Tag Archive for: közösség

Christians in the Shadow of Bombings – Interview with the First Female President of the World Communion of Reformed Churches

Written by István Gégény

Lebanese Najla Kassab is the first female president of the World Communion of Reformed Churches, which has one hundred million members. She lives in Beirut with her husband and three children, but her work often takes her to Syria, and she also maintains ties with Ukrainian Christians. She was one of the speakers at the ecumenical conference in Pannonhalma at the end of September. In our interview, she talks about how faith can emerge from brokenness, how peace can be found even in wartime, and why church justice can only be complete with the inclusion of women.

– While the Catholic Church has its own hierarchy with the pope as its main leader, the Reformed Churches have a different ecclesiastical structure. Please introduce yourself as the main representative of the Reformed Churches!

– I am the president of the World Communion of Reformed Churches, which has around 100 million members worldwide. Our organization focuses on bringing Reformed voices together, and it is deeply involved in mission work for justice. We have strong relations with the Vatican; we are in active dialogue, and there is even a representative from the Vatican at our executive committee meetings. So we have developed a strong relationship with the Catholic Church. I’m from Beirut, so I live in the Middle East. This is the first time the Communion has elected a woman as president – and we hope I will not be the last. We try to include women at different levels of service, because if we speak about justice, we have to reflect it in our lives. And the inclusion of women in the church at different levels is a form of justice — not for the sake of women, but for the sake of what we preach about the integrity of the church.

– I guess you are dreaming of a time when it will no longer be important information that you are a woman.

– Yes. Now it’s something new, but I hope one day it will be a normal thing, and we won’t need to talk about it. I hope it will happen in my lifetime, but I’m not sure. I am very much involved with the Catholic Church in the Middle East, and we have prepared a document about the role of women in the church — even in the Catholic Church — that was presented to Pope Francis a few years ago. In fact, every church has its own journey in this field.

– Maybe you and your organization can help us Catholics clarify the role of women in the church. As you surely know, Pope Francis has opened many doors for women to become leaders even in the Vatican.

– Yes, I know that he has taken some steps toward the inclusion of women. I know Nathalie Becquart, a very good person who is one of the leaders of the renewal Synodality process in the Catholic Church.

And every church has its own similar renewal. Let’s continue — it is a journey.

It should come from within the church, not just by doing what other churches are doing. Even though I studied in the West, at Princeton Theological Seminary, I never accepted to be ordained there. I said that if one day I were to be ordained, I would want my people to ordain me. I have worked with women in the church since 1990 — I was the first to have a preaching license in Lebanon, opening the door for the inclusion of women. It took us from 1993, when the decision to grant preaching licenses to women was made, until 2017, when ordination finally happened. So we first started with women serving in parishes; now we have around six women ordained in the Middle East. It is part of our church life — it grew naturally out of our desire to share everyone’s talents in the life of the church. This journey is very close to my heart.

(photo: Hajdú D. András)

– Let’s think of your home, Lebanon! We are now at a conference focusing on the garden, and if we read the Bible, we often encounter the name of Lebanon — the tree of Lebanon. Although these phrases speak of a great, lovely, holy place, nowadays Lebanon is full of war. What is in your heart regarding this contrast — the current situation in your country and in Gaza, in Syria?

– Let’s think of where Jesus was born, which was supposed to be a place of peace! And what’s happening today? Lebanon is in the same situation. The issue is not the land — it’s how people live. The garden is not a place; the garden is a relationship with God. And what happened? The first pair wanted to be like God, so they were expelled from the garden. The issue is relationships.

When the world does not place human relationships at the center, we end up again with war and divisions.

What’s happening today is not only about one region — it’s part of an economic strategy in which human beings are no longer important. It’s about money. And that is not what the garden looks like. The garden is about relationships — about human dignity and the shalom or well-being of everyone, whether in Lebanon, Palestine, Hungary, or Ukraine. The human being must be at the center, nothing else. This is our role: re-centering the garden as an experience with God in our lives, taking care of human dignity. We must ensure that the church helps people live the fullness of life. Jesus said: “I came so that they may have life and have it abundantly.” And this abundance of life is not financial — it is an abundant life of dignity where everyone matters.

– Your words are so close to the testimony of the Archbishop of Aleppo, who once told me that death is not the worst thing that could happen to us. While he serves in Syria, where attacks, bombings, and killings are close to him, he has a deep peace in his soul. Sometimes I feel that here in Hungary we live in such comfortable circumstances that it becomes harder to have a strong relationship with God.

– For sure, the world poses questions to you and teaches you a lot. First, it teaches you to live day by day and to feel God’s presence every day. It teaches you not to give up, because you know there is a journey. In my lecture at this conference I said: we are here because we know there is a covenant — God is with us. And that is what keeps us. We know that we are not forsaken.

We might be forsaken by people, but we are not forsaken by God. And this gives us strength to continue our journey.

Many people were shocked at the beginning of the Syrian war — the Lebanese are more experienced with war than the Syrians — but they learned to see how to answer their questions, how to trust that “God is with us” is not just words. It is life. It helps people continue standing. I don’t want to say it’s easy, because psychologically people are often affected. Therefore, as a church leader, it is very important to remain a voice of hope. Because if the church becomes hopeless, that would be more tragic than war itself. It is a learning process — how to keep faith, how to trust the promises, and how to work together in such situations. And I want to tell you: the Lebanese enjoy life despite everything. We have a beautiful culture.

(photo: Hajdú D. András)

– You mean right now, in the midst of so many social conflicts?

– Yes, right now. When I say we have a beautiful culture, I mean something important. You can be in a peaceful place and still have no meaning in your life. Or you can be in a difficult place and have a life full of meaning. If you have something to live for, that gives you strength. If you go to Lebanon, you’ll see that people are happy because they have learned to stand. This is our culture, this is our country. We have learned to be strong; we don’t give up easily.

– We have a special topic, as Pope Leo’s first apostolic visit will be to Lebanon. Do you think that would give more strength to the Lebanese?

– Of course, the pope would give strength to the people by showing that they are not left alone. He will not come to say what everyone says; he will come with a special message — the voice of the church. The church is called to have its own voice, not merely to echo the news. We need our own insight into what Christ would do if He were among us today. I actually know Pope Francis better — I am still learning about Pope Leo. I hope he will continue the synodality process.

– You have a special Ukrainian mission. Why have you visited Hungary’s neighbor several times?

– The people of Ukraine and Lebanon are both struggling. We share a similar pain of war. The first time I went to Ukraine, they didn’t know how to build shelters. I remember that our engineer contacted Ukrainian engineers on Zoom to teach them how to build shelters. We have experience with war, and now we are on the same journey of struggle. We understand how difficult their path is, and as a church we feel each other’s pain. I go there to show my support for these struggling churches. I pray that the war will not last long, because they are losing people every day. When we met Ukrainian women in Lebanon, we discovered similar stories — families scattered everywhere, just like in Syria. We want to walk this journey together. I go there because of faith — because I believe that together we can strengthen one another and pray for the future. I know that when we had an earthquake in Lebanon, the Ukrainians helped us.

They are in pain and we are in pain; we are one body of Christ. Although there is nothing good about suffering, when you suffer, you understand another person’s suffering better.

(photo: Hajdú D. András)

– In Pannonhalma, you mentioned a kind of fragility that gives God the chance to heal our wounds. It reminds me of Pope Francis’ words that the church is more like a hospital for the wounded than a perfect place for perfect people.

– The question is: how do you deal with your weakness and brokenness? In Lebanon, brokenness is visible. But there are people struggling everywhere — in Hungary and beyond. The point is not to hide the brokenness but to face it. And it’s strange how God puts us together and shapes us anew. I often ask: was the cross necessary? Couldn’t God have done things differently? It seems that when you are broken, God sends you a special message. This journey of the cross — of death and resurrection, weakness and strength — is our story, the story of the church. That’s why we had martyrs, people who went through hardship so that the church would continue to resemble its Lord. At my graduation from Princeton, the sermon was titled “The Church Will Die.” We were shocked — why had we studied all those papers? But the preacher said: if the church is to look like her Lord, she must die to rise again. If we want to follow Christ, we will go through brokenness — but it is not the end of the story. The end of the story is resurrection. Even for us in the Middle East, we don’t think death is the end. Resurrection will come. Do you think resurrection happens only when war ends? No. There are countries without wars but with deep brokenness.

It’s a matter of trusting that God is with us today.

We also reject the theology of “suffer here, and it will be good in heaven.” We want to see heaven begin here. Hope should start now. Resurrection should start here. And yes, it will be completed when we see God face to face. We cannot say we are Christians if we do not experience brokenness — but God gives us the strength to continue the journey. One day we will see clearly how God has journeyed with us.

I am not afraid of death, even in war; I am afraid of hopelessness.

– The message of hope is close to my heart — it was even the last word, the legacy of Pope Francis. You mentioned in your lecture that hope is not always something great and visible; it can be raised by anyone — it’s enough for one string in an instrument to sing the song of hope.

– Many people think hope comes through big decisions. But hope comes through small decisions by people who refuse to give up. In the life of the church, we see many who refuse to give up. Hope is saying: I will continue to do my part in the way Christ wants me to. This is hope. Worrying about not achieving the results I wanted — that is not hope. Hope belongs to people who live from the heart. It changes things. I live in a beautiful ecumenical relationship with Catholic sisters in Lebanon — we learn from each other every day, we struggle with our faith in similar ways. Hope is this togetherness. Sometimes hope starts with just a few people who decide to live their faith the way Christ calls us to live. Not focusing on outcomes, but trusting that God will lead us into the future. Our whole story with our sisters in Ukraine began this way. I couldn’t go to them because the airport in Lebanon was closed. So we said: why don’t they come to us? They took the risk to come to Lebanon. There were special moments of hearing God’s voice in that meeting. We were 23 women from Lebanon, Syria, Ukraine, and Northern Ireland. The way the women spoke about their faith and shared their stories brought hope. We hope to meet every year. If you ask me how this will end, I don’t know. I only know how it started — and that together we can make a difference. I have the same hope with our Catholic sisters in Lebanon: we dream of a different church, and we dream together. My church is not better than any other church.

(photo: Hajdú D. András)

– We can dream together while respecting our differences.

– I tell you, I am very Protestant. It’s not about mixing everything and creating something new. No — we all have our own theology and background, but we must have the attitude of coming together. That’s what I learned here at this conference — about communities and movements in the churches — so that we truly come together.

We are united, but in the way Christ wants us to be, not according to any one church’s design.

– Let’s finish our conversation with a possible meeting between you and Pope Leo, which may happen this December in Lebanon. What would be your message to him, if you can share it?

– I can share it: I will talk with him about the fruits of synodality. Because this affects not only the Catholic Church — it also challenges us Protestants. We must continue the Reformation; it is not a finished story. I also plan to mention the unification of the Easter celebration in the Middle East. I will dare to ask him about the role of women. I know Pope Francis did not accept the ordination of women, but the role of women in the church is changing, and the church itself is changing. The churches are in God’s hands, not ours.

A szinodalitás közösségi stílust ad az egyháznak

XIV. Leó pápa találkozott a Püspöki Szinódus Általános Titkárságának tagjaival.

A katolikus egyházfő már megválasztásakor egyértelműen hitet tett a szinodális megújulás fontossága mellett, ennek jegyében látogatott el június 26-án a titkárság székhelyére.

Leó pápa a Püspöki Szinódus Általános Titkárságának Rendes Tanácsával való egyeztetés során úgy fogalmazott, hogy Ferenc pápa új lendületet adott a Püspöki Szinódusok intézményének, amely kezdeményezést Szent VI. Pál pápa indította útjára.

Elődjére utalva elmondta: „az örökség, amit ránk hagyott, véleményem szerint mindenekelőtt ez:

a szinodalitás egy stílus, egy hozzáállás, amely segít nekünk Egyháznak lenni azáltal, hogy elősegíti a részvétel és a közösség hiteles megtapasztalását.”

Szerinte Ferenc pápa már a korábbi püspöki szinódusokon is képviselte ezt a vízióját, például a családról szóló szinóduson, ezután a legutóbbi, kifejezetten a szinodalitásról szóló szinódus által tette teljessé a megújulási folyamat lényegét.

„A Püspöki Szinódus természetesen megőrzi intézményi identitását, ugyanakkor gazdagodik az utóbbi időszakban megérlelt gyümölcsök által” – zárta gondolatait XIV. Leó pápa.

Forrás: a Vatican News angol nyelvű oldala

Nyitókép: Vatican Media

Szinodalitás: Az Egyház közös útja

A szinodalitás fogalma az utóbbi években került az egyház középpontjába, különösen Ferenc pápa pápaságának idején. Az „együtt haladás” mint alapelv nemcsak a döntéshozatali folyamatokra, hanem az egyház missziós tevékenységére, hitéletére és közösségi mivoltára is hatással van. De mit jelent a szinodalitás a gyakorlatban, és hogyan segítheti az egyház lelki és strukturális megújulását? Az alábbiakban részletesen bemutatjuk a szinodalitás fogalmát, bibliai alapjait, gyakorlati megvalósítását, valamint kihívásait és lehetőségeit.

Read more

A szinódus jelentősége: Együtt gondolkodás az egyház jövőjéről

A szinódus az egyházi élet egyik legfontosabb és legmélyebb hagyománya, amelyben a közösség tagjai – püspökök, papok, szerzetesek és világi hívők – együtt keresik az utat az evangéliumi tanítások és a mai világ kihívásai között. Nemcsak tanácskozás, hanem valódi lelki utazás, amely az imádság, a párbeszéd és a közösségi bölcsesség fényében zajlik. Read more

Lépjünk ki a kényelmes megszokásból, és segítsünk végre a krízist szenvedő testvéreinken!

A pénteki sajtótájékoztatón a szinódus főbb témái mellett a decentralizáció, a migráció kérdései, valamint a helyi és az egyetemes egyház viszonya került előtérbe.

Október 18-án is megtartották az aktuális szinódusi kérdésekkel foglalkozó sajtótájékoztatót a Vatikánban. Ezúttal is több kiemelkedő egyházi vezető és szakértő tartott előadást, beleértve Jean-Marc Aveline bíborost, Luis José Rueda Aparicio bíborost, valamint Stephen Ameyu Martin Mulla bíborost. Az eseményen részt vett többek között Paolo Ruffini, a Vatikáni Kommunikációs Dikasztérium prefektusa is, aki ezúttal is betekintést nyújtott a szinódus jelenleg zajló munkálataiba.

Ne féljünk attól, hogy darabokra hullik az egyház 

Luis José Rueda Aparicio, Kolumbia prímása és Bogota érseke a sajtótájékoztató elején részletesen ismertette a decentralizáció nehézségeit. Mint felszólalása elején mondta, elértünk arra a pontra, amikor az egyháznak ismételten sok apró közösséget kell összefognia, akárcsak az ősatyák idejében. Ennek érdekében a modern egyházi szervezetnek nagy figyelmet kell fordítania a különböző helyi egyházak igényeire – legyenek azok bármilyen szokatlanok is –, miközben biztosítja az egységet az egyetemes egyházban. A bíboros határozott állítása szerint

nem kellene félni a különböző helyi egyházaktól, vagy a már-már szokatlan közösségektől, ugyanis azok nem veszélyeztetik az egységet, hanem éppen hogy gazdagítják azt.

Példaként említette a keleti katolikus egyházakat – Aveline bíboros szerint a keleti egyházak tradíciói nélkül a katolikus egyház elveszítené fontos részeit. A markáns kijelentéseket csönd fogadta, és csak némi idő után adták át a szót a soron következő felszólalónak. Kijelenthetjük tehát, hogy amennyire közeledik a szinódus második ülésszakának vége, úgy egyre feszültebbé válik a levegő a Vatikánban.

Stephen Ameyu Martin Mulla Juda érseke (Fotó: Vatican Media)

Beszéljünk a migrációs kérdésekről!

A sajtótájékoztatón Stephen Ameyu Martin Mulla, Juba érseke, szintén markáns kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt. Felszólalásában kiemelte a migrációs válság súlyos problémáit, köztük is a Földközi-tenger térségét érintő krízist. Ahogyan az előbbiekben Aveline bíboros, úgy a későbbiekben Ameyu bíboros is rámutatott arra, hogy a keleti népek több figyelmet igényelnének. Igaz, a jubai érsek a menekültválság szemszögéből közelítette meg a kérdést. Kiemelte, hogy a Földközi-tenger egy hatalmas régió, amely három kontinens között feszül, és migrációs útvonalak keresztezik, ennélfogva ma a térségben komoly geopolitikai feszültségek uralkodnak, amelyekről a szinódusi folyamat során is beszélni kell. „A szinóduson jó lenne szót ejteni az elméleti kérdések mellett a valós emberi tragédiákról is. Miközben mi itt ülünk, addig a migráció és a klímaváltozás által okozott problémák fokozódnak. Dűlőre kell jutnunk ezekben a kérdésekben is, hogy keresztény testvérekként segítsünk ott, ahol talán a legnagyobb szükség van a vigasztalásra” – mondta Ameyu bíboros.

Az egyház a társadalmi felelősségvállalás élharcosa

A sajtótájékoztatón Kolumbia prímása kiemelten beszélt az egyház társadalmi felelősségvállalásáról is. „Fontos, hogy az egyház tagjai a világ minden táján együtt dolgozzanak a társadalmi igazságosság előmozdításán, függetlenül attól, hogy melyik kontinensen élnek, ugyanis minden egyes földrésznek megvannak a maga problémái” – mondta Aveline bíboros, majd rámutatott, hogy a szinódusi folyamat szorosan kapcsolódik a Mediterrán-térség béke- és igazságkeresési törekvéseihez is. Emlékeztetett arra, hogy az egyháznak aktívan részt kell vennie az igazságosság és a béke előmozdításában, pláne az olyan térségekben, mint a Közel-Kelet és Afrika, ahol súlyos politikai és gazdasági feszültségek tartják rettegésben a lakosságot. „Az egyháznak óriási szerepe van a béke és az igazság előmozdításában, és nem korlátozódik le az imádságra.

Nem teremthetünk békét a világban a templom falain belül, ki kell lépnünk a saját kényelmes mindennapjainkból ahhoz, hogy az egyház tagjaiként eleget tegyünk a feladatainknak.

A szinódus most lehetőséget teremt arra, hogy az egyház a világ minden pontján együttműködjön a társadalmi igazságosság érdekében. Éljünk ezzel a lehetőséggel!” Az egyházi vezetők valósággal buzdítanák a híveket a cselekvésre, de vajon mit tehetünk a béke érdekében?

Az egyházi vezetők álláspontja megegyezett a markáns kérdésekben (Fotó: Vatican Media)

Igazságosság, mértékletesség, bátorság, bölcsesség 

A péntek délutáni sajtótájékoztató rávilágított arra, hogy a szinódus a társadalmi kérdésekben is felelős. A migráció, a klímaváltozás és a társadalmi igazságosság helyzete egyre súlyosabb, és az egyház bűnt követ el, ha szó nélkül hagyja ezeket a tragédiákat. Az egyre markánsabb felszólalások, az egyre határozottabb kijelentések és javaslattételek megerősítik, hogy milyen nagy szükség van a megújulásra, vagy sokkal inkább a megújításra – lelkünk megújítására a világban szenvedő társainkért. Legyen útravaló számunkra, amit Aveline bíboros mondott: nem teremthetünk békét a világban a templom falain belül, ki kell lépnünk a saját kényelmes mindennapjainkból ahhoz, hogy az egyház tagjaiként eleget tegyünk a feladatainknak.

A mai sajtótájékoztatón elhangzó kijelentések döntő jelentőségűek lesznek a végső dokumentum kidolgozásában, amely meghatározza majd a szinódusi folyamat további lépéseit. A következő hét elején Greg bíboros celebrál majd a Szentlélek tiszteletére szentmisét, amely után megkezdődik a végső tervezet kidolgozása. A Megújul.hu ott lesz minden pillanatban, hogy lépésről lépésre kövessük együtt a megújuló egyház útját.

Szinkronban a reménnyel – plenáris ülést tartottak az európai egyházi vezetők

Belgrádban tartották az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) idei plenáris közgyűlését, amelyről Német László érsek, a szervezet alelnöke tájékoztatta a Megújul szerkesztőségét.

Az éves találkozóra június 24. és 27. között került sor – formabontó módon – Szerbia fővárosában, hiszen a helyi érsekség idén ünnepli alapításának századik évfordulóját. A találkozó mottója így hangzott: „A remény zarándokai. Egy szinodális és missziós egyházért.” De vajon milyen úton halad az európai kereszténység? Mire utal a remény, és hogyan valósítható meg a szinodális misszió?

Vita, amely előre mozdít

A plenáris közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt, a kontines püspöki konferenciáinak képviselői, míg további két előadó is jelen volt az eseményen. Robert Francis Prevost bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa a püspököknek a szinodális egyházban betöltendő feladatáról beszélt, Josef Sayer professzor pedig a kontinentális kapcsolatokról és a püspöki konferenciák közötti együttműködésről tartott előadást. A találkozó résztvevői az egyházi kérdések mellett társadalmi és politikai témákkal is foglalkoztak. Német László szerint

a közgyűlésen tapintható volt az egyházi vezetők közötti véleménykülönbség,

különösen is az európai parlamenti választások eredményei kapcsán. „Heves viták voltak a júniusi európai parlamenti választások eredményeiről, ugyanis a 39 püspöki konferencia közül 27 az Európai Unió területén fekszik. A kérdés az volt, hogy milyen irányba megy most Európa, és mire lehet számítani a közeljövőben” – mondta a CCEE alelnöke.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt (Fotó: CCEE)

Változó erőviszonyok között is irányt mutat az evangélium

Német László érsek elmondása szerint az új politikai erőviszonyok komoly kihívásokat jelentenek az egyház számára. Ezért az egyházi vezetők kiemelt témaként kezelték a kereszténység politikai életben betöltött szerepét. „Világos, hogy a keresztények is részt vesznek a választásokon, de a püspökökáltal képviselt vélemény nem lehet egyirányú. Nekünk, egyházi vezetőknek mindegyik párttal együtt kell működnünk, amennyiben erre van lehetőségünk. Ugyanakkor például a német püspöki konferencia elzárkózik minden együttműködéstől a radikális jobboldali pártokkal, mint például az Alternatíva Németországért párt. Illetve Ausztriában is felülvizsgálják az egyház és az Osztrák Szabadságpárt kapcsolatát.” Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az egyház politikáról folytatott diskurzusára. A válasz nyilvánvaló:

a CCEE egyik legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a párbeszédet és az együttműködést

az adott társadalmakban, tehát a politikai szereplőkkel is, függetlenül azok ideológiai hovatartozásától. Továbbá fontos, hogy az egyház megőrizze függetlenségét és hitelességét a politikai életben. Hogy az átrendeződő geopolitikai viszonyok hogyan hatnak a kereszténységre? Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni, mindenesetre annyi biztos, hogy az európai parlamenti választások eredménye és a világban zajló geopolitikai változások nagy hatással lesznek a közösségeinkre. „A CCEE feladata, hogy reagáljon a változásokra, és segítsen az Európában működő püspöki konferenciáknak az evangéliumi értékek megvalósításában” – hangsúlyozta Német László.

A remény útján konkrét lépéseket tettek

A migráció kérdése is nagy hangsúlyt kapott a közgyűlés során. „A döntő többség pozitívan áll hozzá, olyan értelemben pozitívan, mint ahogy a Szentatya is. Tehát tudjuk, hogy mérlegelni kell, hogy hogyan és kiket fogadunk be, és segítünk az integrációban. Nagyon fontos, hogy megőrizzük az európai toleranciát és az együttműködés szellemét, amely a kirekesztés ellen szól. De ehhez hozzátartozik az emberi élet védelme is, amelyet az első pillanattól az utolsóig óvni kell, márpedig ebben különböznek az európai országok álláspontjai” – mondta a belgrádi érsek, majd megjegyezte, hogy az esemény során a püspökök találkoztak Porfirije szerb ortodox pátriárkával is, és közösen imádkoztak a békéért. A háromnapos találkozó alatt minden nap közös Szentmisén is részt vettek a képviselők.

A CCEE emellett kiemelten fontosnak tartja a gyermekvédelem, különösen a prevenció területén végzett munkát.

„A katolikus egyház sikeresen kidolgozott egy nagyon erős gyermekvédelmi szabálysorozatot,

amely jogilag is kötelező érvényű, és sokkal szigorúbb, mint az állami törvények” – mondta Német érsek. Ez a szemlélet segíti az egyházat abban, hogy megvédje a legkiszolgáltatottabb teremtményeket, és biztonságban tudja a közösségeket. A találkozó egyik fontos eredménye Antonio Ammirati atya megválasztása volt a CCEE új főtitkárává. Ammirati atya, aki korábban a CCEE altitkára és szóvivője volt, öt évre kapott megbízatást. A következő plenáris közgyűlésre 2025. október 8-10. között kerül sor Lisszabonban.

„Az egyház számomra olyan, mint a családom” – egy szinodális plébánián jártunk

Vannak, akik még mindig nem akarnak tudomást venni a szinodalitásról, és vannak, akik konkrét lépéseket tesznek, úgy ahogy maga Ferenc pápa kérte. Íme egy magyar példa a cselekedetek szintjén.

A szinodális út, amelyet egy kis magyar közösség kezdett megvalósítani, nemcsak a hívek számára fontos, hanem a magyar egyház számára is példaértékű lehet. Udvarhelyi Zsuzsi, a Piliscsabán működő Klotildliget Plébánia elkötelezett tagja és a helyi Szinodális Munkacsoport vezetője részletesen számolt be nekünk az elmúlt évek szinodális munkájáról és annak eredményeiről. Nem tudunk mást mondani: ez lehet a vezérfonal.

Nem kaptak választ, mégis folytatták a munkát

„2021-ben két kérdést tett fel Szilágyi Szabolcs plébánosunk a szinodális út helyi elindításához: Miként látom az Egyházat? Mire hívja a Lélek az Egyházat? Erre mintegy hetven ember válaszolt írásban, és a plébános atya engem bízott meg azzal, hogy ezeket a válaszokat összegezzem, majd pedig összeállítsam közösségünk szinodális anyagát, egyházi vízióját” – mondja Udvarhelyi Zsuzsi. Az összesített, témákra bontott anyag 2022-ben került a Budai Esperesi Kerületbe, majd onnan a többi plébánia anyagával együtt a székesfehérvári egyházmegyei és az országos szintre, de

válasz, megerősítés sehonnan sem érkezett.

Kérdezzük is, hogy mi lehet a háttérben? Hogyan lehetséges, hogy az egyházért aktívan tevékenykedő hívek nem kapnak semmilyen reakciót munkájukra, meglátásaikra? Mindenesetre egy biztos: ennek ellenére a piliscsabai közösség tevékenyen működik tovább, és folytatta a szinodális gondolkodást is. „Visszajelzést ugyan nem kaptunk semmilyen formában, de minket nagyon megmozgatott ez a munka. 2023-ban ennek a témának szenteltük az éves közösségi napunkat a plébánián. Szinodális úton Piliscsabán – ez volt a cím” – mondja Zsuzsi. A nap során a három nagy téma, vagyis a közösség, a részvétel és a küldetés mentén kiscsoportokban kezdték el feldolgozni a kérdéseket, ahol mindenki elmondhatta, hogy mit gondol és mi a vágya az egyházban. Majd az összesítéseket online megosztották Görföl Tibor teológussal is, aki hamarosan reflektált a hívószavakra, végül egy inspiráló előadást tartott a közösség számára a szinodalitásról.

A piliscsabai közösség tagjai aktívak (fotó: Piliscsaba plébánia)

Az egyház az otthonunk

„A szinodális munkacsoport ezután folytatta és a mai napig is aktívan folytatja a munkáját. Időről időre összejövünk megbeszéléseket tartani arról, hogyan tovább. Kevesen vagyunk, de mindannyian elkötelezettek és nyitottak vagyunk a szinodalitásra”– mondta Zsuzsi, kiemelve, hogy ez az összefogás és a közösség aktív részvétele nélkülözhetetlen az egyház megújulásában. Piliscsabán egyébként ma fiatalok, gyerekek, házasok, édesanyák, férfiak, de még az idősek számára is működik külön-külön befogadó közösség, nem is egy. A plébánia több terme és nagy konyhája, valamint kertje is a közösséget szolgálja a hét minden napján. A templom oldalában egy örökimádás kápolna is található, ahova bárki betérhet a nap során elcsendesedni, imádkozni. Sőt, a templom is nyitva van napközben. Mindennek köszönhetően a piliscsabai hívek nemcsak beszélnek az egyház jelenéről és jövőjéről, hanem aktív formálói a jövő egyházának. A harmincnégy oldalas szinodális anyagukat elolvasva is kitűnik, hogy a közösség számára fontos az egyház hagyományainak megőrzése, ugyanakkor vágynak a megújulásra. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott:

„Az egyház számomra olyan, mint az otthonom, a családom vagy az anyanyelvem.

Benne nőttem fel és benne tudom értelmezni magamat és a külvilágot, és a világ eseményeit is. Az egyházat élőnek látom, sokfélének, gazdagnak, ugyanakkor sebzettnek, tökéletlennek, gyarlónak. Olyannak, amilyen mindig is lehetett a tizenkét tanítvány óta, akik szintén sokfélék voltak, gyarlóak és gyengék, de nagyon vágyódtak valami szépre, nagyobbra, jobbra, mint amire maguktól a hétköznapi életben képesek voltak. Hiszem azt, hogy Jézus, az egyház alapítója és feje ma is ugyanúgy meghív és vezet bennünket ebben az egyházban, mint legelőször a tizenkét tanítványt.”

A megújulás útján járva

A közösségi visszajelzésekből tehát egyértelműen kiderül, hogy a hívek erősen érzik az egyház megújulásának szükségességét. „Európa válságban van, a népegyház megszűnt, az intézményrendszer roskadozik” – olvasható az egyik összegzésben. De fontos kiemelni, hogy a közösség nagy hangsúlyt fektet az egyház hagyományainak és értékeinek megőrzésére is, valamint a hiteles tanúságtételre, amelyek segíthetnek felnyitni az útkeresők szemét egy olyan világban, amelyben a hívők száma folyamatosan csökken. Nem vitás, hogy a közösségi élet erősítése, az aktív részvétel és a hívek bevonása a plébániai életbe alapvető fontosságú a jövőben. Míg a másik fontos téma, a küldetés, rávilágít arra, hogy jézusi bátorságra lesz szükség a valódi megújuláshoz. „Hitem szerint

a Szentlélek ma is arra hívja az egyházat, hogy hű maradjon Jézus radikális, kemény beszédéhez,

példát mutasson az önzetlenségből és a befogadásból” – írta egyik résztvevő. A hívek is érzik, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt kell fektetni az evangéliumi értékek megélésére és a hiteles tanúságtételre. Ezt képviseli a piliscsabai hívő közösség, akik elkötelezetten cselekszenek saját egyházközségükben. A piliscsabai hívek példát mutatnak sok más magyar plébánia számára. „Szerintem itt Piliscsabán adott a kétoldalú nyitottság, az egyház jól működik. Sokan vannak, akik adni akarnak, és sokan, akik képesek befogadni mindezt” – mondja végül Zsuzsi. A piliscsabai közösség munkája is igazolja, hogy az elkötelezettség és a hívek aktív részvétele által az egyház igenis képes megújulni és megfelelni a mai kor kihívásainak. A szinodális út folytatása és a közösségi élet er ősítése reményt ad a jövőre nézve, hogy az egyház továbbra is betöltheti küldetését az emberek életében. Ami pedig a Szinodális Munkacsoportot illeti, további terveik között szerepel az úgynevezett „Lélekben való beszélgetés” megszervezése, amely újabb lendületet adhat a közösségnek.