekeimet – engem ilyesmi pattintott le a helyi egyházhoz tartozásról. Az akkor már ikervárandós feleségemmel háromszor mentünk el a megbeszélt időpontra a paphoz, hogy a keresztelés részleteiről egyeztessünk, de amikor harmadjára sem volt otthon, azt mondtuk, hogy köszönjük szépen… Vagy amikor a nagyobbik fiam elég nagy lett, gondoltam, elviszem cserkészkedni, és akkor azt mondták a katolikus cserkészeten, hogy nincsen hely. Ezzel engem a helyi katolikus közösség el is helyezett – valahol magán kívül. A jövő egyházában ne érezze úgy az ember, hogy felvételiznie kell – inkább legyen befogadó hely, ahova jó megérkezni. Ahol nem azzal kezdik, hogy „sorold fel a bűneidet!”, hanem hogy „hogy vagy?”.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Miután te magad is fontolgattad a papi hivatást, adódik a kérdés: milyen szerinted a jó pap, milyenek legyenek a jövő papjai?
– Nem csak pap akartam lenni, sok más foglalkozás is vonzott, sok utat ki is próbáltam: elvégeztem a jogi egyetemet, álltam katedrán, színpadon, csináltam televíziós műsorokat, most podcastadásokat készítek. Szerintem a papoknak is valami hasonlóra kell készülniük. Ma már nagyon ritka, hogy kitanulsz egy szakmát, és amit megtanultál az iskolában, azt gyakorlod egy életen keresztül, aztán nyugdíjba mész. A papképzésben is idejétmúlt az a szemlélet, hogy tanuljanak meg jórészt több ezer éves dolgokat, és utána ebből éljenek, ahogy tudnak.

Egy papnak eleve szellemi ezermesternek kell lennie. Az, hogy jó latinból meg ógörögből, nagyon kevés.

Rendelkeznie kéne megfelelő pszichológiai érzékenységgel és szaktudással, üzleti ismeretekkel, alapvető jogi ismeretekkel. Egy plébánia megszervezése ma már komplex gazdasági, jogi környezetben történik, ahol a plébánosnak egyeztetnie kell a polgármesterrel, vállalkozókkal, támogatókkal, de értenie kellene az adománygyűjtéshez, és otthon kéne lennie a közösségi média világában is – miért ne lehetne egy papnak Insta- vagy YouTube-csatornája? És ez csak egy pillanatfelvétel, ahol a sokféleség mellett olyan adaptívnak, rugalmasnak is kellene lenni, amitől ma még fényévekre vagyunk. Ez főleg az idősebb papi generációra igaz, miközben ha a fiatalok nyitottak is erre, látjuk, hogy az hova vezet. Ráadásul a felgyorsult időben ennek az alkalmazkodóképességnek a gyakorlását az a centralizáltság sem segíti, ami jelenleg az egyházat jellemzi.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Két olyan dolgot is említettél, amivel a szinodalitásról szóló szinóduson is foglalkoznak: egyrészt szükség van a papok – és a hívek – folyamatos képzésére, másrészt vége annak a kornak, amikor Róma, illetve Európa volt a katolikus egyház centruma, ezért az egyházi vezetésben is be kívánják vezetni a regionális szemléletet. Ezen a fórumon ugyan csak érintőlegesen került szóba, de sokakat foglalkoztató kérdés a cölibátus – te mit gondolsz a kötelező papi nőtlenségről?
– Az elhivatottság bizonyos szintje számos szakmában kizárja, hogy az illető képes legyen elegendő időt, figyelmet szentelni a párkapcsolatának, a családjának. Sok olyan zsenit láttunk már, akinek a családját bedarálta, hogy ő valamiben zseniális. A papi hivatásra is igaz ez, de nem minden pap zseni. Van, aki papként olyan hőfokon izzik, hogy a család csak hátráltatná a hivatásában, de van, akinek az egészséges létezéséhez, vagy a józan esze megőrzéséhez, a valódi világhoz való kötődéséhez pont hasznos lenne, ha hús-vér, intim kapcsolata volna. Ezért választhatóvá tenném a cölibátust, elismerve, hogy a papi hivatás eleve feltételez valamilyen nagyfokú elkötelezettséget. Ezek az emberek adnak, adnak, adnak, de mi sokszor elfeledkezünk a nagy kérdésről, hogy mikor, miből, kitől kapnak. Olyan nincs, hogy egy ember állandóan csak ad, és nem kap senkitől. Ha nincs az illetőnek házastársa, intim kapcsolata, amiből ő is kaphat, annak nagy baj lehet a vége. Vagy a lelke fogja megsínyleni, vagy mégis talál magának valamilyen intimitást, és akkor abból lesz a baj, vagy a hivatása kerül válságba. Kár emiatt elveszíteni hasznos, tehetséges embereket.

– Milyen bátorítást tudnál megfogalmazni a hozzád hasonló, részben csalódott, részben megfáradt híveknek?
– Az egyház olyan, mint a Netflix: nemcsak dokumentumfilmek, sorozatok, vagy akciófilmek vannak, hanem ott minden van. A te türelmeden múlik, hogy ki tudod-e bogarászni belőle azt, ami téged igazán megfog. Szerintem így kell tekinteni az egyházra is. Ha én is megállok ott, hogy nem fogadott a pap, és nem keresztelte meg a gyermekemet, akkor előbb-utóbb kizötyögök az egyházból, távirányítóval kikapcsolom az egészet. De

ha az ember kellő ideig keresgél, biztos meg fogja találni azokat a kezdeményezéseket, karizmatikus papokat, ügyeket, amik őt meg tudják ragadni.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

Én például a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton belül találtam meg a szenvedélybeteg szülők mellett felnövekvő gyerekek megsegítésére létrejött programot. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom a máltaiakkal. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy az első kudarc után ne dobja el a távirányítót, hanem kicsit böngésszen még.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Magyarul is elérhető a szinodális munkalap

Hasznos segédlet készült azok számára, akik be kívánnak kapcsolódni a katolikus egyház megújításának folyamatába.

Miután 2023 októberében lezajlott a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszaka, a tagok szavazatai alapján elfogadtak és közreadtak egy Összefoglaló jelentést, amely ide kattintva érhető el magyar nyelven.

A Püspöki Szinódus Általános Bizottsága decemberben arra buzdítja a plébániákat, az egyházmegyéket, a püspöki konferenciákat, hogy a jelentés alapján tegyenek konkrét lépéseket abba az irányba, hogy a katolikus hívek megismerjék az eddigi témákat, kérdéseket, egyetértési pontokat, dilemmákat, azokra saját élethelyzetük, tapasztalatuk alapján reagáljanak, és juttassák el visszajelzéseiket a szinódusi titkárságra, hogy 2024 októberében hatékonyan tudjanak részt venni a szinódusi tagok a második ülésszakon.

Két folyamatábrát is közzétettek a szinódus központi honlapján: az egyik az első ülésszak állomásait, szakaszait szemlélteti, a második a 2023 decemberétől 2024 októberéig tartó tevékenységeket vázolja fel.

Az első ülésszak szakaszai (Forrás: Szinódusi Titkárság)

A második ülésszakig vezető út tennivalói (Forrás: Szinódusi Titkárság)

Hogy a két ülésszak közötti idő valóban gyümölcsözően teljen, elkészült egy szinodális munkalap, amely hasznos segédeszköz lehet a konkrét lépések megtételéhez. Ez a munkalap a Megújul.hu fordításában immár magyarul is elérhető, ide kattintva bárki letöltheti.

„Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk”

Az oldalunk indulása óta folyamatosan érkező levelek is igazolják, hogy az egyház, az egyházi szervezet és gondolkodásmód megújulása, megújítása életbevágóan fontos.

Örömmel fogadjuk a megujul.hu olvasóinak írásait, köszönjük, hogy megosztják velünk gondolataikat, véleményüket.

Az alábbiakban egy olvasói levelet közlünk, teljes terjedelmében, változtatás nélkül.

Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret oldalunkon.

* * *

Kedves Olvasó!

Hosszú lesz… Napokig dilemmáztam, hogy megírjam-e ezt a levelet. Már csak azért is, mert rengeteg bennem a düh. Noha nem vagyok híve annak, hogy kendőzetlenül ráhányjuk a másik emberre a belső kritikusunkat, most mégis választanám a szűrőnélküliséget. Ugyanis az alapélményem a  magyar katolikus egyházról az, hogy impotens. És hogy fontosabb számára a kifele mutatott kép, a “ki mit fog szólni”, mint az őszinte emberi kapcsolatok. Ennek a lomha szervezetnek nincsenek csontjai, amelyek a megújulásra való képesség szervei volnának.

Sok kérdéssel jövök ma:

Tudjátok-e, hogy egyre több olyan férfival és nővel találkozom, akik azt mondják, hogy végtelenül nagyot csalódtak a magyar katolikus egyházban? Pedig majdnem mindet, aki ezt meséli nekem, gyerekkorom vagy fiatal felnőttkorom óta ismerem, ugyanis mind-mind “nagyon” katolikus családból érkeztünk, és ma már egyikünk sem jár templomba; sem közösségbe. Szomatikus tüneteink vannak, ha “vallásos” hely közelébe megyünk. Jelez a testünk.

Egyikünk sem vallotta már magát katolikusnak a népszámláláson.

És ez gyászolnivaló.

Úgy tudom, hogy a protestáns és  katolikus oldal is rengeteg hívőt vesztett; legalábbis ezt ordítják a számok. Higgyétek el, vannak emberek ezek mögött a számok mögött is. Többnyire olyan emberek, akiket ez a keretrendszer amelyben a magyar katolikus egyház mozog triggerel. Triggereli a bennünk élő “túl jó” gyereket. A nagyon vallásos, katolikus jó kislányt és a nagyon vallásos, katolikus jó kisfiút. És tudjátok mit gondolok még? Azt, hogy ezek a “jógyerekek” nagyon mélyen elképesztően dühösek.

Egy túl jó gyerek nem is lehet másmilyen, hiszen szűkre szabott dobozban mozoghatnak; nagyon meg akarnak felelni a pszichés hatalommal felruházott Akárkinek. Ez a tekintélyelvű, a hatalmával rengetegszer visszaélő magyar katolikus egyház valamiért kísértetiesen hasonlít sokunk originális családjának működésére. Rugalmatlan korlátok közt pedig nem valósulhat meg az ember optimális testi-lelki-szellemi fejlődése. Az viszont egy alapmegtapasztalás szokott lenni itt, hogy akik korlátokon kívül mozognak (mert mondjuk másképpen gondolkodnak az életről, Istenről, hagyományokról, vallásról), azok abban az egyben egészen biztosak lehetnek, hogy nagyon hamarosan szembesülnek a kirekesztő, megbélyegző, felelősséghárító oldallal. A kirekesztés mellett pedig olyan terhet tesznek az ember vállára, amelyet egyikünknek sem szabadna cipelnie.

Igen, kimondom: a magyar katolikus egyház elképesztően kirekesztő. Tudjátok, mit látok még? Azt, hogy a magyarok kifejezetten szeretnek felelősséget hárítani. Szerintem nem lenne ennyire búvalb.szott a vallásosnak nevezett nép, ha egyszer az életben vállalná a felelősséget önmagáért, a saját egységéért. Miért nem mer nyitott szívvel önmagába nézni a magyar katolikus? Mitől fél, mit lát ott a mélyben? Mi riasztja meg ennyire?

Képben vagytok-e Ti, akik olyan könnyen kitaszítotok, ítélkeztek, megmondotok, hogy azoknak az embereknek, akiknek valaha volt valamilyen szexuális abúzusban részük (vallásos vagy nem vallásos személy által elkövetett bántalmazásban), annak semennyire nem nyújt gyógyulást az a fajta hozzáállás és narratíva, ahogyan az egyházi személyek kezelik a szexualitást? (És akkor itt megannyi megosztott történet eszembe jut azokról a barátaimról, ismerőseimről, akik ilyen sebeket hordozva élnek.)

Mintha ez az egyház nem lenne való annak, aki nagyon súlyos terheket cipel. Szerintetek mennyire van rendben az a gondolkodásmód, ahogyan a szexualitással bántok? De most komolyan: amikor körüljártátok ezt a témát, soha nem kerültetek szembe önmagatokkal? Mert szerintem elképesztő életerő, gyógyulás forrása és vitalitás rejlik a szexualitásban, és abban, ha a ember megtanul jól és szeretettel bánni a saját testével. Miért van az, hogy a katolikus hasítja a testet és emeli a szellemet? Miért van az, hogy emeli a maszkulint és hasítja a feminint? (Vagy minimum toxikus irányba tolja el.) Felülről lehasított spiritualitást látok. Elszomorít.

Súlyos terhek ezek, amit Ti, vezetők raktok az emberek vállaira. A nép pedig összeroppan alatta. Ti pedig egy ujjal sem érintitek ezt a terhet.

Ezért hát, légyszi, ha tehetitek, nézzetek ki a kolostorok és templomok falai mögül, hogy lássátok: nem biztos, hogy nektek van mindenben igazatok. Burokban éltek; akárhogy is van. És ez abból látszik, hogy nem tudtok mit kezdeni pl. a 2x elválttal, a kiugrott pappal/lelkésszel, a meleggel, a romával, a buddhistával, a zsidóval, a hinduval, a családossal, a szinglivel, a gyermekkel.

Látjátok-e, hogy az a narratíva már nem lesz elég válasz a problémák szőnyeg alá söpréséhez, hogy “máshol még rosszabb a helyzet; más egyház is legalább ennyi bűnt elkövetett, sőt…”? Érzitek-e már, hogyha így folytatjátok, egészen biztosan nem lesz elég egy-egy ilyen felelősséghárító, ujjal mutogató mondat? Drasztikus, határozott felelősségvállalásra van szükség. Nem elkenésre.
A megengedő, együttérző türelem nem zárja ki a felelősségvállalást, sem azt, hogy beleálljatok az erőtökbe.

Hadd menjek még tovább:

Azt mondjátok, hogy az egyházatok fiatal… Hadd kérdezzem meg, hogy melyik univerzumban? Egy barátnőm arról mesélt, hogy a szinodális folyamatban a helyi plébánián összehívták a “népet”. Elmondása szerint egy darab 30 éves volt ott (ő maga), a többiek mind 35+ életkorban mozogtak. És zömében férfiak voltak. Megfordult a fejében, hogy “amúgy hol vannak itt a 30 alattiak? Miért hagyták ki őket?” Nagyon tudok rezonálni a barátnőmnek ezzel a mondatával. Mintha a 30 alattiak és a nők nem nagyon léteznének. Vagy minimum nem lennének elég érettek és kompetensek ahhoz, hogy komplexen meglássák az élet különböző aspektusait, és hogy a rendelkezésükre álló információk alapján, a helyzethez mérten a lehető legjobb döntést meghozzák.

Pedig szerintem a 30 alatti generáció sokkal több önreflexiót szippantott már magába, mint a mostani 40+ generáció. Az önreflexióhoz meg kell egy nagy adag bátorság, hogy szembe tudjak nézni a saját, árnyékba taszított, lehasadt részeimmel is. Meg ahhoz is kell egy jó nagy adag bátorság, meg együttérzés, integrált kedvesség magammal szemben, hogy ezeket a részeimet, amelyek halálos homályban csücsülnek, szépen, apránként a fényre simogassam. Szerintem ez a változás egyik alapköve. A nulladik lépés.

Tulajdonképpen azt szeretném mondani ezzel a végtelen hosszú, TedX levelemmel, hogy légyszi, Magyar Katolikus Egyház Vezetői, menjetek el pszichoterápiába! Komolyan! Ide nem elég egy kis felszínkapirgáló mentálhigiénés beszélgetés. Enélkül nem lesz gyökeres változás Magyarországon. Se.

Higgyétek el! Túl sok sebet hordoz ez a nép, és enélkül nem lehet szétszálazni, felfejteni a mélységet. A tényleges változáshoz ez kell szerintem. Olyan ez, mint amikor az ember nem látja a saját hátának közepét de egy jó terapeuta igen. Fizessetek be egy körre pszichoterápiába, Vezetők! Jusson erre is!

Ja, és még egy utolsó szó:

Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk, valláskárosultakért,

akik súlyos terheket cipelünk; értünk, akik kirekesztődtek; értünk, akik úgy tudnak csak gyógyulni, ha távolságot vesznek mindentől, ami katolikus… Kavarja fel helyettünk is az állóvizet ez a Jézus, és vésse fel a falra helyettünk is, hogy “a diverzitás gyógyít”.

Áldott őszt!

Üdv,

valláskárosult, 27 éves, nő