Miközben a közép-kelet-európai közbeszédben makacsul tartja magát a „hanyatló és hitét vesztett Nyugat” narratívája, a valóság ennél jóval elevenebb, sokszínűbb és dinamikusabb képet mutat. A SZEMlélek Meghallgatlak című podcastjának legújabb adásában Német László belgrádi bíboros-érsek és Csiszár Klára pasztorálteológus járták körül az európai kereszténység megújulási folyamatait, a szinodalitás kihívásait, valamint azt, hogy miként léphetünk ki a múltbéli sérelmek fogságából egy vonzóbb, kapcsolatokra épülő egyház felé.
Túl a felszínes sztereotípiákon: mi történik valójában Nyugaton?
Gyakran találkozni azzal az egyszerűsítő állítással, hogy Nyugat-Európában a kereszténység a végóráit éli, a templomok kiürültek, és az ottani hívők elhagyták a hagyományos értékeket. Német László bíboros személyes tapasztalatai azonban egészen más dinamikáról tanúskodnak: a közelmúltbeli spanyolországi és franciaországi pápai látogatások látványosan a felszínre hozták azt a csendes, de mély megújulást, amely az elmúlt években elindult.
Amikor Párizs szívében vagy Madrid utcáin százezrek – köztük rengeteg fiatal – gyűlnek össze, vagy amikor egy deklaráltan szekuláris, laicista állam köztársasági elnöke az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy részt vesz a záró szentmisén, az világos jelzés. Franciaországban évről évre több ezer felnőtt kéri a keresztséget. Mint Matthew testvér, a taizéi közösség priorja megfigyelte: a multikulturális környezetben, például a muszlim fiatalokkal való találkozás során sok nyugat-európai fiatalban éppen a saját gyökerek hiánya ébreszt mély spirituális keresést, ami visszavezeti őket őseik hitéhez.
Csiszár Klára Linzből rálátva a folyamatokra hangsúlyozta: a „romlott Nyugat” narratívája nemcsak leegyszerűsítő, hanem méltatlan is az egyetemes katolicitáshoz. Különösen fájó ez Közép-Kelet-Európából, ahol a rendszerváltást követően évtizedeken át éppen a nyugati – köztük a német és osztrák – egyházak nagylelkű és szolidáris támogatása tartotta életben az újjászerveződő intézményeket.
Sebzett identitások és a megbékélés bátorsága
A beszélgetés egyik legmélyebb pontja a térségünket gúzsba kötő „sebzett identitás” kérdése volt, amelyre Máté-Tóth András vallásszociológus kutatásai is gyakran rámutatnak. A kelet-közép-európai történelem traumái – legyen szó a kommunista diktatúrák évtizedeiről, a határok változásáról vagy a délszláv háború sebeit hordozó mindennapokról – sokszor az áldozatszerepbe zárják a közösségeket.
Német László rámutatott: a szenvedéstörténet önmagában nem kelet-európai sajátosság – a Fülöp-szigeteken vagy Lengyelországban is mélyen gyökerezik a „nagypénteki lelkiség”. A döntő különbség a hozzáállásban rejlik: megrekedünk a régi sebek kapargatásában és az ellenségképek gyártásában, vagy képesek vagyunk a jövő felé fordulni? Példaként a második világháború utáni francia–német megbékélést említette, ahol a keresztény politikusok és vezetők képesek voltak kezet nyújtani egymásnak, és egy működő, közös jövőt felépíteni.
Csiszár Klára felhívta a figyelmet arra, hogy az áldozati mentalitásból való kilépéshez elengedhetetlen az önreflexió és a felelősségvállalás: hogyan tud a múltbéli sebzettségből teremtő erő, kreativitás és irgalom válni? Amíg bűnbakokat keresünk, addig elszalasztjuk a megújulás jelen idejű pillanatát, a kairoszt.
Nem papírok, hanem kapcsolatok: a szinodalitás lényege
De hogyan érhető el mindez a gyakorlatban? A szinodális folyamat – amely Prágától Linzen át a legutóbbi puchbergi szimpóziumig formálódik – pontosan ezt a tanulási utat jelenti.
A valódi egyházi megújulás nem íróasztal mellett született záródokumentumokban érhető tetten, hanem abban, amit a német teológia Beziehungsarbeit-nak, azaz kapcsolati munkának nevez. Amikor egy kerekasztalnál nem „a német egyház” vagy „a kelet-európai egyház” elvont fogalmai ütköznek, hanem konkrét emberek – bíborosok, püspökök, teológusok, szerzetesek, családos világi hívek – ülnek egymással szemben, és egymás szemébe nézve hallgatják meg a másik félelmeit, örömeit és tapasztalatait.
Puchbergben ennek konkrét módszertana is volt: kilépve a nyelvi dominanciák kényelméből, a résztvevők a második, tanult nyelvükön vitáztak, hogy senki se érezhesse magát hatalmi pozícióban az anyanyelve révén. Ez az odafigyelés és türelem a polarizált, véleménybuborékokra szakadt társadalmunk számára is hiteles békeprojektet kínál.
Európa helye a világegyházban: a dominanciától az alázatig
A II. Vatikáni Zsinat idején a világ katolikusainak mintegy 70 százaléka még a globális Északon élt; ma ez az arány megfordult, és a 70 százalék a dinamikusan növekvő globális Délen (Afrikában, Latin-Amerikában, Ázsiában) található.
Ebben az új helyzetben Európa már nem léphet fel tanítómesterként vagy kizárólagos viszonyítási pontként. Hivatása és feladata ma sokkal inkább az alázatos partnerség: a teológiai felkészültség, az intézményi tapasztalat, az oktatási és szociális háttér felajánlása – anélkül, hogy bármit ráerőltetne más kultúrákra. Ugyanakkor Közép-Kelet-Európának is megvan a maga sajátos, pótolhatatlan kincse: a diktatúrák alatt hűségesen kitartó, ismert és névtelen vértanúk generációinak tanúságtétele.
A végső konklúzió egyértelmű: az egyház akkor lesz vonzó a mai fiatalok és a keresők számára, ha a panaszkodó, múltba révedő és keserű arckifejezés helyett képes megmutatni a Krisztus-követés dinamikus, mosolygós, a szekuláris világban is a rejtőzködő Isten irgalmát kereső arcát.