Meghallgatni, megtérni, teret adni – levelet írtak a szinódus tagjai a világnak
Kivételes forma és ritka hangvétel: így összegezhető a szinodalitásról szóló szinódus résztvevőinek üzenete, amely határozott önkritikai készségről és nagy nyitottságról tesz bizonyságot.
A levél ide kattintva érthető el különböző nyelveken.
Kedves Testvéreink!
A Püspöki Szinódus 16. Rendes Közgyűlése első ülésszakának lezárásához közeledve szeretnénk veletek együtt hálát adni Istennek a szép és gazdagító tapasztalatért, amelyet átéltünk. Ezt az áldott időszakot szoros közösségben éltük meg mindnyájatokkal. Imáitok támogattak bennünket, együtt hordoztuk veletek elvárásaitokat, kérdéseiteket és félelmeiteket is. Ferenc pápa két évvel ezelőtti kérésének megfelelően a meghallgatás és a megkülönböztetés hosszú folyamata indult el, amely nyitott Isten egész népe előtt, senkit sem kirekesztve, hogy a Szentlélek vezetése alatt „együtt utazhassunk”, küldetéssel rendelkező tanítványokként Jézus Krisztust követve.
A tanácskozás, amelyre szeptember 30. óta összegyűltünk Rómában, ennek a folyamatnak fontos szakasza. Több szempontból is rendkívüli élmény volt. Ferenc pápa meghívására most először kaptak meghívást férfiak és nők is, hogy keresztségük alapján egyazon asztalnál ülve vegyenek részt nemcsak a vitákban, hanem a szinódusi szavazásokban is. Egymást kiegészítő hivatásunkkal, karizmáinkkal és szolgálatainkkal közösséget alkotva intenzíven hallgattuk Isten Igéjét és mások tapasztalatait. A Lélek által vezetett beszélgetés módszerét alkalmazva,
alázatosan megosztottuk minden kontinenst érintően közösségeink erényeit és gyengeségeit, arra a felismerésre törekedve, hogy mit akar ma a Szentlélek mondani az Egyháznak.
Ezáltal megtapasztaltuk a latin hagyomány és a keleti kereszténység hagyományai közötti kölcsönös megosztás elősegítésének fontosságát is. Más felekezetek és egyházi közösségek testvéri küldötteinek részvétele bőségesen gazdagította megbeszéléseinket.
Tanácskozásunkat egy válságban lévő világ vette körül, amelynek sebei és botrányos egyenlőtlenségei fájdalmasan visszhangoztak szívünkben, sajátos erővel hatva tevékenységünkre, különösen azért, mert néhányan közülünk olyan országból származnak, ahol háború dúl. Imádkoztunk a halálos erőszak áldozataiért, nem feledkezve meg mindazokról, akiket a nyomor és a korrupció arra kényszerít, hogy a migráció veszélyes útjára lépjenek. Szolidaritásunkról és elkötelezettségünkről biztosítottuk mindazokat a nőket és férfiakat, akik világszerte az igazságosság és a béke építésén fáradoznak.
A Szentatya felhívása alapján jelentős teret adtunk a csendnek, így támogatva a kölcsönös meghallgatást és a Lélekben való közösség iránti vágyat egymás között. A szinódust megnyitó ökumenikus virrasztás során megtapasztalhattuk, miként növekszik az egység iránti igény a keresztre feszített Krisztus néma szemlélésében. Valójában a kereszt az egyetlen katedrája Annak, aki a világ üdvösségéért odaadta önmagát, és Atyjára bízta tanítványait, hogy „mindnyájan egy legyenek” (Jn 17, 21). Erős egységet alkotva a feltámadása által nekünk adott reménységben, Őrá bíztuk közös otthonunkat, ahol egyre sürgetőbbé válik a földkerekség és a szegények kiáltása: „Laudate Deum!” („Dicsérjétek Istent!”), amint tanácskozásunk kezdetén Ferenc pápa emlékeztetett erre bennünket.
Folyamatosan sürgető meghívást éreztünk a lelkipásztori és a missziós megtérésre. Az Egyház hivatása ugyanis az, hogy ne önmagára összpontosítva hirdesse az evangéliumot, hanem annak a végtelen szeretetnek a szolgálatába állítva magát, amellyel Isten szerette a világot (vö. Jn 3, 16).
Amikor a Szent Péter tér közelében élő hajléktalanokat a szinódus kapcsán arról kérdezték, hogy mit várnak az egyháztól, ők ezt felelték: „Szeretetet!”.
Ez a szeretet legyen mindig az Egyház lelkesen dobogó szíve, a szentháromságos és eucharisztikus szeretet, ahogy a pápa október 15-én, összejövetelünk félidejénél felidézte a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz üzenetét. Olyan bizalom ez, amely az általunk átélt merészséget, belső szabadságot ad, így nem késlekedünk szabadon és alázatosan kifejezni hasonlóságainkat, különbözőségeinket, vágyainkat és kérdéseinket.
És most mi lesz? Reméljük, hogy a 2024 októberében zajló második ülésszakhoz vezető hónapok lehetőséget adnak mindenkinek, hogy konkrétan bekapcsolódjon a „szinódus” kifejezéssel illetett missziós közösség lendületébe. Nem ideológiáról van szó, hanem az apostoli hagyományban gyökerező megtapasztalásról. Amint a pápa a szinodális folyamat kezdetén emlékeztetett bennünket, „megvan a veszélye, hogy a közösség és a misszió valamiféle elvont dolog maradjon, hacsak nem váltunk valóra egy olyan egyházi működést, amely kifejezi a szinodalitás valóságát (…), tényleges bekapcsolódásra ösztönözve mindenkit” (2021. október 9.). Számos kihívás és megannyi kérdés merül fel: az első ülésszak összefoglaló jelentése meghatározza majd az általunk felismert egyetértési pontokat, rámutat a nyitott kérdésekre, és kijelöli munkálkodásunk folytatásának módját.
Ahhoz, hogy az Egyház növekedni tudjon a felismerések terén, feltétlenül meg kell hallgatnia mindenkit, a legszegényebbekkel kezdve. Ehhez a megtérés útjára kell járnia, mely egyben a dicsőítés útja is: „Hálát adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” (Lk 10, 21) Ez azt jelenti, hogy
meg kell hallgatni azokat, akiktől megtagadták a megszólaláshoz való jogot a társadalomban, vagy akik kirekesztettnek érzik magukat, akár az egyház részéről is;
meghallgatni a rasszizmus bármely formájának áldozatait – különösen egyes régiókban az őslakos népeket, akik kultúráját meggyalázták. Napjaink egyházának mindenekelőtt az a kötelessége, hogy a megtérés lelkületével meghallgassa azokat, akik egyházi személyek által elkövetett bántalmazás áldozataivá váltak, és elkötelezze magát határozottan, szervezetileg amellett, hogy soha ne történhessen meg ilyesmi újra.
Az Egyháznak meg kell hallgatnia a világiakat, nőket és férfiakat is, akiket keresztségük által az életszentségre kaptak meghívást: oda kell figyelnie a katekéták tanúságtételére, akik sok esetben az evangélium első hirdetői; a gyerekek egyszerűségére és élénkségére, a fiatalok lelkesedésére, kérdéseikre és kritikájukra; az idős emberek álmaira, bölcsességére és emlékeire. Az Egyháznak figyelnie kell a családokra, oktatási gondjaikra, a világ számára felkínált keresztény tanúságtételükre. Üdvözölnie kell azoknak a hangját, akik szeretnének részt venni a világi szolgálatokban, és részt akarnak venni a megkülönböztetésben és a döntéshozatali szervezetekben.
A szinodális felismerésben való fejlődéshez az Egyháznak különösen szüksége van rá, hogy befogadja a felszentelt szolgálattevők gondolatait és tapasztalatait: a papokét, akik a püspökök közvetlen munkatársai, az ő szentségi szolgálatuk nélkül életképtelen lenne az egész test; a diakónusokét, akik szolgálatukkal megtestesítik az egész Egyház gondoskodását a legkiszolgáltatottabbak felé.
Az Egyháznak meg kell engednie, hogy kérdőre vonják a megszentelt élet prófétai hangjai, a Lélek indíttatásának éber őrszemei.
Figyelnie kell mindazokra is, akik nem osztoznak az Egyház hitében, ám keresik az igazságot, és akikben a Lélek – aki „mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön ezzel a húsvéti misztériummal” (Gaudium et spes 22, 5) – ugyanúgy jelen van és működik.
„A világ, amelyben élünk, és amelyben szeretetre és szolgálatra kaptunk meghívást, még ellentmondásaival együtt is arra hívja az Egyházat, hogy küldetése minden területén erősítse az együttműködéseket. Isten pontosan ezt a szinodális utat várja a harmadik évezred Egyházától” (Ferenc pápa, 2015. október 17.). Nem kell félnünk attól, hogy erre a felhívásra válaszoljunk. Mária – az Egyház Anyja, az első személy ezen az úton – elkísér bennünket zarándoklatunkon. Mind örömében, mind fájdalmában megmutatja nekünk Fiát, és bizalomra hív. És Ő, Jézus, a mi egyetlen reményünk!
Vatikánváros, 2023. október 25.
