„Együtt maradni a feszültségekben” – Csiszár Klára a szinodális folyamat félidejéről
A 2024-es világszinódus lezárult, a 2028-as egyházi gyűlések (tavasszal az európai, ősszel a világegyházi) még előttünk állnak – Európa pedig félidőhöz érkezett. A nagy kérdés az, hogy a szinodalitás képes-e valóban átalakítani az egyház kultúráját és mindennapi működését? A tét nem elsősorban a struktúrák reformja, hanem az, hogy az egyház tagjai megtanulnak-e egymásra figyelni, együtt megkülönböztetni, dönteni, és a feszültségek közepette is közösségben maradni. Csiszár Klára pasztorálteológus helyzetértékelő írásának összefoglalóját közöljük, amely eredetileg a Feinschwarz.net német nyelvű, független katolikus online teológiai folyóiratban jelent meg, „A 2024-es szinódustól a 2028-as egyházi gyűlésig – félidős mérlegek a világ minden tájáról” című sorozat európai írásaként. A szöveg angol nyelven is olvasható.
Gyarmati Orsolya
„A szinódus évei alatt egy lelkipásztori munkatárs mondott nekem egy mondatot, amely azóta is velem maradt. Ferenc pápa talán semmit sem változtat az egyház nagy intézményi struktúráin, mégis mindent megváltoztat, mert azt akarja megváltoztatni, ahogyan egymással vagyunk. Ez a mondat mélyebbre hat, mint amilyennek elsőre hangzik. Azt az elmozdulást nevezi meg az egyház belső szövetében, amely nem elsősorban a tanításként értett egyháztan szintjén, hanem annak megélt következményeiben mutatkozik meg, abban, hogyan hallgatjuk meg egymást, miként különböztetünk meg közösen, hogyan vállalunk együtt felelősséget, és hogyan formáljuk közösen az egyházat. A szinodalitás így nem kiegészítő programként jelenik meg, hanem az egyházi kultúra átalakulásának kifejeződéseként” – írja a bevezetőben Csiszár Klára.
A félidő éppen az a pillanat, amikor az ilyen mondatoknak be kell válniuk. Mi lett Európában abból a szinodális lendületből, amely egyelőre a 2024-es világszinódussal érte el a csúcspontját, és mi az, ami még hátravan a 2028-as kontinentális egyházi gyűlésig vezető úton?
Az egyház belső működésének átalakulása
A 2024 és 2028 közötti időszak lehetőséget ad arra, hogy az európai egyház őszintén számot vessen azzal a kérdéssel, vajon a szinodalitás valóban képes-e átalakítani az egyházi kultúrát, vagy csupán jól hangzó reformretorika marad. A szinodális folyamat legfontosabb hozadéka nem elsősorban az egyházi struktúrák átalakítása, hanem az egymáshoz való viszony megváltozása. Lényege, hogy az egyház tagjai megtanuljanak figyelni egymásra, megosztani a felelősséget, és együtt keresni a döntések útját. A kérdés ma már nem az, hogy megszületett-e ez a szemlélet, hanem hogy képes-e gyökeret verni az egyház mindennapi életében.
A szinodalitás ugyanakkor nem öncél. Iránya van, és ez az irány a misszió.
Azt jelenti, hogy az egyház minden szintjén közösen alakítjuk az egyházat, kölcsönösen meghallgatjuk egymást, és közösségben különböztetünk meg, mégpedig azért, hogy az evangéliumot hitelesebben tudjuk megélni és továbbadni. E nélkül az irány nélkül a szinodalitás könnyen belső egyházi önfoglalkoztatássá válik.
Árral szemben – szinodalitás egy megosztott korban
Csiszár Klára szerint Európa ma egymásba fonódó válságok sűrűsödési tere. A totalitárius rendszerek emlékezete a demokratikus kifáradással találkozik, az előrehaladó szekularizáció a vallásosság nacionalista felfűtésével. Az ökológiai válsághoz olyan háború társul, amelyet sokan hosszú ideig elképzelhetetlennek tartottak, és amely megrendítette a béke magától értetődő voltát a kontinensen. Ehhez járul a visszaélések és az intézményi felelősség csődje nyomán támadt mély bizalomvesztés, valamint a hivatások válsága, a túlfeszített lelkipásztori terek és a hordozó közösségek erodálódása.
A háború nem csupán geopolitikai törésvonal, hanem Európa egyházi emlékezetét is érinti. Amikor templomok és kolostorok sérülnek meg, és az Oroszországhoz, illetve Ukrajnához való viszony keresztények között is árkokat nyit, láthatóvá válik, hogy a szinodalitás Európában a konfliktusok együttes hordozásának gyakorlata is lesz. A visszaélések ügye pedig nem pusztán háttértéma, hiszen egyes országokban éveken át köti le azokat az erőket, amelyek másutt hiányoznak a megújulási folyamatokból.
Ebben a környezetben a szinodalitás a meghallgatás, a közös lelki megkülönböztetés és a párbeszéd kultúráját kínálja.
Ez nem belső egyházi mellékvágány, hanem prófétai válasz is lehet az európai helyzetre; a béke grammatikája, amelyet nem lehet elrendelni, csak gyakorolni. A lélekben folytatott beszélgetés azonban önmagában kevés, ha nem torkollik olyan folyamatokba, amelyek valódi megkülönböztetéshez és döntésekhez vezetnek. A félidő legfontosabb kérdése ezért az, hogy a szinodális szemlélet valóban képes-e átalakítani az egyházi viselkedésmódot, vagy megmarad a szép fogalmak és a jó szándékú felidézés szintjén.
A szinodalitás valódi tanulási terepei továbbra is a helyi egyházak, a plébániai közösségek, a szemináriumok és a kis csoportok – mutat rá a szerző. Kontinentális szinten ugyanakkor három hely rajzolódott ki, ahol láthatóvá vált valami egy új európai tanulási kultúrából.
Európa tanulóhelyei – Prága, Linz, Varese
Prága, 2023. Európában először gyűlt össze Isten népe kontinentális egyházi gyűlésként. Harminckilenc püspöki konferencia küldöttei, öt munkanyelv, a klasszikus vitalogika helyett lelki beszélgetés zajlott. A záródokumentum megvallja, hogy egyházunk szép és eleven sokféleség hordozója, amely a gazdagságunk. Emellett világos prioritásokat is megfogalmaz, amikor a tekintélygyakorlás szinodális formáinak feltárására, a nők szerepét illető konkrét és bátor döntésekre, valamint a szinodalitás tartós kontinentális tereinek megteremtésére szólít.
Prágában vált láthatóvá az is, hogy a megszokott kelet–nyugat séma keveset magyaráz.
Helyette finomabb elrendeződések rajzolódnak ki: a saját szabadságtörténettel bíró posztkommunista társadalmaké, az erősen szekularizált környezetben élő kicsi és kreatív közösségeké, az ökumenikus rutinnal rendelkező kisebbségi egyházaké, valamint azoké a többségi egyházaké, amelyeknek most kell megtanulniuk együtt élni egy új társadalmi peremhelyzettel.
Linz, 2024. A világszinódus második ülésszaka előtt néhány hónappal európai szinódusi küldöttek, püspökök, teológusnők, szerzetesek és lelkipásztori felelősök találkoztak Linzben. Senkit sem kötelezett erre semmi, és éppen ez az önkéntesség nem mellékes teológiai értelemben, mert azt mutatja, hogy Európa saját indíttatásából kezd szinodálisan hálózatba szerveződni. A kiscsoportokban a földrészen átívelően hasonló tapasztalatok kerültek elő, egy fáradt egyház tapasztalata egy fáradt Európában. Ez a fáradtság ugyanakkor kairosz is lehet, ha elmélyült keresztségi identitáshoz és a küldetés új formáihoz vezet. Linz azt a pillanatot jelöli, amikor a kontinens felismeri, hogy az eseményből gyakorlatnak kell lennie, ha a szinodalitás valóban átalakító erő akar lenni.
Varese. A Milánó melletti Villa Cagnolában a szinodális egyházban folyó képzés felelősei gyűltek össze. A szinodalitás megváltoztatja a teológiai képzés erőviszonyait, mert a tanítás maga is a meghallgatás aktusává válik. Azok a képzési formák, amelyekben klerikusok, világi hívek és szerzetesek együtt tanulnak, nem ráadások, hanem előfeltételei annak, hogy az egyház Isten úton lévő népeként értse önmagát. Európának pedig olyan hálózatokra van szüksége, amelyek összekötik az egyetemeket, a szemináriumokat és az új tanulási helyeket.
Sokféle valóság – egy kontinens
A pasztorálteológus úgy látja, hogy a szinodalitás európai jövője csak akkor érthető meg, ha figyelembe vesszük a földrész rendkívüli sokszínűségét. Európa harminckilenc püspöki konferenciája közül legalább minden második kisebbségi helyzetben él, számban, struktúrában, anyagiakban vagy társadalmi helyzetét tekintve. Ez a különbség nem mellékes, hanem alapvetően meghatározza, mire képes a szinodalitás, és milyen konkrét alakot ölthet.
A szerző egy közép-romániai falusi plébánia példáját idézi, ahol egyetlen pap hét filiát lát el egy dombvidéken szétszórt plébánián, a hívek száma alig kétszáz, közülük is sokan külföldön élnek, az egyháztanács pedig négy főből áll, ha mindenki eljön.
A plébános figyelmesen végighallgatja a szinodalitásról szóló gondolatokat, majd józanul csak annyit kérdez: nálunk ez jól hangzik ugyan, de ki fogja mindezt konkrétan megcsinálni?
Máshol, például a párizsi egyháztartományban, amely tartományi zsinatot nyitott a katekumenátus pasztorációjáról és az újonnan megkereszteltek befogadásáról, teológiai intézmények pedig a szinodalitás iskoláit (Écoles de synodalité) alapítják, már nem az a kérdés, lehetséges-e a szinodalitás, hanem hogy milyen alakot öltsön, és miként alakítsa át strukturálisan az egyházi gyakorlatot.
Mindkét valóság elidegeníthetetlenül Európához tartozik. Ugyanakkor nem kísérhetők ugyanazokkal a formátumokkal. Ami Párizsban jól átgondolt program, az Közép-Romániában túlterheléshez vagy csalódáshoz vezethet. Ami pedig a peremen élő faluban a következő lépésként reményt ad, egy közös ima vagy egy őszinte beszélgetés a plébános és az idősek között, az a kontinentális napirendeken alig jelenik meg tételként. Európában a szinodalitás ezért mindenekelőtt azt jelenti, hogy kevesebbet beszélünk egymásról, és többet egymással, illetve kíváncsiak maradunk a másik valóságára. A kontinens sokfélesége nem kezelendő probléma, hanem a tulajdonképpeni erőforrása, feltéve, hogy valóban hallgatunk egymásra, éppen ott, ahol nincsenek kamerák.
Őszinte helyzetértékelés
2025 óta az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) mellett működő európai szinodális munkacsoport kíséri a folyamat kontinentális megvalósítását. A látogatásokból, a visszajelzésekből és a beszámolókból nem áll össze egységes kép, néhány vonal azonban világos. Az európai szinodális folyamat ma átmeneti szakaszban jár. Bár a szinodalitás sok helyen már megjelent a lelkipásztori tervekben és a stratégiai dokumentumokban, a mindennapi egyházi működésben még nem vált természetes gyakorlattá. A valódi törésvonal nem az elmélet és a gyakorlat között húzódik, hanem a meghozott döntések és a megszokott egyházi működésmód között.
Különösen nehéz helyzetben vannak a diaszpórában élő egyházak, ahol gyakran hiányzik a megfelelő személyi és anyagi háttér a szinodális folyamatok fenntartásához.
A szerző szerint sokan – tévesen – úgy tekintenek a 2028-as egyházi gyűlésre, amelyet Európában tavaszra, a világegyházban őszre terveznek, mint a szinodális út végére, holott az csupán újabb állomás egy hosszú tanulási folyamatban. Az átalakulás akkor kezdődik igazán, amikor a szinodalitás már nem események sorozatát, hanem az egyház hétköznapi működését jelenti.
Sok múlik a püspökön
A tapasztalatok alapján a helyi püspök hozzáállása döntően befolyásolja a folyamat sikerét. Ha vezetőként maga is nyitott a tanulásra, és bátorítja a részvételt, valódi közösségi felelősségvállalás alakul ki, és az emberek olyan tapasztalatokat szereznek, amelyek megváltoztatják az egyházról alkotott képüket. Ha viszont bizalmatlan vagy tartózkodó, a kezdeményezések könnyen elakadnak, olykor csak elkötelezett világi hívek tartják életben őket. Ezért – írja a pasztorálteológus – Európában a püspökök közös lelki és szinodális képzése nem egyszerű továbbképzés, hanem stratégiai jelentőségű feladat. A vezetőknek maguknak is meg kell tanulniuk a közös megkülönböztetés és a meghallgatás kultúráját, hiszen az egyházi vezetés megújulása csak így válhat hitelessé.
Felemás helyzet és sok csalódás támad ott, ahol azok képzik magukat, akiknek nincs döntési joguk, a döntéshozók pedig nem találnak időt a saját továbbképzésükre.
Ebbe a képbe illeszkedik a nemzeti delegáltak csoportja, akiket minden püspöki konferencia megnevezett, és akik szorosan együtt dolgoznak Jean-Claude Hollerich bíborossal, a világszinódus relátorával. Ez több puszta technikai hálózatnál, mert itt gyűlnek össze a helyi tanulási folyamatok, itt kapcsolódnak össze az európai horizonttal, és innen jutnak vissza a szinodális mozgás egészébe. A szinodális folyamatokat így nemcsak fölfelé jelentik, hanem közösen is vállalják értük a felelősséget.
Nem elég új struktúrákat létrehozni
Csiszár Klára arra figyelmeztet, hogy önmagukban az új testületek vagy tanácsok nem hozzák el a megújulást. Ahol a pasztorális tanácsok formálisan léteznek, de valódi részvétel nélkül működnek, ott a szinodalitás üres burok marad. Sokkal fontosabb a folyamatos képzés, a közös tanulás és a lelki fejlődés. Különösen értékes tapasztalatok érkeznek a földrész peremvidékeiről, a diaszpórában élő közösségekből és a kisebb egyházakból, ahol gyakran kreatívabb megoldások születnek, mint a nagy központokban.
A peremvidékek ebben az értelemben próbakövek. A szinodalitás csak akkor maradhat hiteles, ha nem válik egyházpolitikai célok eszközévé, hanem megőrzi lelki jellegét, és továbbra is a korai egyház hagyományából, valamint a II. Vatikáni zsinat egyháztanából merít.
Ide tartozik az is, hogyan kezeli a szinodalitás a vele szembeni fenntartásokat.
Az aggodalom, hogy a szinodalitás egyfajta nyugati liberalizmust hozna be az egyházba, széles körben jelen van, és teológiailag komoly választ érdemel. Az a szinodalitás pedig, amely csak egy irányba hallgat, nem szinodalitás.
Wels 2026 – az átalakulás gyakorlótere
Idén szeptember 14. és 17. között a Wels melletti Puchberg kastélyának képzési háza néhány napra a szinodális átalakulás európai laboratóriumává válik. A „Shaping Synodality in Europe – From Vision to Roadmap” címmel, a CCEE védnöksége alatt, az európai szinodális munkacsoport és a KU Linz szinodalitás-kutatócsoportja szervezésében a püspöki konferenciák küldöttei, egyházmegyei és nemzeti szinódusi csapatok tagjai, teológusnők, szerzetesek és lelkipásztori felelősök gyűlnek össze. A tanácskozás mérföldkőnek tekinti magát a 2028 tavaszára tervezett európai, illetve az ugyanazon év őszére tervezett világegyházi egyházi gyűlés felé vezető úton.
A welsi konferencia három tematikus tengelye a liturgiától a világ meghallgatásán át az egyházi küldetés konkrét alakításáig vezet. Az első nap középpontjában a liturgia áll mint az a hely, ahol az egyház megtanulja átölelni a világot. A második nap magára Európára figyel, a földrész élettörténeteire, sebeire és reményeire. A harmadik nap az egyházi alakot veszi szemügyre, és azt taglalja, hogyan nézhet ki a küldetés, a vezetés és a részvétel egy szinodális úton lévő egyházban, nemcsak szavakban, hanem struktúrákban és döntési utakban is. Ha Welsben nemcsak Rómával szembeni elvárások fogalmazódnak meg, hanem közös európai lépésekben is megállapodnak, akkor a találkozó valóban átmenet lehet a jövőképtől az útitervig. Az európai szimpóziumok sorozatának folytatását 2027 őszére, Belgiumba tervezik.
Ami még előttünk áll
2028-ig Európának fel kell készülnie a következő szakaszra. A prágai dokumentum egy nagyobb egész kirakósdarabjaiként írja le Európa egyházait, és ehhez a kontinensnek meg kell erősítenie a középszintet. Nemcsak az egyes püspököknek, hanem a püspöki konferenciáknak is a szinodális fejlődés hordozóivá kell válniuk, különben a CCEE is strukturálisan gyenge marad. A kontinentális együttműködésnek tartós tanulási folyamattá kell válnia, amelyben a részvétel, a közös döntéshozatal, az átláthatóság , az elszámoltathatóság és az értékelés az egyházi működés természetes részévé válik. Jól tenné Európa, ha Afrikához hasonlóan idejében készülne a további lépésekre, a küldöttek közös felkészítésére és egy kontinentális szintű utótalálkozóra, amely átgondolja, mit jelent az első egyházi gyűlés Európa számára. Az afrikai és madagaszkári püspöki konferenciák szimpóziuma (SECAM) mindezt már 2026-ban napirenden tartja, és immár huszadik alkalommal tart ilyen gyűlést. Felmerül a kérdés, hogy a CCEE a jövőben tervezhetne-e rendszeres kontinentális plenáris gyűléseket.
A cikk végkövetkeztetése óvatosan bizakodó. A szerző szerint az európai egyház lassan, sok feszültség és nehézség közepette ugyan, mégis a közeledés útján jár.
Nem az a cél, hogy minden helyi egyház ugyanazt tegye, hanem hogy megtanuljanak egymással beszélni, egymás tapasztalataiból tanulni, és együtt hordozni különbözőségeiket.
A közép-romániai falunak és a párizsi egyháztartománynak nem kell ugyanazt tennie, azzal viszont fel kellene hagyniuk, hogy egymásról beszélnek, és el kellene kezdeniük egymással beszélni.
„Hiszem, hogy összenő. Lassan. Gyakran fájdalmasan. De összenő” – írja Csiszár Klára. A szinodális úton járó egyház maga válhat a jó együttélés útitervévé, nem azért, mert minden válasz a birtokában van, hanem mert meri vállalni, hogy a feszültségekben együtt marad, ahelyett hogy szétszakadna rajtuk. Az út iránya pedig nem homályos, hiszen a szinodalitás a misszió felé tart, vagyis afelé, hogy az egyház hitelesen élje meg és adja tovább az evangéliumot annak a kontinensnek, amelyen él. Talán éppen ez az az átalakulás, amelyre a Lélek hív a félidőben.
Csiszár Klára Antónia a linzi Katolikus Magánegyetem (KU Linz) pasztorálteológia professzora, a Teológiai Kar dékánja, és egyike volt a római szinódus huszonnyolc szakértő tanácsadójának.


