RK Archívum - Megújul

Ritka kegyelem, amikor az ember kívülről érkezik egy nagy helyi egyház ünnepére, és mégis otthon érzi magát. Ezzel az érzéssel utaztam Würzburgba a 104. német katolikus napra, amely május 13. és 17. között a „Hab Mut, steh auf” – „Bátorság, kelj fel” – mottóval gyűjtötte össze a német katolikus egyház élő és sokszínű közösségét. Verbita misszionáriusként hosszú éveket töltöttem német nyelvterületen, ezért ez az egyház számomra nem elvont valóság, hanem arcok, barátságok és közös teológiai munka. Ezért szeretném megosztani néhány személyes benyomásomat.

Német László bíboros, belgrádi érsek beszámolója

A megnyitó és a közéleti felelősség

A szerda esti megnyitó már világosan jelezte az esemény alaphangját. Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök jelenléte és különösen Irme Stetter-Karpnak, a Német Katolikusok Központi Bizottsága elnökének beszéde azt mutatta, hogy ez az egyház tudja: a társadalomban küldetése van, nem párhuzamos valóság azzal, és tudatosan vállalja prófétai szerepét. A beszéd középpontjában a demokrácia védelme, a társadalmi szolidaritás és az a felelősség állt, hogy a katolikusok nem maradhatnak csendben, amikor a jogállam és az emberi méltóság veszélybe kerül. Jó volt hallani, ahogy a német szövetségi elnök – aki egyébként evangélikus keresztény – bátran megvédte XIV. Leó pápa tevékenységét a béke érdekében.

Miért volt jó ott lenni?

Számos katolikus napon vettem már részt, de Würzburgban különös sűrűség volt érezhető. Mintegy kilencszáz program, negyven nagy pódium, önkéntesek ezrei, fiatalok és idősek, püspökök és laikusok, teológusok és politikusok ugyanabban az örömteli hangulatban. Hatvanezer résztvevőt vártak, több mint 70 ezren voltak jelen. Számomra különösen fontos volt, hogy mindenütt telt ház fogadott: templomok, előadótermek, utcák. Találkozások, öröm és remény hatotta át az embereket, mindenki mosolygott.

Egy olyan korban, amikor gyakran beszélünk az egyház zsugorodásáról, ez a jelenlét önmagában is fontos teológiai üzenet. Itt valóban egy megkeresztelt nép állt fel és vett részt az egyház életében, mutatta meg hitét és vállalta küldetését a társadalomban, abban az értelemben, ahogyan Ferenc pápa, majd XIV. Leó pápa beszél erről.

Három szentmisén vettem részt. Liturgikusan igényesek, zeneileg magas színvonalúak és lelkileg mélyek voltak. Mindegyik alkalommal megteltek a templomok vagy a terek, az eső ellenére is. Ez önmagában nem érdem, de jelzés arra, hogy a német egyház – minden belső feszültsége ellenére – képes a hitet nyilvánosan ünnepelni, és az eucharisztiából merít erőt a közösség és a prófétai tanúságtétel számára.

A prófétai hang jelentősége

Würzburgban ismét megerősödött bennem a felismerés, hogy a német katolicizmus egyik legnagyobb ajándéka a világegyháznak az, hogy a hit nem szorult vissza a magánszférába. Az egyesületek, a plébániák, a karitász, a segélyszervezetek, a tudományos intézetek, minden kicsi és nagy együtt hordozzák azt, amit a teológia az egyház prófétai dimenziójának nevez.

Ez az egyház megszólal a társadalmi igazságosság, a klímaválság, a menekültek helyzete, a demokrácia és a béke kérdéseiben. Nem politikai ambícióból, hanem az evangélium komolyan vétele miatt. Ilyen hangok nélkül a keresztény alapfogalmak könnyen kiüresednek vagy idegen tartalommal telnek meg.

A pódiumbeszélgetés tapasztalata

Számomra kiemelkedő esemény volt a szombat délutáni pódiumbeszélgetés a würzburgi kongresszusi központban. Mario Grech bíborossal, Julieann Morannal, Birgit Weilerrel és Finja Miriam Weberrel beszélgettünk a szinodalitásról mint az egyház szerkezeti elvéről. A terem zsúfolásig megtelt, a figyelem szinte tapintható volt.

Rövid hozzászólásomban három gyökerét emeltem ki a német egyház szinodális kultúrájának. Az első a würzburgi szinódus öröksége, amely a II. Vatikáni Zsinat teológiailag megalapozott recepcióját indította el. A második a keresztségében tudatos Isten népe, amely aktívan részt vesz az egyház életében, felelősséget vállal, és ez a német egyházban nemcsak egy tanítás, hanem az egyház mindennapi élete. A harmadik az egyház hitelessége iránti érzékenység, amely az egyház tanúságtételének és erejének kézzelfogható előfeltétele.

Ugyanakkor nyíltan beszéltem a nehézségekről is. A német vitakultúra időnként kemény, olykor bántó vagy arrogánsnak tűnő. Ez több kelet-európai egyházban ellenállást váltott ki, és ürügyként szolgált arra, hogy elkerüljék a szinodális folyamatot. A német egyház lényeges hang a világegyházban, de nem előfutárként, hanem fontos partnerként.

Kiemeltem azt is, hogy a szinodalitás megvalósítása sok helyen egyszerűen az erőforrások hiánya miatt nehéz. Saját tapasztalatomból is tudom, milyen kihívás ez. Mégis lehetséges elindulni a szinodális úton, hiszen Nagybecskereken sikerült egyházmegyei szinódust ünnepelnünk, épp a német katolikusok anyagi segítségével. Még akkor is megtapasztalhattuk, mit jelent a szinodalitás, ha a való életbe történő átültetésének folyamatát az utódom leállította.

Testvéri figyelmeztetés és bátorítás

Egy testvéri figyelmeztetést is megfogalmaztam. Arra kértem a német egyházat, hogy törekedjen a nagyobb következetességre. A szinodalitás nem járhat együtt túlzott hatalomközpontúsággal, leegyszerűsítő gondolkodással vagy az egyházi identitás elhalványításával. Fontos, hogy az egyház saját önazonosságát megőrizve legyen jelen a világban.

Ugyanakkor hangsúlyoztam, hogy a világnak szüksége van erre az egyházra. Értékes tapasztalatai és kezdeményezései sokat adhatnak a világegyháznak. Érdemes lenne a belső feszültségek helyett inkább az erősségeket láthatóbbá tenni. Zárásként arra bátorítottam őket, hogy maradjanak a világegyház szimfóniájának saját, tiszta hangja. Olyan hang, amely tanulni képes és ajándékot tud adni, de mindig együtt szól a többiekkel. Grech bíboros ezt a képet továbbvitte: Krisztus a zeneszerző, a Szentlélek a karmester. Valaki a közönségből hozzátette, talán ma több dzsesszre lenne szükség. A válasz egy mosoly volt, és nagy egyetértés, kicsit több könnyedség.

Találkozások és személyes élmények

A katolikus nap számomra nemcsak a nagy eseményekről szólt. A folyosókon, a kávézókban, a különböző standoknál számtalan személyes találkozás gazdagított. Régi ismerősök, fiatal teológusok, zarándokok és elkötelezett hívek történetei mind azt mutatták, hogy az egyház élő valóság. Külön öröm volt találkozni a rendtársakkal, ami ismét emlékeztetett arra, hogy a világegyház nem elméleti fogalom, hanem konkrét kapcsolatok hálózata, amely lehetővé teszi, hogy ezen a világon mindenhol otthon légy. És ez az otthon a katolikus egyház.

Hazatérve

Hazatérve Belgrádba azzal a meggyőződéssel ültem le az íróasztalomhoz, hogy a német egyház – minden vitájával és feszültségével együtt – ajándék a világegyház számára. Testvér. Olyan testvér, akitől tanulhatunk, akit időnként figyelmeztethetünk, és aki mellettünk állt a múltban, különösen a nehéz történelmi időszakokban.

Ez a testvéri kapcsolat ma is kötelez. Nemcsak támogatásra, hanem figyelemre és meghallgatásra is. Talán nekünk is több időt kellene szánnunk arra, hogy egyszerűen jelen legyünk egymás számára, és beszélgessünk. „Hab Mut, steh auf” – bátorság, kelj fel. Würzburgban ezt nemcsak hallottam, hanem láttam is. És ezért hálás vagyok.

A szinodalitásról szóló püspöki szinódus egyik munkacsoportjának új dokumentuma a meghallgatás, a párbeszéd és a befogadás fontosságát hangsúlyozza, és történelmi gesztust tett a meleg keresztények felé. Bár a dokumentum nem a Szentszék hivatalos álláspontja, szemléletváltást jelez: a tiltások helyett az érintettek tapasztalatának megértésére, a személyes lelkiismeretre és a kísérésre helyezi a hangsúlyt. Hodász András írása.

Tudom, hogy Ferenc pápa halálával sokan azt várták, a Vatikán visszatér a „normális” konzervatív állásponthoz melegkérdésben, de a jelek szerint XIV. Leó pápa másképp gondolja. Már az első ilyen irányú kérdésre egyértelművé tette, hogy a Fiducia supplicans, amely engedélyezi a rendezetlen párok eseti megáldását, érvényben marad. Most pedig újabb nagy lépés történt. A püspöki szinódus egyik munkacsoportjának zárójelentése meglepő gesztust tett a meleg keresztények felé. Túl azon, hogy a dokumentum elismeri, hogy a konverziós terápiák sokaknak fájdalmat okoztak, a testület célja az volt, hogy közösen gondolkodjanak arról, az egyház hogyan tud beszélni olyan vitatott kérdésekről, amelyek teológiai, erkölcsi és pasztorális szempontból megosztók.

A hangsúly most nem a dogmákon volt, hanem azon, hogy milyen módszerrel kell közelíteni ezekhez a kérdésekhez. A jelentés szerint az egyháznak kevésbé felülről kijelentő, inkább meghallgató közösséggé kell válnia. A dokumentum fő irányai a meghallgatás, a párbeszéd, a befogadás, a kísérés és a közös megkülönböztetés. Szerzői hangsúlyozzák, hogy Isten a személyes lelkiismereten keresztül is szól, és a perifériára szorult emberek tapasztalata fontos teológiai forrás, meghallgatásuk evangéliumi kötelesség.

A dokumentum nyelve érezhetően eltér a korábbi hasonló szövegek hangnemétől. Immár a hangsúly nem azon van, hogy mit tilt az egyház, hanem hogy miként lehet meghallgatni az érintettek tapasztalatát, együtt keresni az igazságot, és elkerülni az előregyártott válaszokat. És bár a szöveg nem csak a homoszexuálisok helyzetéről szól, nagyon is jelentőségteljes lépést tesz ebben a kérdésben: az egyház történetében először a bizottság tagjai meghallgatták egy katolikus meleg házaspár tanúságtételét, amit idéznek is a dokumentumban.

Korábban a melegek többnyire a róluk szóló egyházi megnyilatkozások tárgyai voltak, most viszont az egyház elkezdett odafigyelni arra is, hogy mit mondanak, mit tapasztalnak. Ez nem más, mint Ferenc pápa szinodális gondolatának továbbélése: nemcsak tanítani, hanem meghallgatni és tanulni is.

Aggódó katolikusoknak mondom: a dokumentum nem változtat az egyház vonatkozó tanításán. Valami sokkal fontosabbat tesz: a hangnemen és a gondolkodásmódon változtat. A témát nem a „genderidelológia” elleni harcként kezeli, hanem a sebzett kapcsolatok, az izoláció, a meghallgatatlanság kérdéseként. Egyértelmű elismeréseként, hogy ezek a dolgok jóval összetettebbek annál, mint hogy egyszerű tiltásokkal kezelhetők legyenek. Lényegében kimondja, hogy nincs minden kérdés lezárva ebben a témában, szabad és kell is tovább gondolkodni.

A dokumentum ugyanakkor nem a Szentszék hivatalos álláspontja, de nem is valamiféle liberális kiáltvány. Azt tanítja, amit az egyház mindig is vallott: Isten az egyén lelkiismeretén keresztül is szól, ami az Istennel való találkozás helye, és az egyházi megkülönböztetés nem lehet puszta rideg szabályalkalmazás. Nem lehet minden helyzetet egységesítve, a személyes életút és a körülmények ismerete, figyelembevétele nélkül megítélni. Ebben sincs újdonság. Az erkölcstan majd’ kétezer éve tanítja ezt az elvet.

Tag Archive for: RK

„A német egyház lényeges hang a világegyházban” – katolikus nap Würzburgban