Tag Archive for: egyház

Szinkronban a reménnyel – plenáris ülést tartottak az európai egyházi vezetők

Belgrádban tartották az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) idei plenáris közgyűlését, amelyről Német László érsek, a szervezet alelnöke tájékoztatta a Megújul szerkesztőségét.

Az éves találkozóra június 24. és 27. között került sor – formabontó módon – Szerbia fővárosában, hiszen a helyi érsekség idén ünnepli alapításának századik évfordulóját. A találkozó mottója így hangzott: „A remény zarándokai. Egy szinodális és missziós egyházért.” De vajon milyen úton halad az európai kereszténység? Mire utal a remény, és hogyan valósítható meg a szinodális misszió?

Vita, amely előre mozdít

A plenáris közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt, a kontines püspöki konferenciáinak képviselői, míg további két előadó is jelen volt az eseményen. Robert Francis Prevost bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa a püspököknek a szinodális egyházban betöltendő feladatáról beszélt, Josef Sayer professzor pedig a kontinentális kapcsolatokról és a püspöki konferenciák közötti együttműködésről tartott előadást. A találkozó résztvevői az egyházi kérdések mellett társadalmi és politikai témákkal is foglalkoztak. Német László szerint

a közgyűlésen tapintható volt az egyházi vezetők közötti véleménykülönbség,

különösen is az európai parlamenti választások eredményei kapcsán. „Heves viták voltak a júniusi európai parlamenti választások eredményeiről, ugyanis a 39 püspöki konferencia közül 27 az Európai Unió területén fekszik. A kérdés az volt, hogy milyen irányba megy most Európa, és mire lehet számítani a közeljövőben” – mondta a CCEE alelnöke.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt (Fotó: CCEE)

Változó erőviszonyok között is irányt mutat az evangélium

Német László érsek elmondása szerint az új politikai erőviszonyok komoly kihívásokat jelentenek az egyház számára. Ezért az egyházi vezetők kiemelt témaként kezelték a kereszténység politikai életben betöltött szerepét. „Világos, hogy a keresztények is részt vesznek a választásokon, de a püspökökáltal képviselt vélemény nem lehet egyirányú. Nekünk, egyházi vezetőknek mindegyik párttal együtt kell működnünk, amennyiben erre van lehetőségünk. Ugyanakkor például a német püspöki konferencia elzárkózik minden együttműködéstől a radikális jobboldali pártokkal, mint például az Alternatíva Németországért párt. Illetve Ausztriában is felülvizsgálják az egyház és az Osztrák Szabadságpárt kapcsolatát.” Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az egyház politikáról folytatott diskurzusára. A válasz nyilvánvaló:

a CCEE egyik legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a párbeszédet és az együttműködést

az adott társadalmakban, tehát a politikai szereplőkkel is, függetlenül azok ideológiai hovatartozásától. Továbbá fontos, hogy az egyház megőrizze függetlenségét és hitelességét a politikai életben. Hogy az átrendeződő geopolitikai viszonyok hogyan hatnak a kereszténységre? Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni, mindenesetre annyi biztos, hogy az európai parlamenti választások eredménye és a világban zajló geopolitikai változások nagy hatással lesznek a közösségeinkre. „A CCEE feladata, hogy reagáljon a változásokra, és segítsen az Európában működő püspöki konferenciáknak az evangéliumi értékek megvalósításában” – hangsúlyozta Német László.

A remény útján konkrét lépéseket tettek

A migráció kérdése is nagy hangsúlyt kapott a közgyűlés során. „A döntő többség pozitívan áll hozzá, olyan értelemben pozitívan, mint ahogy a Szentatya is. Tehát tudjuk, hogy mérlegelni kell, hogy hogyan és kiket fogadunk be, és segítünk az integrációban. Nagyon fontos, hogy megőrizzük az európai toleranciát és az együttműködés szellemét, amely a kirekesztés ellen szól. De ehhez hozzátartozik az emberi élet védelme is, amelyet az első pillanattól az utolsóig óvni kell, márpedig ebben különböznek az európai országok álláspontjai” – mondta a belgrádi érsek, majd megjegyezte, hogy az esemény során a püspökök találkoztak Porfirije szerb ortodox pátriárkával is, és közösen imádkoztak a békéért. A háromnapos találkozó alatt minden nap közös Szentmisén is részt vettek a képviselők.

A CCEE emellett kiemelten fontosnak tartja a gyermekvédelem, különösen a prevenció területén végzett munkát.

„A katolikus egyház sikeresen kidolgozott egy nagyon erős gyermekvédelmi szabálysorozatot,

amely jogilag is kötelező érvényű, és sokkal szigorúbb, mint az állami törvények” – mondta Német érsek. Ez a szemlélet segíti az egyházat abban, hogy megvédje a legkiszolgáltatottabb teremtményeket, és biztonságban tudja a közösségeket. A találkozó egyik fontos eredménye Antonio Ammirati atya megválasztása volt a CCEE új főtitkárává. Ammirati atya, aki korábban a CCEE altitkára és szóvivője volt, öt évre kapott megbízatást. A következő plenáris közgyűlésre 2025. október 8-10. között kerül sor Lisszabonban.

„Az egyház számomra olyan, mint a családom” – egy szinodális plébánián jártunk

Vannak, akik még mindig nem akarnak tudomást venni a szinodalitásról, és vannak, akik konkrét lépéseket tesznek, úgy ahogy maga Ferenc pápa kérte. Íme egy magyar példa a cselekedetek szintjén.

A szinodális út, amelyet egy kis magyar közösség kezdett megvalósítani, nemcsak a hívek számára fontos, hanem a magyar egyház számára is példaértékű lehet. Udvarhelyi Zsuzsi, a Piliscsabán működő Klotildliget Plébánia elkötelezett tagja és a helyi Szinodális Munkacsoport vezetője részletesen számolt be nekünk az elmúlt évek szinodális munkájáról és annak eredményeiről. Nem tudunk mást mondani: ez lehet a vezérfonal.

Nem kaptak választ, mégis folytatták a munkát

„2021-ben két kérdést tett fel Szilágyi Szabolcs plébánosunk a szinodális út helyi elindításához: Miként látom az Egyházat? Mire hívja a Lélek az Egyházat? Erre mintegy hetven ember válaszolt írásban, és a plébános atya engem bízott meg azzal, hogy ezeket a válaszokat összegezzem, majd pedig összeállítsam közösségünk szinodális anyagát, egyházi vízióját” – mondja Udvarhelyi Zsuzsi. Az összesített, témákra bontott anyag 2022-ben került a Budai Esperesi Kerületbe, majd onnan a többi plébánia anyagával együtt a székesfehérvári egyházmegyei és az országos szintre, de

válasz, megerősítés sehonnan sem érkezett.

Kérdezzük is, hogy mi lehet a háttérben? Hogyan lehetséges, hogy az egyházért aktívan tevékenykedő hívek nem kapnak semmilyen reakciót munkájukra, meglátásaikra? Mindenesetre egy biztos: ennek ellenére a piliscsabai közösség tevékenyen működik tovább, és folytatta a szinodális gondolkodást is. „Visszajelzést ugyan nem kaptunk semmilyen formában, de minket nagyon megmozgatott ez a munka. 2023-ban ennek a témának szenteltük az éves közösségi napunkat a plébánián. Szinodális úton Piliscsabán – ez volt a cím” – mondja Zsuzsi. A nap során a három nagy téma, vagyis a közösség, a részvétel és a küldetés mentén kiscsoportokban kezdték el feldolgozni a kérdéseket, ahol mindenki elmondhatta, hogy mit gondol és mi a vágya az egyházban. Majd az összesítéseket online megosztották Görföl Tibor teológussal is, aki hamarosan reflektált a hívószavakra, végül egy inspiráló előadást tartott a közösség számára a szinodalitásról.

A piliscsabai közösség tagjai aktívak (fotó: Piliscsaba plébánia)

Az egyház az otthonunk

„A szinodális munkacsoport ezután folytatta és a mai napig is aktívan folytatja a munkáját. Időről időre összejövünk megbeszéléseket tartani arról, hogyan tovább. Kevesen vagyunk, de mindannyian elkötelezettek és nyitottak vagyunk a szinodalitásra”– mondta Zsuzsi, kiemelve, hogy ez az összefogás és a közösség aktív részvétele nélkülözhetetlen az egyház megújulásában. Piliscsabán egyébként ma fiatalok, gyerekek, házasok, édesanyák, férfiak, de még az idősek számára is működik külön-külön befogadó közösség, nem is egy. A plébánia több terme és nagy konyhája, valamint kertje is a közösséget szolgálja a hét minden napján. A templom oldalában egy örökimádás kápolna is található, ahova bárki betérhet a nap során elcsendesedni, imádkozni. Sőt, a templom is nyitva van napközben. Mindennek köszönhetően a piliscsabai hívek nemcsak beszélnek az egyház jelenéről és jövőjéről, hanem aktív formálói a jövő egyházának. A harmincnégy oldalas szinodális anyagukat elolvasva is kitűnik, hogy a közösség számára fontos az egyház hagyományainak megőrzése, ugyanakkor vágynak a megújulásra. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott:

„Az egyház számomra olyan, mint az otthonom, a családom vagy az anyanyelvem.

Benne nőttem fel és benne tudom értelmezni magamat és a külvilágot, és a világ eseményeit is. Az egyházat élőnek látom, sokfélének, gazdagnak, ugyanakkor sebzettnek, tökéletlennek, gyarlónak. Olyannak, amilyen mindig is lehetett a tizenkét tanítvány óta, akik szintén sokfélék voltak, gyarlóak és gyengék, de nagyon vágyódtak valami szépre, nagyobbra, jobbra, mint amire maguktól a hétköznapi életben képesek voltak. Hiszem azt, hogy Jézus, az egyház alapítója és feje ma is ugyanúgy meghív és vezet bennünket ebben az egyházban, mint legelőször a tizenkét tanítványt.”

A megújulás útján járva

A közösségi visszajelzésekből tehát egyértelműen kiderül, hogy a hívek erősen érzik az egyház megújulásának szükségességét. „Európa válságban van, a népegyház megszűnt, az intézményrendszer roskadozik” – olvasható az egyik összegzésben. De fontos kiemelni, hogy a közösség nagy hangsúlyt fektet az egyház hagyományainak és értékeinek megőrzésére is, valamint a hiteles tanúságtételre, amelyek segíthetnek felnyitni az útkeresők szemét egy olyan világban, amelyben a hívők száma folyamatosan csökken. Nem vitás, hogy a közösségi élet erősítése, az aktív részvétel és a hívek bevonása a plébániai életbe alapvető fontosságú a jövőben. Míg a másik fontos téma, a küldetés, rávilágít arra, hogy jézusi bátorságra lesz szükség a valódi megújuláshoz. „Hitem szerint

a Szentlélek ma is arra hívja az egyházat, hogy hű maradjon Jézus radikális, kemény beszédéhez,

példát mutasson az önzetlenségből és a befogadásból” – írta egyik résztvevő. A hívek is érzik, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt kell fektetni az evangéliumi értékek megélésére és a hiteles tanúságtételre. Ezt képviseli a piliscsabai hívő közösség, akik elkötelezetten cselekszenek saját egyházközségükben. A piliscsabai hívek példát mutatnak sok más magyar plébánia számára. „Szerintem itt Piliscsabán adott a kétoldalú nyitottság, az egyház jól működik. Sokan vannak, akik adni akarnak, és sokan, akik képesek befogadni mindezt” – mondja végül Zsuzsi. A piliscsabai közösség munkája is igazolja, hogy az elkötelezettség és a hívek aktív részvétele által az egyház igenis képes megújulni és megfelelni a mai kor kihívásainak. A szinodális út folytatása és a közösségi élet er ősítése reményt ad a jövőre nézve, hogy az egyház továbbra is betöltheti küldetését az emberek életében. Ami pedig a Szinodális Munkacsoportot illeti, további terveik között szerepel az úgynevezett „Lélekben való beszélgetés” megszervezése, amely újabb lendületet adhat a közösségnek.

 

 

A laikusok adhatnak új lendületet az egyházi életnek

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus szerint Luther vizsgálódása Isten tulajdonságai és a világegyetem rendje közötti kapcsolatról választ adhat arra is, hogy miért olyan sebzett az európai katolikus egyház.

– Nagy rálátása van az európai és amerikai egyházi gondolkodásra. Miben látja a legnagyobb különbséget a két földrész kereszténysége között?

– Az amerikai katolikusok autonóm intézményrendszert fejlesztettek ki a polgári társadalmon belül. Így jött létre az amerikai katolikus egyetemek, kórházak, középiskolák és nonprofit szervezetek mai hatalmas hálózata. Másodszor, és ugyanúgy a protestantizmussal való kölcsönhatás miatt, az amerikai katolikusok nagyobb hangsúlyt helyeznek az esztétikai és erkölcsi tisztaságra. A latin nyelvű misék például eléggé népszerűek az USA-ban, amely jelenséget Európában nem érzékeltem. Ezen kívül az amerikai katolicizmus tükrözi az amerikai nép etnikai, faji, és szellemi többszínűségét, míg az európai katolicizmusban gyakran nacionalista áramlatokkal találkozunk. De ezt az utolsó különbséget egyháztanilag építőnek tekintem. Amikor odahaza Chicagóban körbenézek a hyde-park-i Szent Tamás Apostol plébániatemplomban, látom, mit jelent az, hogy „hiszek egy, szent, egyetemes, és apostoli Anyaszentegyházban”.

– Európában, azon belül Magyarországon folyamatosan csökken a katolikus hívek száma. Ezzel szemben mi mondható el az amerikai mintáról?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy a 20. század végén az Egyesült Államok ellenáll Európa szekularizálódó irányvonalának, ám a legújabb felmérések szerint az USA hamarosan utoléri azt. Egy tanulmány szerint az 1981 és 1996 között született amerikaik negyven százaléka vallástalannak tartja magát. A 19. század szociológiája teorizálta, hogy ez a természettudományos módszer sikeréhez kötődik, pedig tény, hogy technológiailag igen fejlett társadalmakban – mint például az Öböl-menti államokban – elenyésző a hitetlenek aránya. Ezen látszólagos ellentmondás feloldható, ha máshogy közelítjuk meg a problémát.

Tényleg az a helyzet, hogy kevésbé vallásos lett az Egyesült Államok és Európa,

vagy ezen népességek máshogy fejezik ki az emberiség ösztönös vallási hajlamát? Homo religiosus vagyunk, mondja Kálvin – azonnal hozzátéve, hogy „az emberi szív a bálványok műhelye.” Az USÁ-ban például a kutatók az amerikai templomba járás hanyatlását a politikai polarizációval és a szélsőségek térnyerésével kötik össze. Az állítólag „szekuláris” amerikaiak és európaiak talán elkezdték a vallást különböző politikai ideológiákkal pótolni. Anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a kereszténység ártalmatlan lenne ebben a játszmában, ki lehet mutatni, hogy a Szentírás szerint az államimádat a pogányságnak – „Egyiptomnak” – a netovábbja: Krisztust azért feszítették keresztre, mert filius Dei-nek állította magát, amely cím divus Augustus-nak, Cézárnak volt fenntartva, ahogy korábban a Fáraónak.

– A kijelentések korában élünk. Kijelenthető, hogy nagy a szakadék a nyugati és a keleti katolikus egyház tagjai között?

– Inkább tudatlanság jellemzi a latin egyházat a keleti rítusok kapcsán, mintsem hogy szakadék lenne a nyugati és keleti rítusok között. Ez két ok miatt sajnálatos. Először is, mert a részegyházak egysége a különbözőségben minden nemzet eszkatológiai békéjének misztikus jelenléte Krisztus testén belül. Másodszor, mert léteznek gyönyörű gyakorlatok a keleti részegyházakban, amelyek fontosak lennének az egyetemes Anyaszentegyház számára is; például a házas papság és a liturgiák, amelyek gyakran sokkal gazdagabban vannak a héber biblia nyelvébe ötvözve.

Mint sok egyháztani betegséget, szerintem ezen tudatlanságot is a hittannak kell helyreállítania.

Vajon a plébánosok helyesen oktatják-e híveiket, vagy a latin rítusú szülők a gyermekeiket Anyaszentegyházunk egyetemességéről? Ez megint összekapcsolódik korábban említett gondolatommal az örökségről: azért vannak különböző rítusok az egyházon belül, mert gratia supponit naturam – az emberi természetnek elidegeníthetlen része a kulturális többszínűség.

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus (fotó: Oltvai Kristóf)

– Mit lehetne tenni a szakadék csökkentése érdekében?

– Az USA-ban ez a szakadék azért kezd összébb záródni, mert a fiatal hívek a liturgikus komolyságra és szépségre vágynak. Ez gyakran a keleti kereszténység iránti érdeklődésként jelentkezik bennük. Katolikus keresztények között ez persze a keleti katolikus plébániákhoz való csatlakozás formáját ölti, bár egy párhuzamos jelenséget is észleltem az evangelikál protestánsok köreiben, miszerint sokan közülük a pravoszláv egyházhoz vonzódnak. Egy posztmodern Nyugaton, amit a villámgyorsan önfelváltó szimulációk és egyfajta – a saját elméleti és érzelmi tevékenységeinket is behatároló – elgépiesedés jellemez, mágnesessé válik az a szabadság, amit a keleti liturgiák az imádságos figyelem, a contemplatio által kínálnak.

– Bizonyára figyelemmel kísérte a jelenlegi püspöki szinódus eseményeit. Hogyan fogadta a 2023 őszén megnyitott ülésszakot? Mi a véleménye az eddig elhangzott vitákról?

– A folyamatban lévő szinódus legfontosabb aspektusa annak a lehetősége, hogy megerősítse a laikusok küldetés- és felelősségérzetét az Egyházon belül és az Egyház iránt. A kereszténység történelmében a világiak adtak lendületet mindegyik megújulási mozgalomnak, amelyek célja az apostoli élet helyreállítása volt. Egy korban, amelyben csökkennek a papi és szerzetesi hivatások (legalábbis Európában és Észak-Amerikában),

kulcsfontosságú a laikus buzgalmat éltetni.

Ebben központi szerepet játszhat a laikus intézményépítés szellemi és anyagi támogatása az egyházmegye részéről, amely minta az elmúlt évtizedekben nagyon sikeressé vált az Egyesült Államokban. Ugyanakkor fontos belátni, hogy a püspökség túlságosan formális elismerése a laikus mozgalmakkal szemben néha ellehetetleníti az utóbbit. Ez azért van, mert az érzés, hogy valaki valami alternatívban, valami tisztában és felforgatóban vesz részt, valójában egy hatalmas erőt adó szellemi motiváció. Ezért volt nagy középkori hagyománya annak, hogy a férfi szerzetesek próbálták elutasítani a felszentelésüket akár a papságra (Cluny-i Odo), akár a püspökségre (Nagy Albert). Remélem, hogy a szinódus ezen összetett realitások tudatában teljesedik ki.

– Meglátása szerint, milyen lesz a jövő egyháza – Száz év múlva milyen változások fognak végbemenni?

– A Nyugat szekularizációja miatt gyakran hallott jóslat, hogy a 21. század egyháza, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazta, „kisebb és világosabb” lesz. Ebben az esetben talán a családi élet válik az egyház tapasztalatának atommagjává. Akár megláthatjuk azt is, hogy a katolikus közösségek elkezdenek szorosan összetartó, félig-etnikai közösségeknek kinézni, ahogy történelmileg meg is történt olyan keresztény kisebbségekkel, mint a koptokkal, maronitákkal, ámisokkal vagy mennonitákkal. De valahogy úgy gondolom, ezen jóslás nem pont így fog valóra válni. Igenis úgy vélem, hogy az az egyháztan, amely a papságot és a szerzetesi életet helyezi a középpontba, a laikus közösségekre fókuszáló irányba fog elmenni. Majdnem minden jelentősebb katolikus intézmény laikus vezetése már kézzel fogható valóság a nyugati világ nagy részén, de a következő évtizedekben ez a jelenség teológiailag sokkal alaposabban meg lesz emésztve. Arra számítok, hogy tanúi leszünk egy olyan korszaknak, amelyet a fokozódó laikus áhítat és a laikusok „szerzetesítése” fog jellemezni a reformáció szellemében, ahogyan azt

Luther figyelmeztetése célként provokatívan az apák elé tűzte: váljanak háztartásuk „apátjává”.

Ugyanakkor azt prognosztizálom, hogy ezek a jelenségek kéz a kézben járnak majd a folyamatban lévő geopolitikai változások egyfajta egyházi tükörképével, amely az egypólusú világrendből egy többpólusú felé vezet. A katolicizmus főleg egy latin-amerikai, afrikai, és kelet-ázsiai vallássá fog válni, és a teológiák és spiritualitások, amelyek évszázadok óta azokban a közegekben fejlődtek ki, erős befolyást fognak gyakorolni az európai és észak-amerikai egyházra. Ezt máris látom például Chicagóban, ahol sok plébániai közösség kezd gyakorlatába latin-amerikai, főleg mexikói, valamint fülöp-szigeti hagyományokat vegyíteni. Mivel az euro-amerikai gondolkodás olyan sokáig dominálta a tudományos teológiát, ezen translatio fidei először felfordulásnak fog tűnni. De talán a messzi jövőben úgy fogunk majd tekinteni rá, mint most arra, ahogyan Róma adaptálta és adoptálta egy messiási zsidó szekta hitét, vagy ahogyan az európai királyok átvették a birodalom vallását, hogy magukra ölthessék annak „hatalmát és dicsőségét”.

Kovács András Péter: Az egyház olyan, mint a Netflix

A katolikus gimnazistából lett jogászból lett humorista olyan egyházról álmodik, ahova jó megérkezni, ahol a pap szellemi ezermester, és ahol a kudarcok ellenére is lehetünk boldog katolikusok.

– Ferenc pápa arra buzdítja a hívő embereket, hogy álmodjuk meg együtt, milyen legyen a jövő egyháza. Neked mi az egyházálmod?
– Egy olyan hely, ahol mindenki jól érzi magát, ahová mindenki szívesen megy, mert úgy érzi, hogy kap. Ne gyomorgörccsel kerüljön az ember a pap elé. Ha valami húsbavágó kérdésem van, akkor ne azt mondja az egyház, hogy „imádkozom érted”, hanem adjon XXI. századi, épkézláb válaszokat. Annyi mindennek lett neve az elmúlt évtizedekben – ilyen például a depresszió, amit ma már nem intézhetünk el azzal, hogy ő most szomorú, rossz kedve van. Onnan kezdve, hogy neve van, hogy le tudjuk írni az agy kémiai reakciójaként, már nem kielégítő válasz, hogy „boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalódnak”. Ezeket a létező jelenségeket kellene az egyháznak is nevén neveznie és helyén kezelnie. Ahogyan kibillentünk abból az állapotból, hogy a Föld lapos, ugyanígy

fel kéne hagyni az ember kissé lelketlen megközelítésével, amit az egyház gyakran képvisel.

Erre mondhatjuk, hogy az élet a lemondásról, az önfeláldozásról is szól, de az emberek hihetetlenül szomjaznak a lelki értelemben vett valódi jóllétre. Az egyháznak ehhez van egy fontos adottsága: közösséget tud biztosítani. Minden olyan út, önismereti könyv, tanfolyam, ami nem von be egy közösségbe, szerintem zsákutca. Az egyház részéről a feladat fele meg is van oldva: létezik egy közösség, amiben az ember gyógyulást találhat, épülhet – már csak a másik felét kéne hozzátenni.

– Mintha épp ezekre a hiányokra adna választ a szavaival, tetteivel a már említett katolikus egyházfő. Neked mi a benyomásod Ferenc pápa személyiségéről?
– Nem vagyok büszke rá, de nem követem szorosan a pápa tevékenységét. Olyan lötyögősen illeszkedem évek óta a katolikus egyházhoz, hogy nem tudom sem méltatni, sem megítélni Ferenc pápa dolgait. Ha ez most egy vizsgatétel lenne, egy nagy egyest kéne beírnod nekem.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Ám a beszélgetésünk nem a pápa értékeléséről szól, a válaszod pedig azt üzeni, hogy talán te is annak a hatalmas közösségnek a tagja vagy, akik hívő létükre eltávolodtak az egyház intézményétől – a legutóbbi népszámláláson is rengetegen üzentek olyasmit, hogy ne faggassák őket a vallási hovatartozásukról.
– A hit olyan dolog, amiről az ember nem szívesen nyilatkozik a népszámlálónak vagy egy online kérdőívnek. Eközben

nagyon sok emberben ott van a hely Isten számára. Szerintem az egyik legnagyobb bizonyíték Isten létezésére, hogy beszélünk róla.

Szükségünk van rá. Ott van az a bizonyos nem válaszoló 40 százalék, akik talán szeretnék betölteni ezt az űrt a lelkükben, de nem érzik, hogy ebben őket valamelyik felekezet segítené.

– Ha kicsit konkrétabban kéne meghatározni a jövő egyházát, milyen lenne szerinted az a szervezet, aminek elkötelezett, aktív tagja lennél?
– Ha a személyes tapasztalatomból indulok ki, akkor olyan egyházhoz tartoznék szívesen, ahol a pap megkereszteli a gyermekeimet – engem ilyesmi pattintott le a helyi egyházhoz tartozásról. Az akkor már ikervárandós feleségemmel háromszor mentünk el a megbeszélt időpontra a paphoz, hogy a keresztelés részleteiről egyeztessünk, de amikor harmadjára sem volt otthon, azt mondtuk, hogy köszönjük szépen… Vagy amikor a nagyobbik fiam elég nagy lett, gondoltam, elviszem cserkészkedni, és akkor azt mondták a katolikus cserkészeten, hogy nincsen hely. Ezzel engem a helyi katolikus közösség el is helyezett – valahol magán kívül. A jövő egyházában ne érezze úgy az ember, hogy felvételiznie kell – inkább legyen befogadó hely, ahova jó megérkezni. Ahol nem azzal kezdik, hogy „sorold fel a bűneidet!”, hanem hogy „hogy vagy?”.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Miután te magad is fontolgattad a papi hivatást, adódik a kérdés: milyen szerinted a jó pap, milyenek legyenek a jövő papjai?
– Nem csak pap akartam lenni, sok más foglalkozás is vonzott, sok utat ki is próbáltam: elvégeztem a jogi egyetemet, álltam katedrán, színpadon, csináltam televíziós műsorokat, most podcastadásokat készítek. Szerintem a papoknak is valami hasonlóra kell készülniük. Ma már nagyon ritka, hogy kitanulsz egy szakmát, és amit megtanultál az iskolában, azt gyakorlod egy életen keresztül, aztán nyugdíjba mész. A papképzésben is idejétmúlt az a szemlélet, hogy tanuljanak meg jórészt több ezer éves dolgokat, és utána ebből éljenek, ahogy tudnak.

Egy papnak eleve szellemi ezermesternek kell lennie. Az, hogy jó latinból meg ógörögből, nagyon kevés.

Rendelkeznie kéne megfelelő pszichológiai érzékenységgel és szaktudással, üzleti ismeretekkel, alapvető jogi ismeretekkel. Egy plébánia megszervezése ma már komplex gazdasági, jogi környezetben történik, ahol a plébánosnak egyeztetnie kell a polgármesterrel, vállalkozókkal, támogatókkal, de értenie kellene az adománygyűjtéshez, és otthon kéne lennie a közösségi média világában is – miért ne lehetne egy papnak Insta- vagy YouTube-csatornája? És ez csak egy pillanatfelvétel, ahol a sokféleség mellett olyan adaptívnak, rugalmasnak is kellene lenni, amitől ma még fényévekre vagyunk. Ez főleg az idősebb papi generációra igaz, miközben ha a fiatalok nyitottak is erre, látjuk, hogy az hova vezet. Ráadásul a felgyorsult időben ennek az alkalmazkodóképességnek a gyakorlását az a centralizáltság sem segíti, ami jelenleg az egyházat jellemzi.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Két olyan dolgot is említettél, amivel a szinodalitásról szóló szinóduson is foglalkoznak: egyrészt szükség van a papok – és a hívek – folyamatos képzésére, másrészt vége annak a kornak, amikor Róma, illetve Európa volt a katolikus egyház centruma, ezért az egyházi vezetésben is be kívánják vezetni a regionális szemléletet. Ezen a fórumon ugyan csak érintőlegesen került szóba, de sokakat foglalkoztató kérdés a cölibátus – te mit gondolsz a kötelező papi nőtlenségről?
– Az elhivatottság bizonyos szintje számos szakmában kizárja, hogy az illető képes legyen elegendő időt, figyelmet szentelni a párkapcsolatának, a családjának. Sok olyan zsenit láttunk már, akinek a családját bedarálta, hogy ő valamiben zseniális. A papi hivatásra is igaz ez, de nem minden pap zseni. Van, aki papként olyan hőfokon izzik, hogy a család csak hátráltatná a hivatásában, de van, akinek az egészséges létezéséhez, vagy a józan esze megőrzéséhez, a valódi világhoz való kötődéséhez pont hasznos lenne, ha hús-vér, intim kapcsolata volna. Ezért választhatóvá tenném a cölibátust, elismerve, hogy a papi hivatás eleve feltételez valamilyen nagyfokú elkötelezettséget. Ezek az emberek adnak, adnak, adnak, de mi sokszor elfeledkezünk a nagy kérdésről, hogy mikor, miből, kitől kapnak. Olyan nincs, hogy egy ember állandóan csak ad, és nem kap senkitől. Ha nincs az illetőnek házastársa, intim kapcsolata, amiből ő is kaphat, annak nagy baj lehet a vége. Vagy a lelke fogja megsínyleni, vagy mégis talál magának valamilyen intimitást, és akkor abból lesz a baj, vagy a hivatása kerül válságba. Kár emiatt elveszíteni hasznos, tehetséges embereket.

– Milyen bátorítást tudnál megfogalmazni a hozzád hasonló, részben csalódott, részben megfáradt híveknek?
– Az egyház olyan, mint a Netflix: nemcsak dokumentumfilmek, sorozatok, vagy akciófilmek vannak, hanem ott minden van. A te türelmeden múlik, hogy ki tudod-e bogarászni belőle azt, ami téged igazán megfog. Szerintem így kell tekinteni az egyházra is. Ha én is megállok ott, hogy nem fogadott a pap, és nem keresztelte meg a gyermekemet, akkor előbb-utóbb kizötyögök az egyházból, távirányítóval kikapcsolom az egészet. De

ha az ember kellő ideig keresgél, biztos meg fogja találni azokat a kezdeményezéseket, karizmatikus papokat, ügyeket, amik őt meg tudják ragadni.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

Én például a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton belül találtam meg a szenvedélybeteg szülők mellett felnövekvő gyerekek megsegítésére létrejött programot. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom a máltaiakkal. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy az első kudarc után ne dobja el a távirányítót, hanem kicsit böngésszen még.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Magyarul is elérhető a szinodális munkalap

Hasznos segédlet készült azok számára, akik be kívánnak kapcsolódni a katolikus egyház megújításának folyamatába.

Miután 2023 októberében lezajlott a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszaka, a tagok szavazatai alapján elfogadtak és közreadtak egy Összefoglaló jelentést, amely ide kattintva érhető el magyar nyelven.

A Püspöki Szinódus Általános Bizottsága decemberben arra buzdítja a plébániákat, az egyházmegyéket, a püspöki konferenciákat, hogy a jelentés alapján tegyenek konkrét lépéseket abba az irányba, hogy a katolikus hívek megismerjék az eddigi témákat, kérdéseket, egyetértési pontokat, dilemmákat, azokra saját élethelyzetük, tapasztalatuk alapján reagáljanak, és juttassák el visszajelzéseiket a szinódusi titkárságra, hogy 2024 októberében hatékonyan tudjanak részt venni a szinódusi tagok a második ülésszakon.

Két folyamatábrát is közzétettek a szinódus központi honlapján: az egyik az első ülésszak állomásait, szakaszait szemlélteti, a második a 2023 decemberétől 2024 októberéig tartó tevékenységeket vázolja fel.

Az első ülésszak szakaszai (Forrás: Szinódusi Titkárság)

A második ülésszakig vezető út tennivalói (Forrás: Szinódusi Titkárság)

Hogy a két ülésszak közötti idő valóban gyümölcsözően teljen, elkészült egy szinodális munkalap, amely hasznos segédeszköz lehet a konkrét lépések megtételéhez. Ez a munkalap a Megújul.hu fordításában immár magyarul is elérhető, ide kattintva bárki letöltheti.

„Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk”

Az oldalunk indulása óta folyamatosan érkező levelek is igazolják, hogy az egyház, az egyházi szervezet és gondolkodásmód megújulása, megújítása életbevágóan fontos.

Örömmel fogadjuk a megujul.hu olvasóinak írásait, köszönjük, hogy megosztják velünk gondolataikat, véleményüket.

Az alábbiakban egy olvasói levelet közlünk, teljes terjedelmében, változtatás nélkül.

Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret oldalunkon.

* * *

Kedves Olvasó!

Hosszú lesz… Napokig dilemmáztam, hogy megírjam-e ezt a levelet. Már csak azért is, mert rengeteg bennem a düh. Noha nem vagyok híve annak, hogy kendőzetlenül ráhányjuk a másik emberre a belső kritikusunkat, most mégis választanám a szűrőnélküliséget. Ugyanis az alapélményem a  magyar katolikus egyházról az, hogy impotens. És hogy fontosabb számára a kifele mutatott kép, a “ki mit fog szólni”, mint az őszinte emberi kapcsolatok. Ennek a lomha szervezetnek nincsenek csontjai, amelyek a megújulásra való képesség szervei volnának.

Sok kérdéssel jövök ma:

Tudjátok-e, hogy egyre több olyan férfival és nővel találkozom, akik azt mondják, hogy végtelenül nagyot csalódtak a magyar katolikus egyházban? Pedig majdnem mindet, aki ezt meséli nekem, gyerekkorom vagy fiatal felnőttkorom óta ismerem, ugyanis mind-mind “nagyon” katolikus családból érkeztünk, és ma már egyikünk sem jár templomba; sem közösségbe. Szomatikus tüneteink vannak, ha “vallásos” hely közelébe megyünk. Jelez a testünk.

Egyikünk sem vallotta már magát katolikusnak a népszámláláson.

És ez gyászolnivaló.

Úgy tudom, hogy a protestáns és  katolikus oldal is rengeteg hívőt vesztett; legalábbis ezt ordítják a számok. Higgyétek el, vannak emberek ezek mögött a számok mögött is. Többnyire olyan emberek, akiket ez a keretrendszer amelyben a magyar katolikus egyház mozog triggerel. Triggereli a bennünk élő “túl jó” gyereket. A nagyon vallásos, katolikus jó kislányt és a nagyon vallásos, katolikus jó kisfiút. És tudjátok mit gondolok még? Azt, hogy ezek a “jógyerekek” nagyon mélyen elképesztően dühösek.

Egy túl jó gyerek nem is lehet másmilyen, hiszen szűkre szabott dobozban mozoghatnak; nagyon meg akarnak felelni a pszichés hatalommal felruházott Akárkinek. Ez a tekintélyelvű, a hatalmával rengetegszer visszaélő magyar katolikus egyház valamiért kísértetiesen hasonlít sokunk originális családjának működésére. Rugalmatlan korlátok közt pedig nem valósulhat meg az ember optimális testi-lelki-szellemi fejlődése. Az viszont egy alapmegtapasztalás szokott lenni itt, hogy akik korlátokon kívül mozognak (mert mondjuk másképpen gondolkodnak az életről, Istenről, hagyományokról, vallásról), azok abban az egyben egészen biztosak lehetnek, hogy nagyon hamarosan szembesülnek a kirekesztő, megbélyegző, felelősséghárító oldallal. A kirekesztés mellett pedig olyan terhet tesznek az ember vállára, amelyet egyikünknek sem szabadna cipelnie.

Igen, kimondom: a magyar katolikus egyház elképesztően kirekesztő. Tudjátok, mit látok még? Azt, hogy a magyarok kifejezetten szeretnek felelősséget hárítani. Szerintem nem lenne ennyire búvalb.szott a vallásosnak nevezett nép, ha egyszer az életben vállalná a felelősséget önmagáért, a saját egységéért. Miért nem mer nyitott szívvel önmagába nézni a magyar katolikus? Mitől fél, mit lát ott a mélyben? Mi riasztja meg ennyire?

Képben vagytok-e Ti, akik olyan könnyen kitaszítotok, ítélkeztek, megmondotok, hogy azoknak az embereknek, akiknek valaha volt valamilyen szexuális abúzusban részük (vallásos vagy nem vallásos személy által elkövetett bántalmazásban), annak semennyire nem nyújt gyógyulást az a fajta hozzáállás és narratíva, ahogyan az egyházi személyek kezelik a szexualitást? (És akkor itt megannyi megosztott történet eszembe jut azokról a barátaimról, ismerőseimről, akik ilyen sebeket hordozva élnek.)

Mintha ez az egyház nem lenne való annak, aki nagyon súlyos terheket cipel. Szerintetek mennyire van rendben az a gondolkodásmód, ahogyan a szexualitással bántok? De most komolyan: amikor körüljártátok ezt a témát, soha nem kerültetek szembe önmagatokkal? Mert szerintem elképesztő életerő, gyógyulás forrása és vitalitás rejlik a szexualitásban, és abban, ha a ember megtanul jól és szeretettel bánni a saját testével. Miért van az, hogy a katolikus hasítja a testet és emeli a szellemet? Miért van az, hogy emeli a maszkulint és hasítja a feminint? (Vagy minimum toxikus irányba tolja el.) Felülről lehasított spiritualitást látok. Elszomorít.

Súlyos terhek ezek, amit Ti, vezetők raktok az emberek vállaira. A nép pedig összeroppan alatta. Ti pedig egy ujjal sem érintitek ezt a terhet.

Ezért hát, légyszi, ha tehetitek, nézzetek ki a kolostorok és templomok falai mögül, hogy lássátok: nem biztos, hogy nektek van mindenben igazatok. Burokban éltek; akárhogy is van. És ez abból látszik, hogy nem tudtok mit kezdeni pl. a 2x elválttal, a kiugrott pappal/lelkésszel, a meleggel, a romával, a buddhistával, a zsidóval, a hinduval, a családossal, a szinglivel, a gyermekkel.

Látjátok-e, hogy az a narratíva már nem lesz elég válasz a problémák szőnyeg alá söpréséhez, hogy “máshol még rosszabb a helyzet; más egyház is legalább ennyi bűnt elkövetett, sőt…”? Érzitek-e már, hogyha így folytatjátok, egészen biztosan nem lesz elég egy-egy ilyen felelősséghárító, ujjal mutogató mondat? Drasztikus, határozott felelősségvállalásra van szükség. Nem elkenésre.
A megengedő, együttérző türelem nem zárja ki a felelősségvállalást, sem azt, hogy beleálljatok az erőtökbe.

Hadd menjek még tovább:

Azt mondjátok, hogy az egyházatok fiatal… Hadd kérdezzem meg, hogy melyik univerzumban? Egy barátnőm arról mesélt, hogy a szinodális folyamatban a helyi plébánián összehívták a “népet”. Elmondása szerint egy darab 30 éves volt ott (ő maga), a többiek mind 35+ életkorban mozogtak. És zömében férfiak voltak. Megfordult a fejében, hogy “amúgy hol vannak itt a 30 alattiak? Miért hagyták ki őket?” Nagyon tudok rezonálni a barátnőmnek ezzel a mondatával. Mintha a 30 alattiak és a nők nem nagyon léteznének. Vagy minimum nem lennének elég érettek és kompetensek ahhoz, hogy komplexen meglássák az élet különböző aspektusait, és hogy a rendelkezésükre álló információk alapján, a helyzethez mérten a lehető legjobb döntést meghozzák.

Pedig szerintem a 30 alatti generáció sokkal több önreflexiót szippantott már magába, mint a mostani 40+ generáció. Az önreflexióhoz meg kell egy nagy adag bátorság, hogy szembe tudjak nézni a saját, árnyékba taszított, lehasadt részeimmel is. Meg ahhoz is kell egy jó nagy adag bátorság, meg együttérzés, integrált kedvesség magammal szemben, hogy ezeket a részeimet, amelyek halálos homályban csücsülnek, szépen, apránként a fényre simogassam. Szerintem ez a változás egyik alapköve. A nulladik lépés.

Tulajdonképpen azt szeretném mondani ezzel a végtelen hosszú, TedX levelemmel, hogy légyszi, Magyar Katolikus Egyház Vezetői, menjetek el pszichoterápiába! Komolyan! Ide nem elég egy kis felszínkapirgáló mentálhigiénés beszélgetés. Enélkül nem lesz gyökeres változás Magyarországon. Se.

Higgyétek el! Túl sok sebet hordoz ez a nép, és enélkül nem lehet szétszálazni, felfejteni a mélységet. A tényleges változáshoz ez kell szerintem. Olyan ez, mint amikor az ember nem látja a saját hátának közepét de egy jó terapeuta igen. Fizessetek be egy körre pszichoterápiába, Vezetők! Jusson erre is!

Ja, és még egy utolsó szó:

Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk, valláskárosultakért,

akik súlyos terheket cipelünk; értünk, akik kirekesztődtek; értünk, akik úgy tudnak csak gyógyulni, ha távolságot vesznek mindentől, ami katolikus… Kavarja fel helyettünk is az állóvizet ez a Jézus, és vésse fel a falra helyettünk is, hogy “a diverzitás gyógyít”.

Áldott őszt!

Üdv,

valláskárosult, 27 éves, nő