Stefan Oster: A meghallgatás a másik ember szeretetének a kezdete

A német püspök aktívan jelen van a közösségi médiában, saját környezetében nem érzékel nagy távolságot a klérus és a laikusok között, de úgy véli, a bűnbocsánat szentsége válságban van. Fontosnak tartja a hívők képzését, valamint annak biztosítását, hogy az Egyházban hozott döntések valóban a Szentlélek együttműködésével és az érintett katolikusok részvételével történjenek.

– Élénk él bennem egy kép a püspöki szinódus utolsó munkanapjának reggeléről, amikor a résztvevők folyamatosan érkeztek a záró tanácskozásra – püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők, laikus hívek –, sokan közülük hátizsákot viseltek. Egy igazán sokszínű Egyház képviselői gyűltek össze. A szinódus végén mi van az Ön „hátizsákjában”, mit visz haza a Passaui Egyházmegyébe?
– A záródokumentumot viszem haza, amelyről a Szentatya bejelentette, hogy a pápai tanítóhivatal részévé válik. Korábban az volt a szokás, hogy a pápa megkapta a szinódus záródokumentumát, majd kiadott egy szinódus utáni buzdítást. Ez most nem így történt, amin nagyon meglepődtem. Összességében elégedett vagyok a dokumentum szövegével, különösen azért, mert sokat beszél a szinodalitás spirituális dimenziójáról is. Ha valaki megnézi a fejezetcímeket, az első négy fő rész a megtérésről szól: megtérés a Szentlélek által, megtérés a kapcsolatainkban, megtérés a folyamatokban, megtérés a kötelékekben. Mit jelent ez? Lehet pusztán teológiai kifejezésként értelmezni, de akár komolyan is lehet venni: arról van szó, hogy

a Szentlélek által változunk meg. Ez egy folyamat, amely részben egyéni, részben csoportos, és az egész egyház életében folyamatosan történik.

A záródokumentum ereje, ugyanakkor gyengesége is, hogy míg sokan világos iránymutatásokat, egyértelmű szabályokat vártak arra vonatkozóan, hogy mit kell most tenni, ez nem ennyire előíró jellegű szöveg. A záródokumentum bátorító tanácsokat és javaslatokat nyújt, arra buzdítva bennünket, hogy lépjünk ki a megszokott helyzeteinkből, és legyünk misszionárius tanítványok. Ugyanakkor nagyon optimista víziót nyújt. Ha megkérdeznék a híveket saját országában, hogy misszionárius tanítványok-e, sokan talán nem értenék, mit jelent ez, miközben a dokumentum ezt a keresztény élet legtermészetesebb dolgaként feltételezi. Pedig tudjuk, hogy a valóságban ez nem a legtermészetesebb dolog.

Emellett egy tapasztalatot is viszek magammal – azzal a csodálatos tapasztalattal térek haza, hogy barátságokat kötöttem sok emberrel, köztük olyanokkal is, akikkel bizonyos pontokon nem értünk egyet. Ez Ferenc pápa víziója is: hogy harmóniában haladjunk együtt, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenben egyetértünk. De van egy közös evangéliumunk, és ki kell mennünk a világba, hogy az evangéliumi öröm misszionáriusai legyünk. Ezt viszem magammal, és nagyon jó hangulatban térek haza, hogy megosszam az emberekkel ezt a tapasztalatot, és megpróbáljam a „Szentlélekben való beszélgetés” módszerét alkalmazni a szolgálatom különböző szintjein. A szinodalitás nagyköveteinek kell lennünk.

A szinódus során felmerült legkomolyabb kérdéseket – például a nők szentségi szolgálata – a szinodális tanulmányi csoportok fogják tovább tárgyalni, amelyek folytatják a munkát. Majd meglátjuk, mi történik, mert néhány teológiai, erkölcsi vagy dogmatikai kérdésben intenzív viták és nézeteltérések voltak.

– Ön püspök, én pedig laikus vagyok. Mindketten ugyanazt az egyházat szolgáljuk, szeretnénk építeni, megújítani. A szinódus kezdete előtt úgy tűnt számomra, mintha láthatatlan szakadék húzódna a klérus és a laikusok között. Mi, hívek gyakran arra vártunk, hogy megmondják nekünk, merre menjünk. Eközben néha azt éreztük, hogy Isten népének másodrendű tagjai vagyunk. Önök, a klérus tagjai talán úgy érezték, hogy teljes erőbedobással dolgoznak, míg a hívek csak várnak várnak… Az a reményem, hogy a most lezárult szinódusnak köszönhetően talán közelebb kerülhet egymáshoz ez a két csoport. Mit gondol erről?
– A kérdés az Ön nézőpontjából érthetőnek tűnik, de nekem nincs olyan érzésem, hogy nagy szakadék lenne köztem és egy laikus között – legalábbis a német egyházban, a saját helyzetünkben. Már most is sok tanácsadó testület és bizottság működik minden egyházmegyében és plébánián, saját egyházmegyémben pedig a klérus és a laikusok elég közel állnak egymáshoz. De továbbra is fennáll a kérdés: hogyan tudunk együtt járni ugyanazon az úton, a Szentlélek vezetésével? Ez egy új kihívás. Általában magától értetődőnek vesszük, hogy mindannyian hasonló dolgokban hiszünk, de fel kell ismernünk, hogy keresztényként mindannyiunknak együtt kell haladnunk a Szentlélek vezetése alatt az Egyház életének minden pillanatában. Meggyőződésem, hogy ez Ferenc pápa víziója.

Legutóbbi, Jézus szívéről szóló enciklikáját éppen néhány nappal a szinódus vége előtt tették közzé. Mind a záródokumentum, mind az enciklika sajátos örökség, amelyet a pápa ránk hagy. Mindkettő írás egy spirituális hozzáállásról szól – arról, hogy a Lélekben haladjunk együtt. Ha ezt sikerülne megvalósítanunk közösségeinkben és plébániáinkon, az nagy változást jelentene. Németországban néha az az érzésem, hogy a bizottságaink és a tanácsadó testületeink megfáradtak. De mind a záródokumentum, mind az új enciklika arról a lelkesedésről és tűzről beszél, amely a Lélekben való együtthaladásból fakad. Micsoda gyönyörű vízió!

A szinóduson a döntések előkészítésének folyamatáról és magáról a döntések meghozataláról is beszéltünk. Itt

fontos különbséget tenni a döntési irány megtalálásának folyamata – amely sok ember részvételét magában foglalja – és maga a döntéshozatal között, amely az illetékes elöljáró feladata.

Ez a megkülönböztetés a záródokumentumban világosabban ki van fejtve, mint a munkadokumentumban. Egy bibliai példát is találunk erre az Apostolok cselekedeteiben. Az első zsinat a következő kérdést vitatta meg: milyen előfeltételei vannak annak, hogy valaki Krisztus követőjévé váljon? El kell fogadnia a zsidó törvényt, például a körülmetélést? Nyilvánvalóan nagy vita volt erről akkoriban, majd Péter azt mondja, hogy a Szentlélek már döntött. Végül mindannyian írtak egy levelet, amelyben ezt mondják: „A Szentlélek és mi elhatároztuk.” Ez a módszer erős üzenetet hordoz.

Egy ilyen döntés nem pusztán az elménkből fakad, hanem a Lélektől származik, aki kinyilatkoztatja magát egy őszinte párbeszédben, amikor egymásra és a Lélekre figyelünk. Az Ő segítségével találhatjuk meg az igazságot, az irányt, amerre haladhatunk. Nem mi magunk hozzuk létre ezt a döntést, hanem meghallgatás által találjuk meg, egymást és Istent hallgatva, így az Ő segítségével egységre juthatunk. És ugyanebben a Lélekben járva teljesíti be Péter a mint tekintély a szerepét, így hozza meg a döntést a folyamat végén. Ez az egyházi döntéshozatal ideális formája. Egységre juthatunk, amikor megtaláljuk közös utunkat egymás meghallgatásával, az idők jeleinek megkülönböztetésével, a Szentlélek és Isten Igéjének meghallgatásával. Ugyanakkor ez az ideális forma feltételez egy jó, bizalommal teli kapcsolatot a párbeszédbe bekapcsolódó emberek és a döntéshozók között. A valóság mindig kicsit eltér az ideáltól, de

remélhetőleg azáltal, hogy felismerjük, ugyanaz a Lélek vezet minket, valóban együtt fogunk járni, és megosztjuk a közös örömünket. Optimistán tekintek a jövő egyházának működése felé.

– Az imént többször is használta a „meghallgatás” kifejezést. Nem tudom, hogy Németországban mi a helyzet, de gyakran azt érzem, hogy az egyházi vezetők inkább tanítanak, mint hogy jelen lennének mások számára. Az emberek gyakran nem válaszokat várnak, hanem azt, hogy meghallgassák vágyaikat, félelmeiket. Ezért volt számomra különösen szimpatikus, ahogy a szinódus szervezői aktívan kommunikáltak a sajtóval. Úgy gondolom, hogy ez bizalmat épített bennünk, így az emberek hitelesebben tájékozódhattak a szinódusról. Önről leginkább az jut eszembe, hogy püspökként igen aktív a közösségi médiában. Vannak, akik azt mondják, hogy egy püspöknek nem a YouTube felületén kellene szerepelnie, neki a templomban illene prédikálnia. Mit gondol a tanítás és a meghallgatás kapcsolatáról?
– Az egyik nagy kihívás, amellyel a Német Katolikus Egyház tagjai szembesülnek: vajon ugyanazt az evangéliumot hisszük? Természetesen együtt mondjuk az apostoli hitvallást a szentmisén… De vajon ugyanarra gondolunk-e, amikor az Atyaistenre, az Egyházra, vagy például az üdvösség valódi jelentésére gondolunk? Úgy érzékelem, hogy nem igazán beszélünk a hitünkről, egyszerűen feltételezzük, hogy minden katolikus ember többé-kevésbé ugyanazt hiszi. Valójában azonban ez nem így van. Úgy tűnik számomra, hogy az elmúlt évtizedekben sokan szem elől tévesztették a keresztény hit alapjait, vagy bizonytalanná váltak ezekkel kapcsolatban, esetleg teljesen el is felejtették őket.

Ezért vagyok meggyőződve arról, hogy konkrét lépéseket kell tennünk, ezért beszélünk a záródokumentumban is a képzés fontosságáról. Fel kell készülnünk arra, hogy szinodális, missziós egyházzá váljunk. Ugyanakkor mindig meg kell hallgatnunk másokat: meg kell hallgatnunk Isten népét, de azokat is, akik a perifériákon vannak – mindenkit. Végső soron az Ön és az én küldetésem ugyanaz: az evangélium hirdetése.

Egy másik nagy kérdés, hogy hogyan hozzuk összhangba ezt a küldetést a mindennapi élettel. Ez nem könnyű, mert például

az én országomban sok ember nem mer megszólalni, mert úgy érzi, nem alkalmas arra, hogy hitéről beszéljen. Ezenkívül Németországban a püspökök és az egyház egészére különösen nagy nyomás nehezedik a szexuális visszaélések miatt.

Ez egy olyan téma, amely sok figyelmet kap a médiában és a társadalomban, és sokan közülünk – papok és püspökök – nem igazán merünk a hit nyilvános tanúságtételéről beszélni, különösen amikor antropológiai kérdésekről, vagy a szexuális etika témáiról van szó.

Amit Németországban biztosan megtanultunk, az az, hogy nagy figyelmet kell fordítanunk a visszaélések áldozataira. Sokat tettünk a megelőzésben, beavatkozásokban, az igazság feltárásában, az áldozatok kísérésében és még sok másban. És mégis, még mindig van további teendő.

Ugyanakkor azt kérdezem magamtól: vajon tényleg meghallgatjuk-e a mai embereket, hogy úgy tudjuk közvetíteni a hitet, hogy megértsék? Szerintem az egyik legnagyobb hiányosság a katekézis területén van, különösen a felnőttek katekézisében. Amikor országomban a katekézisről gondolkodunk, általában csak gyerekekre vagy fiatalokra gondolunk. Aztán azt feltételezzük, hogy a hitoktatási tevékenységünk itt befejeződött. Pedig talán akkor kezdődik igazán: hogyan értem és élem meg a hitemet ma, felnőttként, egy többé-kevésbé posztkeresztény társadalomban? Véleményem szerint ezen a területen komoly hiányosságaink vannak.

– Magyarországon sok templomban van Lectio Divina.
– Ez egy közösségi bibliaolvasási módszer, ami fontos, de óriási válság van a hitismeretünk terén, például a gyónás szentségét illetően. Egy átlagos plébánián ez a szentség szinte eltűnt. A zarándokhelyek és néhány kolostor még mindig aktív gyónóhelynek számítanak, de a legtöbb templom és plébánia nem az. Szerintem ez egy nagyon fontos szentség, mert Krisztus eljövetele nagyon mélyen a bűnök megbocsátásáról és arról szól, hogy újra Isten gyermekei legyünk. Gyakran beszélgetek emberekkel.

Még azok a hívek is, akik 50 éve járnak templomba, gyakran bevallják, hogy utoljára elsőáldozásukkor vagy gyerekkorukban gyóntak. Azt mondják, hogy a pap furcsa volt, vagy kellemetlen kérdéseket tett fel, ezért felhagytak a gyónással.

Felmerül bennem: vajon hogyan lehetséges, hogy egy ilyen fontos szentségről alkotott gondolkodás és tapasztalat még mindig gyermeki szinten van – és hogy senki nem segített az illetőnek, hogy mélyebben megértse a lényeget? Meg vagyok győződve arról, hogy óriási szükség van a felnőttek hitképzésére.

A magam részéről a korszerű média eszközeinek köszönhetően jobban el tudom érni az embereket – ezáltal is próbálom szolgálni az evangélium hirdetését, valamint a katolikus tanítás felnőttek számára történő bemutatását, beleértve a gyónás szentségét és sok más témát.

– Van elég ideje és energiája arra, hogy ne csak üzeneteket osszon meg a közösségi médiában, hanem a reakciókra is figyeljen?
– Mindig próbálok időt szánni arra, hogy a reakciókat is meghallgassam. Néha személyesen válaszolok egy bejegyzésre, és tudom, hogy vannak emberek, akik bizonyos szintű megtérést éltek át az általam megosztott tartalom miatt. Ez csodálatos – és mégis úgy gondolom, hogy a személyes, szemtől szembeni párbeszéd továbbra is a legjobb módja az evangelizációnak.

– Mit üzenne azoknak, akiknek felkeltett az érdeklődését ez a püspöki szinódus, az egyházi megújulás folyamata? A szinodalitás furcsa szó, amely talán első hallásra nehezen érthető, talán nemcsak magyarul. Hogyan csatlakozhat ehhez a megújuláshoz a lehető legtöbb ember?
– A pápa valószínűleg azt mondaná, hogy hallgassuk meg egymást, mert ahogy ő mondta, a meghallgatás teológiai méltósággal bír. Ahogyan a mi Istenünk meghallgatja népe kiáltását, a meghallgatás nem pusztán egyfajta technika, hanem az ember tiszteletének és méltóságának kifejezése. Valójában az igazi meghallgatás a másik ember szeretetének kezdete. Mindannyian tudjuk, milyen az, amikor mások csak tettetik, hogy hallgatnak minket.

Bizony, hallgatjuk, amit valaki mond, de közben lehet, hogy unjuk, a következő ebéden gondolkodunk, vagy próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy túlságosan belemerüljünk. Könnyen elterelődik a figyelmünk. De ha valóban figyelünk arra, amit a másik mond, az erőt adhat neki – nemcsak ahhoz, hogy tovább beszéljen, hanem hogy jobban megértse önmagát, és egy kicsit megváltozzon a meghallgatás folyamata által.

Átélték már az olvasók, hogy amikor találkoztak valakivel, aki igazán a szívéből hallgatta őket, akkor jobban megismerték magukat, mint korábban? Nos, ez a meghallgatás ereje.

Egyházként püspökként, papként, laikus hívőként szükségünk van erre a meghallgatási képességre, és hinnünk kell, hogy Isten részt vesz ebben a folyamatban. De a meghallgatási képesség azt is jelenti, hogy sebezhetővé tesszük magunkat. Mert ha ez csak egy színlelés lenne, akkor továbbra is távolságot tartanánk a másik embertől. Ám ha valóban nyitottak vagyunk a meghallgatásra, az azt is jelenti, hogy hagyjuk magunkat meglepni. Még azt is megengedjük, hogy akár fájdalmat éljünk át. Ez az igazi meg hallgatás, amely az ember méltóságának elfogadásán és a másik ember szeretetének kezdetén alapul.

Beszélgetőtárs: Gégény István