Tag Archive for: Európa

Szinkronban a reménnyel – plenáris ülést tartottak az európai egyházi vezetők

Belgrádban tartották az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) idei plenáris közgyűlését, amelyről Német László érsek, a szervezet alelnöke tájékoztatta a Megújul szerkesztőségét.

Az éves találkozóra június 24. és 27. között került sor – formabontó módon – Szerbia fővárosában, hiszen a helyi érsekség idén ünnepli alapításának századik évfordulóját. A találkozó mottója így hangzott: „A remény zarándokai. Egy szinodális és missziós egyházért.” De vajon milyen úton halad az európai kereszténység? Mire utal a remény, és hogyan valósítható meg a szinodális misszió?

Vita, amely előre mozdít

A plenáris közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt, a kontines püspöki konferenciáinak képviselői, míg további két előadó is jelen volt az eseményen. Robert Francis Prevost bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa a püspököknek a szinodális egyházban betöltendő feladatáról beszélt, Josef Sayer professzor pedig a kontinentális kapcsolatokról és a püspöki konferenciák közötti együttműködésről tartott előadást. A találkozó résztvevői az egyházi kérdések mellett társadalmi és politikai témákkal is foglalkoztak. Német László szerint

a közgyűlésen tapintható volt az egyházi vezetők közötti véleménykülönbség,

különösen is az európai parlamenti választások eredményei kapcsán. „Heves viták voltak a júniusi európai parlamenti választások eredményeiről, ugyanis a 39 püspöki konferencia közül 27 az Európai Unió területén fekszik. A kérdés az volt, hogy milyen irányba megy most Európa, és mire lehet számítani a közeljövőben” – mondta a CCEE alelnöke.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt (Fotó: CCEE)

Változó erőviszonyok között is irányt mutat az evangélium

Német László érsek elmondása szerint az új politikai erőviszonyok komoly kihívásokat jelentenek az egyház számára. Ezért az egyházi vezetők kiemelt témaként kezelték a kereszténység politikai életben betöltött szerepét. „Világos, hogy a keresztények is részt vesznek a választásokon, de a püspökökáltal képviselt vélemény nem lehet egyirányú. Nekünk, egyházi vezetőknek mindegyik párttal együtt kell működnünk, amennyiben erre van lehetőségünk. Ugyanakkor például a német püspöki konferencia elzárkózik minden együttműködéstől a radikális jobboldali pártokkal, mint például az Alternatíva Németországért párt. Illetve Ausztriában is felülvizsgálják az egyház és az Osztrák Szabadságpárt kapcsolatát.” Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az egyház politikáról folytatott diskurzusára. A válasz nyilvánvaló:

a CCEE egyik legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a párbeszédet és az együttműködést

az adott társadalmakban, tehát a politikai szereplőkkel is, függetlenül azok ideológiai hovatartozásától. Továbbá fontos, hogy az egyház megőrizze függetlenségét és hitelességét a politikai életben. Hogy az átrendeződő geopolitikai viszonyok hogyan hatnak a kereszténységre? Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni, mindenesetre annyi biztos, hogy az európai parlamenti választások eredménye és a világban zajló geopolitikai változások nagy hatással lesznek a közösségeinkre. „A CCEE feladata, hogy reagáljon a változásokra, és segítsen az Európában működő püspöki konferenciáknak az evangéliumi értékek megvalósításában” – hangsúlyozta Német László.

A remény útján konkrét lépéseket tettek

A migráció kérdése is nagy hangsúlyt kapott a közgyűlés során. „A döntő többség pozitívan áll hozzá, olyan értelemben pozitívan, mint ahogy a Szentatya is. Tehát tudjuk, hogy mérlegelni kell, hogy hogyan és kiket fogadunk be, és segítünk az integrációban. Nagyon fontos, hogy megőrizzük az európai toleranciát és az együttműködés szellemét, amely a kirekesztés ellen szól. De ehhez hozzátartozik az emberi élet védelme is, amelyet az első pillanattól az utolsóig óvni kell, márpedig ebben különböznek az európai országok álláspontjai” – mondta a belgrádi érsek, majd megjegyezte, hogy az esemény során a püspökök találkoztak Porfirije szerb ortodox pátriárkával is, és közösen imádkoztak a békéért. A háromnapos találkozó alatt minden nap közös Szentmisén is részt vettek a képviselők.

A CCEE emellett kiemelten fontosnak tartja a gyermekvédelem, különösen a prevenció területén végzett munkát.

„A katolikus egyház sikeresen kidolgozott egy nagyon erős gyermekvédelmi szabálysorozatot,

amely jogilag is kötelező érvényű, és sokkal szigorúbb, mint az állami törvények” – mondta Német érsek. Ez a szemlélet segíti az egyházat abban, hogy megvédje a legkiszolgáltatottabb teremtményeket, és biztonságban tudja a közösségeket. A találkozó egyik fontos eredménye Antonio Ammirati atya megválasztása volt a CCEE új főtitkárává. Ammirati atya, aki korábban a CCEE altitkára és szóvivője volt, öt évre kapott megbízatást. A következő plenáris közgyűlésre 2025. október 8-10. között kerül sor Lisszabonban.

A laikusok adhatnak új lendületet az egyházi életnek

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus szerint Luther vizsgálódása Isten tulajdonságai és a világegyetem rendje közötti kapcsolatról választ adhat arra is, hogy miért olyan sebzett az európai katolikus egyház.

– Nagy rálátása van az európai és amerikai egyházi gondolkodásra. Miben látja a legnagyobb különbséget a két földrész kereszténysége között?

– Az amerikai katolikusok autonóm intézményrendszert fejlesztettek ki a polgári társadalmon belül. Így jött létre az amerikai katolikus egyetemek, kórházak, középiskolák és nonprofit szervezetek mai hatalmas hálózata. Másodszor, és ugyanúgy a protestantizmussal való kölcsönhatás miatt, az amerikai katolikusok nagyobb hangsúlyt helyeznek az esztétikai és erkölcsi tisztaságra. A latin nyelvű misék például eléggé népszerűek az USA-ban, amely jelenséget Európában nem érzékeltem. Ezen kívül az amerikai katolicizmus tükrözi az amerikai nép etnikai, faji, és szellemi többszínűségét, míg az európai katolicizmusban gyakran nacionalista áramlatokkal találkozunk. De ezt az utolsó különbséget egyháztanilag építőnek tekintem. Amikor odahaza Chicagóban körbenézek a hyde-park-i Szent Tamás Apostol plébániatemplomban, látom, mit jelent az, hogy „hiszek egy, szent, egyetemes, és apostoli Anyaszentegyházban”.

– Európában, azon belül Magyarországon folyamatosan csökken a katolikus hívek száma. Ezzel szemben mi mondható el az amerikai mintáról?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy a 20. század végén az Egyesült Államok ellenáll Európa szekularizálódó irányvonalának, ám a legújabb felmérések szerint az USA hamarosan utoléri azt. Egy tanulmány szerint az 1981 és 1996 között született amerikaik negyven százaléka vallástalannak tartja magát. A 19. század szociológiája teorizálta, hogy ez a természettudományos módszer sikeréhez kötődik, pedig tény, hogy technológiailag igen fejlett társadalmakban – mint például az Öböl-menti államokban – elenyésző a hitetlenek aránya. Ezen látszólagos ellentmondás feloldható, ha máshogy közelítjuk meg a problémát.

Tényleg az a helyzet, hogy kevésbé vallásos lett az Egyesült Államok és Európa,

vagy ezen népességek máshogy fejezik ki az emberiség ösztönös vallási hajlamát? Homo religiosus vagyunk, mondja Kálvin – azonnal hozzátéve, hogy „az emberi szív a bálványok műhelye.” Az USÁ-ban például a kutatók az amerikai templomba járás hanyatlását a politikai polarizációval és a szélsőségek térnyerésével kötik össze. Az állítólag „szekuláris” amerikaiak és európaiak talán elkezdték a vallást különböző politikai ideológiákkal pótolni. Anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a kereszténység ártalmatlan lenne ebben a játszmában, ki lehet mutatni, hogy a Szentírás szerint az államimádat a pogányságnak – „Egyiptomnak” – a netovábbja: Krisztust azért feszítették keresztre, mert filius Dei-nek állította magát, amely cím divus Augustus-nak, Cézárnak volt fenntartva, ahogy korábban a Fáraónak.

– A kijelentések korában élünk. Kijelenthető, hogy nagy a szakadék a nyugati és a keleti katolikus egyház tagjai között?

– Inkább tudatlanság jellemzi a latin egyházat a keleti rítusok kapcsán, mintsem hogy szakadék lenne a nyugati és keleti rítusok között. Ez két ok miatt sajnálatos. Először is, mert a részegyházak egysége a különbözőségben minden nemzet eszkatológiai békéjének misztikus jelenléte Krisztus testén belül. Másodszor, mert léteznek gyönyörű gyakorlatok a keleti részegyházakban, amelyek fontosak lennének az egyetemes Anyaszentegyház számára is; például a házas papság és a liturgiák, amelyek gyakran sokkal gazdagabban vannak a héber biblia nyelvébe ötvözve.

Mint sok egyháztani betegséget, szerintem ezen tudatlanságot is a hittannak kell helyreállítania.

Vajon a plébánosok helyesen oktatják-e híveiket, vagy a latin rítusú szülők a gyermekeiket Anyaszentegyházunk egyetemességéről? Ez megint összekapcsolódik korábban említett gondolatommal az örökségről: azért vannak különböző rítusok az egyházon belül, mert gratia supponit naturam – az emberi természetnek elidegeníthetlen része a kulturális többszínűség.

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus (fotó: Oltvai Kristóf)

– Mit lehetne tenni a szakadék csökkentése érdekében?

– Az USA-ban ez a szakadék azért kezd összébb záródni, mert a fiatal hívek a liturgikus komolyságra és szépségre vágynak. Ez gyakran a keleti kereszténység iránti érdeklődésként jelentkezik bennük. Katolikus keresztények között ez persze a keleti katolikus plébániákhoz való csatlakozás formáját ölti, bár egy párhuzamos jelenséget is észleltem az evangelikál protestánsok köreiben, miszerint sokan közülük a pravoszláv egyházhoz vonzódnak. Egy posztmodern Nyugaton, amit a villámgyorsan önfelváltó szimulációk és egyfajta – a saját elméleti és érzelmi tevékenységeinket is behatároló – elgépiesedés jellemez, mágnesessé válik az a szabadság, amit a keleti liturgiák az imádságos figyelem, a contemplatio által kínálnak.

– Bizonyára figyelemmel kísérte a jelenlegi püspöki szinódus eseményeit. Hogyan fogadta a 2023 őszén megnyitott ülésszakot? Mi a véleménye az eddig elhangzott vitákról?

– A folyamatban lévő szinódus legfontosabb aspektusa annak a lehetősége, hogy megerősítse a laikusok küldetés- és felelősségérzetét az Egyházon belül és az Egyház iránt. A kereszténység történelmében a világiak adtak lendületet mindegyik megújulási mozgalomnak, amelyek célja az apostoli élet helyreállítása volt. Egy korban, amelyben csökkennek a papi és szerzetesi hivatások (legalábbis Európában és Észak-Amerikában),

kulcsfontosságú a laikus buzgalmat éltetni.

Ebben központi szerepet játszhat a laikus intézményépítés szellemi és anyagi támogatása az egyházmegye részéről, amely minta az elmúlt évtizedekben nagyon sikeressé vált az Egyesült Államokban. Ugyanakkor fontos belátni, hogy a püspökség túlságosan formális elismerése a laikus mozgalmakkal szemben néha ellehetetleníti az utóbbit. Ez azért van, mert az érzés, hogy valaki valami alternatívban, valami tisztában és felforgatóban vesz részt, valójában egy hatalmas erőt adó szellemi motiváció. Ezért volt nagy középkori hagyománya annak, hogy a férfi szerzetesek próbálták elutasítani a felszentelésüket akár a papságra (Cluny-i Odo), akár a püspökségre (Nagy Albert). Remélem, hogy a szinódus ezen összetett realitások tudatában teljesedik ki.

– Meglátása szerint, milyen lesz a jövő egyháza – Száz év múlva milyen változások fognak végbemenni?

– A Nyugat szekularizációja miatt gyakran hallott jóslat, hogy a 21. század egyháza, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazta, „kisebb és világosabb” lesz. Ebben az esetben talán a családi élet válik az egyház tapasztalatának atommagjává. Akár megláthatjuk azt is, hogy a katolikus közösségek elkezdenek szorosan összetartó, félig-etnikai közösségeknek kinézni, ahogy történelmileg meg is történt olyan keresztény kisebbségekkel, mint a koptokkal, maronitákkal, ámisokkal vagy mennonitákkal. De valahogy úgy gondolom, ezen jóslás nem pont így fog valóra válni. Igenis úgy vélem, hogy az az egyháztan, amely a papságot és a szerzetesi életet helyezi a középpontba, a laikus közösségekre fókuszáló irányba fog elmenni. Majdnem minden jelentősebb katolikus intézmény laikus vezetése már kézzel fogható valóság a nyugati világ nagy részén, de a következő évtizedekben ez a jelenség teológiailag sokkal alaposabban meg lesz emésztve. Arra számítok, hogy tanúi leszünk egy olyan korszaknak, amelyet a fokozódó laikus áhítat és a laikusok „szerzetesítése” fog jellemezni a reformáció szellemében, ahogyan azt

Luther figyelmeztetése célként provokatívan az apák elé tűzte: váljanak háztartásuk „apátjává”.

Ugyanakkor azt prognosztizálom, hogy ezek a jelenségek kéz a kézben járnak majd a folyamatban lévő geopolitikai változások egyfajta egyházi tükörképével, amely az egypólusú világrendből egy többpólusú felé vezet. A katolicizmus főleg egy latin-amerikai, afrikai, és kelet-ázsiai vallássá fog válni, és a teológiák és spiritualitások, amelyek évszázadok óta azokban a közegekben fejlődtek ki, erős befolyást fognak gyakorolni az európai és észak-amerikai egyházra. Ezt máris látom például Chicagóban, ahol sok plébániai közösség kezd gyakorlatába latin-amerikai, főleg mexikói, valamint fülöp-szigeti hagyományokat vegyíteni. Mivel az euro-amerikai gondolkodás olyan sokáig dominálta a tudományos teológiát, ezen translatio fidei először felfordulásnak fog tűnni. De talán a messzi jövőben úgy fogunk majd tekinteni rá, mint most arra, ahogyan Róma adaptálta és adoptálta egy messiási zsidó szekta hitét, vagy ahogyan az európai királyok átvették a birodalom vallását, hogy magukra ölthessék annak „hatalmát és dicsőségét”.

„Hidakat kell építenünk, nem ellenségeket keresnünk”

Philippe Lamberts keresztény politikusként a szinódust felvezető Together nevű program során a világ előtt álló kihívásokról beszélgetett ifjú hívőkkel. Az esemény után válaszolt a megujul.hu kérdéseire.

– Rómában beszélgetünk, egy olyan műhelymunka után, amelynek során fiatalok az Ön segítségével kerestek válaszokat az Európa jövőjét és a kereszténység jövőjét érintő kérdésekre. Milyen benyomásokat szerzett ezen az alkalmon?
– Figyelemre méltónak tartom, hogy ezek a fiatalok tökéletesen tisztában vannak a világ társadalma előtt álló kihívások komolyságával, világosan látják, hogy a veszélyek korát éli most az emberiség. Ugyanakkor épp azért jöttek Rómába, erre a rendezvényre, mert erős remény él bennük. Alapvető tapasztalat az ilyen műhelymunkák során, hogy megerősödhetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül. Nem arról van szó, hogy én egyedül kényszerülök szembesülni a XXI. század kihívásaival, hanem mi mind, együtt állunk szemben ugyanazokkal a problémákkal. Az a tény, hogy együtt vagyunk – amire a program elnevezése, a „Together” is utal –, erőt és reményt ad mindannyiunknak. Az, hogy beszélhetünk egymással, meghallgathatjuk egymást, már önmagában annak a reményét ajándékozza nekünk, hogy nem vagyunk tehetetlenek. A műhelymunka résztvevőinek többsége az Európai Unió országaiból érkezett, és az fogalmazódott meg a hozzászólások kapcsán, hogy

rendelkezünk egy közös intelligenciával, kreativitással, ezáltal képesek lehetünk kezelni mindazt, amivel Európa most szembesül.

De ott van a szívekben a félelem is: a klímaváltozástól indulva eljutottunk a demokrácia állapota miatti aggályokig. A demokrácia hajtóereje a bizalom: az embereknek meg kell bízniuk egymásban, az őket képviselők rendszerében. Európában ma a bizalom beteg állapotban van. Ahol pedig megfogyatkozik a bizalom, ott növekszik a feszültség. Még rosszabb a helyzet, ha bizonyos politikusok szándékosan növelik a feszültséget, mondván, ő ellenség, benne ne bízz meg, ne bízz Brüsszelben, ne bízz a szomszédodban. Ezek a politikusok olajat öntenek a létező feszültségek tüzére, ami súlyosan rombolja a demokráciát. Azok a fiatalok, akikkel most beszélgethettem, változtatni szeretnének ezen a bizalomhiányos helyzeten, ami reményt ad számomra.

Fiatalok faggatják Philippe Lamberts keresztény politikust 2023. szeptember 30-án Rómában

– A demokrácia párbeszédre, egymás meghallgatására, együtthaladásra épül. Ezzel szemben Magyarországgal együtt számos európai országban érzékelhető a társadalom belső széthúzása, egyre jellemzőbb a közös dolgok higgadt megtárgyalása helyett az érzelemtől fűtött, indulatos kommunikáció. Egyre több nemzeten belül társadalmi háborúk zajlanak, egyre szélsőségesebb irányzatok kerülnek hatalmi pozícióba. Hogyan tud választ adni a kereszténység erre a jelenségre?
– Teljesen egyetértek Önnel: rémisztő látni az európai közélet radikális polarizációját, ami arra épül, hogy aki nem ért velem egyet, az az ellenségem. A másként gondolkodók ellenségként kezelése erőszakhoz, háborúhoz vezet. Lehet, hogy csak szavak háborúja ez, vagy kulturális csatározás, de attól még háború. Még jobban elszomorít, ha egy ilyen háborúskodást az úgynevezett „keresztény Európa” megvédése nevében folytat valaki. Keresztényként ennek épp az ellenkezőjére kaptunk meghívást: hidakat kell építenünk. Nem az a küldetésünk, hogy ráerőltessük másokra „az egyetlen igazságot” – a valódi igazság birtoklása nem privát privilégium, az igazság megismerése kollektív intelligenciát igényel –, hanem fel kell kínálnunk mások számára azt a részét az igazságnak, amit ismerünk. Ehhez pedig kapcsolatban kell lennünk egymással, nem pedig démonizálni a másikat. A szélsőjobboldali pártok említett erősödése kapcsán az jut eszembe, hogy különösen veszélyes, amikor valakik bizonyos emberi jogokat meg akarnak tagadni honfitársaiktól ezzel együtt sok ilyen politikust tisztelek, kapcsolatba tudok velük lépni, van mondanivalójuk számomra, és én is meg tudom velük osztani a gondolataimat, tanulhatunk egymástól. Ezért fontos, hogy meg tudjuk hallgatni egymást. A világ rendkívül összetett, fontos kérdések tornyosulnak előttünk, és sem egyetlen személy, de egyetlen politikai család sem rendelkezik az összes helyes válasszal ezekre a dilemmákra. Aki ilyet állít, nem mond igazat. Hiába vagyok jó ideje járatos a politika világában, tisztában vagyok vele, hogy nem tudok mindenről mindent.

Keresztényként az a feladatom, hogy példát mutassak a másikra való odafigyelésemmel, a másként gondolkodóktól való tanulással, és a másokkal közös munkálkodással a megfelelő megoldások megtalálásában.

A menedékkérők sokasága, a migráció, a klímaváltozás, a demokrácia fenntartása, megannyi szociális kérdés – ezek mind komplex témakörök. Meggyőződésem, hogy kizárólag a kollektív bölcsesség adhat megfelelő válaszokat. Miután a keresztényeket a tetteik alapján lehet felismerni, aki kereszténynek gondolja magát, közben a társadalom megosztásán fáradozik – számomra ez jelentős ellentmondásnak tűnik.

Ott szokott ülni az Európai Parlamentben a belga képviselő

– Mit gondol a Ferenc pápa által meghirdetett szinodális folyamatról, különösen a fiatalok, a jövő egyháza vonatkozásában, tekintettel azokra a hangokra, amelyek szerint úgysem hoz majd nagy változást a most zajló szinódus?
– A szinodalitás azt jelenti, hogy együtt haladunk egy közös cél felé. Erre a közéletben, a politika világában is nagy szükség van, hiszen mindannyian érintettek vagyunk. Nem jó, ha a megoldásokat odafentről diktálja valaki. Erre tesz kísérletet Ferenc pápa a katolikus egyházban, szerintem nagyon is komolyan vágyik a megújulásra, miközben kétségtelenül van rá esély, hogy nem jár majd sikerrel a kezdeményezése. Erős remény él bennem, hogy igenis változást hoz az egyházban ez a szinódus. Tisztában vagyok vele, hogy még a katolikus egyházon belül is vannak olyan hangok, és igencsak erősek, amelyek ellenségesek a pápával szemben.

Kétségkívül ijesztően hangozhat némelyek számára, hogy hamarosan már nem felülről lesznek diktálva a megoldások. Ezek az emberek jellemzően hatalmi pozícióban vannak, és hozzászoktak, hogy fentről diktálnak másoknak.

Megértem ezeket az embereket, nagyon emberi tulajdonságról van szó, sokan szeretnek ragaszkodni a meglévő hatalmukhoz. De ezt el kell tudni engedni. A szinodalitás nem a hatalomról szól, hanem a megoldások közös kereséséről. Nagyon kedvelem azt, ahogy Ferenc pápa igyekszik kitárni az ajtót, az ablakokat, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Már a Laudato si’ enciklika által is rengeteg embert képes volt megmozgatni, még azokat is, akik valamiért elhagyták az egyházat. Bízom benne, hogy pápasága további hasonló ajándékokat tartogat számunkra.

– Ahogy egy konklávé előtt jó idővel megindul a tippelgetés az új pápa személyére, a mostani szinódus esetében is csak úgy sorakoznak az elvárások, hogy min kellene változtatni: visszaélések felszámolása, kötelező cölibátus feloldása, nők pappá szentelése… Ön mit vár a mostani tanácskozásoktól, milyen változásra lenne a legnagyobb szüksége a katolikus egyháznak?
– Az az alapvető reményem, hogy a katolikus egyház az egyazon szervezeten belüli élő, gyümölcsöző párbeszéd jó példáját mutathatja fel az emberiség számára. A konkrétumok terén figyelembe kell venni, hogy az egyház olyan intézmény, amit emberek alkotnak, akik esendőek, akik közül némelyek elkövettek bűncselekményeket. Ahhoz, hogy az egyházra újra megbízható szervezetként tekintsen a világ, az első lépés a valóság feltárása, beismerése: igen, az egyház tagjai elkövettek bűncselekményeket, ezeket a tetteket pedig elfedte, eltussolta az egyház intézményrendszere. Akkor fognak az egyházra hallgatni az emberek, ha ez a beismerés megtörténik. Az egyháznak szembesülnie kell a múltjával. A második fontos lépés a felelősség megosztása az egyház tagjai között. Eddig minden a nőtlen, férfi, pappá szentelt egyháztagok kezében összpontosult. A dolgok nem működhetnek így tovább, mint ahogy nem is volt mindig kötelező a cölibátus a papok számára az egyház történelmében. Az tehát a reményem, hogy a jövőben képesek leszünk jobban osztozni a feladatokon a közösségeinkben. Az már csak a személyes kiegészítésem, hogy nem látom indokoltnak sem a cölibátus fenntartását, sem a nők pappá szentelésének tilalmát.

Ha több felelős pozíciót töltenének be a nők – és most a világ társadalmának a feléről beszélünk –, szerintem sok problémára hamarabb megoldást találnánk.

Persze nem tudom, milyen változások fognak megvalósulni, de ne feledjük, hogy az egyház nem csupán hívek közössége, hanem intézmény is, aminek hitelességre van szüksége. Bármilyen változás akkor lesz gyümölcsöző, ha nem felülről diktálják, hanem közösen munkálkodunk rajta. És máris visszajutottunk a szinodalitáshoz. Nem hiszek benne, hogy mindenre csak egyetlen jó megoldás létezik. Az egyház a társadalomban létezik, a társadalom pedig sokszínű. Ferenc pápa is arra hív, hogy lehetőséget lássunk ebben, ne problémát. Példának okáért nincs külön német egyház, ami más nemzetek egyházi közösségei nélkül működhet. Ami egységes mindannyiunk számára, erősebb, mint amiben esetleg különbözünk. Az egységünk pedig a Krisztusba vetett hiten alapul, és mindazon, amit tanított számunkra, és ahogyan közöttünk élt. Kereszténységünk forrása a hitbeli elkötelezettség, a remény, annak felismerése, hogy minden ember Isten teremtménye, és létező különbözőségeink mellett ugyanazzal az emberi méltósággal rendelkezünk.

A fiatalok változtatni szeretnének…

– Mit üzenne a katolikus egyház előtt álló változások kapcsán akár azoknak, akik eltávolodtak az egyháztól, akár azon elkötelezett egyháztagoknak, akik ódzkodnak a változásoktól?
– Egy másik pápától, II. János Páltól idéznék számukra egy üzenetet: ne féljetek! Bízzatok! Az emberiség rengeteg kreatív erőforrással rendelkezik, amikkel akár ártani, akár sebeket gyógyítani is lehet. A félelem soha nem jó üzemanyaga a tetteinknek.