„Kapcsolati megtérésre van szükség, hogy a párbeszéd egyházává váljunk” – interjú Csiszár Klára teológussal
Milyen örökséget hagyott hátra a tavasszal elhunyt Ferenc pápa? Mennyiben fogja folytatni elődje irányvonalát XIV. Leó? Mi lesz a szinodalitás sorsa, hogyan lehet minél többeket bevonni az egyház életébe, akár az egyes döntésekbe, például a püspöki kinevezések folyamatába? Csiszár Klára teológus, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese és Teológia Karának dékánja 2023-ban és 2024-ben is részt vett a szinodalitásról tartott szinóduson a Vatikánban. Gégény István interjúja az Egyházfórum 2025/2. számában jelent meg.
– Ferenc pápa életrajzírója, Austen Ivereigh a szinodalitásról szóló szinódus hatásáról szólva úgy fogalmazott, hogy az egyház megváltozott. Ez a változás nyilván nem egyetlen pillanat műve volt: az elmúlt 12 év pápai szolgálata tele volt újításokkal, bátor lépésekkel. Miként tekinthetünk vissza erre az időszakra?
– Teológiai értelemben nem újdonságokról beszélhetünk, sokkal inkább a II. Vatikáni Zsinat recepciója, helyenként továbbgondolása valósult meg: kézzelfoghatóvá vált a zsinat tanítása, mégpedig mindenki számára, az összes helyi egyházban. Úgy gondolom, ez az, ami a leginkább megmozgatta a világegyházat Ferenc pápasága idején. Mindennek van egy teológiai háttere, amit ő hozott magával Dél-Amerikából; olyasmi, amire mi hosszú ideje felnéztünk Európában, nem csupán az elmúlt 12 évben. A dél-amerikai egyházat olyan beszélgetős és a szó szoros értelemben vett lelkes egyháznak láttuk, ahol a hívek szívesen vesznek részt az egyház életében, nélkülözhetetlen szerepet vállalnak az alakításában.
Kifejezetten a szegények egyházát véltük felfedezni; olyan szolidáris közösséget, ahol teológia és spiritualitás kéz a kézben jár.
Ez egyfajta mezítlábas teológia, a nép teológiája. Ferenc pápa ezt hozta magával, ahol a valós élet nagyon fontos kritérium, amikor egyházalakításról beszélünk. Nyilván ez a fajta teológia a II. Vatikáni Zsinat tanításának dél-amerikai recepciója volt, ami aztán most szépen lassan az egész világegyházban továbbterjed.
– Ha tehát mindenképp valamiféle reformot kellene Ferenc pápa nevéhez kapcsolni, az nem feltétlenül egy jelentősebb fordulat, hanem annak komolyabban vétele, gyakorlatba ültetése, amit 1962–65 között a katolikus egyház elhatározott?
– Így van. Amit Ferenc pápa újításként hozott, az a módszer, amellyel elkezdett minden hívőt bevonni az egyház közös formálásába. Nem Rómából akarta megmondani, hogy kinek mi a dolga a helyi egyházában, hanem elsősorban kérdéseket tett fel, és azt mondta, hogy ezeket a saját kontextusotokhoz igazodva válaszoljátok meg. Ne egyedül keressétek a válaszokat, hanem közösen dolgozzatok rajtuk! A szinodalitásról szóló szinódussal is ezt a kultúrát szerette volna elterjeszteni, illetve legalább megízleltetni Isten népével.
A szinodalitásnak ekkleziológiai valósága van, melynek alapdallama, mondhatni, Isten népének teológiája
– ez az egyetemi oktatásban már jelen volt eddig is, minden lelkipásztor tanult róla, ám a gyakorlati következmények végiggondolása, valamint a megvalósítás eddig nem kapott mindenhol kellő hangsúlyt az egyház valós katolikus sokféleségében.
(…)
– Ferenc pápa pontifikátusának második felét egyértelműen meghatározta a szinodális folyamat, amelynek egyik központi felismerése, hogy a jövő egyházának mindenképp regionalitásban szükséges gondolkodnia. Nem ugyanazok a kihívások Óceánia térségében, mint Észak-Amerikában, az európai egyházi helyzet nem azonos az ázsiai vagy az afrikai állapotokkal. A katolikus egyház útja tehát a sokszínűség tiszteletben tartása?
– Ismét a II. Vatikáni Zsinatról beszélünk. A zsinat ekkleziológiája a lokális és az egyetemes egyház kölcsönösségére hívja fel a figyelmet, hiszen miközben a helyi egyházban úgymond a világegyház valósul meg, a világegyház sem képzelhető el a helyi egyházak sokszínűsége nélkül. És igen, ennek a valósága vált megtapasztalhatóvá a 2021 óta tartó szinodális megújulási folyamatban, mégpedig nagyon is kézzelfoghatóan. Kiderült, hogy hiába vélünk tudni egymásról, hiába vannak elméleti ismereteink arról, hogy milyen kihívásokkal küszködik Óceánia, Dél-Amerika, Ázsia különböző részei, Kelet-, Nyugat-, Dél- és Észak-Európa, eddig nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor a különböző kontextusok képviselői – püspökök és nem püspökök – leültek beszélgetni, és őszintén megosztották a konkrét tapasztalataikat. Alig fordult elő, hogy beszámoltak volna egymásnak a kihívásaikról, a válaszkereséseikről úgy, hogy közben odafigyelnek egymásra, meghallgatják egymást anélkül, hogy elvitatnák a másik katolicitását. Mert bizony ilyesmi is előfordult a szinodális folyamat megkezdése előtt. (…)
– A legutóbbi püspöki szinódus annyiban mindenképp újítást hozott, hogy laikusok és nők is részt vehettek a tanácskozásokon, ráadásul a pápa az egész világegyházat meghívta a részvételre, minden hívő lehetőséget kapott, hogy hozzászóljon a témákhoz. Mennyire volt megtapasztalható a szinodális ülésszakok során az eddigi, püspöki fókuszú megközelítés helyett a „mindenki” koncepciója?
– Volt egy pillanat, ami valódi változást jelentett: amikor az előítéleteket sikerült levetkőzni, hogy nem azért vagyunk ott a szinóduson, mert a pápának van egy nagyszerű terve, és ezt akarja úgymond mindenki torkán lenyomni, hanem tényleg arra hív, hogy beszélgessünk, és próbáljuk meg egyrészt közösen felfedezni az idők jeleit, másrészt találjuk meg a válaszainkat ezekre a dilemmákra, közösen, az evangélium fényében megmártózva, szeretettel teljes közegben. (…) A szinodális folyamat egyik lényegi feladata, hogy az egyház teret adjon ennek a részvételnek.
Ezt tanulja most a katolikus egyház, hogy megfelelő tereket nyisson a részvételre, hogy ne csak Rómában legyen megtapasztalható a szinodalitás, hanem minden helyi egyházban.
– Ez a tanulási folyamat új szakaszba lépett azáltal, hogy a kezdeményező már nincs közöttünk, ugyanakkor XIV. Leó pápa egyértelművé tette, hogy az ő vezetésével tovább fog haladni a katolikus egyház a szinodalitás útján. Milyen kihívások, tennivalók jellemzik a szinodális megújulást?
– Nyitási folyamat zajlik, a párbeszédes egyházi kultúra elsajátítása jelenti a legfőbb feladatot, egyben kihívást. Ez nyilvánvalóan különböző tempóban, különféle tapasztalatok alapján fog megvalósulni a világegyház különböző részein. Vannak olyan kontinensek, amelyek jóval előrébb tartanak már a szinodalitás begyakorlásában, mások kullognak, különösen Európa. És persze meg kell változniuk a kapcsolatoknak – ahogy a szinódus záródokumentuma fogalmaz: megtérésre van szükség a kapcsolatokban –, hogy a püspök miként tekint a hívekre, a hívek miként tekintenek a püspökre, a papokra, milyen teológia alapján képzeljük el a különféle szolgálatokat az egyházban. Kapcsolati megtérésre van szükség ahhoz, hogy tényleg a párbeszéd egyházává váljunk, melyben a Ferenc pápa által képviselt irgalmasság kultúrája érvényesül.
(…)
– Egyelőre nem tudhatjuk, milyen döntéseket fog hozni Leó pápa, az viszont megemlíthető, hogy amikor a Püspöki Dikasztérium prefektusaként részt vett a szinodalitásról szóló szinóduson, nyilvánosan elmondta, hogy lehetőségként felmerült a jövőbeni püspökök kiválasztásának megújítása. Úgy látta akkor, hogy ezt az eljárást szinodálisabbá lehetne tenni, bármit jelentsen is az. Most, hogy már ő a pápa, ha valóban változtatni szeretne, adott a lehetősége. Várható e téren belátható időn belül változás?
– Feltételezhetően igen. Annál is inkább, mivel tudjuk, hogy tíz szinodális munkacsoport foglalkozik továbbra is azokkal a témákkal, amelyeket Ferenc pápa 2024 márciusában meghatározott, és ezek egyike a szinodális egyházon belüli püspöki szolgálattal foglalkozik. Ennek a csoportnak bíborosként Robert Francis Prevost is a tagja volt. Meglátjuk, hogy átadja-e ezt a feladatot valaki másnak, ami nyilván attól is függ, hogy kit fog kinevezni a Püspöki Dikasztérium prefektusává. Az mindenképpen elmondható, hogy kritikusan tekint a püspökkiválasztás jelenlegi módszerére, s szerinte sok dolgon
kellene javítani, különösen is ami Isten hívő népének részvételét jelenti. Isten hívő népének megkérdezése egyébként eddig is benne volt ebben a folyamatban, csak az egész eljárás titkos, a végén pedig megismerünk valakit, aki igent mondott a felkérésre. Az új pápa a Püspöki Dikasztérium vezetőjeként megtapasztalta, hogy egyre kevesebben hajlandók ezt a szolgálatot elfogadni. Amikor átlagosan tíz püspöki felkérésből körülbelül hatan nemet mondanak, az óriási felkiáltójel – itt tenni kell valamit. Úgy gondolom, akár a konklávé tapasztalata is inspiráló lehet az új püspökök kiválasztása kapcsán. Mert mit látunk? A leendő püspökök esetén mindig konkrét nevekről beszélünk: nevek mennek Rómába, nevek jönnek Rómából, miközben egyre szűkül a kör.
A mostani konklávénak az volt a nagyszerű üzenete, hogy előbb a következő pontifikátus profilját igyekeztek meghatározni, arra alapozva, hogy a bíborosok milyen kihívásokat ismertek fel, milyen személyiségre volna szükség.
Nem rögtön a nevekkel kezdték. Talán a püspöki szolgálat esetében is működhetne hasonlóan, hogy nem a nevekkel indítunk. Most a püspököknek három nevet kell időszakonként javasolnia, azokat a neveket lekérdezik, szűkítik a listát, majd születik egy döntés. Mi lenne, ha előbb profilról, személyiségről beszélnénk, és aztán keresnénk ehhez illeszkedő neveket? Ez a mostani eljáráshoz képest fordított logika lenne, illeszkedne a konklávé módszertanához, és nyilván szélesebb részvételt feltételezne.
