keresztény Archívum

Tag Archive for: keresztény

A jövő egyháza egy sportszerűbb egyház

Olimpikonok, paralimpikonok és menekült sportolók gyűltek össze Rómában, hogy megosszák történeteiket és tapasztalataikat.

Az elmúlt időszakban Róma a szinodális gyűléstől volt hangos. A szinódus a hétvégi zárómisével véget ér, de a párbeszéd csak most kezdődik. Többek között ez inspirálta az első Sport Szinódus megrendezését, ahol sportolók találkoztak, hogy együtt gondolkodjanak a megújuló egyházról.

Ebben a sportban keresztények indulnak

Október 25-én, péntek este a Vatikán San Calisto épületében olimpikonok, paralimpikonok és menekült sportolók léptek a színpadra, hogy megosszák a közönséggel küzdelmeiket. Ezzel kívánták előmozdítani a megújulást, hiszen ezen az estén a kölcsönös tiszteletről, szolidaritásról és testvériségről beszéltek saját sportolói élményeiken keresztül. Az Athletica Vaticana által szervezett első Sport Szinódus szorosan kapcsolódik a jelenlegi szinódusi folyamathoz, amelyet Ferenc pápa a kölcsönös meghallgatás, az együttérzés és a közösség szellemében hívott össze. Ugyanis a szinódus fogalma (a „közös úton járás”) kulcsfontosságú a sport világában is, ahol az együttes munka, a kölcsönös támogatás és a közös célok vezetnek sikerhez. Ezzel a különleges eseménnyel a Vatikán megmutatta, hogyan lehetne sportszerűbb egyházat építeni, amely megküzd minden nehézséggel, ahol a fair játék alapvető, és ahol maguk a keresztények azok a sportolók, akik a győzelemért küzdenek. Az ellenfél minden világi kihívás.

Az Athletica Vaticana szervezte az első Sport Szinódust (Fotó: Vatican Media)

A sport a megújulás eszköze

A Sport Szinódusra érkező atléták közül elsőként Rigivan Ganeshamoorthy paralimpiai aranyérmes diszkoszvető szólalt fel. A sportolónál öt éve Guillain–Barré-szindrómát diagnosztizáltak, ami izomgyengeséget okoz, és belátható időn belül halálhoz vezethet. Egy ilyen diagnózis hallatán keveseknek jut eszébe, hogy itt az idő a sportolásra, Ganeshamoorthy azonban éppen a diagnózis hatására kezdett mozogni, előtte ugyanis esze ágában sem volt edzésekre járni.

„A sport egyfajta újjászületés volt számomra. Esélyt adott az újrakezdésre, és csodával határos módon a betegségem lefolyását is lassította”

– mondta a bajnok, majd hozzátette, hogy pontosan egy ilyen újjászületésre van szüksége az egyháznak is. A diszkoszvető után Andy Diaz és Fabrizio Donato történetét hallhatta a közönség. Donato 2012-ben szerzett bronzérmet a londoni olimpián hármasugrásban, Diaz pedig az idei párizsi olimpián szerzett bronzérmet ugyanebben a sportágban. Érdekesség, hogy Diaz Kubából menekült Olaszországba, és mivel nem volt hol laknia, eleinte az utcán élt. Ekkor találkozott Donatóval, aki segített neki, otthont, reményt és új célt adott számára, később pedig edzőként támogatta a hármasugrásban. 12 év támogatás után a kubai fiú már az olimpiai dobogón állhatott. Ez a történet jól példázza, hogy mire képes a szinodalitás. „Az összefogásban óriási erő rejlik” – mondták.

A sport sokkal többeket vonzott, mint a nap többi eseménye (Fotó: Vatincan Media)

A sport mint mentőöv

Az este folyamán elhangzó tanúságtételek önmagukban elég hitelesek voltak ahhoz, hogy elgondolkodjunk, milyen változást eredményez a sportszerű gondolkodás. A legmeghatóbb pillanat azonban csak ezután következett, amikor Mahdia Sharifi, az olimpiai menekült csapat taekwondoversenyzője osztotta meg történetét a keresztény közönséggel. Sharifi titokban kezdte el edzéseit, dacára annak, hogy kultúrája és édesapja is tiltotta. „Tizenegy éves koromban láttam egy női edzőt, akinek az élete azonnal példa lett számomra. Ettől a perctől kezdve tudtam, hogy taekwondózni akarok” – mondta az olimpikon, akinek álmai hirtelen szertefoszlottak a tálibok hatalomátvétele után.

A lánynak menekülnie kellett Afganisztánból, hátrahagyva mindent, beleértve a családját és barátait.

„Ez életem tragédiája” – mondta a sportoló, majd hozzátette, hogy egyedül a taekwondo adott neki reményt. A sporttal együtt közösséget és új barátokat talált, és bár a családját semmi sem pótolhatja, az edzések segítenek neki, hogy feldolgozza ezt a traumát. A különböző sportolói történetek révén a Sport Szinódus rámutatott a sport és a hit közös értékeire: a kitartásra, a közösségre és a reményre. Vegyünk példát az atlétákról, és gyűjtsünk erőt ahhoz, hogy megküzdjünk az akadályokkal!

Mahdia Sharifi története példa a keresztények számára (Fotó: Vatican Media)

Sport a békéért

„A sportnak hidakat kell építenie, le kell bontania a falakat, és segítenie kell a békét” – írta Ferenc pápa a Játékok a békéért című könyv előszavában, amelyben olimpiai és paralimpiai sportolók történetei olvashatók. Ne feledjük azt sem, hogy maga Ferenc pápa fiatalon futballozott, és bár nem feltétlenül a sportnak köszönheti karizmatikusságát, a sport által még több emberhez tud kapcsolódni. Legyünk mi, keresztények is olyanok, mint a sportolók: eddzük a lelkünket nap mint nap, hogy legyőzzük a mindennapi konfliktusokat.

Szabó T. Anna: Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk

A költő olyan egyházról álmodik, amely befogadó, empatikus és a teremtő szeretetének méltó otthona. Álmai egyháza nem rekeszt ki senkit, segít az elesetteken, és meghallgatja a nők hangját is. Számára az egyház nem csupán egy intézmény, hanem otthon, a lelki épülés és a szeretet helye.

– Milyen élmények formálják az Ön elképzeléseit az egyházról?

– Gyermekkorom Erdély soknyelvű és többvallású világában telt, ahol különféle hitek és hagyományok éltek egymás mellett. Talán éppen emiatt volt számomra életem egyik legfelemelőbb élménye az ökumené megtapasztalása. A rendszerváltás évében, 1989-ben részt vettem egy taizéi találkozón Pécsen, ahol a kiengesztelődésért imádkoztunk. Emlékszem, hogyan oldódtam fel a sportcsarnok padlóján ülve, miközben fiatalok sokaságával együtt énekeltük: „Gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…”. Roger testvér búcsúszavai a szívembe vésődtek: „Lesztek-e ti, akik lakhatóvá teszik a Földet?”

Ma, 35 fokos hőségben, hónapok óta eső nélkül, a szobámban ülve azon töprengek, mi lett belőlünk.

Nem mi lettünk azok, akik megmentik a Földet. Mohóságunk és nagyravágyásunk miatt nem látjuk, hogy mekkora a baj. Talán most a mai fiatalokra bízzuk, hogy visszavezessenek minket a bizalmatlanság és gyanúsítgatások korából, amelyet a gépek által generált tükörvilág még bizonytalanabbá tett. Az igazság egyre illékonyabb, a közöny pedig uralkodik. De ha elveszítjük az empátiát, megszűnünk egymás testvérei lenni.

– Milyen egyházról álmodik ma?

– Olyan egyházról álmodom, amely nem rekeszt ki senkit. Egyházról, amely megvédi az elesetteket, kiáll a bántalmazottakért és a magukért szólni nem tudókért. Amely képes a megértésre, a megbocsátásra, és minden esendő emberben meglátja a teremtő képét, Krisztus szenvedő arcát.

Egy olyan közösségről álmodom, amely nem néz le, de nem is néz fel senkire, hanem a fényességre figyel.

Nem a hatalmi szigor, nem is a világi hatalom szeszélyei vezetik, hanem az alázat. Egyházról, amely nemcsak segít, hanem megtanít arra is, hogy hogyan segíthetünk magunkon és másokon egyaránt.

– Milyen lépésekre van szükség annak érdekében, hogy az egyház valóban a fény felé vezesse a híveket?

– Erről eszembe jut, hogy egyszer Assisiben, egy váratlan villámlátogatás alkalmával megragadott egy egyszerű kődarab látványa – a szikla, amit Szent Ferenc párnának használt. Ezzel a faragatlan kővel a feje alatt aludt a kemény földön, egy szál összefércelt csuhában, teljesen rábízva magát Istenre. Nem az önsanyargatást kereste, hanem a figyelme fókuszát másra irányította: az anyagban élve a fénynek engedte át magát. Ez a durva kő, amely Szent Ferenc számára elég volt, a mi mohóságunkkal és kényelmünkkel szemben igazi próbakő.

Egyházat épített, de nem ő volt annak feje, hanem Krisztus.

Ha követjük őt, aki Krisztust követte, megszűnik bennünk a mohóság, és visszatalálunk a bizalomba. Akkor szeretni fogjuk a Földet, és vigyázunk rá. Akkor méltók leszünk a teremtő szeretetére. Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk. Egy otthonról, amely az engesztelés, a lelki épülés és a szeretet helye. Egy anyaszentegyházról, amely hallgat a nőkre, akiknek annyit kellett hallgatniuk. Mert ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” Az ilyen egyház valóban méltó a Teremtő szeretetére.

Lackfi János: Jó lenne, ha mi, katolikusok, tudatában lennénk szellemi fegyvereinknek

A költő egy olyan egyházról álmodik, ahol a közösségek aktívak, ahol nem a papokra hárul minden feladat, ahol az elesettet felemelik, ahol a szegénynek segítséget adnak, és ahol a keresztények nem okoznak egymásnak sebeket.

– Milyen egyházról álmodik?

– Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta még az 1990-es években, hogy a jövő egyháza szigetek egyháza lesz, nem területeket vagy országokat próbál lefedni, hanem kicsi centrumokban fog élni, de ott elképesztően koncentráltan. Azt hiszem, ez az átszerveződés már folyamatban van; erős, átformáló lelkiségi központok kellenek. Milyen jó is lenne, ha nem papjaink rohangálnának őrült módjára, hogy hétvégén hatot vagy nyolcat misézzenek tíz-húsz embernek, hanem mi szerveznénk meg a telekocsikat, és az épp sorra kerülő templom zsúfolásig tele lenne szomjas lelkű hívekkel! Ha az átvehető terheket civilek hordoznák, ha papjaink nem magányos „kényszerszinglik” lennének, hanem többen közösségben élhetnének, miközben egymást erősítik. Az is nagy álmom, hogy a már létező katolikus iskolákban, intézményekben a mindennapi robotolás fáradságát meghaladva tüzes imádó lelkületet lehessen gyújtani, túllépve a kultúrvallás körein. És remélem, minél több helyen sikerül a Mennyek Országának olyan nyitott kapuit létrehozni, amelyeken bárki beléphet. Szóval minél több huszonnégy órás örökimádó kápolna kellene, biztonságosan bekamerázva, hozzáférhetően, hogy a Szenthez tudjon kapcsolódni a nap bármely percében az arra guruló kamionos, a járókelő, a kallódó, a hívő, a pap, a levita, a szamaritánus.

– Mi a helyzet a jelennel? Mi egyházunk legnagyobb hiányossága?

– Valaki azt mondta, a katolikus egyház és a különböző kisebb felekezetek pont úgy különböznek egymástól, mint a nagy tengerjáró és a kis motorcsónak. Utóbbi gyorsan változtat irányt, de borulékony. A mi egyházunk pedig időnként kibírhatatlanul lassan vált irányt, de biztonságot ad, mert aligha lehet egykönnyen felborítani.

Nagyon jó lenne, ha elsősorban mi, katolikusok, tudatában lennénk saját szellemi fegyvereinknek, és intenzíven használnánk őket.

A szentségimádásban, a rózsafüzérben, a misében, a gyónásban elképesztő világfelforgató erőtartalékaink vannak. Jó lenne, ha ezeket nem megszokásból gyakorolnánk, hanem tűzzel, élettel, szenvedéllyel, lehetőleg minél gyakrabban. Ez egészen átváltoztatná napjainkat, mert így Isten tud általunk aktívan cselekedni. Amúgy pedig dicsőíteni, szemlélődő imában elmerülni, tanításokat hallgatni, lelkigyakorlatra, zarándoklatra járni, a teljes Szentírást újra- és újraolvasni szintén életadó tevékenységek, és más felekezetekkel közösen imádkozni is nagy élmény.

– Hogyan lehetne vonzóvá tenni a fiatalok számára az egyházat?

– Az új nemzedékeknek akkor lehetünk vonzóak mi, katolikusok, ha lazán, kedvesen is tudunk fogalmazni, de közben nem adjuk fel a tanítás teljességéhez való ragaszkodást. Amúgy a Mester megmondta, akkor leszünk a leginkább kedvesek mások szemében, ha ledöbbennek: te nézd, ezek mennyire szeretik egymást! Ez nem keneteskedést és bárgyú nyájaskodást jelent, hanem döntést azok mellett is, akiket amúgy nem könnyű elviselnünk. Mert túl hangosan, túl halkan, túl hamisan énekelnek, mindenbe beleszólnak, áskálódnak, a pap bácsinál semmi sem jó nekik.

Lackfi János költő, író, hatgyermekes édesapa, keresztény (Fotó: Raffai Zsófia)

– Ilyenek vagyunk mi, emberek, az egyház tagjai. Erről eszembe jut, amit egy teológus professzor mondott egyszer: az egyház nem sebezhető, hanem sebzett.

– Varga László püspök atya pedig azt mondja, hogy „nagyon szeretem az én szent és bűnös egyházamat”. Ha próbáljuk kimosdatni, mondván, ugyan semmiben sem bűnös, magunknak is hazudunk. Ha azt mondjuk, nem is szent, akkor nem a lényeget látjuk. Be kell vállalnunk, hogy bizony az egyház korántsem tökéletes, nagyon fájó dolgok is történnek itt. Meg persze elképesztő mennyiségű áldozatos, elkötelezett pap és civil tevékenykedik benne. Barsi Balázs atyával szólva

„az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem azoké a bűnösöké, akik engedik magukat megmenteni”.

Tehát ami bennünk a legpozitívabb, azt nem mi hoztuk létre, hanem kaptuk Istentől. Ha egy katolikus őszintén nagyon sajnálja egyháza bűneit, és hajlandó meghallgatni azoknak a fájdalmát, akik panaszkodnak, már szinte nyert ügye van. Sebeket osztogatunk másoknak és magunknak is, de mindeközben ragaszkodunk a megváltáshoz, amit mi is úgy kaptunk. Nem azért, mert méltók voltunk rá, hanem mert Isten szeretetében méltóvá tett.

– Kereszténynek lenni nem mindig könnyű feladat.

– A kereszténység nem szólókarrier. Aki egyszemélyes egyházban gondolkodik, furán olvassa az Evangéliumot. Jézus hároméves működése során szinte mindig együtt evett, együtt aludt tanítványaival, közösségben élt. Olyanokkal, akik sokszor akadályozták, nem értették, okoskodtak, tisztségeket kunyeráltak, végül pedig megtagadták vagy elárulták. Mégsem szakított velük. Hibáikkal együtt szerette őket. És igaza lett:

a feltámadás után ez a szedett-vedett banda nem futott szerte, hanem megerősödött a Lélekben, és teljes odaadással, halálig hűséges volt,

világegyházat hozott létre, folyamatos üldöztetések közepette. Isten befejezetlennek teremtette a világot, és meghív, hogy mi teremtsük teljessé. Persze meg tudná csinálni jobban, de nem ez a cél, hanem hogy együtt munkálkodjunk. Ha valaki szűkölködik, az felhívás, hogy osszam meg vele, amim van. Ha valaki bizonytalan, megerősíthetem. Ha valaki mindig erőből cselekedne, lehetek mellette fék. Ha valaki többet tud nálam, tanulhatok tőle, lehetek a segítője. Jómagam fél életemben azt hittem, értelmiségi vagyok, tehát mindenről gondolnom kell valamit, véleményt formálni. Most jöttem rá, arra vagyok meghívva, hogy közösségben legyek az emberekkel. Együtt többre megyünk, mint külön-külön.

A háború sem akadályozhatja az egyház megújulását

Van egy társaság, ami egybegyűjti az európai teológusokat, a tapasztalt és pályakezdő kutatókat egyaránt. A szervezet célja közös pontot biztosítani azon teológusok számára, akik hatékonyan képesek hozzájárulni az egyház megújulásához.

Az Európai Katolikus Teológiai Társaságot (ESCT) azért alapították idestova harminchárom éve, hogy legyen egy csoport, amely támogatja a teológiai kutatásokat, az oktatást és a párbeszédet, miközben konkrét lépéseket tesz az egyház fejlődése érdekében. Ugyanis a prominens európai teológusok és akadémikusok már évtizedekkel korábban felismerték, hogy a katolikus egyház fennmaradásához diskurzusra van szükség, és nem haboztak összegyűjteni az európai teológusokat, hogy egy asztal köré ültessék őket. Az ESCT ma több mint 500 aktív tagot számlál Európa valamennyi országából.

Hogy valóban egy megújuló egyházért dolgoznak, mi sem bizonyítja jobban, minthogy eddig több nő is igazgatta a szervezetet.

Dr. Margit Eckholt és munkatársai pedig minden követ megmozgatnak, hogy a teológusok ténylegesen inspirálhassák egymást, és együtt konkrét lépésekkel támogassák az egyházi megújulást. “Az ESCT rendszeresen szervez konferenciákat, szimpóziumokat és műhelymunkákat, amelyek lehetőséget adnak a teológusoknak, hogy új perspektívákat adjanak az egyházi tanítások és gyakorlatok megújításához. Az évente megrendezett nemzetközi konferencián a tudósok azért találkoznak, hogy megvitassák legújabb kutatásaikat és eredményeiket” – mondja büszkén az előző női elnök, majd hozzáteszi, hogy az ESCT ugyanezzel a céllal folyóiratokat és könyveket jelentet meg, hogy még többek számára eljusson az üzenetük.

Keresik Roman Zaviyskyy utódját (Fotó: ESCT)

Mit mondanak a teológusok a háborúról?

Dr. Margit Eckholt elmondása alapján az ökumenikus és vallásközi párbeszédek által a teológia igenis képes választ adni a mai társadalom égető kérdéseire. Ennek érdekében különböző szakmai csoportokat szerveznek, amelyek felelősek a helyi tevékenységek koordinálásáért és a tagok közötti kapcsolattartásért. „A csoportok tagjai konferenciák alkalmával találkoznak egymással, ilyenkor mindenkinek lehetőséget adunk arra, hogy megossza tapasztalatait és a kérdéseit, és azt látjuk, hogy ez a működési elv elősegíti a helyi közösségek teológiai fejlődését.” Az elmúlt évek legvitatottabb kérdése az egyház és a háború közötti kapcsolat volt, amely aktívan foglalkoztatja a teológusokat. Vagyis, hogyan lehet, és hogyan kell alkalmazni az egyház tanításait egy háborús helyzetben? „

Ma az egyház szerepe nem csupán a béke helyreállítása és fenntartása, hanem a lelki támogatás biztosítása minden ember számára.

Ezért fontos, hogy a teológiai diskurzusokban helyet kapjanak azok a kérdések is, amelyek a katonai lelkészi szolgálat szerepét és a konfliktusok etikai dimenzióit vizsgálják” – véli a teológus. Az ukrajnai szekció vezetője, Roman Zaviyskyy professzor vezetésével a csoport különösen aktív volt a háborúval kapcsolatos teológiai kérdések megválaszolásában. Ez a tevékenység sajnos nem folytatódhat tovább ugyanebben a formában, Roman Zaviyskyy professzor június 29-ei halála ugyanis hatalmas veszteséget jelent az ESCT és az egész teológiai közösség számára. A szervezet előző elnöke sietett tisztázni, hogy az ukrán teológus autóbaleset áldozata, nem pedig a háborúé, noha saját hazája fegyveres konfliktust kénytelen elszenvedni.

A társaság aktívan támogatja a fiatal teológusokat (Fotó: ESCT)

Hogyan tovább?

A veszteség ellenére a szervezet folytatja a munkát, és nagy erővel szervezi a közelgő tudományos találkozót, miközben az ukrán szekció élére új vezetőt kell állítani. „Az új képviselő kiválasztása nehéz feladat, de minden erőnkkel arra fókuszálunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb utódot, aki a háborús helyzet közepette is képes továbbvinni az egyház megújulásának ügyét.” Mivel a háború miatt az országon belüli és a nemzetközi utazásokat is korlátozzák, kis túlzással lehetetlen, hogy a jelöltek személyesen találkozzanak a szervezet vezetőjével. Az ESCT ezért a digitalizációra bízza a kapcsolatteremtést, és maximálisan kihasználja az online platformok nyújtotta lehetőségeket. Mint kiderült, korábban is rendszeresen szerveztek virtuális szavazásokat a fontosabb kérdésekben is, ugyanis a döntéshozatali folyamatokat nem akadályozhatja a fizikai távolság.

„Ha a teológiai párbeszéd és a teológusok közötti kapcsolatépítés lelassul, akkor a megújulás is, ezt pedig nem hagyjuk.”

Ahogy az elmúlt több mint három évtizedben, úgy a jelenben és a jövőben sem akadályozhatja meg semmi az ESCT célját, hogy a világi személyekből álló teológusok is ott legyenek, amikor a katolikus egyház új úton halad tovább, az eredeti értékekkel. Ebben áll a német teológus asszony által vezetett társaság ereje: az ESCT évről évre, találkozóról találkozóra bebizonyítja, hogy a világi teológusok nagy létszáma, kapacitása és eltökéltsége is ugyanúgy szükséges az egyház megújulásához, mint a felszentelt egyházi vezetők elszántsága.

A laikusok adhatnak új lendületet az egyházi életnek

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus szerint Luther vizsgálódása Isten tulajdonságai és a világegyetem rendje közötti kapcsolatról választ adhat arra is, hogy miért olyan sebzett az európai katolikus egyház.

– Nagy rálátása van az európai és amerikai egyházi gondolkodásra. Miben látja a legnagyobb különbséget a két földrész kereszténysége között?

– Az amerikai katolikusok autonóm intézményrendszert fejlesztettek ki a polgári társadalmon belül. Így jött létre az amerikai katolikus egyetemek, kórházak, középiskolák és nonprofit szervezetek mai hatalmas hálózata. Másodszor, és ugyanúgy a protestantizmussal való kölcsönhatás miatt, az amerikai katolikusok nagyobb hangsúlyt helyeznek az esztétikai és erkölcsi tisztaságra. A latin nyelvű misék például eléggé népszerűek az USA-ban, amely jelenséget Európában nem érzékeltem. Ezen kívül az amerikai katolicizmus tükrözi az amerikai nép etnikai, faji, és szellemi többszínűségét, míg az európai katolicizmusban gyakran nacionalista áramlatokkal találkozunk. De ezt az utolsó különbséget egyháztanilag építőnek tekintem. Amikor odahaza Chicagóban körbenézek a hyde-park-i Szent Tamás Apostol plébániatemplomban, látom, mit jelent az, hogy „hiszek egy, szent, egyetemes, és apostoli Anyaszentegyházban”.

– Európában, azon belül Magyarországon folyamatosan csökken a katolikus hívek száma. Ezzel szemben mi mondható el az amerikai mintáról?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy a 20. század végén az Egyesült Államok ellenáll Európa szekularizálódó irányvonalának, ám a legújabb felmérések szerint az USA hamarosan utoléri azt. Egy tanulmány szerint az 1981 és 1996 között született amerikaik negyven százaléka vallástalannak tartja magát. A 19. század szociológiája teorizálta, hogy ez a természettudományos módszer sikeréhez kötődik, pedig tény, hogy technológiailag igen fejlett társadalmakban – mint például az Öböl-menti államokban – elenyésző a hitetlenek aránya. Ezen látszólagos ellentmondás feloldható, ha máshogy közelítjuk meg a problémát.

Tényleg az a helyzet, hogy kevésbé vallásos lett az Egyesült Államok és Európa,

vagy ezen népességek máshogy fejezik ki az emberiség ösztönös vallási hajlamát? Homo religiosus vagyunk, mondja Kálvin – azonnal hozzátéve, hogy „az emberi szív a bálványok műhelye.” Az USÁ-ban például a kutatók az amerikai templomba járás hanyatlását a politikai polarizációval és a szélsőségek térnyerésével kötik össze. Az állítólag „szekuláris” amerikaiak és európaiak talán elkezdték a vallást különböző politikai ideológiákkal pótolni. Anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a kereszténység ártalmatlan lenne ebben a játszmában, ki lehet mutatni, hogy a Szentírás szerint az államimádat a pogányságnak – „Egyiptomnak” – a netovábbja: Krisztust azért feszítették keresztre, mert filius Dei-nek állította magát, amely cím divus Augustus-nak, Cézárnak volt fenntartva, ahogy korábban a Fáraónak.

– A kijelentések korában élünk. Kijelenthető, hogy nagy a szakadék a nyugati és a keleti katolikus egyház tagjai között?

– Inkább tudatlanság jellemzi a latin egyházat a keleti rítusok kapcsán, mintsem hogy szakadék lenne a nyugati és keleti rítusok között. Ez két ok miatt sajnálatos. Először is, mert a részegyházak egysége a különbözőségben minden nemzet eszkatológiai békéjének misztikus jelenléte Krisztus testén belül. Másodszor, mert léteznek gyönyörű gyakorlatok a keleti részegyházakban, amelyek fontosak lennének az egyetemes Anyaszentegyház számára is; például a házas papság és a liturgiák, amelyek gyakran sokkal gazdagabban vannak a héber biblia nyelvébe ötvözve.

Mint sok egyháztani betegséget, szerintem ezen tudatlanságot is a hittannak kell helyreállítania.

Vajon a plébánosok helyesen oktatják-e híveiket, vagy a latin rítusú szülők a gyermekeiket Anyaszentegyházunk egyetemességéről? Ez megint összekapcsolódik korábban említett gondolatommal az örökségről: azért vannak különböző rítusok az egyházon belül, mert gratia supponit naturam – az emberi természetnek elidegeníthetlen része a kulturális többszínűség.

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus (fotó: Oltvai Kristóf)

– Mit lehetne tenni a szakadék csökkentése érdekében?

– Az USA-ban ez a szakadék azért kezd összébb záródni, mert a fiatal hívek a liturgikus komolyságra és szépségre vágynak. Ez gyakran a keleti kereszténység iránti érdeklődésként jelentkezik bennük. Katolikus keresztények között ez persze a keleti katolikus plébániákhoz való csatlakozás formáját ölti, bár egy párhuzamos jelenséget is észleltem az evangelikál protestánsok köreiben, miszerint sokan közülük a pravoszláv egyházhoz vonzódnak. Egy posztmodern Nyugaton, amit a villámgyorsan önfelváltó szimulációk és egyfajta – a saját elméleti és érzelmi tevékenységeinket is behatároló – elgépiesedés jellemez, mágnesessé válik az a szabadság, amit a keleti liturgiák az imádságos figyelem, a contemplatio által kínálnak.

– Bizonyára figyelemmel kísérte a jelenlegi püspöki szinódus eseményeit. Hogyan fogadta a 2023 őszén megnyitott ülésszakot? Mi a véleménye az eddig elhangzott vitákról?

– A folyamatban lévő szinódus legfontosabb aspektusa annak a lehetősége, hogy megerősítse a laikusok küldetés- és felelősségérzetét az Egyházon belül és az Egyház iránt. A kereszténység történelmében a világiak adtak lendületet mindegyik megújulási mozgalomnak, amelyek célja az apostoli élet helyreállítása volt. Egy korban, amelyben csökkennek a papi és szerzetesi hivatások (legalábbis Európában és Észak-Amerikában),

kulcsfontosságú a laikus buzgalmat éltetni.

Ebben központi szerepet játszhat a laikus intézményépítés szellemi és anyagi támogatása az egyházmegye részéről, amely minta az elmúlt évtizedekben nagyon sikeressé vált az Egyesült Államokban. Ugyanakkor fontos belátni, hogy a püspökség túlságosan formális elismerése a laikus mozgalmakkal szemben néha ellehetetleníti az utóbbit. Ez azért van, mert az érzés, hogy valaki valami alternatívban, valami tisztában és felforgatóban vesz részt, valójában egy hatalmas erőt adó szellemi motiváció. Ezért volt nagy középkori hagyománya annak, hogy a férfi szerzetesek próbálták elutasítani a felszentelésüket akár a papságra (Cluny-i Odo), akár a püspökségre (Nagy Albert). Remélem, hogy a szinódus ezen összetett realitások tudatában teljesedik ki.

– Meglátása szerint, milyen lesz a jövő egyháza – Száz év múlva milyen változások fognak végbemenni?

– A Nyugat szekularizációja miatt gyakran hallott jóslat, hogy a 21. század egyháza, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazta, „kisebb és világosabb” lesz. Ebben az esetben talán a családi élet válik az egyház tapasztalatának atommagjává. Akár megláthatjuk azt is, hogy a katolikus közösségek elkezdenek szorosan összetartó, félig-etnikai közösségeknek kinézni, ahogy történelmileg meg is történt olyan keresztény kisebbségekkel, mint a koptokkal, maronitákkal, ámisokkal vagy mennonitákkal. De valahogy úgy gondolom, ezen jóslás nem pont így fog valóra válni. Igenis úgy vélem, hogy az az egyháztan, amely a papságot és a szerzetesi életet helyezi a középpontba, a laikus közösségekre fókuszáló irányba fog elmenni. Majdnem minden jelentősebb katolikus intézmény laikus vezetése már kézzel fogható valóság a nyugati világ nagy részén, de a következő évtizedekben ez a jelenség teológiailag sokkal alaposabban meg lesz emésztve. Arra számítok, hogy tanúi leszünk egy olyan korszaknak, amelyet a fokozódó laikus áhítat és a laikusok „szerzetesítése” fog jellemezni a reformáció szellemében, ahogyan azt

Luther figyelmeztetése célként provokatívan az apák elé tűzte: váljanak háztartásuk „apátjává”.

Ugyanakkor azt prognosztizálom, hogy ezek a jelenségek kéz a kézben járnak majd a folyamatban lévő geopolitikai változások egyfajta egyházi tükörképével, amely az egypólusú világrendből egy többpólusú felé vezet. A katolicizmus főleg egy latin-amerikai, afrikai, és kelet-ázsiai vallássá fog válni, és a teológiák és spiritualitások, amelyek évszázadok óta azokban a közegekben fejlődtek ki, erős befolyást fognak gyakorolni az európai és észak-amerikai egyházra. Ezt máris látom például Chicagóban, ahol sok plébániai közösség kezd gyakorlatába latin-amerikai, főleg mexikói, valamint fülöp-szigeti hagyományokat vegyíteni. Mivel az euro-amerikai gondolkodás olyan sokáig dominálta a tudományos teológiát, ezen translatio fidei először felfordulásnak fog tűnni. De talán a messzi jövőben úgy fogunk majd tekinteni rá, mint most arra, ahogyan Róma adaptálta és adoptálta egy messiási zsidó szekta hitét, vagy ahogyan az európai királyok átvették a birodalom vallását, hogy magukra ölthessék annak „hatalmát és dicsőségét”.