A Megujul.hu nagykövete Barcelonából nyilatkozott portálunknak Európa jövőjéről, Leó pápa hatásáról a spanyol társadalomra. Szóba kerültek a fiatalok is, akik lelkesen keresik Istent, de másként akarják a jövő egyházát építeni, mint sokan gondolnák.

Gégény István

– Miként lettél belgrádi érsekként a spanyolországi pápalátogatás résztvevője?

– Alapvetően nem Leó pápa érkezése miatt utaztam Barcelonába, hanem az úgynevezett Mediterrán Találkozó résztvevőjeként. Ez a programsorozat 2020-ban indult, a korábbi összejöveteleket Bariban, Firenzében, majd Marseille-ben tartottuk azzal a szándékkal, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a mediterrán térségben élő embereket, országokat. Talán nemcsak a véletlen műve, hogy miután ismertté vált a pápai utazás programja, a szervezők összehangolták a két rendezvényt. XIV. Leó, mielőtt Barcelonába érkezett volna, több napot töltött Madridban, ahol szombaton fantasztikus találkozója volt a fiatalokkal – hatszázezren voltak jelen –, majd másnap Madridban ünnepelte az úrnapi szentmisét és körmenetet.

Egyértelműen sikersztori ez a pápalátogatás, amelynek fénypontja szerintem a főváros parlamentjében mondott beszéde, amelyet bő hat percen át tartó taps és ováció jutalmazott.

Jelen volt a spanyol miniszterelnök, minden képviselő és meghívott vendégek, hiszen először beszélt egy pápa a spanyol parlamentben. Én június 9-én kapcsolódtam be a programba: a pápalátogatással párhuzamosan zajló találkozóink elsősorban a pápa délutáni, esti programjain való részvételt tették lehetővé. Például együtt mutattunk be szentmisét az olimpiai stadionban tartott esti imatalákozón, később a Sagrada Familia-bazilikában. E mise után a pápa megáldotta a templom újonnan elkészült, legmagasabb tornyát, a Jézus Krisztus tornyot. Ez az ünnep egybeesett a tervező Antoni Gaudí halálának 100. évfordulójával.

– Mit láttál, hogyan éli meg Leó pápa ezeket az eseményeket?

– Bár gyakran csak néhány méterre voltam a Szentatyától, a szigorú protokoll miatt ezeken az eseményeken nem volt alkalmam beszélgetni vele, de azt láttam, hogy élvezi a programokat. Ezt abból is megállapíthattam, hogy többször szabadon beszélt, hiába volt ott a megírt szöveg a kezében. Az ölelések gesztusa is feltűnt. Ez nem volt jellemző rá, az elmúlt egy évben nagyon ritkán lehetett ennyire felszabadultnak látni. Nagyon emberi, közvetlen módon van jelen a spanyolok között, és ezzel érzékelhetően mély benyomást is kelt az itteni emberekben.

– Miben különbözik mostani apostoli útja a korábbi pápalátogatásoktól – azzal együtt, hogy itt is anyanyelvükön, spanyolul beszél a helyi emberekhez?

– Annyit pontosítanék, hogy Madridban valóban spanyolul beszélt, ám a Sagrada Familia bazilikában tartott szentmise szövegének jelentős része katalán nyelven hangzott el. Ismert a helyiek önállóságra törekvési vágya, s bár az itt élőktől úgy hallottam, most nyugodtabbak a viszonyok, nagyon fontos a katalánoknak a nemzetiségi identitásuk. A pápa ezt tiszteletben tartotta. A liturgikus énekek is főleg katalán nyelvűek voltak, de a füzetben ott szerepelt mellettük a spanyol változat is.

Látható, ahogy a Szentatya egyre bátrabban szakít a protokollal, például a börtönben beszélgetett az elítéltekkel, odament az utcán integetőkhöz.

Egyértelmű, hogy Leó pápa megérintette a spanyolok szívét, és ez fordítva is igaz. Úgy érzik a helyiek, hogy idejött hozzájuk egy ember a világ másik részéről, mégis érti őket, ismeri a kultúrájukat. Meggyőződésem, hogy különleges pillanatot él meg most Spanyolország, amikor az egyházi és közéleti gondolatok között számos hasonlóság fedezhető fel. Sanchez miniszterelnök kezdettől fogva világosan felszólalt az amerikai elnök közel-keleti háborúja ellen, s nem járult hozzá, hogy a NATO erre a célra használja a spanyol légteret, a spanyol bázisokat. A menekültek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy 2026 áprilisában a spanyol kormány elfogadott egy törvényt, amely több mint félmillió illegalitásban élő külföldinek adja meg a legális tartózkodás esélyét.

– Aligha véletlen, hogy a spanyolországi pápalátogatás egyik első programjának helyszíne egy madridi menekültügyi befogadóközpont volt, Barcelonából pedig a Kanári-szigetekre utazott a pápa, ahol szintén hangsúlyos téma a migráció. Mintha Ferenc pápa misszióját, perifériáknak szentelt figyelmességét folytatná Leó.

– A menekültekkel való találkozások valóban fontos részei a spanyolországi pápalátogatásnak. Úgy látom, XIV. Leó pápának világos elképzelése van az európai társadalomról, különösen a jóléti társadalomról, és arról az Európai Unióról is, amely épp e napokban lépteti életbe az új migrációs paktumot. A paktum  egyes területeken nem tartja eléggé szem előtt a katolikus egyház társadalmi tanításának néhány elvét, amely minden egyes ember méltóságát hangsúlyozza. Tudjuk, hogy a háborúk sokszor gazdasági okok miatt törnek ki, mögöttük pedig ott húzódnak a politikai szándékok. A migráció okai között ott szerepel a klímaváltozás is – radikálisan új folyamatok zajlanak a világ minden táján. Ehhez tartozik, hogy Európa demográfiai krízisben van, s miközben javában zajlik az elöregedés folyamata, foggal-körömmel védjük a jólétünket. Ebben az összetett helyzetben kell megoldást keresni.

XIV. Leó pápa nem a gazdasági vagy a politikai lehetőségekre helyezi a hangsúlyt, hanem az emberi méltóságot helyezi előtérbe.

Az, hogy mindenkinek joga van arra, hogy éljen, felette áll annak az elvnek, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, és próbáljon helyben boldogulni. Nagyon tanulságos volt a pápa találkozása a menekültekkel; a szenvedéstörténetek nagyon megérintettek. Az egyik menekült fiatalember, miután elmondta életének történetét, háláját fejezte ki a befogadó spanyol társadalomnak, és szimbolikusan átadta a Szentatyának a számára életet jelentő, hosszan áhított spanyol tartózkodási engedélyének fénymásolatát. Nagyon megható volt.

– Rengeteg fiatal vett részt a pápa spanyolországi programjain, ami azért lehet meglepő, mert némelyek szerint Magyarországtól nyugatabbra hanyatlik a hitélet, elfordulnak az emberek Istentől. A sok fiatal jelenléte lehet a remény üzenete a jövő egyháza számára?

– Természetesen igen. Azt tapasztalom, hogy a „régóta keresztény nemzetekben” új egyházi élet van születőben, ahol a fiatalok jelenléte a meghatározó. Ez igaz Spanyolországra, Olaszországra, Portugáliára is, de különösen Franciaországban és Németországban érzékelhető erősen a fiatalok visszatérése az egyházi életbe. Ezek az ifjak elszántan keresik az élet értelmét, miközben az a szokásokon alapuló hit, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől kaptak, „üresnek” tűnik számukra. Sokkal több bennük a tudatosság. Talán nem a rózsafüzér elimádkozása az elsődleges számukra – habár az is –, de kíváncsiak Jézusra, az evangéliumra, a társadalmi igazságosság témáira. Ez a generáció nem feltétlenül kapni akar valamit az egyháztól – abban az értelemben, hogy egy püspök vagy maga a pápa foglalkozzon velük –, hanem alakítani akarja az egyház képét, az egyház jelenét és jövőjét, egy jobb, igazságosabb világ érdekében. A szekularizáció – és ezt kutatók mondják – nem vezetett egyértelműen elvallástalanodáshoz, hanem a hitélet átalakulásával járt; úgy tűnik, újból kezd visszatérni az európai szívekbe a vallásosság. Gyakran azonban nem úgy, ahogy mi, egyházi vezetők elképzelnénk.

Számunkra az jelenti a kihívást, hogy megkérdezzük magunktól: vajon hogyan tudjuk az evangéliumot ezeknek a fiataloknak hitelesen hirdetni, lehet-e másképp is vallásosnak lenni, mint ahogy egy püspök elképzeli?

Nagyon ajánlom, hogy engedjük közel magunkhoz ezt a kérdést, mert az emberek nem úgy fogják átalakítani a vallásosságukat, ahogy mi, püspökök helyesnek tartjuk. És ez nagyon is üdvözlendő, kísérendő és értékelendő, de tanulandó.

– Kétségkívül mély benyomást tett ez a pápalátogatás a spanyol nemzet tagjaira, ahogy a pápa is bizonnyal értékes lelki kincseket visz haza a Vatikánba. Vajon mit üzenhet ez a pápalátogatás másoknak, akár nekünk, magyaroknak?

– A pápalátogatás megmutatta, mekkora nyitottság van az emberekben, a társadalom rengeteg tagjában az evangéliumi értékek irányába. Önmagában a pápa jelenléte hihetetlen örömhullámokat ébresztett mindenfelé. Most Barcelonában vagyok, és ezt konkrétan érzékelem, amikor az utcán járok. Ez Spanyolország egyik központja, ahol évente ötmillió ember látogatja meg csak a Sagrada Familia-bazilikát. Közülük szerintem legfeljebb egymillió a keresztény. A város tele van külföldi turistákkal, mindenki az út mellett várja, hogy lássa a pápát, közös képet készítsen vele. Amikor reverendában közlekedtem, engem is folyton megállítottak, kérdezgették, hol van most épp a pápa, hol találkozhatnának vele. Olyan jó beszélgetni, kicsit nevetni az emberekkel, megkérdezni, honnan jöttek, hogy hívják a gyermeket, aki velük van.

Hiszem, hogy az egyház szóba kell álljon az emberekkel, csak úgy, és találkoznia kell velük, ott, ahol éppen vannak; ha turistaként Barcelonában, akkor ott, ha Belgrádban a tüntetésen, akkor ott.

Az emberektől sokat tanulhatunk arról, hogyan élnek. Olyan dolog történt most Spanyolországban, ami rámutatott: a kereszténység erkölcsi iránytű, prófétai hang, amely képes megragadni minden embert, függetlenül kultúrától, vallástól, mert olyan értékekre helyezi a hangsúlyt, amelyek mindenki számára fontosak. Emberi méltóság, szabadság, mások tiszteletben tartása, az élet örömének megmutatása. Ezek adnak igazán értelmet az életnek. Jó lenne nekünk, magyaroknak is tudatosabban, kíváncsiabban felfedeznünk egymást. Ezt lehet országon belül kezdeni: felfedezni, hogy a kereszténység örömet tud adni, ahogyan a másként gondolkodókkal való találkozás is. A kereszténységnek nem a szomorkodás, a problémák felnagyítása áll a középpontjában – noha kétségkívül problémák is vannak az életben, ahogy a keresztény közösségekben is. A kereszténység küldetése az, hogy örömet adjon, segítsen felfedezni az élet értelmét, örömét, ami elvezet bennünket Istenhez, ugyanakkor embertársainkhoz is. Nincs istenszeretet a felebarát szeretete nélkül.

Szőnyi Szilárd

XIV. Leónak az azonos nemű párok megáldásával kapcsolatos állásfoglalását elemezte a Leuveni Katolikus Egyetem tanára, Jean-Pascal Gay a La Croix francia napilapban. A pápa mondatait pasztorális, teológiai és egyháztörténeti szempontból taglalta, s felhívta a figyelmet egy régi értelmezési kategóriára, az erények és a bűnök hierarchiájára. Hantos-Varga Márta szemléje.

Hosszú afrikai útját követően, április 23-án, XIV. Leó pápa a hazafelé tartó úton újságírók kérdéseire válaszolt. Amikor az azonos nemű párok megáldásának németországi gyakorlatáról kérdezték, első mondatai egyeseknek meglepetést okoztak. „Az egyház egysége vagy megosztottsága nem szabad, hogy a szexualitással kapcsolatos kérdések körül forogjon. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amikor az egyház erkölcsről beszél, az egyetlen morális téma a szexualitás. Valójában sokkal nagyobb és fontosabb kérdések is vannak. Ilyanok, mint az igazságosság, az egyenlőség, a férfiak és nők szabadsága, a vallásszabadság – és ezeknek elsőbbséget kellene élvezniük ezzel az egyetlen kérdéssel szemben.”

A válasz első részét sokan pusztán lelkipásztori józanságnak ítélték. „Ez kétségkívül így is van” – kezdi írását Jean-Pascal Gay, „de van egy olyan doktrinális dimenziója is, amely ezen túlmutat. XIV. Leó – talán anélkül, hogy tudatában lett volna – újra felvetette azt a kérdést, amelyet a katolicizmus a 17. században temetett el: a bűnök hierarchiájának témáját. Történetének kutatása meglepetéssel szolgál: az egyház szexuális erkölcsre történő összpontosítása nem állandó elem, nem a hagyományból eredeztethető. Ez egy meghatározott időpontra visszavezethető történelmi hangsúlyeltolódás.”

A köz- és egyháztörténet hatása a teológiára

Az egyház a társadalom előtt leglátványosabban a válás, az abortusz, a fogamzásgátlás, a homoszexualitás kérdéseiben nyilvánul meg. Úgy tűnik, erkölcsi gondolkodásmódja a test cselekedetei körül forog – ez a gyóntatások egyik leggyakoribb témája. „A morálteológia története azonban azt mutatja, hogy ez nem ősidők óta létezik így. A 17. század előtt a kazuisztikával foglalkozók energiájuk nagy részét nem a testi bűnökre, hanem a jog és az igazságosság kérdéseire fordították. Ez tomista meggyőződés volt: az igazságosság, amely mások felé irányul, elsőbbséget élvez a tisztasággal szemben, amely önmagunkkal kapcsolatos. A nagy teológus, Gabriel Vásquez (1549–1604) ezért állíthatta, hogy a szodómia kevésbé súlyos bűn, mint a lopás, mivel a társadalmi erény előbbre való, mint az egyéni erény, ezért az előbbi megsértése súlyosabb cselekedetnek minősül. Ez az álláspont ma már tarthatatlan lenne, mert az erkölcsi keretrendszer, amelyben értelmet nyert, módosult.”

Nem a vétek elnézéséről van szó, hanem a különféle típusú cselekedetek súlyának megítéléséről. A továbbiakban a szerző arra mutat rá, hogy a változás a 16. és 17. század fordulóján ment végbe, s okai szerinte inkább strukturálisak, mint teológiaiak. „Az úgynevezett konfesszionalizáció folyamata – az egyházon belüli reformok és a modern államok kiépítésének mélyreható összefonódása – tartósan átalakította a katolikus erkölcsi kultúrát. Annak arányában, ahogy az egyház átadta jurisdikciós területeit a kialakulóban lévő államnak, kompenzációként egyre inkább fokozta a szuverenitás iránti igényét az egyén belső élete, lelkiismerete felett – s ezzel együtt a teste felett is. Az eredmény a teológiai irodalomban is nyomon követhető. A 17. század közepén a domonkos Vincent Baron azt állította, hogy a bűn súlyosságát a természeti törvénytől való eltérés mértéke alapján kell megítélni. Ez a szemléletváltás a természet elleni bűnöket kiemelt jelentőségűvé tette. A jezsuita Théophile Raynaud úgy vélte, a szexuális vétek a bűn archetípusa. Ez lett az az ellenség, amely ellen a hívőnek a legnagyobb elszántsággal kellett küzdenie. Az erények hierarchiája, amely az igazságosságot a tisztaság fölé helyezte, csendben megfordult.”

E súlypontváltás időpontjának meghatározása lényegi kérdés – folytatja a leuveni professzor, mivel ez teszi lehetővé egy elterjedt vélemény cáfolatát. „A módosulás nem kapcsolódik a 20. század végi társadalmakban megjelenő szexualitás-tematikához, amelyre az egyház egyszerűen csak reagálna, sem az »intim élet politizálódása« jelenségéhez, amely ezzel egyidőben zajlott. Ez a változás három évszázaddal megelőzi azokat, s kifejezetten egyháztani kérdéseket vet fel.”
Ezek után hangsúlyozza, hogy a fordulat teológiailag nem volt elkerülhetetlen. „Egy konkrét történelmi konstelláció következménye, amelyben az egyház a társadalom feletti joghatóságát a lelkiismeret feletti uralomra cserélte fel […] a test az egyén szabályhoz való ragaszkodásának próbaköve és az egyház territóriuma lett akkor, amikor az állam az élet többi területe felett ragadta magához az irányítást.”

Jean-Pascal Gay emlékeztet, hogy az a politikai rend, amely e teológiai gondolkodásmód kialakulására hatással volt – az államvallás, az egyházi és világi hatalom összefonódása – felbomlott. Ugyanakkor az általa létrehozott erkölcsi hierarchia továbbra is a katolikus erkölcsi rendszer szervező elveként maradt fenn. XIV. Leó pápa néhány mondata így nyeri el teljes jelentőségét. „Amikor azt mondja, hogy az igazságosság, az egyenlőség és a szabadság fontosabb kérdések, mint a szexualitás, akkor – kortárs nyelven, teológiai apparátus nélkül – pontosan megismétli azt az erényhierarchiát, amelyet Vásquez a 16. században védett, de amelyet a 17. század felforgatott.”

Egyszerű-e visszatérni az igazságosság primátusához?

A szerző aláhúzza, hogy a hajdani erkölcsi hierarchia felidézése feszültségben áll a jelenlegi egyházi kultúrával és gondolkodásmóddal. Az ugyanis „továbbra is összehasonlíthatatlanul több intézményi energiát, lelkipásztori figyelmet és politikai tőkét fektet a szexuális erkölcs körüli csatákba, mint a gazdasági kizsákmányolás, a háború vagy a strukturális egyenlőtlenségek körüli küzdelmekbe.” Vajon lesz-e hatása a keresztény közgondolkodásra egy informális közegben elhangzott megállapításnak, amikor az egyházi szereplők, közösségek valóságészlelése is oly különböző, s a szinodalitásnak, egymás kölcsönös meghallgatásának, s a vélemények mérlegelésének gyakorlata sem kiforrott még? „XIV. Leó szinte mellékesen, szokatlan világos egyértelműséggel fogalmazott meg – még elődjéhez képest is – egy alapvető diagnózist. Hogy ez új távlatot jelöl-e, vagy a diagnózis csupán prófétai felhívás marad, amelyet az intézményi keret maga alá temet – nos, ez az a kérdés, amelyet a katolikus erkölcsteológia hosszú története okán feltehetünk, s némi reménnyel figyelhetünk.”

Forrás: La Croix 2026. május 11., 21. o.