„Ha rossz vagy, Jézus szenved” – amikor a hittanóra félelemmel teli istenképet közvetít

– Lányom óvodás volt, amikor zokogva jött ki egy hittanóráról, a hitoktató ugyanis azt mondta nekik: ha a legkisebb bűnt is elkövetik, akkor Jézusnak ez annyira fáj, mintha kard szúródna a szívébe, és vérezni kezd. Ezt le is kellett rajzolniuk, hogy a hallottak még jobban bevésődjenek. Nagyon nehéz volt megnyugtatni, és utána sokáig rémálmai voltak. Mit gondolsz erről a fajta „hitoktatásról”?

– Az óvodásoké talán az egyik legkiszolgáltatottabb életkor, csakhogy ez a probléma később is fennáll. Magyarországon kötelező a hittan vagy az etika tantárgy, az egyházi iskolákban heti kétszer van hitoktatás. Ha egy ilyen intézményben történik hasonló, az azért rettenetes, mert ott a diáknak nincs választása, tehát kénytelen elszenvedni valamit, ami rombol.

– Ezek szerint ismersz hasonló eseteket.

– Sajnos igen. Ezért is szoktunk egyik hittantanár barátommal beszélgetni arról, mi történik az óráinkon, mit jeleznek vissza a diákok. Egyfajta kölcsönös szupervízió ez, mert így rá tudunk mutatni a másik számára, ha nem jó az irány.

– Mennyire hat károsan egy gyerek istenképére, ha ennyire aránytalanul felnagyítják a bűntudatát?

– Egy ilyen eset jóval túlmutat a rossz tanár-diák viszonyon, hiszen erősen meg tudja karcolni egy gyerek istenképét is. Márpedig a hittantanárnak éppen abban áll a felelőssége, hogy ezt elkerülje.

– A hitoktatók képzésébe mennyire épül be a pszichológiai felkészítés, annak figyelembevétele, hogy itt formálódó személyiségekről, sérülékeny lelkekről van szó?

– Amikor én elvégeztem a hittanári képzést, még hírből sem hallottunk ilyenről. Azt hiszem, csak a pedagógiai érzékre volt bízva, hogy mit hogyan adunk át a gyerekeknek.

Persze időnként mindannyian mondhatunk olyasmit, ami a gyerekekben kényelmetlenséget, akár szorongást okoz.

Ezért is volna fontos abban fejlődni, hogy ezt tetten tudjuk érni magunkban, vagy – a gyerekek visszajelzései alapján – jóvá tudjuk tenni, és utána még jobban figyelni, hogy többet ne forduljon elő.

– Nyolcosztályos gimnáziumban tanítasz. Amikor a gyerekek akár 10, akár 14 éves koruk körül hozzátok kerülnek, látod rajtuk, ki milyen hitoktatásban részesült korábban? 

– Igen, hiszen szembesülök a következményeivel. A gyerekek mesélnek arról, hogy hol tanultak hittant, és sajnos vannak nagyon súlyos történetek is, amelyek komoly sebet hagytak bennük.

– Mondasz példát? 

– Gyakori a bűntudatkeltés, ami negatív istenkép kialakulásához vezet. Ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy Isten, akinek a kezében ott van a jutalmazás és a büntetés, „ostorcsattogtatással” igyekszik hatékony lenni. Ezt közvetíteni súlyos hiba.

– Mit gondolsz, miért ilyen istenképet közvetítenek egyes hittanárok?

– Nem gondolom, hogy tudatosan csinálják, inkább talán figyelmetlenségből vagy emberi gyengeségből. Persze a gyerekek feszegetik a határokat, és sokszor úgy viselkednek, ami sérti a tanár személyét. És mivel a tanár tekintélyszemély, előfordul, hogy egy személyes konfliktus során megalázó módon bünteti meg a gyereket. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy

a hitoktatók hasonló problémákkal szembesülnek, mint a papjaink:

egyre kevesebben vagyunk a rengeteg gyerekre, és sokan, akárcsak a lelkipásztorok, magukra maradnak. Nem tudják kivel megbeszélni a problémákat, az elmagányosodásban pedig könnyű hibát hibára halmozni.

– Az általad említett kvázi szupervízió elérhető intézményi keret a hittanároknak?

– Sajnos nem tudok róla. Nekem szerencsém van, mert a Szent Imrében nagyon jó a munkaközösség, és lehetőségünk van személyes problémákat is megbeszélni, emellett pedig az említett barátommal is tartunk „szupervíziókat”.

– Akkor ezek egyben önismereti beszélgetések?

– Nagyon is! Amikor tanárokká válunk, a gyerekek révén mi is visszamegyünk a gyerekkori létünkbe, méghozzá kétfajta indíttatásból. Az egyik az, amikor egy tanár gyerekként olyat kapott, ami neki nem volt jó, és a tanításon keresztül visszatér korábbi énjéhez, hogy amiben ő sérült, gyógyíthassa másokban. De sajnos vannak olyanok is, akik – nem tudatosan ugyan, de – azért mennek el tanítani, hogy megbosszulják a gyerekkorban szerzett sebeiket, és ebből csúnya visszaélések tudnak születni. Ahhoz, hogy ilyen minél ritkábban történjen, fontos az önismeret és az önreflexió.

Én hetente többször is végiggondolom, hogy mi volt az, ami az óráimon megakasztott:

egy tekintet, egy gyerek reakciója, amire nem reagáltam. Ezeket forgatom magamban, és sokszor az lesz belőle, hogy másnap beszélek az adott diákkal, kérdezek, és ha kell, bocsánatot kérek. Ennek ellenére megvan az esély, hogy nem veszem észre, ha megbántottam valakit, és az már még komolyabb kérdés, hogyan tudom kialakítani annak a kultúráját, hogy a gyerekek merjenek odajönni, és jelezzék, ha valami rosszulesett nekik.

– Mennyiben más gimnazistáknak, mint óvodásoknak hittant tanítani?

– Mire hozzánk kerülnek a diákok, már van valamennyi alaptudásuk. Ám amikor még pici egy gyerek, a lelke pedig olyan, mint egy üres festővászon, a hitoktatás még nagyobb felelősség. Jézus, aki a number one, a minta, nem foglalkozott gyerekekkel. Ő felnőtteket szólított meg. Ennek következtében az első komoly hiba az, amikor egy gyereknek, aki alapvetően érzelmekkel kapaszkodik a világba, idő előtt kognitív dolgokat kezdünk tanítani. Egy gyerek számára az készíti elő a hittanoktatást, hogy egy érzelmileg biztos közegben jól érzi magát, és közben ezeket a szavakat hallja: Isten, Jézus, Szűz Mária, Atya, szeretet. Úgy vélem, óvodában a hitoktatónak egyetlen dolga ezeket a fogalmakat biztonságos, kedves, be- és elfogadó környezetben elhinteni.

– De mi a helyzet egy nagyobbacska diák esetében? Ő is kisgyerek még, de már komoly tudással kell rendelkeznie mondjuk ahhoz, hogy elsőáldozhasson.

– A kislányom harmadikos korában elsőáldozott. Ehhez tudnia kellett a tízparancsolatot. A nyolcadik parancsolat az, hogy „Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy”. Megkérdeztem tőle:

„Rózika, szerinted mi az a becsület, amiben nem szabad kárt tenni?”

Szerinted tudta? Ezt még egy hetedikes, sőt tizedikes sem képes megfogalmazni. És mi történt? Nyolcévesen a kislányom megtanult valamit, amiről azóta sem tudja, hogy mit jelent. Szerintem ez óriási hiba. Egy harmadikos gyereknek nem attól lesz egészséges istenkapcsolata, hogy mennyi mindent tud, hanem hogy milyen az érzelmi alaphangoltsága a hittanóra vagy a pap személye iránt.

– Nem is beszélve a matricaosztásról vagy a misenaplóról, ami megint csak a megalázás eszköze lehet, ha ilyen mondatok társulnak hozzá: „Na, megint hol csavarogtál mise helyett múlt héten?”

– Erre nagyon haragszom. Amikor Rózika lányunk elsőáldozásra készült, mondtam a plébánosunknak – aki egyébként nagyon korrekt ember –, hogy szerintem gáz a misenapló, mert azt az üzenetet közvetíti, hogy ha nem veszel részt a misén, akkor nagy bajban vagy. A gyerek átérzi ezt, mert számonkérik rajta, de a felelősség a szülőé, hiszen ő viszi/nem viszi templomba a gyereket.

Cuki kép, hogy a gyermek evangelizálja a családját de ez nem az ő feladata.

Az elsőáldozásnál már bizonyos dolgokat tudni kell, de, ahogy mondtam, a gyereknek biztonságos környezetben kell éreznie magát, amikor azt hallja, hogy Isten és szeretet. Olyan környezetben, amelyben lehet kérdezni, érzéseket megfogalmazni, és ha ez az élménye megvan, akkor erre már mi, hittantanárok tudunk építeni, amikor már tényleg meg kell tanulni azokat a kognitív dolgokat.

– Mondod, hogy lehet kérdezni, sőt kételkedni…

– Kötelező!

– Sajnos a tapasztalatom az, hogy ez nem mindenhol van így. Vagyis lehet kérdezni, de a válasz az, hogy ha ennyit kérdezel, akkor nincs valódi hited. És ha egy gyerek ezt hallja, egy idő után nem fog kérdezni. Esetleg otthagyja a hittant. Meg akár a közösségét, az egyházát is…

– Pedig az olyan légkör, amelyben megfogalmazhatom a kételyeimet, nagyon fontos a biztonságérzet kialakulásához. Nagyon hálás vagyok Teréz anyának, akiről a halála után megjelent naplójából derült ki, hogy évtizedeken át mély lelki sötétséget, kételyeket élt meg, de ezzel együtt tette, amit tett. És ha ő így le tudott élni egy életet, akkor bármelyikünknek lehetnek kétségekkel teli időszakai.

– Szerinted mire jó a hittanóra?

– Alapvetően mi csak finomhangolni tudunk a gyerek istenképén, hiszen az a meghatározó, amit a családból, esetleg a közösségéből hoz. A mi felelősségünk az, hogy a lehető legtöbbet megtegyük az egészséges hitéért. Nap mint nap azzal megyek be a gyerekekhez, hogy azt közvetítsem:

a kereszténység nem egy távoli eszme és erkölcsi rendszer, hanem Jézussal, az Isten Fiával megélt felemelő kaland.

A gyerek- és kamaszkoromat magányosan éltem meg, sok kérdésem és kétségem volt, rengeteg csalódással, kudarccal. Ezeket a tapasztalatokat, történeteket viszem be közéjük, elmesélem, mennyire sebzett voltam, és abban bízom, amikor négygyerekes apaként, kiegyensúlyozottan és energiával tele ott állok előttük, megértik, hogy azt üzenem nekik: ne féljetek, ha most rossz nektek, bízzatok abban, hogy lesz, lehet sokkal jobb. Emellett azt élem meg, hogy miközben most is rengeteg hiányosságom, gyengeségem, bűnöm van, a Jézussal való kapcsolatomban mély elfogadást tapasztalok, és ez ad erőt a hétköznapokban, az újrakezdésekben.

– Azt is megtanulják tőled, hogy lehet hibázni, gyengének lenni?

– Nem lehet, hanem kell! Egyik reggel például bementem tanítani a 11. osztályba. Én is tompa voltam, a gyerekek is. Az egyik lány egy feliratos pólót viselt. Már nem emlékszem, mi volt ráírva, de tettem rá egy meggondolatlan megjegyzést. Láttam, hogy zavarba jön. Gondoltam, nem kellett volna beszólnom, és elkövettem azt a hibát is, hogy megpróbáltam korrigálni, és mondtam valami még rosszabbat. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy nagyon megbántottam. Tanítás után megkértem az egyik barátnőjét: készítsen nekem egy pólót, elején azzal a szöveggel:

„Bunkó voltam!”, a hátán pedig ezzel: „Ti ne legyetek azok!”

A következő órán abban mentem be hozzájuk… Ezzel próbáltam átadni nekik, hogy a tanár is ronthat el dolgokat, és nem dől össze a világ, ha hülyeséget csinálsz. A mi giminkben is történnek rossz dolgok, de ha az illető utána vállalja a felelősséget, akkor rendben vagyunk. Mi, katolikusok szeretjük a fényes oldalunkat mutatni, de amikor egy személyes kapcsolatban is folyton csak mosolygunk, és mindig minden rendben, akkor ott baj van. Ez a titka a kereszténységnek is: Krisztus nem a farizeusokhoz, az élharcosokhoz, a minden-rendben-van-emberekhez hajolt le, hanem a bénákhoz, az elesettekhez, a vérzőkhöz.