„Pontifex austriacus” – a leköszönő Christoph Schönborn bíborost méltatta az osztrák elnök

A vallás, a társadalom és a politika hídépítőjeként méltatta szombaton Christoph Schönborn bíborost Alexander Van der Bellen osztrák szövetségi elnök. A nyugdíjba vonuló bécsi érsekért tartottak hálaadó szentmisét a bécsi Stephansdomban, ahol az államfő a hamarosan 80 éves főpapot „Pontifex austriacus”-ként jellemezte. 

Schönborn mintegy harmincéves bécsi érseki tevékenysége „lenyűgöző időszak” volt – mondta a szövetségi elnök, és kiemelte az állam és az egyház közötti jó kapcsolatot. „Bárhol szükség volt rá, mindig a gyengék, a kirekesztettek és a hátrányos helyzetűek oldalán állt. Nem mindig a politikai hatalmasok örömére” – tette hozzá Van der Bellen.

„Az ön hivatalba lépése bizonyára nem volt egyszerű” – emlékeztetett az államfő az 1995-ös évre és a „Groer-ügyre”, amely akkoriban súlyosan megterhelte az egyházat és a társadalmat. Schönborn 1996-ban, bécsi érsekként létrehozta a bécsi érsekség ombudsmani irodáját az egyházban elkövetett szexuális visszaélések áldozatai számára, és később, 2010-ben kezdeményezte a Független Áldozatvédelmi Bizottságot, ezzel „világszerte úttörő munkát végzett az egyházon belül”. Van der Bellen összegzésként így fogalmazott: „Az ön munkássága révén végül sikerült az egyház hajóját a viharos vizekről nyugodtabb vizekre kormányozni.”

Az államfő külön megemlítette Schönborn ökumenikus és vallásközi párbeszédet elősegítő kezdeményezéseit, és emlékeztetett a bécsi bíboros 2001-es iráni látogatására, valamint az Osztrák Püspöki Konferencia 2007-es teljes ülésére Izraelben, Schönborn elnöklete alatt.

„Bíborosként töltött időszakának lelkipásztori csúcspontjai közé tartozott a két pápalátogatás: 1998-ban II. János Pál, 2007-ben pedig XVI. Benedek látogatása” – folytatta a szövetségi elnök. Az államfő felidézte a 2004-es közép-európai katolikus napokat Mariazellben, mely kifejezte az „Európai Unió keleti bővítésével megvalósult egyesült Európa” és a vasfüggöny végleges lebontása feletti örömöt. Az akkori EU-bizottsági elnök, Romano Prodi, valamint az érintett országok államelnökeinek jelenléte hangsúlyozta ezt a politikai üzenetet.

Schönborn bíboros mindig kiállt a peremre szorult emberek mellett. „Az evangéliumi értékeknek megfelelően: együttérzés, felebaráti szeretet, a szegények gondozása, a szükséget szenvedők iránti odafigyelés” – mondta a szövetségi elnök, emlékeztetve, hogy a bécsi érsek maga is befogadott menekülteket, és többször támogatott menedékkérőket. „És 2017-ben egy mise keretében itt, a dómban az AIDS-áldozatokra emlékezett, és szenvedélyes védőbeszédet tartott a HIV/AIDS-es emberek megbélyegzése ellen.”

„Bármikor, amikor önt hallgatjuk, érezhető: ön a hit embere” – jelentette ki az államfő, majd így folytatta: „Nagy kommunikátorként örömmel adja tovább hitét.”

 

* * *

Christoph Schönborn bíboros prédikációja a hálaadó szentmisén 2025. január 18-án a bécsi Stephansdomban

Tisztelt Köztársasági Elnök! Még egyszer minden jót, sok sikert és sok áldást a születésnapja alkalmából!

Szeretettel köszöntöm mindazokat is, akik személyesen vagy a médián keresztül velünk ünnepelnek. Meg vagyok hatódva és alig tudom elhinni, hogy ilyen sokan csatlakoztak hozzám, hogy együtt megköszönjük a közel 30 éves bécsi érseki szolgálatomat. Köszönöm a jóindulatot, amit ezáltal felém tanúsítanak. A magam részéről ma csak egy nagyon-nagyon nagy köszönetet tudok mondani mindazon sok-sok embernek, akikkel az évek során együtt dolgozhattam, mindazoknak, akikkel találkozhattam, és akikkel olyan sok dolog összeköt. A jó és élő együttműködés nélkül soha nem tudtam volna ellátni a szolgálatomat, aktívan gyakorolni a hivatalomat, amelytől most hamarosan elköszönök.
Búcsú! Ma különösen fájdalmasnak érzem az ellentétet az örömteli hálaadó ünnep és a nagy búcsú között, amelyet hazánkban oly sokan vesznek az egyháztól, többnyire csendben – csak 2023-ban 85 ezren! Ezért felteszem magamnak a kérdést: Hogyan néz ki három évtizedes szolgálatom őszinte értékelése? Amilyen gyorsan zsugorodik hazánkban a katolikus egyház, olyan gyorsan növekszik a vallási hovatartozás nélküliek száma. Más vallási közösségek gyarapodnak, például az iszlám vagy a kelet-európai és közel-keleti bevándorló keresztényeké. Elég érdekes a lakossága kétharmadának kijelentése is: azt szeretnék, ha Ausztria keresztény ország maradna. Hogyan kellene ennek az egésznek megférnie egymás mellett? Merre tart az utazás? Ausztria, sőt egész Európa búcsút mond a kereszténységnek? Marad belőle egy bizonyos népi hagyomány? Vajon a Katedrálisok Európája egy nagy szabadtéri múzeummá válik a világ minden tájáról érkező turisták számára? A Szent István-székesegyház Ausztria leglátogatottabb műemléke. Ez mit jelent? Mit jelent az, hogy itt, a Szent István-székesegyházban ünnepelünk? Mit jelent az, hogy egész Ausztria, ennek az országnak a lakossága a háború után – az általános szegénység ellenére – olyan rövid idő alatt, majdnem olyan gyorsan újjáépítette a székesegyházat, mint ahogy a szekularizált Franciaország újjáépítette a Notre Dame-ját, amelyet súlyosan érintett a tűzvész? Milyen reményről és életerőről árulkodik ez? Erre a kérdésre két lépésben szeretnék választ adni: először is egy hálás pillantást vetve hazánkra, Ausztriára. Második lépésben a remény mélyebb forrásait szeretném megvizsgálni. Különösen a Biblia szavaiban találom ezt, amelyeket most hallottunk.

Először is szeretnék köszönetet mondani Ausztriának, és kifejezni reményemet, hogy együtt maradunk a helyes úton. Sok mindenért hálás lehetek Ausztriának! Két területet emelik ki: a menekülteket és a vallási békét. Kisgyerekként, menekültként érkeztem Ausztriába 1945 őszén. Ausztria az otthonom lett, amiért hálás vagyok. Hálával látom, hogy az emberek – mint én akkor – biztonságot, munkát és gyakran új életet találnak itt. Idegenként jönnek, és itt otthonra találnak. Osztrákok lesznek. Nyelvüket, kultúrájukat és vallásukat hozzák magukkal. Gazdagítják hazánkat, igaz, nem feszültségmentesen, és formálják jövőnket. Ha józan pillantást vetünk Ausztria és Európa demográfiai helyzetére, akkor be kell látnunk, hogy a jövőben sem lesz ez másként.
A lakosok és az újonnan érkezők közötti együttélés sikere kulcsfontosságú a jövőnk szempontjából. A migráció drámai formája, a menekültáradat számtalan ember életét meghatározza. Ausztria sem lesz kivétel a jövőben. Legyünk hálásak, hogy békében élhetünk. Ez nem magától értetődő. A menekültek iránti szív az emberiességhez tartozik. Ez a mi sorsunkká is válhat. Hálás vagyok, hogy Ausztriában ilyen jó együttélés van a vallások között. Ez sem magától értetődő. Ez a kölcsönös tisztelet és megbecsülés iránti állandó erőfeszítések gyümölcse. Valamint ez a rendkívül jó vallási törvényhozás eredménye is. Ez Európában szinte egyedülálló! Az évek során szorgalmaztam valamennyi elismert egyház és vallási közösség hitoktatóinak közös képzését. Ez meglepően jól működik. Miért fontos ez? Mert túl keveset tudunk egymásról – mások vallásáról és sajnos a saját vallásunkról is. Közeledünk a széles körben elterjedt vallási analfabetizmushoz. A szülők gyakran alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek alapvető ismeretekkel arról a hitről, amely nemzedékeket formált hazánkban. Hogyan tanuljanak a gyerekek a hitről? Merre tart az utazás?

Ezzel eljutottam prédikációm második részéhez: a remény mély forrásainak kereséséhez! Az ORF a Bécsi Egyetem teológiai karával közösen készített a közelmúltban egy tanulmányt a vallásról Ausztriában – ezúton szeretném kifejezni köszönetemet az ORF-nek a közvetítésért és az európai viszonylatban kiváló vallási tudósításáért, hűen a törvényhozótól kapott közszolgálati megbízatásához –, melynek eredményei számomra meglepőek és örömteliek voltak: új, erősebb érdeklődés figyelhető meg a vallás iránt a fiatalabb generáció körében! Ez nem teljesen meglepő, ha komolyan vesszük, hogy minden ember szívében ott él az élet értelmének keresése és a beteljesülés iránti vágy.

A vallás és a hit, mint személyes út felfedezése mindig lehetséges, különösen a mi világunkban, amely látszólag távol áll a hittől.

Mivel magyarázható, hogy a szekularizált Franciaországban tavaly húsvétkor 13 000 fiatal felnőtt jelentkezett a keresztségre? Bármilyen sajnálatos is, a vallási analfabetizmus egyben alkalom is lehet az értelem új keresésére és a hit felfedezésére.
A mai evangélium egy ilyen élményről beszél. Jézus látja Lévit, Alfeusz fiát, amint az adóhivatalnál ül, és megszólítja. „Akkor Lévi felkelt, és követte őt.” Amikor megkérdezik, mi lesz ezután az egyházzal, szeretem elmesélni ezt a történetet. Mert ez így megy a mai napig. Ez így lesz a jövőben is. Az élet kellős közepén az emberek egyfajta „Kövess engem”-et tapasztalnak meg. Nekem is így volt ez a gimnázium első évében, ez határozta meg az életemet. Még mindig van ez a hívás. Ez az a kimeríthetetlen forrás, amelyből a hit minden generációban újnak és frissnek bizonyul. Különben már rég kihalt volna, hagyományai és intézményei miatt megdermedve, megfulladva és halálra fagyva. Az, hogy mindig újra és újra friss és eleven, annak köszönhető, aki ma is továbbmegy, és így beszél a Léviekhez, a Christophokhoz és sok másokhoz: „Kövess engem.”
A második dolog is mindig folytatódik, és újra megtörténik. Jézus egy közösségbe vezette Lévit: tanítványai közé! „Sokan követték őt” – számol be Márk. A mai napig sokan vannak. És ők is annyira különbözőek, mint az elsők, akik közösséggé váltak. A tizenkét apostol minden volt, csak nem egy homogén csoport. Radikálisan különböző, sőt ellenséges zsidó csoportokból származtak, és egy közösséggé váltak. Tudatos egyházi életem 70 éve alatt Ausztriában, a mi Bécsi Főegyházmegyénkben is széles egyházi skálát tapasztaltam, gyakran nagy különbségek izgalmas, sokszor feszült egymás mellett élését. Az egyházat – talán másokkal ellentétben – tágasnak éltem meg. Jézus „barátoknak” nevezte tanítványait (János 15,15), így barátokká váltak egymás között. Így volt szerencsém megtapasztalni és megszeretni az egyházat – minden konfliktus ellenére és azokon keresztül is.
A harmadik dolgot a vámszedő Lévi evangéliuma mutatja: Jézus nem moralizált. Először akár Lévit is leszidhatta volna, és elmondhatta volna neki, milyen szörnyen erkölcstelen a gyűlölt vámszedő munkája. Ehelyett vele és kollégáival ünnepelt: „Hogyan étkezhet vámszedőkkel és bűnösökkel?” – a farizeusok felháborodnak. Jézus válasza a mai napig döntő különbséget tesz a moralizálás és a gyógyítás között: „Nem azért jöttem, hogy igazakat hívjak, hanem bűnösöket.” Barátom, Peter Turrini egyik színművében azt mondja egy pap: „A bűnt újra meg kell nevezni, és a kegyelemért újra könyörögni kell.” A bűnöket meg kell nevezni! Néha felháborítóak a bűnök: embercsempészet, különböző erőszakokkal kapcsolatos visszaélések, környezetrombolás, korrupció, kizsákmányolás, ártatlanok megölése.

Jézus bűnösnek nevezi Lévit, de nem ítéli el: „Én sem ítéllek el!” – mondja a házasságtörőnek! Valószínűleg a remény legmélyebb forrása, ha elítélés vagy ítélkezés nélkül meg tudjuk nevezni a bűnt. Valószínűleg ez az, ami a legmélyebben megváltoztatja, megtéríti és újjávarázsolja az életet.

Merre tart az utazás? Mi vár ránk? Mi lesz ezután az egyházzal? Vagy Isten már haszontalan, ahogy ez legutóbb egy vitakör címe volt? Miért vagyok még mindig „javíthatatlanul” bizakodó 30 év érseki hivatal után? Először is természetesen azért, mert megtapasztaltam és tapasztalom, hogy – ahogyan az olvasmány is mondta – Isten igéje él: „Egyetlen teremtmény sincs elrejtve előtte, hanem mindenki meztelenül áll annak szeme előtt, aki felé elszámolással tartozunk.” Nem tudok és nem is kell elbújnom Isten és az ő szava elől. Felelősséggel tartozom Istennek a szolgálatomért. Előtte vannak hibáim, bűneim, amelyeket Ő ismer, de erőfeszítéseim is. De nem kell félnem Istentől: „Van nekünk Jézus, a Főpap, aki együtt tud érezni gyengeségeinkkel.”

Az együttérzés az, ami emberivé tesz egy társadalmat.

A könyörtelenség megmérgezi a társadalmat és önmagunkat. Szeretem André Heller szavait, aki az együttérzésről beszélt mint a „világ anyanyelvéről”. Minden embert megért. Nem kell megtanulni. Bizalmat és bizakodást ajándékoz. Tudatosítja bennünk, hogy egy emberi család vagyunk, mindannyian függünk egymástól, szükségünk van egymásra: ne hagyjuk magunkat megosztani, minden nézeteltérésünk és konfliktusunk ellenére sem. Jézus nagyon egyszerűen mondja: „Szeressétek egymást!”

Mindenkinek köszönöm a kedvességét, amit irántam tanúsított. Legnagyobb vágyam, hogy a kölcsönös jóakarat soha ne vesszen el, még akkor sem, ha konfliktusaink vannak egymással. Amikor az olaszok egymás iránt kifejezik szeretetüket, azt mondják: „Ti voglio bene!” – „Jó akarok lenni hozzád!” Jóakaratot ajándékozni egymásnak…

Testvérek! Ha igaz, hogy Isten szeretet, akkor ő csak jóindulat, határtalan jóindulat lehet. De akkor megkérdezik Önök tőlem – és én is megkérdezem magamtól: Miért van annyi nyomorúság, szenvedés és gyűlölet a világon? Hol van Isten? Ő abban a jóakaratban van, amit egymásnak adunk! Ti voglio bene! Ámen.

 

Forrás: Kathpress