Az amerikai jezsuita világszerte ismert lelkipásztorává vált azoknak, akik szexuális irányultságuk miatt kirekesztve érzik magukat a katolikus egyházból. Meggyőződése, hogy ez nem csak „nyugati” probléma.

– Milyen érzések vannak Önben a szinodalitásról szóló szinódus első ülésszakát követően?
– Nagyon hálás vagyok, amiért a Szentatya meghívott a részvevők közé. Ez igazán nagy megtiszteltetés számomra. Az a bizonyos négy hét egyszerre volt lenyűgöző és fárasztó. Leginkább a hála érzése tölt most el.

– Fel tudna idézni valamilyen érdekességet ebből a 4 hetes találkozóból, és hiányol-e bármit, amire számított, hogy megvalósul, szóba kerül?
– Az tűnt a szinódus talán legizgalmasabb velejárójának, hogy miként tudtunk egymással párbeszédet folytatni az asztalainknál, a „Lélekben való beszélgetések” módszerével, amely a meghallgatást és a megkülönböztetést, felismerést helyezte előtérbe. Az első körben minden résztvevő megszakítás nélkül beszélhetett a saját asztalánál, ami azt jelentette, hogy eközben a többieknek figyelmesen hallgatniuk kellett. A második körben mindenki arról beszélt, ami megérintette, vagy amin megütközött, ismét megszakítás nélkül. Végül a harmadik körben szabadabb párbeszédet folytathattunk. Szóval rengeteg lehetőségünk adódott egymás meghallgatásra. Ezután „egyetértések”, „különbözőségek”, „kérdések” és „feszültségek” címszavak mentén összefoglaltuk a beszélgetéseinket, így

nem valamiféle hamis konszenzusra törekedtünk, hanem az asztaloknál elhangzott gondolatok valódi egybegyűjtésére. Mindez nagyon gyümölcsöző volt.

– Ön az LMBT+ személyek közismert lelkipásztora. Miként fogadta, hogy az összefoglaló jelentésből annak ellenére hiányzik az „LMBT” kifejezés, hogy mind a 7 kontinentális szinodális dokumentumban, sőt a munkadokumentum, az Instrumentum Laboris lapjain is szerepelt, és a témát nem is kerülték ki a szinódus során?
– Engem nem lepett meg, hogy így alakult. Néhány résztvevő – különböző országok képviseletében – kifogásolta ezt az „LMBTQ” vagy „LMBT+” kifejezést. A szöveget összeállító szakértők emiatt úgy érezték, jobb lenne nem említeni. Ennek ellenére az összefoglaló jelentésben továbbra is ott szerepel a határozott felszólítás, hogy odaálljunk azok mellé, akik „identitásuk vagy szexualitásuk” miatt (olaszul „nemi identitásuk és szexuális irányultságuk” miatt) kirekesztve érzik magukat, foglalkozzunk komolyabban velük, ismerjük meg alaposabban a helyzetüket, de ugyanez vonatkozik másokra is, akik kirekesztettnek érzik magukat. Számomra fontos, hogy azt a kifejezést használjam, amivel a legtöbb LMBTQ-ember hivatkozik önmagára. De összességében sokkal fontosabb, hogy az ilyen közösségek gondozásának igénye bekerült a szövegbe. Azt is szeretném elmondani, milyen

nagy örömet jelentett számomra, hogy a szinódus során olyan emberekkel tudtam közvetlen hangvételű, megértő beszélgetést folytatni, akik nem értenek egyet velem LMBTQ-kérdésekben: ilyen például Kocsis Péter Fülöp érsek,

a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke, a magyar görögkatolikus egyház metropolitája. Hasznos, őszinte párbeszéd lett belőle, a végén egy közös fotót is készítettünk. Ez arra emlékeztetett, hogy bár nem értünk egyet, mégis testvérek vagyunk Krisztusban. Nagyon hálás voltam az érseknek a beszélgetésünkért.

– Úgy tűnik számomra, a szinodális folyamat fő célja az, hogy a beszélgetéseink stílusát a „felülről ítélkezés” helyett a „melletted állva meghallgatlak” váltsa fel. Mit jelent az Ön szempontjából a szinodalitás, és vajon valóra válhat-e Ferenc pápa erre vonatkozó álma?
– A szinodalitás sok ember számára érthetetlen kifejezés és törekvés. Lényegét tekintve arról szól, hogy legyünk együtt, hallgassuk meg egymást. De arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Szentlélek mindannyiunkban munkálkodik, nem csupán a bíborosokban, az érsekekben és a püspökökben. Természetesen időbe telik, amíg az „egyházi lét” új módját megértik és a gyakorlatba átültetik az emberek. Nagyon ősi dologról van szó, hiszen az Apostolok Cselekedeteiben is említett jeruzsálemi zsinat talán a legelső ilyen összejövetel volt. De ugyanezt a modern időkben megvalósítani – szavazati jogot adni papoknak, szerzeteseknek, világi férfiaknak és nőknek, nem csupán püspököknek – egészen újszerű. A II. Vatikáni Zsinat után újraéledtek a szinódusok, de egyedül Ferenc pápa idején kaptak részvételi és szavazati jogot a „nem-püspökök”. Mindehhez tehát időre van szükség.

– Épp csak véget ért az első ülésszak, amikor a Hittani Dikasztérium 6 válaszát tartalmazó dokumentum megjelenéséről értesülhettünk. Ebből kiderül, hogy megfelelő körülmények között transzneműnek, melegek is megkeresztelkedhetnek, lehetnek keresztszülők, esküvői tanúk. Hogyan fogadta ezt a nyilatkozatot?
– Nagyon pozitív lépésnek tartom, hogy a transznemű emberekre nem kategóriaként vagy sztereotípiák alapján tekintünk, hanem képesek vagyunk őket egyszerűen embereknek tekinteni, akár katolikusoknak is. Nem vagyok a terület szakértője, de fontos tudniuk ezeknek az embereknek, hogy ők is az egyház tagjai, mint bárki más. Nekik különösen nagy szükségük van az egyházra,  hiszen gyakran kénytelenek erőszakkal, gyűlölettel szembesülni. Ugyanígy az egyháznak is szüksége van mindenkire, függetlenül attól, hogy ki az illető. Néhány ember számára zavaró lehet ez a jelenség, de sok transznemű embert ismerek, és ők csak annyit szeretnének, hogy a közösség részei lehessenek.

– Szinte minden sajtóbeszélgetésen részt vettem az első ülésszak idején, és a világ minden tájáról érkező újságírók által feltett kérdések jelentős része kifejezetten az LMBT-témára irányult. Hogyan vélekedik erről a tényről, és Ön szerint milyen üzenetet hordoz ez a kimagasló érdeklődés?
– Egyesek talán azt reagálnák, hogy „ilyen a média”, én viszont azt mondanám, hogy

a média azért foglalkozik a témával, mert az embereket nyilvánvalóan érdekli. És ez az ügy egyre több embert érint világszerte, mivel egyre több embernek van LMBT-családtagja és barátja. És míg némelyek szerint ez csupán amolyan „nyugatias dolog”, az LMBT-emberek minden országban jelen vannak.

Tehát bár nem ez volt a legfontosabb téma, amelyet a szinóduson megvitattunk, mindenképpen a komoly kérdések közé tartozott: az egyház továbbra is töpreng rajta, hogy miként szolgálja ezeket a közösségeket, amelynek tagjai gyakran erőszak, bántalmazás, zaklatás áldozatai.

– Mit üzenne azoknak az LMBT-embereknek, akik határozottabb nyitást vártak az egyház részéről, és mit mondana azoknak, akik attól tartanak, hogy a katolikus egyház túlságosan „liberális”, sőt „önpusztító” lesz, ha befogadóbbá válik az LMBT-emberek felé?
– Azoknak az LMBT-embereknek, akik többre számítottak, azt mondanám, hogy ez a szinódus nem jogi szervezet – vagyis nem hoz egyházi törvényeket. Tanácskozás a küldetése. De azt is tegyük hozzá, hogy az LMBT-emberek aggodalmai az egyháztörténelemben talán először lettek a legmagasabb szinten megvitatva. Azt a számos pozitív lépést is tartsuk szem előtt, amely Ferenc pápa részéről történt az LMBTQ-emberek irányába – a legutóbbi példa, ahogy Ön is említette, a transzneműek iránti nyitottság. Akik pedig attól tartanak, hogy az egyház „önpusztító” útra lép az LMBTQ-emberek befogadásával, arra kérem, hogy ismerjék meg az LMBT-személyeket, emberként tekintve rájuk. Úgy gondolom, ennek a félelemnek egy része az ismeretek hiányából fakad, vagy abból, hogy ezekre az emberekre kategóriaként, sztereotípiák alapján tekintenek. Azoknak pedig, akik amiatt aggódnak, hogy az LMBTQ-emberek esetleg nem követik az egyházi tanítást egyik vagy másik területen, azt mondanám, hogy senki élete sincs tökéletesen összhangban az egyházi tanítással. Gondoljunk például a „rendes házaspárokra”, akik fogamzásgátlást alkalmaznak – ide tartozik a katolikusok nagy százaléka, legalábbis az Amerikai Egyesült Államokban. Ezt is bűnnek tartja az egyház, mégsem mondja senki, hogy „lerombolják” az egyházat. Az LMBTQ-emberekkel szembeni ellenséges hozzáállás részben abból ered, hogy egy „ideológia” eredményének látják őket – ez szerintem félrevezető. A melegek és a leszbikusok – a legtöbb pszichológus, biológus és tudós álláspontja szerint – nagyrészt így születnek. Ez egy bonyolult téma, és bár a média hatással lehet néhány befolyásolható tinédzserre, valójában az ember attól nem lesz meleg, hogy elolvas egy könyvet vagy megnéz egy videót a YouTube-on (jóval a közösségi média létezése előtt is léteztek melegek). Másrészt abból is fakad a negatív hozzáállás, hogy ezekért az emberekért egyesek a „nyugati gyarmatosítást” okolják, holott ők ténylegesen léteznek, és valószínűleg mindig is léteztek minden országban. Hozzátenném, hogy létezik egy másik formája a gyarmatosításnak: amerikai médiumok és gazdag politikai csoportok világszerte terjesztik az LMBTQ-ellenes hozzáállást. Látnunk kell ezt a fajta „gyarmatosítást” is. De ezen intellektuálisabb érveken túl az a legfontosabb, hogy emberi lényként lássuk őket.

Ismerd meg őket! Kérdezd meg tőlük, milyen az életük, mitől szenvednek, kicsoda Isten számukra!

Akkor úgy fogsz rájuk tekinteni, mint akik a testvéreid.

Beszélgetőtárs: Gégény István

A nyitóképet Német László belgrádi érsek készítette.

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.