Evangélium a kirakatban: hogyan kommunikálhatna hitelesebben a magyar katolikus egyház?

Kormos Gyula

A szerző PR-kommunikációs és marketingspecialista, digitális tartalomgyártó, Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát és a Zirci Ciszterci Apátság kommunikációs tanácsadója

„Soha ne sértsünk meg valakit a stílussal, amikor ugyanezt a tartalommal is megtehetjük.” (Sam Brown újságíró)

1986: az agg vidéki magyarországi plébánost fiatal pap váltotta. Gyorsan mindent felforgatott, átszervezett, mentek utána az emberek, a templomok megteltek. Rengeteg programot, kirándulást szervezett, sokakat maga mellé állított, még többekkel összeveszett. Hittanokat indított, és hamarosan menő lett fiatalként templomba járni; az aprófalvas vidékről végzősöket protezsált be az akkori egyházi gimnáziumokba. Ügyesen megtalálta a kiskapukat, művelődési ház méretű plébánia építésébe kezdett, megragadta a lapátot.

Azt már kevesebben látták, amikor a sekrestyében tartott hittanokon rendszeresen ölbe vette és „csiklandozta” az általános iskolás lányokat, sőt a ruhájuk alá is benyúlkált. Ha egy-egy szülő szóvá tette ezt, vagy elviccelte, vagy letorkollta őket. A neki nem tetsző embereket, egyháztanácsi tagokat amúgy is módszeresen kiprédikálta, ellehetetlenítette. Népszerűsége csúcsán, 1990-ben, az első szabad választások vasárnapján kijelentette, hogy a papok szószékről történő politikai korteskedését tiltja az egyházi törvény, így ilyet nem tesz. Azt azért megosztja híveivel, hogy ő kire fog szavazni. Püspöke egy idő elteltével át akarta helyezni a helyben még mindig népszerű plébánost, mire legelszántabb követői petícióban tiltakoztak, és nyílt ellenállással fenyegették meg az elöljárót.

A nem kitalált történet legfontosabb mozzanatai, mintázatai:

• evangelizáció, közösségépítés
• infrastrukturális beruházás
• hitelesség, a vezető szerep értelmezése
• a kommunikáció tudatos használata
• a politikai elköteleződés vállalása
• ellenvélemények negligálása
• visszaélés a hatalommal, toxikus légkör kialakítása
• bizalmi válság

(Ugye nem okozna nehézséget, ha a mából kellene példát találni mind a nyolc ponthoz?)

A 2000-es évek eleje. Leendő egyházi munkáltatóm körbevezetett a lakhelyén, mielőtt leültünk munkaebédre. Tévé-, olvasó-, fitnesz-, dolgozó-, könyvtárszoba. Itt rövid időre megálltunk, hogy megtudhassam, a bútorzat ugyanolyan cseresznyefa, mint a vatikáni könyvtáré. Hogy az egyházmegye első embere éppen mit olvas, arról nem esett szó. Folytattuk a barangolást szobáról, szobára, mikor is rákérdeztem:

kik laknak itt, e nem jelentéktelen méretű ingatlanban?

A titkárom, a helynök és én – hangzott a válasz. Nagyon szép minden – feleltem udvariasan. Ó, volt itt annyi pályázat, alig győztük beadni őket! – büszkélkedett a püspök.

Ugorjunk újabb húsz évet, és látogassunk el egy tetszőleges egyházmegyei, szerzetesi vagy zarándokközpontba! Mit fogunk látni? Gyönyörűen restaurált épületeket, felújított templomokat, kortárs építészeti megoldásokat felvonultató turisztikai élményközpontokat, csúcsgasztronómiai egységeket és még stadionba, hotelekbe, ilyen-olyan kisüzemekbe is belebotlunk. S ha esetleg egyházi terméket vásárolnánk, az biztosan nem lesz olcsó. Arról, hogy mit gondol ilyenkor – körbenézve az adófizetői forintokból restaurált maketteken – az egyszeri vándor, lehet sejtésünk. Vagy arról, ha egyházon belüli bántalmazásokról, ütemesen táguló oktatási intézményrendszerről, kiválóan teljesítő elitiskolákról, ingyen átadott ingatlanokról, célzott kormánytámogatásokról, 100 milliárdért építeni tervezett katolikus egyetemről hall. Mert ennél jóval ritkábban hall evangéliumi értékekről, szeretetpéldákról, életpályájukkal, hitvallásukkal irányt mutató keresztényekről, felzárkóztatásról, pasztorációról, önkéntes munkáról, önzetlen adományokról, karitatív vállalásokról, ingyenesen adott, felkínált, elérhető bármiről.

Ennyi volna a magyar katolikus egyház? Nem.

Ennyi látszik a magyar katolikus egyházból? Igen. A széles – értsd: nem egyházi – nyilvánosság számára mindenképp.

Előző írásomban már utaltam rá, mennyire hasznos lenne akár csak annyit megtudni, mi jut az emberek eszébe, amikor meghallják, hogy magyar katolikus egyház; milyen ismereteket, érzéseket, képeket, pozitív vagy negatív élményeket kapcsolnak hozzá? Bármilyen intézményi-szervezeti diagnózis felállításához, a reális önkép meghatározásához és a küldetés tisztázásához ugyanis elengedhetetlen lenne azt is látni, mások mit gondolnak rólunk.

Érthető, befogadó, megszólító?

Nagy öröm, hogy a szembenézés igényével felbukkannak józan elöljárói hangok, köztük Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapáté, ilyen mondatokkal: „Sokaknak nincs élő kapcsolatuk egyik egyházzal sem. Nem azért, mert tudatosan elutasítják Istent, a transzcendenst, vagy nem lenne igényük a lelkiségre, hanem mert egyszerűen nem találkoznak ezzel érthető, befogadó, őket megszólító módon. A Magyar Katolikus Egyház számára ez nem pusztán társadalmi változás. Sokkal inkább történelmi fordulópont. Mert a kérdés ma már nem az, mekkora társadalmi súlyt képvisel az Egyház, hanem az, hogy mennyire hiteles a jelenléte. (…)

A kereszténység történetének legélőbb, legvirulensebb korszakai sokszor kisebbségi helyzetekben születtek meg.

Amikor a hit személyesebbé, fontosabbá, szabadabbá és hitelesebbé vált. A kisebbségi lét megszabadíthat bennünket attól az illúziótól, hogy a kereszténység társadalmi elvárásokra, egyfajta »magától értetődő« attitűdre épül. (…) A Szentlélek nem biztonságot adott az apostoloknak, hanem bátorságot ahhoz, hogy megszólítsák saját koruk emberét. Ez a mai Egyház egyik legnagyobb kihívása.”

Cirill főapát megállapításait nemcsak a mögötte álló – Magyarországon legősibbnek számító, tekintélyében a magyar államiságot előző – intézmény hitelesíti, hanem lelkipásztori munka, tucatnyi egyházközség és iskola fenntartása, küzdelem egy közepes gazdasági portfólió érdekében, és civilek ezreivel felépített élő kapcsolat. Valamint annak tapasztalata, hogy mit jelent egyidőben „túlszeretettnek”, illetve mellőzöttnek lenni.

Felmérni a helyzetet

A stratégiai kommunikáció tervezéséhez hasznos lenne végre leszűrni egy kiindulási, tartalmi alapot: mi az egyház legfőbb küldetése, szolgálata, célja, amit aztán hitelesen kommunikálni is lehet? Szerencsére az idei tavasz bővelkedik a számvetés és a szembenézés igényével megfogalmazott írásokban. Kiválasztottam egy sokszínű szellemi ötös szövegeit, akik közt van véleményvezér-teológus, teológus-plébános, egyetemi teológus professzor, szerzetestanár főapát és közéleti teológus-kommentátor. A felszínes közös nevezőjük nem az, hogy „kritikusak” a magyar egyházzal, ez bántó leegyszerűsítés volna.

Mélyebb közös nevezőjük, hogy mindannyian hitelességi és küldetésbeli válságot észlelnek.

A probléma nem egyszerűen szervezeti vagy kommunikációs jellegű, hanem az egyház önazonosságának elhomályosulása.

Mind az ötük írásában közös:

• a pártpolitikai közelség (értsd: a politikai kereszténység) kritikája
• a hitelesség megrendülésének érzékelése
• az eredeti küldetéshez történő visszatérés sürgetése
• a párbeszéd, a meghallgatás és a belső pluralitás visszaállításának igénye.

Szinte mindegyiküknél visszatér

• a forrás- és intézményfüggés csapdájának felismerése
• a belső önvizsgálat, az igazság kimondása és a bűnnel való szembenézés szükségessége
• a keresztény nyelv elszegényedésének és szelektivitásának kritikája.

A kommunikáció szempontjából két különösen érzékeny pontot emelnék ki. Az egyik a hitelesség kérdése, melyben a szerzők nem alaptalanul aggódnak. Hiszen miért nem váltott ki morális felháborodást a korrupció vagy a megosztó uszítás? Az egyszerre elnémított és mesterségesen felerősített szólamok miatt a magyar katolikus „szimfónia” torzzá vált. Az önálló, öntudatos jelenlét helyett az egyház sokak szemében politikailag kompromittálódott, és elvesztette függetlenségét. Ennek következménye, hogy a pártpolitikai elköteleződés útjára lépett egyházi vezetők megszólalásai eleve hiteltelenek, ennélfogva hatástalanok is.

A másik pont – talán nem függetlenül a bukott politikai hatalom gyakorlatától – a nyelv elszegényítése. Ez különösen nehéz kihívást támaszt majd a megújuló kommunikációban. Kiüresedtek az alapszavak, és nem vezetnek előre, ha nem tisztázzuk a tartalmukat. Ilyen jelenség például a „béke” unásig és konnotáció nélküli ismételgetése, vagy a keresztény értékek védelmének szlogenjei. Megfelelési vágy, rosszul értelmezett közéleti szerepvállalás, a hit pártpolitikai identitásjelvénnyé silányítása, a „keresztény Magyarország” mint politikai termék – ezek mind válságjelenségek.

A keresztény értékrend nem redukálható néhány kultúrharcos témára,

mert szervesen hozzátartozik az emberi méltóság, a szegények, a menekültek, a teremtés védelme és a korrupció elleni fellépés is.

Összefoglalva, hogy mi lehet a cél: hitelesebb megszólalás, teljesebb evangéliumi beszéd, az igazság, a bűnbánat, a meghallgatás és a párbeszéd nyelve, az egyház szolgáló jelenléte.

Az elmélet…

Mit kommunikáljon akkor az egyház? Mi az (hivatás, szolgálat, eredmény, fejlesztés, megoldás, újítás, fordulat?), amiről hitelesen tud, mer és akar megszólalni? Egyszóval: mi a küldetés? Török Csaba szépen, pontosan, evangéliumi alapokon fogalmazta meg a választ: „Az üdvösség művének munkálására hívattunk egybe, lettünk kiválasztva. Isten népeként, aki „saját Fiát sem kímélte” (Róm 8,32),

akinek szeretetből fakadó és irgalomban végigvitt csodája bőséges és túláradó.

Ez a Fiú pedig arra tanít minket, hogy „keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt [ti. az anyagi téren szükségeseket] megkapjátok hozzá” (Mt 6,33).”

Nézzük, mit állít ugyanerről a hivatalos katolikus egyház! Nehéz feladat, mert a fellelhető forrásokból nem azonosítható egyetlen, önálló irány. Közleményeket találunk, így a stratégia inkább csak kitapogatható. Következtetésünk ezért szükségképpen egy mintázat olvasása, nem pedig valamiféle programadó dokumentum (ilyenről nincs tudomásunk) összefoglalása.

Az áttekintett hivatalos anyagokból négy, egymásra rakódó prioritás rajzolódik ki.

1. Az első a lelki-pasztorális megújulás szándéka.

2. A második a szociális és karitatív szolgálat fontossága, amely nemcsak erkölcsi iránymutatás, hanem szervezett cselekvési forma is.

3. A harmadik az ifjúság megszólítása és a hivatások fontosságának felismerése, ami talán arra utal, hogy az egyházi vezetés nem pusztán reputációs, hanem utánpótlási problémát is érzékel.

4. A negyedik a közéleti szerep újrakeretezésének szándéka. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia élén 2025 szeptemberében történt vezetőváltást követően az új elnök, Székely János hangsúlyozta: az egyház nem pártpolitikai szereplő, noha „fontos emberi értékek” mellett természetes módon szólal meg. Vagyis az egyház közéleti jelenlétét nem megszüntetni, hanem értékalapú, nem pártazonos formában próbálják újraalkotni.

…és a gyakorlat

A legfontosabb hivatalos egyházi megnyilvánulások a kommunikációt nem külső technikának, hanem az egyház lényegi működésmódjának (marketinges nyelven mag-funkciónak) tekintik. Az Egyháztörténeti Szemle egyik 2021-es tanulmánya Avery Dulles nyomán azt írja, hogy „a kereszténység a kommunikáció vallása”, sőt: „az egyház maga kommunikáció”.

Ezért a legnehezebb kérdés: mi kerüljön a kirakatba?

Mit akar megmutatni magából az egyház a nyilvánosság különböző fórumain? Egyáltalán tud ilyesmit egy ennyire sokszínű, sokrétű, sokféle méretű és célú intézményrendszer?

Szerintem igen, és azt gondolom, ezt a házi feladatot mindenkinek a maga szintjén, szervezetében, köreiben kell elvégeznie: plébánia, egyházközség, egyházmegye, oktatási intézmény, hittancsoport, karitász. És a maga közösségében – amely legyen a „párbeszéd helye és a testvériség hídja” – kell levonni a következtetéseket, megszabni az irányokat. És mi más lehet ehhez a támpont, mint az élmények, az emlékek, a hitvallások, a találkozások, a párbeszédek…

Életem meghatározó vallásos élményei emberekhez, találkozásokhoz, szerzetesekhez, barátokhoz, pásztorokhoz kötődnek. Miksa atya lelkigyakorlatos miséje a bakonyi erdőben. Amikor bencés prefektusunk, Lőrinc atya a kenutúrán esténként Orwell Állatfarmjából tartott felolvasást. A pannonhalmi szerzetesközösség húsvéti szent háromnapja. A budaörsi „repülős pap”, Lipp Laci atya kicsi kápolnájában kimondott igen. A Sant’Egidio közösség elesettek iránt tanúsított önzetlensége, az ott szolgálók megdöbbentő hite. Anzelm testvér évtizedes bizalma és fémfeszületei. A római kerékpáros zarándoklat. A taizéi találkozók ezrek hangján megszólaló monoton énekei.
Felebarátaim! Mennyivel többek ezek bármilyen cifrán festett homlokzatnál!

---

Voltak, akik korábbi írásom után észrevételezték, hogy többet foglalkoztam a kommunikáció tervezésével, és kevesebbet annak tartalmával. Részben jogos meglátások. Való igaz, hogy az egyházi kommunikáció megújítása a tartalom hitelességén múlik. Ám előbb adatokra, egy bázisra van szükségünk, hogy tervezhessünk, illetve valahonnan elrugaszkodhassunk. Ha erőfeszítéseink nem mérhetők, akkor mit kérünk majd számon magunktól, honnan tudjuk, hogy teljesítettünk-e bármit is? Céljainknak ezért úgynevezett SMART-céloknak kell lenniük, de ez már két tervezési lépéssel későbbre vezet. Napirendre kerül majd az is. Most, második lépésként a tartalom tisztázása volt soron.