A költő olyan egyházról álmodik, amely befogadó, empatikus és a teremtő szeretetének méltó otthona. Álmai egyháza nem rekeszt ki senkit, segít az elesetteken, és meghallgatja a nők hangját is. Számára az egyház nem csupán egy intézmény, hanem otthon, a lelki épülés és a szeretet helye.

– Milyen élmények formálják az Ön elképzeléseit az egyházról?

– Gyermekkorom Erdély soknyelvű és többvallású világában telt, ahol különféle hitek és hagyományok éltek egymás mellett. Talán éppen emiatt volt számomra életem egyik legfelemelőbb élménye az ökumené megtapasztalása. A rendszerváltás évében, 1989-ben részt vettem egy taizéi találkozón Pécsen, ahol a kiengesztelődésért imádkoztunk. Emlékszem, hogyan oldódtam fel a sportcsarnok padlóján ülve, miközben fiatalok sokaságával együtt énekeltük: „Gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…”. Roger testvér búcsúszavai a szívembe vésődtek: „Lesztek-e ti, akik lakhatóvá teszik a Földet?”

Ma, 35 fokos hőségben, hónapok óta eső nélkül, a szobámban ülve azon töprengek, mi lett belőlünk.

Nem mi lettünk azok, akik megmentik a Földet. Mohóságunk és nagyravágyásunk miatt nem látjuk, hogy mekkora a baj. Talán most a mai fiatalokra bízzuk, hogy visszavezessenek minket a bizalmatlanság és gyanúsítgatások korából, amelyet a gépek által generált tükörvilág még bizonytalanabbá tett. Az igazság egyre illékonyabb, a közöny pedig uralkodik. De ha elveszítjük az empátiát, megszűnünk egymás testvérei lenni.

– Milyen egyházról álmodik ma?

– Olyan egyházról álmodom, amely nem rekeszt ki senkit. Egyházról, amely megvédi az elesetteket, kiáll a bántalmazottakért és a magukért szólni nem tudókért. Amely képes a megértésre, a megbocsátásra, és minden esendő emberben meglátja a teremtő képét, Krisztus szenvedő arcát.

Egy olyan közösségről álmodom, amely nem néz le, de nem is néz fel senkire, hanem a fényességre figyel.

Nem a hatalmi szigor, nem is a világi hatalom szeszélyei vezetik, hanem az alázat. Egyházról, amely nemcsak segít, hanem megtanít arra is, hogy hogyan segíthetünk magunkon és másokon egyaránt.

– Milyen lépésekre van szükség annak érdekében, hogy az egyház valóban a fény felé vezesse a híveket?

– Erről eszembe jut, hogy egyszer Assisiben, egy váratlan villámlátogatás alkalmával megragadott egy egyszerű kődarab látványa – a szikla, amit Szent Ferenc párnának használt. Ezzel a faragatlan kővel a feje alatt aludt a kemény földön, egy szál összefércelt csuhában, teljesen rábízva magát Istenre. Nem az önsanyargatást kereste, hanem a figyelme fókuszát másra irányította: az anyagban élve a fénynek engedte át magát. Ez a durva kő, amely Szent Ferenc számára elég volt, a mi mohóságunkkal és kényelmünkkel szemben igazi próbakő.

Egyházat épített, de nem ő volt annak feje, hanem Krisztus.

Ha követjük őt, aki Krisztust követte, megszűnik bennünk a mohóság, és visszatalálunk a bizalomba. Akkor szeretni fogjuk a Földet, és vigyázunk rá. Akkor méltók leszünk a teremtő szeretetére. Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk. Egy otthonról, amely az engesztelés, a lelki épülés és a szeretet helye. Egy anyaszentegyházról, amely hallgat a nőkre, akiknek annyit kellett hallgatniuk. Mert ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” Az ilyen egyház valóban méltó a Teremtő szeretetére.