egyház Archívum

Tag Archive for: egyház

Fábry Kornél püspök: Kiemelten kell foglalkozni az ifjúságpasztorációval

Olykor megfeledkezünk arról, hogy a növekedést mindig Isten adja. Többek között erre emlékeztet minket Dr. Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója.

A 2024-es atolikus Társadalmi Napok KATTÁRS ideje alatt beszélgetünk – hogyan élte meg az idei eseményt?

Olyan, mint a szüret vagy az aratás. Sok előkészítő munka után ebben a három napban is intenzív munka zajlik, de már látszik a gyümölcse is. Kifejezetten fontosnak tartom, hogy az egyház társadalmi tanításán belül most az oktatásügy volt a téma. A pénteki konferencián megnéztük, hogy a Katolikus Egyháznak milyen szerepe volt az elmúlt ezer évben az oktatásban, mi mindennel kellett megküzdenie az elmúlt évszázadban, amikor

az addigi 60%-os részvételből mindössze csak 8 gimnázium maradhatott meg,

majd a rendszerváltozástól kezdve máig, amikor már 10% fölött van a katolikus oktatási, nevelési intézmények arány az óvodáktól az egyetemekig. Ezen kívül szeretném kiemelni, hogy szépek és örömteliek voltak a szentmisék, a szentségimádás a Szent István-bazilikában, az egyházi kórusok koncertje, a keresztény filmzenei koncert, és az esős idő ellenére is sokakat vonzott a Közös tér a Múzeumkertben. Örültem, hogy nemcsak szavak, de tettek is bemutatták egyházunk társadalmi tanítását, amelyben hangsúlyt kap a másokon való segítés. A meghirdetett pénteki véradásra is sokan eljöttek. Összességében örülök, hogy megrendezhettük a KATTÁRS rendezvényét. Bízom benne, hogy akik nem tudtak személyesen részt venni a programokon, ők utólag megnézik majd a rögzített előadásokat az interneten.

A rossz idő ellenére is sokan érkeztek a KATTÁRS különböző programjaira (Fotó: Fehér János)

A fiatalok számára szervezett eseményekben óriási erő rejlik.

Ahogyan Ferenc pápa fogalmazott: a fiatalok nem a jövő, hanem a jelen. Kiemelten kell velük foglalkozni, közösségbe hívni őket, a nagyobb rendezvényeken pedig megerősíteni őket hitükben, és nagy családjukban: az Egyházban. Ezért is fontosnak érzem akár a Forráspontot, akár a több évtizedes múltra visszatekintő ifjúsági találkozókat, mint Egerszalók, Nagymaros. Ugyanakkor kiemelten fontosak az egyházmegyei vagy épp plébániai, közösségi táborok, találkozók. Itt egymás hitéből is meríthetnek a fiatalok, barátságok szövődnek, ami aztán egy életen át támaszt ad számukra.

Nagyon sűrű időszak áll Ön mögött, hiszen nemrég részt vett a 2024-es quitói Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson is. Milyen élményekkel tért haza Ecuadorból?

Már volt egy nagyon pozitív benyomásom tavaly szeptemberben. Szokás ugyanis, hogy a kongresszus előkészítéseként egy évvel korábban meghívják a nemzeti delegáltakat, hogy bemutassák a tervezett programot és a helyszíneket. Kedves, szerethető és befogadó nép az ecuadori egy igen szegény országban. Valahol olvastam, hogy a lakosság egyharmada nem keres naponta egy dollárnál többet. Az emberek mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket, mindig áldást kértek – még az utcai koldus is.

Jelen voltam a kongresszus nyitószentmiséjén. Öt napon át részt vettem a kongresszusi központban rendezett előadásokon, szentmiséken. A szervezők felkérésére csütörtökön én vezettem a laudest. Egyik este meghívtak a Szent Család Plébánia közösségéhez. Egy fallal körülvett, 8000 lakosú negyedben található a templomuk. A lakóparkba kapun át lehet bejutni, mindegyiket négy-négy őr őrzi. Minden ki- és belépőt ellenőriznek – ez sokat elárul a közbiztonság kihívásairól. A templomnál meglepő fogadtatásban részesültem.

Minden hívő kezében egy kis zászlót tartott, egyik oldalán a magyar, a másikon az ecuadori zászló.

Először szentmisét mutattam be, utána egy élőzenés rövid fogadáson, majd egy szűkebb körű vacsorán vettem részt. Nagyon jó hangulatú együttlét volt. Kedvesek voltak az emberek, köszönték a szentmisét és a prédikációt. Rengeteg ajándékot adtak a Szent Család szobortól a poncsón át az ecuadori kalapig. Törtem is a fejem, hogyan hozzam haza… Pénteken az ifjúsági koncerten voltam, szombat délelőtt többedmagammal felmentünk a város közelében fekvő Pichincha nevű vulkánra 4400 m magasságig, este pedig a Szent Ferenc téren tartott szentmisét követően került sor az énekekkel, elmélkedésekkel kísért eucharisztikus gyertyás körmenetre, melynek útvonalát végig virágszőnyeg borította. És természetesen a záró szentmisén, a Statio Orbison is jelen voltam, ahol kihirdették a következő kongresszus helyszínét: Sydney-t.

Idén az ecuadori Quito ad ott otthont az 53. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak (Fotó: IEC 2024)

Mennyiben volt más a quitói kongresszus, mint a budapesti? Hogyan képzeljük el mi, akik nem lehettünk ott Ecuadorban?

Nagy lelkesedéssel készültek a helyiek, ahogyan mi is. A résztvevők száma kisebb volt, mint nálunk, de vendéglátásból, odafigyelő szeretetből ötösre vizsgáztak. Ez nálam három kiló plusszal járt, amit igyekszem most lefaragni. A kongresszus témája a „Testvériség a világ gyógyítására” volt. A résztvevők zöme dél-amerikai, spanyol ajkú volt, és alapvetően az ottani kihívásokat járták körül az előadók. Érdekes, hogy egy-kétszáz éve még azért kellett küzdeni, hogy egyenrangúnak tekintsék az indián őslakosságot az Európából érkezettekkel. Az elmúlt században és napjainkban is a szegénység megszüntetése az egyház egyik fő területe. Ezért küzdött az időközben szentté avatott Óscar Romero érsek is. Ami szintén más, mint a hazai környezet, az az őserdők indián törzseinek missziója, evangelizációja.

Milyen lehetőségeket tartogatnak a következő évek eseményei?

Ahogyan Ratzinger bíboros fogalmazott még 1969-ben, a jövő egyháza kicsi, de erős közösségekből fog állni, meg fog nőni a helyi összetartozás jelentősége. Ugyanakkor a világegyházi események olyan oázisok, ahova együtt tudunk elmenni, hogy töltekezzünk, megerősödjünk, és ezt a lendületet továbbadjuk másoknak is. Lassan véget ér az imádság éve, mely a 2025-ös jubileumi szentévet hivatott előkészíteni. Jövőre pedig Rómába várja a Szentatya az Egyház tagjait a fiataloktól az idősekig. Egész éves zarándokprogramot állítottak össze a vatikáni szervezők, melyek közül a legnagyobb létszámú az ifjúsági találkozó lesz 2025 júliusa végén. Saját tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen esemény összehozza az együtt érkezőket, a közösen megélt élmény bennünk él tovább, ahogyan a 2021-es NEK esetében is volt. Ez lendít bennünket tovább a lelkiéletünkben, illetve meg is erősít: nem vagyok egyedül a hitemmel, hanem sokan vagyunk, akik Isten országát szeretnénk építeni.

Püspök atya belátása szerint mire van szükség ahhoz, hogy ezek a rendezvények célba érjenek? Mi kell ahhoz, hogy a közösség megérintődjön és megerősödjön?

Nagyon nehéz mérni ezeknek az eseményeknek, rendezvényeknek a sikerét, hiszen Isten a rejtekben, a szívünk mélyén munkálkodik. Mint a magvetőnek, tenni kell a dolgunkat, és a növekedést a Jóisten megadja. A legfontosabbnak azt tartom, hogy

minden megkeresztelt ember úgy élje az életét, úgy beszéljen és cselekedjen, hogy hiteles példája vonzóvá tegye mások számára is a kereszténységet.

Ha pedig a mai ember az okoseszközök előtt tölti ideje jó részét, akkor oda is el kell vinnünk az örömhírt: van bűnbocsánat, van remény, van célja az életünknek, van örök élet, amit Jézus Krisztus hozott el nekünk. Benedek pápa mondta, hogy a következő „kontinens”, ahova el kell vinni Jézus evangéliumát, az a világháló, mert minket Jézus az emberek közé küldött, tehát oda kell mennünk, ahol ők vannak. Élnünk kell ezekkel a lehetőségekkel, de a cél mindig az offline közösségbe való meghívás, mert ott vagyunk igazán jelen a másik ember számára.

Szöveg: Vermes Nikolett

A mély kérdések arra hívnak bennünket, hogy új módon éljünk, új nyelven beszéljünk

Timothy Radcliff OP első elmélkedése 2024. szeptember 30-án, a szinódusi lelkigyakorlat kezdetén.

Tavaly a lelkigyakorlatunkon elgondolkodtunk azon, hogyan hallgathatjuk meg egymást. Hogyan nézhetünk reménnyel nézeteltéréseinkre, és hogyan nyithatjuk meg szívünket és elménket egymás előtt? Ledőltek bizonyos korlátok, és remélem, hogy nem ellenfeleknek, hanem tanítványtársaknak és keresőknek kezdtük látni azokat, akikkel nem értünk egyet.

Idén új fókuszunk van: „Hogyan lehetünk missziós szinodális közösség?” Mindennek, amit tenni fogunk, ugyanaz az alapja: a türelmes, fantáziadús, intelligens és nyitott szívű hallgatás. Még arra is gondoltam, hogy megismétlem ugyanazokat az előadásokat, melyeket az elmúlt lelkigyakorlaton elmondtam, de azt talán észre fogják venni. Egyszer Herbert McCabe OP az utolsó pillanatban jött rá, hogy előadást kell tartania egy tekintélyes teológiai társaságnak. Felkapott egy előadást az irataiból, felpattant a motorjára, és éppen időben érkezett. Amikor ott a helyszínen jobban megnézte a jegyzeteit, látta, hogy egy évvel korábban ugyanazt az előadást tartotta ugyanannak a társaságnak. „Mit csináltál? – kérdeztem. „Kihagytam a vicceket. Ez az egyetlen dolog, amire mindenki emlékszik.” De az Önök emlékezete bizonyára jobb.

Még mindig a mély hallgatás az alapja mindennek, amit ebben az évben végezni fogunk. Ez, ahogy az Instrumentum Laboris mondja, „az egyház első felvonása” (IL 60). Amos Oz író ezt mondta nagyapjáról: „Figyelt. Nem csak udvariasan úgy tett, mintha hallgatna, miközben türelmetlenül arra várt, hogy a másik befejezi és elhallgat. Nem szólt bele társa mondatába és nem is fejezte be azt helyette. Nem szólt bele, hogy összefoglalja, amit a másik mondott, hogy áttérjen aztán egy másik témára. Nem hagyta, hogy az, akivel beszélt, üres szavakat beszéljen, miközben ő a fejében előkészítette a választ, amit akkor fog adni, amikor a társa végre végez. Nem csak úgy tett, mintha érdekelné vagy szórakoztatná, amit a másik mond, valóban érdekelte.”[1] Istenre és testvéreinkre hallgatni a szentség fegyelme.

Ebben az évben „a feltámadott Úr és az ő evangéliumának missziójáról” (IL, Bevezetés) fogunk elmélkedni egy olyan világban, amely „a sötétségben és a halál árnyékában lakozik” (Lk 1,79). Elmélkedéseinkhez négy feltámadási jelenetet fogunk felhasználni János evangéliumából: „A keresés a sötétben”, „A bezárt szoba”, „Az idegen a parton” és „Reggeli az Úrral”. Mindegyik rávilágít arra, hogyan lehetünk missziós, szinodális egyház keresztre feszített világunkban.

Első jelenetünk éjszaka kezdődik: „A hét első napján korán, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz” (János 20,1). Ma is ezen a ponton tartunk. Világunkat még jobban elsötétítette az erőszak, mint egy évvel ezelőtt. A világ jön, és szeretett mestere holttestét keresi. Mi is összegyűltünk ezen a szinóduson, hogy keressük az Urat. Nyugaton úgy tűnik, hogy Isten nagy részben eltűnt. Nem annyira az ateizmussal, mint inkább a széles körben elterjedt közönnyel állunk szemben. A kételkedés még sok hívő szívét is megmérgezi. De minden keresztény mindenhol az Úr után keres, mint Mária Magdolna hajnal előtt.

Mi is sötétben érezhetjük magunkat. A legutóbbi szinódusi gyűlés óta sokan, köztük a szinódus résztvevői is kétségeiket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e valamit elérni. Mária Magdolnához hasonlóan egyesek azt mondják:

„Miért vették el a reményünket? Sokat vártunk a szinódustól, de ezek talán csak szavak.”

És ugyan sötét van, de az Úr már jelen van a kertben Mária Magdolnával és velünk. Halála előtt Jézus ezt mondta: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (János 12,24). A magot Arimatheai József és Nikodémus vetette el a kert gazdag talajába, egy új sírba, amelyet senki sem használt. Mindjárt virágzik. A hajnal közeleg. Mária Magdolnához hasonlóan mi is többet fogunk kapni, mint amennyit keresünk, ha mi is nyitottak vagyunk az Úrral való találkozásra.

A kertben három keresővel találkozunk, Mária Magdolnával, a szeretett tanítvánnyal és Simon Péterrel. Mindegyik a maga módján keresi az Urat, mindegyiknek megvan a maga módja a szeretetre, és mindegyiknek megvan a maga üressége. És mindegyik keresőnek megvan a maga szerepe a feltörekvő reménységben is. Nincs rivalizálás. Kölcsönös függőségük testesíti meg a szinódus lényegét. Mindannyian tudunk azonosulni legalább az egyikükkel. Melyikük Ön?

Tomas Halik azzal érvelt, hogy az egyház jövője azon múlik, hogy képes-e elérni társadalmunkban a keresőket. Gyakran ezek az „apácák”. Ez alatt nem a szemlélődő vallásos nővérekre gondolok, hanem azokra az emberekre, akik azt állítják, hogy nincs vallási elkötelezettségük. Gyakran keresik ők is életük értelmét. Halik azt írja, hogy a keresztényeknek késznek kell lenniük arra, hogy „keresők legyenek azokkal, akik keresnek, és kérdezők legyenek azokkal, akik kérdeznek”.

A feltámadás minden beszámolója tele van kérdésekkel. Mária Magdolnát kétszer is megkérdezik, miért sír. Ő azt kérdezi, hogy hova helyezték a holttestet. Mind azt kérdezik, miért üres a sír. Márk evangéliumában az asszonyok azt kérdezik: „Ki hengeríti el nekünk a követ?” (Márk 16,3). Lukács beszámolója a feltámadásról tele van kérdésekkel: Miért keresed az élőt a holtak között? Jézus megkérdezi az Emmausba menekülő tanítványokat: „Mit beszéltek?”, majd megkérdezi a tanítványokat: „Miért rémültetek meg, és miért támadt kétség a szívetekben?” (Lukács 24,38). A feltámadás nem józan ténymegállapításként tör be életünkbe, hanem fürkésző kérdések formájában.

A mély kérdések nem információkat keresnek. Arra hívnak bennünket, hogy új módon éljünk, és új nyelven beszéljünk. Rainer Maria Rilke költő ezt írta: „Ne keresd azokat a válaszokat, amelyeket most nem kaphatsz meg, mert akkor nem tudnád megélni őket. És mindezt meg kell élni. Éld a kérdéseket most. Talán egy napon a távoli jövőben, fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, a választ fogod élni.”[3]

A feltámadás nem Jézus élete, amely egy rövid megszakítás után újrakezdődik, hanem egy új életforma, amelyben a halál legyőzetett. Az evangéliumokban a feltámadás először olyan sürgető kérdésként tör be életünkbe, amely már nem engedi meg, hogy úgy éljünk, mint korábban.

Sok kérdéssel érkezünk mi is erre a szinódusra, például a nők egyházi szerepével kapcsolatban. Ezek fontos kérdések.

De nem tekinthetők csak olyan kérdéseknek, amelyek arról szólnak, hogy valami vagy engedélyezve, vagy elutasítva lesz. Ez azt jelentené, hogy ugyanaz az egyház maradunk. A kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk, inkább hasonlítsanak az evangéliumokhoz, amelyek arra hívnak bennünket, hogy együtt, mélyebben éljük meg a feltámadt életet!

Ezért mernünk kell szívünk legmélyebb kérdéseit a szinódus elé vinni, aggasztó kérdéseket, amelyek új életre hívnak bennünket. Mint a három kereső a kertben, nekünk is válaszolnunk kell egymás kérdéseire, ha új utat akarunk egyházi létünk hogyanjára találni. Ha nincs kérdésünk, vagy csak felületes kérdéseink vannak, a hitünk halott. Egy bizonyos érsek, aki ma nincs velünk, ezt mondta egy csoport domonkos novíciusnak: „El kell olvasni az Aquinói Summát. 56 000 választ tartalmaz mindenkinek, aki kritizálja a katolikus egyházat!”[4] Aquinói Tamás elborzadt volna. A legenda szerint gyermekkorában az első kérdése az volt: „Mi az Isten?”. Őszentsége minden választ megtagadott, mert – mint mondta – úgy kapcsolódunk Istenhez, mint az ismeretlenhez.

Ha tisztelettel és félelem nélkül hallgatjuk egymás kérdéseit, fogunk egy új utat találni a Lélekben való élethez. Ahogy tavaly is mondtam, a bagdadi Dominikai Akadémia mottója: „Itt nincs tiltott kérdés.” Mi vagyunk Mária Magdolna, a szeretett tanítvány és Simon Péter, és csak együtt találjuk meg a ránk váró Urat.

Nézzük meg mindegyik keresőt, és nézzük meg, mit taníthatnak nekünk korunk keresőinek eléréséről. Mária Magdolnát egy olyan szeretet vonzza, mely gyengéd. Ő földhözragadt, fizikai, húsból és vérből való. Gondoskodni akar szeretett Ura testéről. Ő minden bizonnyal azokat képviseli, akiknek életét a világ sebesültjei iránti együttérzés vezérli. Teréz anya Kalkutta utcáin kereste Ura testét. Molokai Szent Damján, aki életét adta a leprásokért, Hawaiin.

Gondoljunk az emberek millióira is, akik nem ismerik Krisztust, mégis együttérzéssel vannak azok iránt, akik szenvednek. Mária Magdolnához hasonlóan a halottakat, a sebesülteket keresik. A világ tele van sírással. Négy nappal a Püspöki Szinódus utolsó gyűlésének kezdete után a Hamász elkövette azokat a szörnyűségeket, amelyek háborúba sodorták a Közel-Keletet. Ukrajnában és Oroszországban az emberek sírnak több százezer fiatal halála és megcsonkítása miatt, ahogyan Szudánban és Mianmarban is sírnak. A Szentatya által összehívott egyik tanulmányi csoport „A szegények kiáltásának hallgatása” címet viseli. Úgy is nevezhetnénk: „Hallgasd a sírók kiáltását!” Mária Magdolna a védőszentjük.

Ekkor Mária meghallja a nevét: „Mária”; „Rabbuni”. Illő, hogy ő, akinek életét az együttérző, gyengéd szeretet határozza meg, nevével tölti ki ürességét. Holttestet keresett, de többet talált, mint amiről álmodni tudott volna, mégpedig az örökké élő szeretetet. Istenünk mindig nevünkön szólít minket: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézsaiás 43,1) Neve a találkozást jelenti, az Úr jelenlétét. Az első dolog, ami a keresztségben történik, a név utáni kérdés. „Mi a neved?” vagy „Milyen nevet adsz a gyermekednek?”. A név nem csak egy címke, amit a gyerekekre helyezünk, hogy megkülönböztessük őket egymástól: akkor én lennék a 4-es számú gyerek. A név jele annak, hogy egyediségünket Isten értékeli.

Ferenc pápa azt a módot, ahogyan a római császár a világot, mint egy népszámlálást, ahol számokat számláltak, Istenünkkel hasonlította össze: „Kedves testvéreim, Isten számára, aki egy népszámlálás során változtatta meg a történelmet, te nem szám vagy, hanem egy arc. … Krisztus nem a számokat nézi, hanem az arcokat.”

Ezért az a feladatunk, hogy megnevezzük azt az Istent, aki a sötétségben keres minket; és hogy egymás nevét és arcát is megbecsüljük. Csak akkor tudjuk közvetíteni Isten jelenlétét, ha ott vagyunk egymás számára a szinódus alatt. Gregory Boyle SJ fiatal bandatagokkal dolgozik Los Angelesben. Szolgálatának titka az, hogy tudja a nevüket.

Nemcsak a hivatalos nevüket vagy a becenevüket, hanem az anyjuk által adott azon neveket is, amikor nem haragszanak rájuk.

Amikor a fiatal Lulát a nevén szólítja: „Olyan volt, mintha áramütés érte volna. Egész teste görcsbe rándult az örömtől, amikor felismerte, hogy hívják, hogy hangosan kimondják a nevét. A zebrán való átkelés során Lula folyamatosan megfordult és rám mosolygott.” [5]

A zsarnoki rezsimek eltörlik a neveket és az arcokat. Auschwitzban Szent Maximilian Kolbe a 16670. számú fogoly lett. Az orosz elnök következetesen megtagadta a vele bátran szembehelyezkedő férfi, Alekszej Navalnij nevét kimondani. Csak „egy bizonyos személy” volt. Hasonlóképpen lett Nelson Mandela az apartheid rendszerrel szembeni ellenállás arca. Amikor bebörtönözték, tilos volt képet közzétenni róla. Kitörölték a közemlékezetből. Amikor több évtizedes börtön után ismét sétálhatott a tengerparton, már senki sem ismerte. Arcát megfosztották annak erejétől.

Ez a szinódus a kegyelem pillanata lesz, ha együttérzően nézünk egymásra, és olyan embereket látunk, akik hozzánk hasonlóan keresnek. Nem az egyházi pártok képviselői, nem az a szörnyű konzervatív bíboros, nem az a félelmetes feminista! Hanem emberek, akik keresnek, akik megsebesültek, és mégis örülnek. Be kell vallanom, hogy nehezen emlékszem a nevekre, részben azért, mert süket vagyok. Ez az én bocsánatkérésem. Bocsássatok meg!

Mária Magdolna gyengéd szeretetének azonban gyógyulásra van szüksége. Jézus megparancsolja neki: „Ne ragaszkodj hozzám!” A tudósok néhány abszurd magyarázatot adtak erre, a legvalószínűtlenebb az, hogy Jézus sebei még túl frissek voltak. Jézus azt akarja mondani, hogy Mária nem veheti őt birtokba. Nem tarthat kizárólagos igényt az ő jelenlétére. A feltámadás a közösség születése. „Isten népe soha nem egyszerűen a megkereszteltek összessége, hanem az Egyház „mi”-je” (IL 3). „Menjetek a testvéreimhez, és mondjátok nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” János evangéliumában ez az első alkalom, amikor „testvéreknek” nevezi a tanítványokat. Fratelli Tutti! Mária Magdolnának meg kell szabadítania szeretetét minden kizárólagosságtól! Akkor kész lesz elmondani a tanítványoknak a jó hírt: „Láttam az Urat.” Ez a mi kihívásunk is. Nem az angol Jézusomhoz vagy a domonkos Jézusomhoz ragaszkodunk, hanem az Úrhoz, akiben mindannyian testvérek vagyunk, beleértve a jezsuitákat is! Ez a szinódus akkor lesz gyümölcsöző, ha megtanuljuk azt mondani, hogy „mi”: „Atyám és a ti Atyátok, az én Istenem és a ti Istenetek”.

Aztán ott van a tanítvány, akit az Úr szeretett. Neki is megvan a maga módja a szeretetre, és megvan az üressége is, élete fényének kialvása. Hagyja, hogy az öreg Péter menjen be először a sötét sírba – zihálva, de látja az üres helyet az angyalok között, és hisz. Ez az a szeretet, ami látóvá tesz. Ubi amor, ibi oculus (Szentviktori Richárd). Ahol szeretet van, ott látás is van. A szeretet szemével lát, és így látja a szeretet győzelmét. Evangéliuma a sas evangéliuma, amelyről azt hitték, hogy szemével közvetlenül a nap fényébe tud nézni, és nem vakul meg. Keresése erősen teológiai jellegű.

Idén két hetet töltöttem a jeruzsálemi École Biblique-ben. A testvérek a halál árnyékában élnek, 40 percre Gázától. Ott maradnak, tanulmányozzák Isten Igéjét, tanítanak és imádkoznak. Jelként maradnak ott, ahogy „a világosság a sötétségben ragyogott, és a sötétség nem győzte le” (János 1,5). Mária Magdolna ürességét egy névnek a hívása – a jelenlété – gyógyította meg, az Ő tündöklő fénye, mely egy üres sírban ragyog.

Így ez megtestesíti mindazokat, akik igyekeznek megérteni életünk értelmét, az Isten-formájú ürességet a szívünkben,

ahogy Blaise Pascal mondta. Természetesen keresztény gondolkodók, de mindazok is, akik azért küzdenek, hogy fényt találjanak szenvedésünk sötétjében: a költők, a művészek és a filmesek, akik nem hiszik el, hogy a sötétség győzedelmeskedhet. A feltámadás hirdetéséhez szükségünk van rájuk, akik nyitottak a bölcsességre, mint Aquinói Szent Tamás a pogány Arisztotelésszel szemben volt. Aquinói írta, hogy minden „igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja ki, a Szentlélektől származik” (omne verum, a quocumque dicatur, est a Spiritu Sancto).[6]

Aztán ott van Simon Péter. Az ő üressége a legnehezebb mind közül: a kudarc terhe. Megtagadta barátját. Bizonyára vágyik a gyógyító szavakra, amelyek végre elhangzanak a parton. Így a mi lelkipásztori feladatunk is az, hogy együtt legyünk mindazokkal, akiket kudarc és bűn terhel, és megosszuk a mi már befogadott bocsánatunkat, saját magunk felfedezését arról a csodálatos kegyelemről, amely „megmentett egy olyan boldogtalant, mint én. Elveszett voltam és most megtaláltak, vak voltam, és most már látok.” A mi feladatunk, hogy nevén szólítsuk az Irgalmast, akire nekünk is szükségünk van, mint Péternek.

Az első feltámadási jelenetben tehát azt látjuk, hogyan reagál az Úr a keresés három formájára, amelyek megfelelnek életünk három ürességének: a gyengéd szeretet, amely a jelenlétet keresi; az értelem, a fény keresése, és a megbocsátás keresése. Minden keresőnek szüksége van a másikra. Mária nélkül nem jöttek volna a sírhoz. Azt hirdeti, hogy az Úr jelen van. A szeretett tanítvány nélkül nem feltámadásként értelmezték volna a sír ürességét; Péter nélkül pedig nem értették volna meg, hogy a feltámadás az irgalom diadala.

Mindegyik egy csoportot képvisel, amely valamilyen módon kirekesztettnek érezte magát a legutóbbi összejövetelünkön. Mária Magdolna arra is emlékeztet bennünket, hogy a nőket gyakran kizárják a vezetői pozíciókból az egyházban.

Hogyan találhatunk olyan utat, amelyet az igazságosság és a hitünk követel?

Az ő keresésük a miénk is. A legutóbbi gyűlésünkön sok teológus is kirekesztettnek érezte magát. Néhányan azon töprengtek, miért vették egyáltalán a fáradságot, hogy eljöjjenek. Nélkülük nem tudunk előrelépni. A szinódusi útnak leginkább ellenálló csoport pedig a pásztorok, a plébánosok voltak, akik mindenekelőtt Péter irgalmas pásztor szerepén osztoznak. Az egyház nélkülük sem válhat igazán szinodálissá.

Ha viszont szinte mindenki kirekesztettnek érzi magát, akkor ne legyen verseny az áldozati szerepért! Az Úr sötétben való kereséséhez mindezekre a tanúkra szükség van, ahogyan a Szinódusnak is szüksége van mindazon formákra és módokra, amelyekben szeretjük és keressük az Urat, ahogy korunk keresőire is szükségünk van, még akkor is, ha nem osztják hitünket.

Hogy tud mindez átáramlani küldetésbe? Ezeket a szavakat Antoine de St. Exupérynek tulajdonítják. Még annál is jobbak, mint amiket valójában írt: „Ha hajót akarsz építeni, ne gyűjtsd össze a férfiakat és a nőket, hogy parancsokat adj nekik, vagy hogy elmagyarázd minden részletét annak, hogy mit kell tenniük, vagy hogy hol találnak meg mindent. … Ha hajót akarsz építeni, akkor kelts vágyat a tenger iránt a férfiak és a nők szívében! Adj az embereknek ízelítőt a végtelenből, és ők maguk fogják megtalálni a módját, hogy hajókat építsenek, és kihajózzanak a hatalmas óceánra!.”[7]

A tanúk mindegyikét egy olyan szeretet érinti meg, mely végtelen. Mária Magdolnát a végtelen gyengédség érinti meg; a szeretett tanítványokat megindítja a határtalan értelem utáni keresés; Pétert a végtelen irgalom iránti szükséglet, amely nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer bocsát meg. Amikor megnyílunk egymás végtelen vágyakozása előtt, akkor vízre bocsátjuk a küldetés hajóját. Csak együtt, amint az efezusi levél mondja, „majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Efezusiaknak írt levél 3,18. 19).

Ma délután újra a sötétben, a zárt szobában találjuk a tanítványokat.

[1] A Tale of Love and Darkness, Vintage, London, 2005, p.110.

[2] Patience with God, p. 9.

[3] Letters to a young Poet, Letter 4, July 16th 1903. Translated by N. D. Herter Norton.

[4] Paul Murray OP ‘Dominicans and the Key of Knowledge1’ A Talk to Dominican Friars Studying in Rome – PUST, Angelicum, 19 February 2022.

[5] Ugyanott. p.47

[6] S.T., I II, q.109, a.1, ad 1.

[7] “To create a ship is not to weave sails, forge nails or read the stars, but to give a taste of the sea, which is one, and in the light of which nothing is contradictory but community in love.”

(magyar fordítás: Kiss Edina)

Fotó: Vatican media

Linzen keresztül vezet az út Rómába

Legalábbis a szinodális szinódus második ülésére. Nemrég a Duna-parti városban találkoztak a szinódus európai résztvevői, hogy felkészüljenek az októberi eseményre.

A találkozón egyházi vezetők mellett több világi teológus, köztük nők is jelen voltak – 25 országból 43-an jöttek össze Felső-Ausztria fővárosában, hogy együtt gondolkozzanak a közelgő szinodális ülésről, amely 2024 októberében kerül megrendezésre Rómában. A linzi találkozó nem csupán egy regionális egyházi esemény volt, sokkal inkább egy globális folyamat része. A résztvevők Európa különböző pontjairól érkeztek, mindannyian hosszú utat tettek meg azért, hogy közösen gondolkodjanak a szinódusi folyamat európai vonatkozásairól. A találkozó résztvevői elsősorban arra keresték a választ, hogy hogyan lehet a szinodalitás szellemében megerősíteni az egyházat, és hogyan lehet megteremteni egy olyan közösséget, amely nyitott a párbeszédre, az együttműködésre és az inkluzivitásra.

A szinódus előtti találkozón egyházi és világi személyek együtt gondolkodtak (Fotó: Kathpress)

A különbségek ellenére is közös a célunk

Franz Lackner salzburgi érsek, az Osztrák Püspöki Konferencia elnöke a találkozó elején hangsúlyozta, hogy a szinódusi folyamat egy egyházkormányzati kérdés, és egyúttal az egyház életének újragondolása, ami túlmutat az egyházpolitikán. „A szinodalitás azt jelenti, hogy meghallgatjuk egymást, hogy együtt lépünk előre, és hogy nyitottak vagyunk Isten hangjára, amelyet a közösség minden tagja megszólaltathat” – mondta a fogalom tisztázása céljából Franz Lackner érsek, majd hangsúlyozta, hogy a szinodalitás folyamata nem pusztán a püspökök, a papok vagy az egyházi vezetők kiváltsága, hanem minden hívő közös felelőssége és lehetősége. Ez a szemlélet nyitottságot és részvételt kíván mindenkitől. A tét nem kisebb, minthogy az egyház valóban a közösség egyházává váljon, ahol mindenki számít, legyen szó egyházi vagy világi munkatársakról, férfiakról vagy nőkről, hívőkről vagy útkeresőkről. Ezt szimbolizálta a találkozó struktúrája is, amely a szinodalitás elveire épült, hiszen a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken osztották meg egymással gondolataikat és tapasztalataikat. Ezek a beszélgetések pedig lehetőséget adtak a különböző európai egyházközösségek helyzetének feltérképezésére.

A megosztás eredménye lett a kölcsönös tanulás, ami kulcsfontosságú a szinodalitás sikeréhez.

De ne felejtsük el, hogy még mindig elméleti megosztásról, rövid tanulásról beszélünk, a gyakorlatban ennél sokkal konkrétabb lépésekre van szükség a cél érdekében. Ezzel kapcsolatban Petar Palić mostari püspök így nyilatkozott: „Világos, hogy az európai egyházaknak sok különböző kihívással kell szembenézniük, ennek ellenére közös feladatunk, hogy olyan egyházat építsünk, amely meghallja a hívek hangját. A szinodalitás számunkra egy újfajta út, amely összekapcsolja a híveket és a vezetőket, és megerősíti a hit közösségét.”

A nehéz kérdésekre is választ kell találni

A találkozó résztvevői között püspökök, teológusok, laikus vezetők és szakértők is voltak, akik a szinodalitás különböző aspektusait vizsgálták, egész pontosan azt, hogyan lehet a szinódusi folyamatot mélyebben integrálni az európai egyházak mindennapi életébe, és hogyan lehet az egyház struktúráit a párbeszéd és a közös döntéshozatal elvei mentén újragondolni. Az európai egyházak számára ugyanis a szinodalitás nem elméleti kérdés, hanem gyakorlati kihívás, de

hogy hol, mikor és miként fog megvalósulni ez a törekvés, az nem egységes.

Annyi biztos, hogy a résztvevő püspökök számára prioritást élvez, hogy az egyház nyitott és befogadó legyen a társadalmi változások iránt, ugyanakkor hűséges maradjon a keresztény hit alapelveihez. „Az európai egyház különleges helyzetben van, hiszen egy olyan kontinensen élünk, ahol a vallási sokszínűség és a szekularizáció együtt létezik. Ez kihívás, de egyben lehetőség is arra, hogy az egyház új formákat találjon a misszióra, és még inkább közel kerüljön az emberekhez” – mondta a találkozó alkalmával Ivan Ćurić Đakovo eszéki segédpüspök.

A linzi találkzó eredményesen zárult (Fotó: Kathpress)

Lépésről lépésre

A linzi találkozó nem titkolt szándéka volt, hogy előkészítse a terepet a szinódus második ülésszakára. Ezt erősítik Csiszár Klára pasztorálteológus, tanszékvezető professzor, a XVI. Püspöki Szinódus teológiai tanácsadójának gondolatai. „A linzi találkozó különleges jelentőséggel bírt, mert a résztvevők nemcsak elméleti szinten, hanem konkrét példákon keresztül is megvitatták, hogyan valósítható meg a szinodalitás az egyházi életben. Véleményem szerint a találkozó lehetőséget adott arra, hogy a különböző európai egyházak képviselői egymástól tanuljanak.” Az itt megfogalmazott gondolatok és javaslatok szorosan kapcsolódnak ahhoz, amit Rómában a püspökök és más egyházi vezetők heteken belül megvitatnak majd. A júliusban bemutatott „Instrumentum Laboris” alapján tudjuk, hogy milyen témákra fókuszálnak a munkacsoportok, és egyes szakértők szerint már a végeredmény is prognosztizálható.

Vajon képes lesz megtalálni a történelmi egyház a hagyomány és a megújulás közötti szűk, de járható utat? Ami biztos, hogy a résztvevők számára a szinodalitás folyamata nem fejeződik be a szinodális szinódus második ülésszakával, épp ellenkezőleg: ez inkább egy hosszú átalakulási folyamat első lépése. Mi ott leszünk ennél a lépésnél, hogy továbbadjuk a hírt: merre vezeti a Szentlélek az egyház útját a jövőben.

Fotók: Kathpress

Új nevek, változatlan létszám – nyilvános a szinódus résztvevőinek listája

A szinodális szinódus közelgő októberi záróülésére készülve az alábbiakban részletesen áttekintjük, mely magyar képviselők lesznek ott a második ülésszakon, valamint hogy milyen változások történtek az első ülésszakhoz képest.

Kezdjük is a hazai képviselettel. Magyarországot a második szinódusi ülésszakon ezennel is Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Görögkatolikus Érsekség érsek-metropolitája, Mohos Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, és Szabó Péter görögkatolikus kánonjogász professzor, a szinódust előkészítő Teológiai Bizottság tagja képviseli. Továbbá magyar résztvevők között jelen lesz Csiszár Klára, a Linzi Katolikus Egyetem pasztorálteológia-professzora, Kovács Gergely érsek, a Gyulafehérvári Főegyházmegye vezetője, Pál József Csaba temesvári püspök, akik Romániát képviselik, illetve Szerbia képviseletében Német László belgrádi érsek, a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnöke, a Megújul.hu nagykövete. Tehát a záróülés alkalmával is ugyanazok a magyar egyházi vezetők és magasan képzett teológusok kaptak részvételi lehetőséget a történelmi jelentőségű eseményen, akik a tavalyi évben is.

Kiemelt személyek a szinóduson

Minden résztvevő között a legkiemelkedőbb személy Ferenc pápa, aki a szinódus elnökeként vesz részt az októberi eseményen, és a katolikus egyház fejeként ad iránymutatást az egyházi és világi szolgálattevőknek. Továbbá Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros, a szinódus relátora (főbeszámolója) szintén fontos szereplő, hiszen a bíboros felel a viták összefoglalásáért és a konklúziók levonásáért. Az egyházi vezetők közül jelentős szerepet kap Mario Grech bíboros is, a szinódusi titkárság főtitkára, aki kulcsszerepet kapott a szervezési és koordinációs feladatokban. De ezennel is

jelen lesz Luis Antonio Tagle bíboros, a filippínók egyik legismertebb egyházi személyisége, akit a világ misszionáriusi tevékenységének egyik élharcosaként ismerünk,

valamint Víctor Manuel Fernández bíboros, a Hittani Kongregáció frissen kinevezett prefektusa, aki híres arról, hogy progresszív hangot képvisel a doktrinális kérdésekben. További az ismert egyházi vezetők közé tartozik Robert Barron is, az amerikai katolikus egyház egyik leghíresebb püspöke, aki többek között annak köszönheti a világhírt, hogy évek óta hangoztatja a modern technológiai eszközök evangelizációs szerepét. Végül nem szabad megfeledkezni Timothy Broglioról sem, az amerikai katonai ordinariátus érsekéről, aki ezennel is részt vesz az ülésen.

Ezennel is fontos szerepet kapnak a világi teológusok (Fotó: Getty Images)

Milyen változásokra számíthatunk?

Jean-Claude Hollerich a szinódus kapcsán kijelentette, hogy a második ülésszak résztvevőinek aránya hasonló az elsőhöz. Szám szerint ez azt jelenti, hogy összesen 368 szavazati joggal rendelkező tag, közöttük 272 püspök és 96 nem püspök alkotja majd a teljes képviseletet. A 2023-as évhez képest mindössze 26 személybeli változás történt, amelyek többségére helyettesítés miatt volt szükség. Idén 8 különleges meghívott lesz jelen, míg a testvéri delegáltak száma 12-ről 16-ra nőtt, ez pedig jól tükrözi a testvéregyházak növekvő érdeklődését a szinodális folyamat iránt. Hollerich bíboros megerősítette, hogy

Kínából két püspök is csatlakozik a záróüléshez.

A jelentősebb változások között kell megemlíteni, hogy az afrikai kontinens képviseletében is új szereplők jelennek meg, mint Nestor-Désiré Nongo-Aziagbia püspök a Közép-afrikai Köztársaságból, aki a békéért és az igazságosságért folytatott küzdelme kapcsán vált ismertté. Míg az Egyesült Államok képviseletét Daniel Flores püspök, a Brownsville-i egyházmegye vezetője fogja erősíteni. Ugyanakkor Európa tekintetében is történtek kisebb változások. Bár a német egyház képviseletében Georg Bätzing, Limburg püspöke továbbra is meghatározó szereplő lesz, ugyanakkor ezennel csatlakozik Bertram Johannes Meier augsburgi püspök is, aki a németországi szinodális út kérdéseiben érdekelt. A szinódus tehát új képviselőkkel kiegészülve folytatja az első ülésszakon megkezdett munkát, amelynek középpontjában olyan fontos kérdéseket tárgyal, mint a nők szerepének növelése az egyházban, a világi hívek nagyobb bevonása a döntéshozatalba, és az egyház küldetésének újragondolása a modern világ kihívásainak tükrében. De a résztvevők nyíltan beszélnek majd az egyházon belüli problémákról, beleértve a hatalmi struktúrákat, a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos kérdéseket és a fiatalok megszólításának nehézségeit.

Hogy milyen módon zárul a szinodális szinódus, azt nem lehet megjósolni, mindenesetre a Megújul.hu munkatársai napról napra friss információkkal jelentkeznek, míg Gégény István a helyszínről tudósít az eseményekről.

Gundel Takács Gábor: „A pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit”

Jelentős változást hozott az idei év az európai profi labdarúgás világában, ami sok pozitívumot eredményezhet a sportkedvelők számára. Vajon képesek-e hasonlóan újragondolni működésüket a keresztény szervezetek? Erről beszélgettünk Gundel Takács Gáborral.

– Megújult a Bajnokok Ligája, a most kezdődő sorozatban az eddig megszokott csoportkör helyett alaposan átvariált úton juthatnak el a csapatok az egyenes kieséses szakaszba. Mi indokolta a lebonyolítás rendszerének ilyen gyökeres megváltoztatását?

– Ennek a döntésnek szerintem két eredője van. Egyrészt a régi rendszerben, amikor négycsapatos csoportok voltak, mindenki a másik három ellenféllel játszott kétszer, majd az első kettő jutott tovább, így sokszor az ötödik-hatodik fordulóban a nagyobb csapatok számára érdektelen volt a meccs végeredménye, mert biztos továbbjutóként léphettek pályára. Gyakran dilemmát okozott, hogy melyik meccset válasszuk az utolsó fordulóban, ami legalább egy kicsit izgalmas, mert valami tétje is van. Ilyenkor a biztosan továbbjutó csapat gyakran a fél kezdőjét lecseréli. Én például közvetítettem tavaly az Európa Ligában olyan meccset, ahol hat 20 év alatti játékos volt a Liverpoolban, a sztárokat inkább pihentették. Indokolt volt új rendszert kitalálni. Másrészt pár évvel ezelőtt felmerült egy szuperliga létrehozásának ötlete: összeállt néhány spanyol, olasz, angol csapat azzal a szándékkal, hogy az UEFA-tól függetlenül szerveznének egy saját bajnokságot. Pont emiatt, hogy ne kelljen játszaniuk mondjuk egy kazah csapattal, ne kelljen a világ végére utazniuk. Ebből nagy botrány lett, a terv gyakorlatilag meghiúsult, de azért az UEFA vezetői megértették, hogy valamit lépni kell, komolyabb lebonyolításra van szükség. Az is újdonság, hogy megemelték a résztvevő csapatok számát, így még több nagy klub tud bekerülni, és nem hat, hanem nyolc meccset játszanak egymás ellen, és mindig más az ellenfél. Ha belegondolunk, ez az olyan csapatoknak is jó, mint a Fradi, akiket a Bajnokok Ligájába bekerülve a Juventus és a Barcelona is oda-vissza elvert. Erre mostantól nem kerülhetne sor, idéntől minden csapat nyolc különböző tudású ellenféllel játszik egyszer. Így valójában egy 36 csapatos minibajnokságot láthatunk majd, ahol maximum 24 pontot lehet gyűjteni. Az első nyolc helyezett egyből bejut a legjobb 16 közé, a második nyolc pedig a harmadik nyolccal rájátszásban küzdhet a továbbjutásért. Ez a lebonyolítási forma az utolsó fordulóig izgalmasabbnak ígérkezik, bár valószínűleg így is lesz egy-két olyan csapat, amelyik az utolsó fordulóra már biztos lehet a továbbjutásban. Egyébként ugyanez a rendszer érvényesül mostantól az Európa Ligában is. A Konferencia Ligában egy kicsit más a lebonyolítás, de a koncepció hasonló. Ráadásul a január eddig uborkaszezon volt a Bajnokok Ligájában, most ebben a hónapban is lesznek meccsek.

– A magyar sportkedvelők számára az is újdonság, hogy mostantól más csatornán lesznek elérhetők a mérkőzések.

– Kétféle jogra lehetett eddig pályázni az UEFA-nál. Az „A” jog a korábbi években a köztévénél volt, ők választhattak egy meccset a keddi és egyet a szerdai menetrendből, utána a „B” jog tulajdonosa választott. Az „A” jog most az RTL-hez került, a „B” jog maradt ugyanúgy a Sport TV tulajdonában. Az eddigi rendszerben meg tudtál nézni egy-két meccset, de ha a te kedvenc csapatod mérkőzését sem az „A” jog, sem a „B” jog tulajdonosa nem választotta, akkor lemaradtál, mostantól viszont az RTL az összes mérkőzést közvetíti a streaming csatornáján, az RTL+-on. Tehát nincs többé dilemma, hogy melyik meccset válasszam, nem kell kapcsolgatni, hanem meg tudod nézni bármelyiket, akár mindet egymás után, akár későbbi napokon is. Eddig a csatornák döntötték el, melyik meccset nézhetjük, mostantól a néző dönthet erről.

– Ennek viszont ára van, hiszen eddig ingyen láthattuk a csatornák által kiválasztott meccseket, mostantól viszont elő kell fizetni a tartalmakért.

– Itt azért álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk bele: valóban ingyen néztük eddig ezeket a mérkőzéseket? A köztelevízió közpénzből vásárolta meg ezeknek a mérkőzéseknek a közvetítési jogát – nagyon sok közpénzből. Cserébe láttál egy meccset kedden, egy meccset szerdán, ráadásul az is fizetett mindezért, aki egyáltalán nem néz futballmeccset. Mostantól aki futballt akar nézni, megvásárolhatja a streaming-előfizetést, ami kedvezmények nélkül sem éri el a 3000 forintot havonta. Ezért cserébe bármennyi meccset láthat, vagyis az összeset elérheti. Hasonlíthatnám ezt egy mozijegy árához, de a Netflixre, HBO Maxra és más szolgáltatásokra is sokan előfizetnek. Kétségtelen, hogy sok fogyasztó hozzá van szokva az ingyenes tartalmakhoz, de miközben például a Szemléleket is ingyen lehet olvasni,

a szerkesztőséget valahogyan fenn kell tartani.

Jó ideje küzdenek a médiaszolgáltatók a fenntarthatósággal, erre számos példát látunk. Lehet csomagokat vásárolni egy kábelszolgáltatónál, vagy egy cikknek csak az elejét olvashatod el ingyen, a többiért fizetni kell… Vidus Gabriella, az RTL vezérigazgatója úgy fogalmazott, hogy ő egyáltalán nem ért a futballhoz, ezzel szemben a számokhoz igen. Ők átszámolták a dolgot, az UEFA leellenőrizte, az üzlet megköttetett.

– A megújulásban neked is szereped van, hiszen bár nem távolodtál el a sport világától, évek óta nem közvetítettél Bajnokok Ligája mérkőzéseket, világbajnoki, Európa-bajnoki meccseket sem, mostantól viszont újra találkozhatnak veled a nézők a legnevesebb európai klubküzdelemben.

– Minden kommentátor ki van szolgáltatva annak, hogy az a csatorna, amellyel valamilyen jogviszonyban áll, milyen közvetítési jogot birtokol. Én addig közvetítettem Bajnokok Ligáját, meg Európa-bajnokságot, világbajnokságot, ameddig a köztelevíziónál dolgoztam, és a köztelevízió vásárolta meg ezeket a közvetítési jogokat. Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a köztelevíziótól, tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy nem fogok elutazni a következő foci Eb-re, nem fogok közvetíteni bizonyos sporteseményeket. Három évvel ezelőtt, amikor az RTL megvásárolta az Európa Liga és a Konferencia Liga mérkőzéseinek közvetítési jogát, felkértek kommentátornak, ahogy korábban a Spíler TV is felkért, hogy legyek az akkor náluk lévő BL „B” jogok közvetítésével kapcsolatos adásaik műsorvezetője. Mióta szabadúszóként dolgozom, eleve műsorokra és nem csatornákhoz szerződöm. Most, hogy az RTL megvette a Bajnokok Ligáját is – mert ugye továbbra is közvetíti az Európa Ligát, meg Konferencia Ligát –, megkértek, hogy én legyek a BL-mérkőzések egyik kommentátora. Nem könnyű egyébként ezt a csapatot összerakni, mert adott esetben kilenc mérkőzést közvetítünk egy nap, ami elég nagy kihívás. Jellemzően én fogom közvetíteni az elsőnek választott mérkőzéseket.

Gundel Takács Gábor szerint sok pozitívumot hozhat a megújulás.

– Miközben érdekes megújulásnak lehetünk tanúi az európai profi futball világában, egy számodra szintén fontos területen, a kereszténység terepén is szándék mutatkozik az eddigi szokások, berögződések megváltoztatására. Miután nemrég a Reformáció Emlékévének egyik nagykövete voltál, majd a Szemlélek felületén többször kifejtetted a véleményedet vallási, morális, a társadalom közösségét érintő kérdésekben, miként tekintesz a Ferenc pápa által meghirdetett világméretű egyházi megújulási folyamatra?

– A kezdeményezés önmagában dicséretes, ám nem igazán látom, hogyan fog ez a megújulás megvalósulni. Nem vagyok katolikus, ezért nem követem közvetlenül a folyamatot, de abban biztos vagyok, hogy valóban szükség van változásra. Akár az olimpia megnyitójával kapcsolatban a keresztény emberekben felébredő dilemmát nézem, akár Bese Gergő ügyére gondolok, akár a református egyház tekintetében Balog Zoltán esetét idézem fel, nem látom, hogy az egyházaknak lenne ezekre a helyzetekre válasza. Az szerintem nem válasz, hogy a Vatikán kiadott egy semmitmondó nyilatkozatot az olimpiai megnyitóval kapcsolatban. Valamiféle zavart érzékelek, és ez igaz a magyar katolikus egyház vezetésére ugyanúgy. Mi a válasz Bese Gergő ügyére? Felfüggesztették, és ennyi? Balog Zoltán esetében is azt látom, hogy az átlag hívő nem igazán tudja, most akkor mi történt, a zsinat miért döntött így, miért adtak neki figyelmeztetést, miért csak hónapokkal később derült ez ki… Amit az előbb zavarnak neveztem, hívhatjuk útkeresésnek is. A XXI. században vagyunk, már abból is eltelt lassan 24 év, és még mindig nem tűnik világosnak, hogyan kell manapság egy egyházat összefogni, a hívőkkel kommunikálni, miről lehet és kell beszélni, miről nem. Ma már nincs tekintélyelvűség, az emberek érteni szeretnék, hogy mi miért történik. Miközben kétségkívül útkeresés zajlik, nem érzékelem, hogy látszana, merre kéne elmozdulni. A legutóbbi magyarországi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, meg egyáltalán hívő embernek, mint korábban. Nem tudom, ez hova fog kifutni, de azt látom, hogy

a felhívás a megújulásra jó, a pápa részéről jogos, csak mintha nekik sem lenne konkrét elképzelésük, hogy ezt hogyan kéne csinálni.

De a magam Magyarországi Református Egyházával kapcsolatosan is érzek bizonytalanságot, hogy most akkor ez mi volt, hogy volt? Miért ez a döntés született? A Balog-ügy előtt úgy tűnt, a református egyház köszöni szépen, jól van, működik, nagyjából nincsenek olyan dilemmák, mint a katolikus egyházban. Erre jön egy ilyen eset, amivel kapcsolatosan a kommunikáció nem volt igazán jó. Ráadásul amíg az egyházak ki lesznek szolgáltatva a mindenkori államnak, addig nyilvánvalóan nem tudnak teljesen függetlenek lenni a politikától, ugyanakkor meg kell felelniük a keresztény hívők lelkiségének, istenképének, egyházképének. Távolságot érzek az egyházak vezetése és a hívők között, nyilván Ferenc pápa felhívása is ennek a csökkentésére vonatkozik. De vajon hogyan lehetne ezt megvalósítani? Hogy lehetne gyakorlatban megvalósítani? Hogyan lehetne beültetni a gyakorlatba a közvetlenséget, a nyitottságot, miközben a katolikus egyház sosem volt demokratikus szervezet? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat találni 2024-ben. Főleg úgy, hogy szólítsd meg a fiatalokat, de ne veszítsd el a templomba járókat, tudd megmutatni a kereszténység elvitathatatlan értékeit, miközben egyébként értékválságos világban élünk. A bizonytalanság a legrosszabb az ember életében, és ma minden pillanatok alatt változik. De mi az az érték, ami megmarad? Én azt gondolom, hogy a kereszténység időtálló, 2000 éves érték. Ezt viszont meg kéne tudni mutatni a XXI. században, és át kéne tudni adni. Egy fiatal nem fog csak azért bemenni a templomba, mert mi templomba szoktunk járni. Akkor fog bemenni, ha azt gondolja, hogy ott valamit kap. Valamivel gazdagabb lesz, ami mentén ő aztán az életét fogja tudni élni.

– Azt mindenképp megerősíthetem, hogy javában zajlik legalább a legfontosabb kérdések megfogalmazása, az aktív útkeresés a katolikus egyházban, ennek jegyében pedig Ferenc pápa minden keresztényt arra hív, hogy fogalmazza meg saját egyházálmát, ezzel is hozzájárulva a remélt megújuláshoz. Mi is teret biztosítunk a Megújul.hu felületén, hogy bárki kifejezze, milyen egyházban szeretne élni. Neked mi az egyházálmod?

– Nemrég meghívott Hodász András a podcast-adásába, és ott megkérdezte, mit reagáltam volna a pápa helyében az olimpiai megnyitóra. Kicsit zavarba jöttem ettől a kérdéstől, aztán eszembe jutott, hogy a pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit. Jöjjenek el az olimpia után a Vatikánba, üljünk le és beszélgessünk arról, hogy ők miért gondolták jónak azt, ami és ahogyan történt. Azt gondolom ugyanis, hogy nem jó, ha a kommunikáció jelentős része a sajtón keresztül történik. Ha valaki valakinek akar valamit mondani, akkor ma kiad egy közleményt, közread egy Facebook-posztot, nyilatkozik a sajtónak… De mi lenne, ha a dolgainkat, a problémáinkat közvetlenül egymással intéznénk? Tényleg mindenbe bele kell rángatni a sajtót? Kérdezem én ezt egy interjúban egy újságírótól, ami kissé groteszk, de azt gondolom, hogy Ferenc pápa mondhatná azt, hogy nem mindegy, hogy amit láttunk, azt egy színházban adják elő, vagy egy olimpia megnyitóján, és erről jó lenne beszélgetni, várjuk Önöket a Vatikánban az olimpia után két héttel. Ebből kisülhet, hogy oké, jobban értjük egymást, ők ezt gondolják, mi azt, de közeledtünk egymáshoz. Amikor a jövő egyházára gondolok, és remélem, a nagyon közeljövő egyházában már így lesz, akkor ezt a közvetlen kommunikációt erősíteném. Eddig a zsinat, meg a különféle bíborosi testületek, meg egyéb egyházi szervek nagyon fölötte álltak a híveknek, a döntések megkérdőjelezhetetlenek voltak az egyháztagok számára. Manapság ez már nem megy.

A tekintélyelvűség nem működik. Sokkal nyitottabbnak kéne lenni az egyházak vezetésének, különösen arra vonatkozóan, hogy hogyan beszélnek meg a hívekkel különféle problémákat, hogyan beszélnek különféle dolgokról.

Amikor Veres András azt mondta, hogy a lombikprogram bűn, az ezzel kapcsolatos dilemmákat nem kéne lesöpörni az asztalról, mert az emberek nem fogják ezt a stílust elfogadni – nem lehet kinyilatkoztatással megoldani a dolgokat. Sokkal-sokkal jobban kéne csökkenteni a távolságot az egyházak vezetése és a hívek között, és igen, ki kéne állni bizonyos problémák esetén, és azt mondani, hogy kérem szépen, nem vettük észre, hogy mondjuk egy katolikus pap bort iszik, de vizet prédikál. Vagy bocsánatot kérünk, szerintünk ez a püspök ebben a helyzetben nem megfelelően viselkedett, de azt gondoljuk, hogy a figyelmeztetés ezért és ezért elegendő szankció. Ám ezek eddig nem történtek meg. Szerintem az egyházak hitelességét ma már csak nyílt kommunikációval lehet visszaadni. Erőből nem lehet az egyházakat vezetni. Számomra az egyházam vezetésének a hitelességét csak erősítené, ha azt mondaná, hogy kérem szépen, ebben nem gondolkoztunk jól. Ha ilyen irányba változna a jövő egyháza, az mindenképp emberibb, hitelesebb lenne.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Nyílik az ajtó, amely új perspektívákat tár a nők egyházi szolgálatához

Ferenc pápa írt előszót ahhoz a könyvhöz, amely nyíltan beszél a hölgyek jövőbeli szerepéről. A kötet témája szorosan kapcsolódik a szinodális szinódus második ülésszakához, a publikálás időzítése is ehhez a fontos eseményhez köthető.

Szeptemberből lesz olvasható a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című kötet, amelynek központi témája a nők szerepének és szolgálatának újragondolása a jövő egyházában, méghozzá gyakorlati szempontból. A kötet öt szerzője (Linda Pocher szalézi nővér, Jo B. Wells püspök, Giuliva Di Berardino liturgikus szakértő, Jean-Claude Hollerich bíboros és Seán Patrick O’Malley bíboros) különböző nézőpontokból vizsgálják, hogyan lehet a nők szerepét erősíteni az egyházi szolgálatokban. Korábban nem látott bátorsággal beszélnek a nők lelkipásztori szolgálatban betöltött szerepéről, a nők vezetői képességeinek kihasználásáról, valamint a liturgiában és egyéb egyházi szolgálatokban betöltött feladatokról.

Aki azt hinné, provokatív könyvről van szó, téved, ugyanis a kötetnek nem célja, hogy megossza a női és férfi híveket, sokkal inkább egyensúlyt kíván teremteni az egyház tagjai között, a nemek arányát illetően. A kötet szerzői részletesen tárgyalják, hogyan válhatnak a nők a szinodális folyamat meghatározó szereplőivé, és hogyan járulhatnak hozzá az egyház megújulásához, miközben hangsúlyozzák, hogy a szinodalitás megköveteli a nők aktív részvételét a jövő egyházában. Mint írják, a nők nem csupán résztvevői, hanem formálói is lehetnek az egyházi életnek, ezért fontos, hogy a világegyház bővítse a nők egyházi szolgálatban betöltött szerepét. De vajon hogyan vélekedik erről a határozott iránymutató gondolatgyűjteményről Ferenc pápa?

Konkrét lépés a megújulás felé

Maga a Szentatya is részt vett a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című kötet elkészítésében, egészen pontosan ő írta a könyvhöz az előszót. Ebben a rövid, ám annál fontosabb szakaszban kifejezi az egyház megújítása melletti elkötelezettségét, és nyíltan beszél arról, hogy az egyház most újabb mérföldkőhöz érkezik azzal, hogy felelősségteljes vezetői szerepet bíz a nőkre. Habár Ferenc pápa már korábban is többször kifejezte, hogy a nők egyházi szerepvállalásának elismerése kulcsfontosságú az egyház jövője szempontjából, ezennel a kötethez írt előszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők bátran hallassák a hangjukat.

„A szinodális út megköveteli, hogy meghallgassuk egymást, különösen azokat, akik történelmileg nem kaptak hangot az egyházban.

A nők szerepének megerősítése ebben a folyamatban nem csak lehetőség, hanem szükségszerű.” – írja a Szentatya. Ez a könyv tehát nemcsak egyszeri munka, vagy egy főpásztori vállveregetés Ferenc pápától, hanem konkrét lépés a szinodalitás útján. Ugyanis a nők egyházi feladatainak elmélyítése összefügg az egyház megújulásával. Ahogy az előszóban Ferenc pápa hangsúlyozza, az egyház akkor lehet igazán hű Krisztus küldetéséhez, ha minden tagot, férfiakat és nőket egyaránt bevon a közösség építésébe.

Ferenc pápa találkozása Linda Pocher szalézi nővérrel (Fotó: Vatican Media)

Kiknek szól ez a könyv?

A szerzők eltérő szempontok alapján beszélnek a nők egyházi szerepvállalásáról – van, aki gyakorlatiasabb módon, a vezetői feladatkörökről szól, más inkább a lelkipásztori munkába hívná be az egyház női tagjait. Egyvalamiben azonban egyetértenek a véleményformálók: szükség van a női munkatársakra a jövő egyházában, és nem csupán a püspöki hivatalokban, hanem a nyilvánosság előtt is. Éppen ezért a kötet elsősorban teológusoknak, papoknak és lelkipásztori munkatársaknak szól, hogy választ kapjanak a kérdésre: mégis hogyan lehet bevonni a nőket az egyházi szerepkörökbe? Jean-Claude Hollerich bíboros kifejezetten azoknak ajánlja saját írását, akik nyitottak arra, hogy újragondolják a hagyományos egyházi szerepeket, és akik hajlandók tevékenyen részt venni az egyház megújulásában.

„Ez a könyv olyan vezetőknek és híveknek szól, akik nem félnek a változástól, hanem keresik azokat az utakat, amelyek révén az egyház valóban befogadó és közösségi lehet.”

– írja Hollerich bíboros. Míg Linda Pocher szalézi nővér szerint ez a könyv egy ajtó, amely új perspektívát nyit a nők szolgálatáról, egyben meghívás arra, hogy újraértelmezzük a hagyományos szerepeket a szinodális egyházban. A szalézi nővér szerint a nők szolgálata nem csupán egy lehetséges opció, hanem egy fontos döntés az egyház megújulásának érdekében. Jo B. Wells, az anglikán egyház püspöke és a könyv társszerzője szintén hangsúlyozza, hogy a nők szerepe a szinodális egyházban nem egyszerűen csak egy kérdés, sokkal több ennél. „A szinodalitás nem csupán egy módszer, hanem egy lelki folyamat, amelyben a nők jelenléte nélkülözhetetlen” – mondja Wells püspök.

A gyakorlatban is működik

„A nők szerepe az egyházban nem csupán egy társadalmi kérdés, hanem teológiai és lelki szükségszerűség is. Ahhoz, hogy az egyház valóban szinodális legyen, szükség van a nők bölcsességére, tapasztalatára és vezetői képességeire is” – ezt már Nathalie Becquart nővér teszi hozzá, a Püspöki Szinódus Főtitkárságának altitkára, aki egyike a pápa tanácsadóinak a katolikus egyházzal kapcsolatos kérdésekben.

Nathalie nővér a saját példájából is tudja, hogy a nők bevonása az egyház vezetésébe nemcsak a nők számára jelent lehetőséget, hanem az egyház egészének.

Talán nem meglepő, hogy a magas egyházi beosztásban szolgáló szerzetesnővér is támogatta a kötet megjelenését. Hiszen a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című könyv célja nem más, mint a nők vezetői szerepvállalásának előmozdítása a jövő egyházában.

A kötet 2024 szeptemberétől kapható, és több nyelven is elérhető lesz, beleértve az angolt, olaszt és a spanyolt, ezen kívül a közeljövőben várhatóan további nyelveken is megjelentetik, hogy valóban eljusson a lehető legtöbb paphoz, teológushoz, egyházi vezetőhöz és Isten népének minél több tagjához.

Lackfi János: Jó lenne, ha mi, katolikusok, tudatában lennénk szellemi fegyvereinknek

A költő egy olyan egyházról álmodik, ahol a közösségek aktívak, ahol nem a papokra hárul minden feladat, ahol az elesettet felemelik, ahol a szegénynek segítséget adnak, és ahol a keresztények nem okoznak egymásnak sebeket.

– Milyen egyházról álmodik?

– Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta még az 1990-es években, hogy a jövő egyháza szigetek egyháza lesz, nem területeket vagy országokat próbál lefedni, hanem kicsi centrumokban fog élni, de ott elképesztően koncentráltan. Azt hiszem, ez az átszerveződés már folyamatban van; erős, átformáló lelkiségi központok kellenek. Milyen jó is lenne, ha nem papjaink rohangálnának őrült módjára, hogy hétvégén hatot vagy nyolcat misézzenek tíz-húsz embernek, hanem mi szerveznénk meg a telekocsikat, és az épp sorra kerülő templom zsúfolásig tele lenne szomjas lelkű hívekkel! Ha az átvehető terheket civilek hordoznák, ha papjaink nem magányos „kényszerszinglik” lennének, hanem többen közösségben élhetnének, miközben egymást erősítik. Az is nagy álmom, hogy a már létező katolikus iskolákban, intézményekben a mindennapi robotolás fáradságát meghaladva tüzes imádó lelkületet lehessen gyújtani, túllépve a kultúrvallás körein. És remélem, minél több helyen sikerül a Mennyek Országának olyan nyitott kapuit létrehozni, amelyeken bárki beléphet. Szóval minél több huszonnégy órás örökimádó kápolna kellene, biztonságosan bekamerázva, hozzáférhetően, hogy a Szenthez tudjon kapcsolódni a nap bármely percében az arra guruló kamionos, a járókelő, a kallódó, a hívő, a pap, a levita, a szamaritánus.

– Mi a helyzet a jelennel? Mi egyházunk legnagyobb hiányossága?

– Valaki azt mondta, a katolikus egyház és a különböző kisebb felekezetek pont úgy különböznek egymástól, mint a nagy tengerjáró és a kis motorcsónak. Utóbbi gyorsan változtat irányt, de borulékony. A mi egyházunk pedig időnként kibírhatatlanul lassan vált irányt, de biztonságot ad, mert aligha lehet egykönnyen felborítani.

Nagyon jó lenne, ha elsősorban mi, katolikusok, tudatában lennénk saját szellemi fegyvereinknek, és intenzíven használnánk őket.

A szentségimádásban, a rózsafüzérben, a misében, a gyónásban elképesztő világfelforgató erőtartalékaink vannak. Jó lenne, ha ezeket nem megszokásból gyakorolnánk, hanem tűzzel, élettel, szenvedéllyel, lehetőleg minél gyakrabban. Ez egészen átváltoztatná napjainkat, mert így Isten tud általunk aktívan cselekedni. Amúgy pedig dicsőíteni, szemlélődő imában elmerülni, tanításokat hallgatni, lelkigyakorlatra, zarándoklatra járni, a teljes Szentírást újra- és újraolvasni szintén életadó tevékenységek, és más felekezetekkel közösen imádkozni is nagy élmény.

– Hogyan lehetne vonzóvá tenni a fiatalok számára az egyházat?

– Az új nemzedékeknek akkor lehetünk vonzóak mi, katolikusok, ha lazán, kedvesen is tudunk fogalmazni, de közben nem adjuk fel a tanítás teljességéhez való ragaszkodást. Amúgy a Mester megmondta, akkor leszünk a leginkább kedvesek mások szemében, ha ledöbbennek: te nézd, ezek mennyire szeretik egymást! Ez nem keneteskedést és bárgyú nyájaskodást jelent, hanem döntést azok mellett is, akiket amúgy nem könnyű elviselnünk. Mert túl hangosan, túl halkan, túl hamisan énekelnek, mindenbe beleszólnak, áskálódnak, a pap bácsinál semmi sem jó nekik.

Lackfi János költő, író, hatgyermekes édesapa, keresztény (Fotó: Raffai Zsófia)

– Ilyenek vagyunk mi, emberek, az egyház tagjai. Erről eszembe jut, amit egy teológus professzor mondott egyszer: az egyház nem sebezhető, hanem sebzett.

– Varga László püspök atya pedig azt mondja, hogy „nagyon szeretem az én szent és bűnös egyházamat”. Ha próbáljuk kimosdatni, mondván, ugyan semmiben sem bűnös, magunknak is hazudunk. Ha azt mondjuk, nem is szent, akkor nem a lényeget látjuk. Be kell vállalnunk, hogy bizony az egyház korántsem tökéletes, nagyon fájó dolgok is történnek itt. Meg persze elképesztő mennyiségű áldozatos, elkötelezett pap és civil tevékenykedik benne. Barsi Balázs atyával szólva

„az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem azoké a bűnösöké, akik engedik magukat megmenteni”.

Tehát ami bennünk a legpozitívabb, azt nem mi hoztuk létre, hanem kaptuk Istentől. Ha egy katolikus őszintén nagyon sajnálja egyháza bűneit, és hajlandó meghallgatni azoknak a fájdalmát, akik panaszkodnak, már szinte nyert ügye van. Sebeket osztogatunk másoknak és magunknak is, de mindeközben ragaszkodunk a megváltáshoz, amit mi is úgy kaptunk. Nem azért, mert méltók voltunk rá, hanem mert Isten szeretetében méltóvá tett.

– Kereszténynek lenni nem mindig könnyű feladat.

– A kereszténység nem szólókarrier. Aki egyszemélyes egyházban gondolkodik, furán olvassa az Evangéliumot. Jézus hároméves működése során szinte mindig együtt evett, együtt aludt tanítványaival, közösségben élt. Olyanokkal, akik sokszor akadályozták, nem értették, okoskodtak, tisztségeket kunyeráltak, végül pedig megtagadták vagy elárulták. Mégsem szakított velük. Hibáikkal együtt szerette őket. És igaza lett:

a feltámadás után ez a szedett-vedett banda nem futott szerte, hanem megerősödött a Lélekben, és teljes odaadással, halálig hűséges volt,

világegyházat hozott létre, folyamatos üldöztetések közepette. Isten befejezetlennek teremtette a világot, és meghív, hogy mi teremtsük teljessé. Persze meg tudná csinálni jobban, de nem ez a cél, hanem hogy együtt munkálkodjunk. Ha valaki szűkölködik, az felhívás, hogy osszam meg vele, amim van. Ha valaki bizonytalan, megerősíthetem. Ha valaki mindig erőből cselekedne, lehetek mellette fék. Ha valaki többet tud nálam, tanulhatok tőle, lehetek a segítője. Jómagam fél életemben azt hittem, értelmiségi vagyok, tehát mindenről gondolnom kell valamit, véleményt formálni. Most jöttem rá, arra vagyok meghívva, hogy közösségben legyek az emberekkel. Együtt többre megyünk, mint külön-külön.

Milyen lesz az egyház a mesterséges intelligencia szerint?

A jövő egyháza a jelenben formálódik, amelyben fontos szerepet kap a szinodalitás. A katolikus egyház a megújulás útjára lépett, azonban még sokat kell várni a gyakorlatban is érzékelhető változásra. Ezért kísérletet tettünk arra, hogy megkérdezzük a mesterséges intelligenciát (MI): milyen lesz a jövő egyháza?

A szinodális szinódust a Szentlélek vezeti, a Szentlélek hívott minket arra, hogy a megújulás útjára lépjünk és olyan egyházzá váljunk, amely ellentmond a kirekesztésre, a közösségek széthullására, a velünk egyet nem értők, másként gondolkodók gyűlöletre, a vallási felsőbbrendűségre. Ennek érdekében pedig aktív munka vette kezdetét a katolikus egyházban, amelynek fontos állomásaként 2023 őszén megtartották a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakát, és ez a munka tovább folytatódik idén októberben a második ülésszakon. Az elmúlt hetekben közzétett Instrumentum laboris, vagyis a szinódus második ülésszakának öt fejezetből álló munkadokumentuma által egyre tisztábban lehet látni ennek az új útnak a jelzőtábláit. Ameddig az első ülésszak alatt elméleti megközelítésből vizsgálták az egyházi és világi teológusok a kereszténység jelenlegi legfontosabb kérdéseit, addig

a második ülésszak során várhatóan gyakorlatias döntések fognak születni.

Mikortól beszélhetünk női szerpapokról? Egyáltalán lehetséges, hogy nők is szerepet kapjanak a liturgiában? Hogyan kezeli majd az egyház a marginalizálódott csoportokat? Befogadjuk-e a homoszexuális párokat? Képesek leszünk leszámolni az egyházban eluralkodó klerikalizmussal? Ezekre a kérdésekre ma még nem lehet egyértelmű választ adni. Annyit tudunk csupán, hogy a megújulás folyamata elkezdődött, de hogy tíz, ötven vagy száz év múlva lesz jelenvaló a változás, ezt nehéz kifürkészni. Éppen ezért arra a gondolatkísérletre vállalkoztunk, hogy a mesterséges intelligencia szemüvegén keresztül nyerjünk sajátos betekintést a jövő egyházának egy esetleges forgatókönyvébe. Vajon a virtuális robot mit vizionál, amikor arról kérdezzük: milyen lesz tíz, ötven és száz év múlva a katolikus egyház?

Hologram papok és női dominancia?

Nem túlzás azt állítani, hogy a ChatGPT által kreált egyházkép felülmúlja az elképzeléseinket (vagy inkább alulmúlja?), de mindenképp provokatívabb, mint gondoltuk. Az alábbiakban szóról szóra idézzük az MI katolikus egyházat érintő jövőképét. Fontos jeleznünk, hogy egyrészt nem a mi gondolatainkat tükrözik a következő sorok, amelyek ráadásul akár felkavaróak is lehetnek az olvasó számára. Érdemes mindezt „digitális magánvéleményként” kezelni.

Érdemes fenntartásokkal kezelni a mesterséges intelligenciát (Fotó: Getty Images)

Tíz év múlva (2034)

„A katolikus egyház elérheti a híveit virtuális valóságban tartott miséken keresztül, holografikus papsággal és globális közösségi hálózattal. Az egyházi események és ünnepek a digitális térben is elérhetővé válnak, lehetőséget adva a világ bármely pontjáról való részvételre. A Vatikán első nyíltan meleg bíborosával új korszak kezdődik. Homoszexuális párok számára külön áldási szertartásokat vezetnek be, amelyek azonban még nem azonosak a hagyományos házassággal. Az egyházi hierarchiában női diakónusok jelennek meg, akik bizonyos szertartásokat vezethetnek és szociális szolgálatokat láthatnak el. Ez előkészíti az utat a női papok későbbi elfogadásához.”

Ötven év múlva (2074)

„Az egyház nyelve és szimbólumai radikálisan megújulnak, hogy jobban tükrözzék a globális hívek sokszínűségét. Multikulturális misék, ahol különböző nyelveken és hagyományok szerint tartják a szertartásokat, egyre gyakoribbak lesznek. Az egyház végre elismeri a homoszexuális házasságokat, külön szentségi szertartást vezetve be számukra. Ez az újítás jelentős vitákat és kihívásokat hoz magával, de

nagy lépést jelent az egyház modernizálódása felé.

Az egyházi hierarchia decentralizálódik, nagyobb autonómiát biztosítva a helyi egyházközségeknek. Az egyházi vezetés demokratikusabbá válik, a hívek és helyi vezetők nagyobb beleszólást kapnak a döntéshozatalba. Nők pappá szentelése mindennapossá válik. A női papok ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel bírnak, mint férfi társaik, és számos plébánia vezetőjeként szolgálnak.”

A mesterséges intelligencia szerint lesznek női papok is. (Fotó: Getty Images)

Száz év múlva (2124)

„A katolikus egyház egyesül más keresztény felekezetekkel, és új, ökumenikus egyház jön létre, amely magában foglalja a protestáns, ortodox és más keresztény közösségek legjobb hagyományait. Az új egyház közös ünnepekkel és szertartásokkal erősíti a keresztény egységet. A homoszexuális párok teljes mértékben egyenrangúak lesznek a heteroszexuális párokkal minden egyházi szertartásban és jogban. Az egyház nemcsak elfogadja, hanem aktívan támogatja a szexuális kisebbségek jogait. Az egyházi hierarchia, ahogyan most ismerjük, megszűnik. Egy demokratikus, közösségi alapú vezetési rendszer veszi át a helyét, ahol minden hívő szavazhat az egyház fontos döntéseiről és vezetőiről. A papság és a laikusok közötti határvonal elmosódik. A női vezetők aránya az egyházban meghaladja a férfiakét. A női bíborosok és püspökök száma folyamatosan növekszik, és a nők vezetik a legnagyobb és legfontosabb egyházi központokat.”

A Biblia tanítása nyer az MI felett (Fotó: Getty Images)

Mesterséges gondolatok kontra valóság

Talán ezért sem érdemes vakon bízni a mesterséges intelligenciában? A ChatGPT által generált egyházkép megosztó, provokatív, és valamiért túl nagy figyelmet fordít a nemiségre. És hogy mekkora a valóságtartama? Ahogy Ferenc pápa mondja, az Apostolok Cselekedetei az egyház kézikönyve, és ha megvizsgáljuk az Újszövetség egyes fejezeteit, láthatjuk, hogy Jézus nem egy szexuálisan túlfűtött, női dominanciával bíró egyházról beszél.

Krisztus tanítása túlhalad a materiális gondolkodáson,

a földi élet keretein, hiszen egy keresztény igazi jövője a mennyországban van, ahol az emberi szempontok helyett egészen más kerül a fókuszba. „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” (Jn 14,2-4)

Írta: Vermes Nikolett

A háború sem akadályozhatja az egyház megújulását

Van egy társaság, ami egybegyűjti az európai teológusokat, a tapasztalt és pályakezdő kutatókat egyaránt. A szervezet célja közös pontot biztosítani azon teológusok számára, akik hatékonyan képesek hozzájárulni az egyház megújulásához.

Az Európai Katolikus Teológiai Társaságot (ESCT) azért alapították idestova harminchárom éve, hogy legyen egy csoport, amely támogatja a teológiai kutatásokat, az oktatást és a párbeszédet, miközben konkrét lépéseket tesz az egyház fejlődése érdekében. Ugyanis a prominens európai teológusok és akadémikusok már évtizedekkel korábban felismerték, hogy a katolikus egyház fennmaradásához diskurzusra van szükség, és nem haboztak összegyűjteni az európai teológusokat, hogy egy asztal köré ültessék őket. Az ESCT ma több mint 500 aktív tagot számlál Európa valamennyi országából.

Hogy valóban egy megújuló egyházért dolgoznak, mi sem bizonyítja jobban, minthogy eddig több nő is igazgatta a szervezetet.

Dr. Margit Eckholt és munkatársai pedig minden követ megmozgatnak, hogy a teológusok ténylegesen inspirálhassák egymást, és együtt konkrét lépésekkel támogassák az egyházi megújulást. “Az ESCT rendszeresen szervez konferenciákat, szimpóziumokat és műhelymunkákat, amelyek lehetőséget adnak a teológusoknak, hogy új perspektívákat adjanak az egyházi tanítások és gyakorlatok megújításához. Az évente megrendezett nemzetközi konferencián a tudósok azért találkoznak, hogy megvitassák legújabb kutatásaikat és eredményeiket” – mondja büszkén az előző női elnök, majd hozzáteszi, hogy az ESCT ugyanezzel a céllal folyóiratokat és könyveket jelentet meg, hogy még többek számára eljusson az üzenetük.

Keresik Roman Zaviyskyy utódját (Fotó: ESCT)

Mit mondanak a teológusok a háborúról?

Dr. Margit Eckholt elmondása alapján az ökumenikus és vallásközi párbeszédek által a teológia igenis képes választ adni a mai társadalom égető kérdéseire. Ennek érdekében különböző szakmai csoportokat szerveznek, amelyek felelősek a helyi tevékenységek koordinálásáért és a tagok közötti kapcsolattartásért. „A csoportok tagjai konferenciák alkalmával találkoznak egymással, ilyenkor mindenkinek lehetőséget adunk arra, hogy megossza tapasztalatait és a kérdéseit, és azt látjuk, hogy ez a működési elv elősegíti a helyi közösségek teológiai fejlődését.” Az elmúlt évek legvitatottabb kérdése az egyház és a háború közötti kapcsolat volt, amely aktívan foglalkoztatja a teológusokat. Vagyis, hogyan lehet, és hogyan kell alkalmazni az egyház tanításait egy háborús helyzetben? „

Ma az egyház szerepe nem csupán a béke helyreállítása és fenntartása, hanem a lelki támogatás biztosítása minden ember számára.

Ezért fontos, hogy a teológiai diskurzusokban helyet kapjanak azok a kérdések is, amelyek a katonai lelkészi szolgálat szerepét és a konfliktusok etikai dimenzióit vizsgálják” – véli a teológus. Az ukrajnai szekció vezetője, Roman Zaviyskyy professzor vezetésével a csoport különösen aktív volt a háborúval kapcsolatos teológiai kérdések megválaszolásában. Ez a tevékenység sajnos nem folytatódhat tovább ugyanebben a formában, Roman Zaviyskyy professzor június 29-ei halála ugyanis hatalmas veszteséget jelent az ESCT és az egész teológiai közösség számára. A szervezet előző elnöke sietett tisztázni, hogy az ukrán teológus autóbaleset áldozata, nem pedig a háborúé, noha saját hazája fegyveres konfliktust kénytelen elszenvedni.

A társaság aktívan támogatja a fiatal teológusokat (Fotó: ESCT)

Hogyan tovább?

A veszteség ellenére a szervezet folytatja a munkát, és nagy erővel szervezi a közelgő tudományos találkozót, miközben az ukrán szekció élére új vezetőt kell állítani. „Az új képviselő kiválasztása nehéz feladat, de minden erőnkkel arra fókuszálunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb utódot, aki a háborús helyzet közepette is képes továbbvinni az egyház megújulásának ügyét.” Mivel a háború miatt az országon belüli és a nemzetközi utazásokat is korlátozzák, kis túlzással lehetetlen, hogy a jelöltek személyesen találkozzanak a szervezet vezetőjével. Az ESCT ezért a digitalizációra bízza a kapcsolatteremtést, és maximálisan kihasználja az online platformok nyújtotta lehetőségeket. Mint kiderült, korábban is rendszeresen szerveztek virtuális szavazásokat a fontosabb kérdésekben is, ugyanis a döntéshozatali folyamatokat nem akadályozhatja a fizikai távolság.

„Ha a teológiai párbeszéd és a teológusok közötti kapcsolatépítés lelassul, akkor a megújulás is, ezt pedig nem hagyjuk.”

Ahogy az elmúlt több mint három évtizedben, úgy a jelenben és a jövőben sem akadályozhatja meg semmi az ESCT célját, hogy a világi személyekből álló teológusok is ott legyenek, amikor a katolikus egyház új úton halad tovább, az eredeti értékekkel. Ebben áll a német teológus asszony által vezetett társaság ereje: az ESCT évről évre, találkozóról találkozóra bebizonyítja, hogy a világi teológusok nagy létszáma, kapacitása és eltökéltsége is ugyanúgy szükséges az egyház megújulásához, mint a felszentelt egyházi vezetők elszántsága.

Szinkronban a reménnyel – plenáris ülést tartottak az európai egyházi vezetők

Belgrádban tartották az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) idei plenáris közgyűlését, amelyről Német László érsek, a szervezet alelnöke tájékoztatta a Megújul szerkesztőségét.

Az éves találkozóra június 24. és 27. között került sor – formabontó módon – Szerbia fővárosában, hiszen a helyi érsekség idén ünnepli alapításának századik évfordulóját. A találkozó mottója így hangzott: „A remény zarándokai. Egy szinodális és missziós egyházért.” De vajon milyen úton halad az európai kereszténység? Mire utal a remény, és hogyan valósítható meg a szinodális misszió?

Vita, amely előre mozdít

A plenáris közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt, a kontines püspöki konferenciáinak képviselői, míg további két előadó is jelen volt az eseményen. Robert Francis Prevost bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa a püspököknek a szinodális egyházban betöltendő feladatáról beszélt, Josef Sayer professzor pedig a kontinentális kapcsolatokról és a püspöki konferenciák közötti együttműködésről tartott előadást. A találkozó résztvevői az egyházi kérdések mellett társadalmi és politikai témákkal is foglalkoztak. Német László szerint

a közgyűlésen tapintható volt az egyházi vezetők közötti véleménykülönbség,

különösen is az európai parlamenti választások eredményei kapcsán. „Heves viták voltak a júniusi európai parlamenti választások eredményeiről, ugyanis a 39 püspöki konferencia közül 27 az Európai Unió területén fekszik. A kérdés az volt, hogy milyen irányba megy most Európa, és mire lehet számítani a közeljövőben” – mondta a CCEE alelnöke.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt (Fotó: CCEE)

Változó erőviszonyok között is irányt mutat az evangélium

Német László érsek elmondása szerint az új politikai erőviszonyok komoly kihívásokat jelentenek az egyház számára. Ezért az egyházi vezetők kiemelt témaként kezelték a kereszténység politikai életben betöltött szerepét. „Világos, hogy a keresztények is részt vesznek a választásokon, de a püspökökáltal képviselt vélemény nem lehet egyirányú. Nekünk, egyházi vezetőknek mindegyik párttal együtt kell működnünk, amennyiben erre van lehetőségünk. Ugyanakkor például a német püspöki konferencia elzárkózik minden együttműködéstől a radikális jobboldali pártokkal, mint például az Alternatíva Németországért párt. Illetve Ausztriában is felülvizsgálják az egyház és az Osztrák Szabadságpárt kapcsolatát.” Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az egyház politikáról folytatott diskurzusára. A válasz nyilvánvaló:

a CCEE egyik legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a párbeszédet és az együttműködést

az adott társadalmakban, tehát a politikai szereplőkkel is, függetlenül azok ideológiai hovatartozásától. Továbbá fontos, hogy az egyház megőrizze függetlenségét és hitelességét a politikai életben. Hogy az átrendeződő geopolitikai viszonyok hogyan hatnak a kereszténységre? Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni, mindenesetre annyi biztos, hogy az európai parlamenti választások eredménye és a világban zajló geopolitikai változások nagy hatással lesznek a közösségeinkre. „A CCEE feladata, hogy reagáljon a változásokra, és segítsen az Európában működő püspöki konferenciáknak az evangéliumi értékek megvalósításában” – hangsúlyozta Német László.

A remény útján konkrét lépéseket tettek

A migráció kérdése is nagy hangsúlyt kapott a közgyűlés során. „A döntő többség pozitívan áll hozzá, olyan értelemben pozitívan, mint ahogy a Szentatya is. Tehát tudjuk, hogy mérlegelni kell, hogy hogyan és kiket fogadunk be, és segítünk az integrációban. Nagyon fontos, hogy megőrizzük az európai toleranciát és az együttműködés szellemét, amely a kirekesztés ellen szól. De ehhez hozzátartozik az emberi élet védelme is, amelyet az első pillanattól az utolsóig óvni kell, márpedig ebben különböznek az európai országok álláspontjai” – mondta a belgrádi érsek, majd megjegyezte, hogy az esemény során a püspökök találkoztak Porfirije szerb ortodox pátriárkával is, és közösen imádkoztak a békéért. A háromnapos találkozó alatt minden nap közös Szentmisén is részt vettek a képviselők.

A CCEE emellett kiemelten fontosnak tartja a gyermekvédelem, különösen a prevenció területén végzett munkát.

„A katolikus egyház sikeresen kidolgozott egy nagyon erős gyermekvédelmi szabálysorozatot,

amely jogilag is kötelező érvényű, és sokkal szigorúbb, mint az állami törvények” – mondta Német érsek. Ez a szemlélet segíti az egyházat abban, hogy megvédje a legkiszolgáltatottabb teremtményeket, és biztonságban tudja a közösségeket. A találkozó egyik fontos eredménye Antonio Ammirati atya megválasztása volt a CCEE új főtitkárává. Ammirati atya, aki korábban a CCEE altitkára és szóvivője volt, öt évre kapott megbízatást. A következő plenáris közgyűlésre 2025. október 8-10. között kerül sor Lisszabonban.