Timothy Radcliff OP első elmélkedése 2024. szeptember 30-án, a szinódusi lelkigyakorlat kezdetén.
Tavaly a lelkigyakorlatunkon elgondolkodtunk azon, hogyan hallgathatjuk meg egymást. Hogyan nézhetünk reménnyel nézeteltéréseinkre, és hogyan nyithatjuk meg szívünket és elménket egymás előtt? Ledőltek bizonyos korlátok, és remélem, hogy nem ellenfeleknek, hanem tanítványtársaknak és keresőknek kezdtük látni azokat, akikkel nem értünk egyet.
Idén új fókuszunk van: „Hogyan lehetünk missziós szinodális közösség?” Mindennek, amit tenni fogunk, ugyanaz az alapja: a türelmes, fantáziadús, intelligens és nyitott szívű hallgatás. Még arra is gondoltam, hogy megismétlem ugyanazokat az előadásokat, melyeket az elmúlt lelkigyakorlaton elmondtam, de azt talán észre fogják venni. Egyszer Herbert McCabe OP az utolsó pillanatban jött rá, hogy előadást kell tartania egy tekintélyes teológiai társaságnak. Felkapott egy előadást az irataiból, felpattant a motorjára, és éppen időben érkezett. Amikor ott a helyszínen jobban megnézte a jegyzeteit, látta, hogy egy évvel korábban ugyanazt az előadást tartotta ugyanannak a társaságnak. „Mit csináltál? – kérdeztem. „Kihagytam a vicceket. Ez az egyetlen dolog, amire mindenki emlékszik.” De az Önök emlékezete bizonyára jobb.
Még mindig a mély hallgatás az alapja mindennek, amit ebben az évben végezni fogunk. Ez, ahogy az Instrumentum Laboris mondja, „az egyház első felvonása” (IL 60). Amos Oz író ezt mondta nagyapjáról: „Figyelt. Nem csak udvariasan úgy tett, mintha hallgatna, miközben türelmetlenül arra várt, hogy a másik befejezi és elhallgat. Nem szólt bele társa mondatába és nem is fejezte be azt helyette. Nem szólt bele, hogy összefoglalja, amit a másik mondott, hogy áttérjen aztán egy másik témára. Nem hagyta, hogy az, akivel beszélt, üres szavakat beszéljen, miközben ő a fejében előkészítette a választ, amit akkor fog adni, amikor a társa végre végez. Nem csak úgy tett, mintha érdekelné vagy szórakoztatná, amit a másik mond, valóban érdekelte.”[1] Istenre és testvéreinkre hallgatni a szentség fegyelme.
Ebben az évben „a feltámadott Úr és az ő evangéliumának missziójáról” (IL, Bevezetés) fogunk elmélkedni egy olyan világban, amely „a sötétségben és a halál árnyékában lakozik” (Lk 1,79). Elmélkedéseinkhez négy feltámadási jelenetet fogunk felhasználni János evangéliumából: „A keresés a sötétben”, „A bezárt szoba”, „Az idegen a parton” és „Reggeli az Úrral”. Mindegyik rávilágít arra, hogyan lehetünk missziós, szinodális egyház keresztre feszített világunkban.
Első jelenetünk éjszaka kezdődik: „A hét első napján korán, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz” (János 20,1). Ma is ezen a ponton tartunk. Világunkat még jobban elsötétítette az erőszak, mint egy évvel ezelőtt. A világ jön, és szeretett mestere holttestét keresi. Mi is összegyűltünk ezen a szinóduson, hogy keressük az Urat. Nyugaton úgy tűnik, hogy Isten nagy részben eltűnt. Nem annyira az ateizmussal, mint inkább a széles körben elterjedt közönnyel állunk szemben. A kételkedés még sok hívő szívét is megmérgezi. De minden keresztény mindenhol az Úr után keres, mint Mária Magdolna hajnal előtt.
Mi is sötétben érezhetjük magunkat. A legutóbbi szinódusi gyűlés óta sokan, köztük a szinódus résztvevői is kétségeiket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e valamit elérni. Mária Magdolnához hasonlóan egyesek azt mondják:
„Miért vették el a reményünket? Sokat vártunk a szinódustól, de ezek talán csak szavak.”
És ugyan sötét van, de az Úr már jelen van a kertben Mária Magdolnával és velünk. Halála előtt Jézus ezt mondta: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (János 12,24). A magot Arimatheai József és Nikodémus vetette el a kert gazdag talajába, egy új sírba, amelyet senki sem használt. Mindjárt virágzik. A hajnal közeleg. Mária Magdolnához hasonlóan mi is többet fogunk kapni, mint amennyit keresünk, ha mi is nyitottak vagyunk az Úrral való találkozásra.
A kertben három keresővel találkozunk, Mária Magdolnával, a szeretett tanítvánnyal és Simon Péterrel. Mindegyik a maga módján keresi az Urat, mindegyiknek megvan a maga módja a szeretetre, és mindegyiknek megvan a maga üressége. És mindegyik keresőnek megvan a maga szerepe a feltörekvő reménységben is. Nincs rivalizálás. Kölcsönös függőségük testesíti meg a szinódus lényegét. Mindannyian tudunk azonosulni legalább az egyikükkel. Melyikük Ön?
Tomas Halik azzal érvelt, hogy az egyház jövője azon múlik, hogy képes-e elérni társadalmunkban a keresőket. Gyakran ezek az „apácák”. Ez alatt nem a szemlélődő vallásos nővérekre gondolok, hanem azokra az emberekre, akik azt állítják, hogy nincs vallási elkötelezettségük. Gyakran keresik ők is életük értelmét. Halik azt írja, hogy a keresztényeknek késznek kell lenniük arra, hogy „keresők legyenek azokkal, akik keresnek, és kérdezők legyenek azokkal, akik kérdeznek”.
A feltámadás minden beszámolója tele van kérdésekkel. Mária Magdolnát kétszer is megkérdezik, miért sír. Ő azt kérdezi, hogy hova helyezték a holttestet. Mind azt kérdezik, miért üres a sír. Márk evangéliumában az asszonyok azt kérdezik: „Ki hengeríti el nekünk a követ?” (Márk 16,3). Lukács beszámolója a feltámadásról tele van kérdésekkel: Miért keresed az élőt a holtak között? Jézus megkérdezi az Emmausba menekülő tanítványokat: „Mit beszéltek?”, majd megkérdezi a tanítványokat: „Miért rémültetek meg, és miért támadt kétség a szívetekben?” (Lukács 24,38). A feltámadás nem józan ténymegállapításként tör be életünkbe, hanem fürkésző kérdések formájában.
A mély kérdések nem információkat keresnek. Arra hívnak bennünket, hogy új módon éljünk, és új nyelven beszéljünk. Rainer Maria Rilke költő ezt írta: „Ne keresd azokat a válaszokat, amelyeket most nem kaphatsz meg, mert akkor nem tudnád megélni őket. És mindezt meg kell élni. Éld a kérdéseket most. Talán egy napon a távoli jövőben, fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, a választ fogod élni.”[3]
A feltámadás nem Jézus élete, amely egy rövid megszakítás után újrakezdődik, hanem egy új életforma, amelyben a halál legyőzetett. Az evangéliumokban a feltámadás először olyan sürgető kérdésként tör be életünkbe, amely már nem engedi meg, hogy úgy éljünk, mint korábban.
Sok kérdéssel érkezünk mi is erre a szinódusra, például a nők egyházi szerepével kapcsolatban. Ezek fontos kérdések.
De nem tekinthetők csak olyan kérdéseknek, amelyek arról szólnak, hogy valami vagy engedélyezve, vagy elutasítva lesz. Ez azt jelentené, hogy ugyanaz az egyház maradunk. A kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk, inkább hasonlítsanak az evangéliumokhoz, amelyek arra hívnak bennünket, hogy együtt, mélyebben éljük meg a feltámadt életet!
Ezért mernünk kell szívünk legmélyebb kérdéseit a szinódus elé vinni, aggasztó kérdéseket, amelyek új életre hívnak bennünket. Mint a három kereső a kertben, nekünk is válaszolnunk kell egymás kérdéseire, ha új utat akarunk egyházi létünk hogyanjára találni. Ha nincs kérdésünk, vagy csak felületes kérdéseink vannak, a hitünk halott. Egy bizonyos érsek, aki ma nincs velünk, ezt mondta egy csoport domonkos novíciusnak: „El kell olvasni az Aquinói Summát. 56 000 választ tartalmaz mindenkinek, aki kritizálja a katolikus egyházat!”[4] Aquinói Tamás elborzadt volna. A legenda szerint gyermekkorában az első kérdése az volt: „Mi az Isten?”. Őszentsége minden választ megtagadott, mert – mint mondta – úgy kapcsolódunk Istenhez, mint az ismeretlenhez.
Ha tisztelettel és félelem nélkül hallgatjuk egymás kérdéseit, fogunk egy új utat találni a Lélekben való élethez. Ahogy tavaly is mondtam, a bagdadi Dominikai Akadémia mottója: „Itt nincs tiltott kérdés.” Mi vagyunk Mária Magdolna, a szeretett tanítvány és Simon Péter, és csak együtt találjuk meg a ránk váró Urat.
Nézzük meg mindegyik keresőt, és nézzük meg, mit taníthatnak nekünk korunk keresőinek eléréséről. Mária Magdolnát egy olyan szeretet vonzza, mely gyengéd. Ő földhözragadt, fizikai, húsból és vérből való. Gondoskodni akar szeretett Ura testéről. Ő minden bizonnyal azokat képviseli, akiknek életét a világ sebesültjei iránti együttérzés vezérli. Teréz anya Kalkutta utcáin kereste Ura testét. Molokai Szent Damján, aki életét adta a leprásokért, Hawaiin.
Gondoljunk az emberek millióira is, akik nem ismerik Krisztust, mégis együttérzéssel vannak azok iránt, akik szenvednek. Mária Magdolnához hasonlóan a halottakat, a sebesülteket keresik. A világ tele van sírással. Négy nappal a Püspöki Szinódus utolsó gyűlésének kezdete után a Hamász elkövette azokat a szörnyűségeket, amelyek háborúba sodorták a Közel-Keletet. Ukrajnában és Oroszországban az emberek sírnak több százezer fiatal halála és megcsonkítása miatt, ahogyan Szudánban és Mianmarban is sírnak. A Szentatya által összehívott egyik tanulmányi csoport „A szegények kiáltásának hallgatása” címet viseli. Úgy is nevezhetnénk: „Hallgasd a sírók kiáltását!” Mária Magdolna a védőszentjük.
Ekkor Mária meghallja a nevét: „Mária”; „Rabbuni”. Illő, hogy ő, akinek életét az együttérző, gyengéd szeretet határozza meg, nevével tölti ki ürességét. Holttestet keresett, de többet talált, mint amiről álmodni tudott volna, mégpedig az örökké élő szeretetet. Istenünk mindig nevünkön szólít minket: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézsaiás 43,1) Neve a találkozást jelenti, az Úr jelenlétét. Az első dolog, ami a keresztségben történik, a név utáni kérdés. „Mi a neved?” vagy „Milyen nevet adsz a gyermekednek?”. A név nem csak egy címke, amit a gyerekekre helyezünk, hogy megkülönböztessük őket egymástól: akkor én lennék a 4-es számú gyerek. A név jele annak, hogy egyediségünket Isten értékeli.
Ferenc pápa azt a módot, ahogyan a római császár a világot, mint egy népszámlálást, ahol számokat számláltak, Istenünkkel hasonlította össze: „Kedves testvéreim, Isten számára, aki egy népszámlálás során változtatta meg a történelmet, te nem szám vagy, hanem egy arc. … Krisztus nem a számokat nézi, hanem az arcokat.”
Ezért az a feladatunk, hogy megnevezzük azt az Istent, aki a sötétségben keres minket; és hogy egymás nevét és arcát is megbecsüljük. Csak akkor tudjuk közvetíteni Isten jelenlétét, ha ott vagyunk egymás számára a szinódus alatt. Gregory Boyle SJ fiatal bandatagokkal dolgozik Los Angelesben. Szolgálatának titka az, hogy tudja a nevüket.
Nemcsak a hivatalos nevüket vagy a becenevüket, hanem az anyjuk által adott azon neveket is, amikor nem haragszanak rájuk.
Amikor a fiatal Lulát a nevén szólítja: „Olyan volt, mintha áramütés érte volna. Egész teste görcsbe rándult az örömtől, amikor felismerte, hogy hívják, hogy hangosan kimondják a nevét. A zebrán való átkelés során Lula folyamatosan megfordult és rám mosolygott.” [5]
A zsarnoki rezsimek eltörlik a neveket és az arcokat. Auschwitzban Szent Maximilian Kolbe a 16670. számú fogoly lett. Az orosz elnök következetesen megtagadta a vele bátran szembehelyezkedő férfi, Alekszej Navalnij nevét kimondani. Csak „egy bizonyos személy” volt. Hasonlóképpen lett Nelson Mandela az apartheid rendszerrel szembeni ellenállás arca. Amikor bebörtönözték, tilos volt képet közzétenni róla. Kitörölték a közemlékezetből. Amikor több évtizedes börtön után ismét sétálhatott a tengerparton, már senki sem ismerte. Arcát megfosztották annak erejétől.
Ez a szinódus a kegyelem pillanata lesz, ha együttérzően nézünk egymásra, és olyan embereket látunk, akik hozzánk hasonlóan keresnek. Nem az egyházi pártok képviselői, nem az a szörnyű konzervatív bíboros, nem az a félelmetes feminista! Hanem emberek, akik keresnek, akik megsebesültek, és mégis örülnek. Be kell vallanom, hogy nehezen emlékszem a nevekre, részben azért, mert süket vagyok. Ez az én bocsánatkérésem. Bocsássatok meg!
Mária Magdolna gyengéd szeretetének azonban gyógyulásra van szüksége. Jézus megparancsolja neki: „Ne ragaszkodj hozzám!” A tudósok néhány abszurd magyarázatot adtak erre, a legvalószínűtlenebb az, hogy Jézus sebei még túl frissek voltak. Jézus azt akarja mondani, hogy Mária nem veheti őt birtokba. Nem tarthat kizárólagos igényt az ő jelenlétére. A feltámadás a közösség születése. „Isten népe soha nem egyszerűen a megkereszteltek összessége, hanem az Egyház „mi”-je” (IL 3). „Menjetek a testvéreimhez, és mondjátok nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” János evangéliumában ez az első alkalom, amikor „testvéreknek” nevezi a tanítványokat. Fratelli Tutti! Mária Magdolnának meg kell szabadítania szeretetét minden kizárólagosságtól! Akkor kész lesz elmondani a tanítványoknak a jó hírt: „Láttam az Urat.” Ez a mi kihívásunk is. Nem az angol Jézusomhoz vagy a domonkos Jézusomhoz ragaszkodunk, hanem az Úrhoz, akiben mindannyian testvérek vagyunk, beleértve a jezsuitákat is! Ez a szinódus akkor lesz gyümölcsöző, ha megtanuljuk azt mondani, hogy „mi”: „Atyám és a ti Atyátok, az én Istenem és a ti Istenetek”.
Aztán ott van a tanítvány, akit az Úr szeretett. Neki is megvan a maga módja a szeretetre, és megvan az üressége is, élete fényének kialvása. Hagyja, hogy az öreg Péter menjen be először a sötét sírba – zihálva, de látja az üres helyet az angyalok között, és hisz. Ez az a szeretet, ami látóvá tesz. Ubi amor, ibi oculus (Szentviktori Richárd). Ahol szeretet van, ott látás is van. A szeretet szemével lát, és így látja a szeretet győzelmét. Evangéliuma a sas evangéliuma, amelyről azt hitték, hogy szemével közvetlenül a nap fényébe tud nézni, és nem vakul meg. Keresése erősen teológiai jellegű.
Idén két hetet töltöttem a jeruzsálemi École Biblique-ben. A testvérek a halál árnyékában élnek, 40 percre Gázától. Ott maradnak, tanulmányozzák Isten Igéjét, tanítanak és imádkoznak. Jelként maradnak ott, ahogy „a világosság a sötétségben ragyogott, és a sötétség nem győzte le” (János 1,5). Mária Magdolna ürességét egy névnek a hívása – a jelenlété – gyógyította meg, az Ő tündöklő fénye, mely egy üres sírban ragyog.
Így ez megtestesíti mindazokat, akik igyekeznek megérteni életünk értelmét, az Isten-formájú ürességet a szívünkben,
ahogy Blaise Pascal mondta. Természetesen keresztény gondolkodók, de mindazok is, akik azért küzdenek, hogy fényt találjanak szenvedésünk sötétjében: a költők, a művészek és a filmesek, akik nem hiszik el, hogy a sötétség győzedelmeskedhet. A feltámadás hirdetéséhez szükségünk van rájuk, akik nyitottak a bölcsességre, mint Aquinói Szent Tamás a pogány Arisztotelésszel szemben volt. Aquinói írta, hogy minden „igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja ki, a Szentlélektől származik” (omne verum, a quocumque dicatur, est a Spiritu Sancto).[6]
Aztán ott van Simon Péter. Az ő üressége a legnehezebb mind közül: a kudarc terhe. Megtagadta barátját. Bizonyára vágyik a gyógyító szavakra, amelyek végre elhangzanak a parton. Így a mi lelkipásztori feladatunk is az, hogy együtt legyünk mindazokkal, akiket kudarc és bűn terhel, és megosszuk a mi már befogadott bocsánatunkat, saját magunk felfedezését arról a csodálatos kegyelemről, amely „megmentett egy olyan boldogtalant, mint én. Elveszett voltam és most megtaláltak, vak voltam, és most már látok.” A mi feladatunk, hogy nevén szólítsuk az Irgalmast, akire nekünk is szükségünk van, mint Péternek.
Az első feltámadási jelenetben tehát azt látjuk, hogyan reagál az Úr a keresés három formájára, amelyek megfelelnek életünk három ürességének: a gyengéd szeretet, amely a jelenlétet keresi; az értelem, a fény keresése, és a megbocsátás keresése. Minden keresőnek szüksége van a másikra. Mária nélkül nem jöttek volna a sírhoz. Azt hirdeti, hogy az Úr jelen van. A szeretett tanítvány nélkül nem feltámadásként értelmezték volna a sír ürességét; Péter nélkül pedig nem értették volna meg, hogy a feltámadás az irgalom diadala.
Mindegyik egy csoportot képvisel, amely valamilyen módon kirekesztettnek érezte magát a legutóbbi összejövetelünkön. Mária Magdolna arra is emlékeztet bennünket, hogy a nőket gyakran kizárják a vezetői pozíciókból az egyházban.
Hogyan találhatunk olyan utat, amelyet az igazságosság és a hitünk követel?
Az ő keresésük a miénk is. A legutóbbi gyűlésünkön sok teológus is kirekesztettnek érezte magát. Néhányan azon töprengtek, miért vették egyáltalán a fáradságot, hogy eljöjjenek. Nélkülük nem tudunk előrelépni. A szinódusi útnak leginkább ellenálló csoport pedig a pásztorok, a plébánosok voltak, akik mindenekelőtt Péter irgalmas pásztor szerepén osztoznak. Az egyház nélkülük sem válhat igazán szinodálissá.
Ha viszont szinte mindenki kirekesztettnek érzi magát, akkor ne legyen verseny az áldozati szerepért! Az Úr sötétben való kereséséhez mindezekre a tanúkra szükség van, ahogyan a Szinódusnak is szüksége van mindazon formákra és módokra, amelyekben szeretjük és keressük az Urat, ahogy korunk keresőire is szükségünk van, még akkor is, ha nem osztják hitünket.
Hogy tud mindez átáramlani küldetésbe? Ezeket a szavakat Antoine de St. Exupérynek tulajdonítják. Még annál is jobbak, mint amiket valójában írt: „Ha hajót akarsz építeni, ne gyűjtsd össze a férfiakat és a nőket, hogy parancsokat adj nekik, vagy hogy elmagyarázd minden részletét annak, hogy mit kell tenniük, vagy hogy hol találnak meg mindent. … Ha hajót akarsz építeni, akkor kelts vágyat a tenger iránt a férfiak és a nők szívében! Adj az embereknek ízelítőt a végtelenből, és ők maguk fogják megtalálni a módját, hogy hajókat építsenek, és kihajózzanak a hatalmas óceánra!.”[7]
A tanúk mindegyikét egy olyan szeretet érinti meg, mely végtelen. Mária Magdolnát a végtelen gyengédség érinti meg; a szeretett tanítványokat megindítja a határtalan értelem utáni keresés; Pétert a végtelen irgalom iránti szükséglet, amely nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer bocsát meg. Amikor megnyílunk egymás végtelen vágyakozása előtt, akkor vízre bocsátjuk a küldetés hajóját. Csak együtt, amint az efezusi levél mondja, „majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Efezusiaknak írt levél 3,18. 19).
Ma délután újra a sötétben, a zárt szobában találjuk a tanítványokat.
[1] A Tale of Love and Darkness, Vintage, London, 2005, p.110.
[2] Patience with God, p. 9.
[3] Letters to a young Poet, Letter 4, July 16th 1903. Translated by N. D. Herter Norton.
[4] Paul Murray OP ‘Dominicans and the Key of Knowledge1’ A Talk to Dominican Friars Studying in Rome – PUST, Angelicum, 19 February 2022.
[5] Ugyanott. p.47
[6] S.T., I II, q.109, a.1, ad 1.
[7] “To create a ship is not to weave sails, forge nails or read the stars, but to give a taste of the sea, which is one, and in the light of which nothing is contradictory but community in love.”
(magyar fordítás: Kiss Edina)
Fotó: Vatican media
