Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát válasza Rob Mutsaerts holland püspök nyílt levelére a szinodalitásról

Nyílt levelet intézett XIV. Leó pápához Rob Mutsaerts holland püspök, melyben élesen bírálta a szinodális folyamatot. A levélre Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát részletes választ írt. Az első szöveget tartalmi összefoglaló formájában, utóbbit teljes terjedelmében közöljük.

Rob Mutsaerts, a ’s-Hertogenbosch-i egyházmegye segédpüspöke nyílt levelében (eredeti szöveg ezen a linken, magyar fordítás a zarandok.ma oldalán) aggodalmát fejezi ki a szinodalitásról szóló szinódus irányával, eredményeivel és hosszú távú következményeivel kapcsolatban. A levél alapvető kérdése az, hogy a több éve tartó szinodális folyamat közelebb viszi-e az embereket Krisztushoz és az örök üdvösséghez. Mutsaerts szerint ez az egyházi kezdeményezés megítélésének legfontosabb mércéje: „a lelkek üdvössége a legfőbb törvény”. Hangsúlyozza, hogy kritikája nem a pápa iránti tiszteletlenségből fakad, hanem az egyház és a péteri szolgálat iránti szeretetből.

A püspök szerint az egyháznak nem egyszerűen a világ gondolatait kell visszatükröznie, hanem „szeretettel, de félelem nélkül Krisztus felé” kell irányítania az embereket.

Ezért nem az érdekli elsősorban, hány találkozót tartottak, hány embert kérdeztek meg vagy hány dokumentum született, hanem az, hogy mindez milyen lelki gyümölcsöket hozott. Felteszi a kérdést: „Megerősödött-e a hit? Világosabban hirdették-e Krisztust? Mélyült-e a katolikus identitás? Több ember tért-e meg? Nőtt-e a vasárnapi szentmise látogatottsága? Lett-e több papi hivatás?” Szerinte azt is vizsgálni kellene, hogy erősödött-e a katekézis, az Eucharisztia iránti tisztelet, az egyház erkölcsi tanításának világossága és a misszionáriusi bátorság.

Mutsaerts álláspontja szerint ha ezek alapján ítéljük meg a folyamatot, „a szinódust lehetetlen sikerként értékelni”. Mivel a végrehajtási szakasz folytatódik, és 2028 októberében egy római egyházi közgyűlésben éri el csúcspontját, a püspök attól tart, hogy ami eredetileg időben behatárolt, 2021–2024 közötti folyamatként indult, „most állandó irányítási formává válhat”.

A levél egyik központi kritikája a „szinódus a szinodalitásról” gondolatával kapcsolatos. Mutsaerts szerint a hagyományos szinódusnak mindig volt konkrét tárgya: evangelizáció, házasság és család, papság, Eucharisztia, Szentírás vagy valamely konkrét lelkipásztori válság. A mostani folyamatban viszont „maga a folyamat válik témává”. Ezt egy olyan tanácskozáshoz hasonlítja, „amely vég nélkül ülésezik annak a megvitatására, hogyan tartsák a jövőben az üléseket”. Szerinte veszélyt jelent, ha az eredetileg eszköznek tekintett szinodalitás maga válik céllá.

A püspök szerint az Egyház nem pusztán közösség, amely a tagok bevonásával alakítja ki a meggyőződését, hanem Krisztustól kapott valóság.

Krisztus apostolokat hívott el, és rájuk bízta az evangélium hirdetését. Ezért hangsúlyozza: „A hitet kapjuk”, az igazság pedig nem demokratikus szavazással jön létre. Ha például a katolikusok többsége elutasítaná Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában, az igazság attól még nem változna meg. Mutsaerts szerint ez alapvető feszültség a szinodális projekt egyes értelmezései és a katolikus hitfelfogás között.

A püspök önmagában nem utasítja el a „figyelmes meghallgatás” fontosságát. A jó pásztornak szerinte is hallgatnia kell a rábízottakra. Ugyanakkor felteszi a kérdést: „Kit kell az egyháznak mindenekelőtt figyelmesen meghallgatnia?” Válasza szerint elsősorban Krisztust, a Szentírást, az apostoli hagyományt, a szenteket, az egyház kétezer éves tanúságtételét és a Tanítóhivatalt, természetesen a hívek meghallgatása mellett. Attól tart, hogy bizonyos szinodális folyamatokban a sorrend megfordul: az emberi tapasztalatok, vágyak és elvárások kerülnek kiindulópontba, majd az egyház azt keresi, hogyan alkalmazkodjon hozzájuk. Mutsaerts szerint azonban ha az ember vágyai ütköznek az evangéliummal, „nem az evangéliumnak kell megváltoznia, hanem az embernek”. Ezt nevezi a kereszténység megtérésnek.

A levél egyik legerősebb állítása, hogy a szinodális projektből túlságosan hiányzik a megtérés.

Az egyház ugyanis nem azért létezik, hogy pusztán megerősítse az embereket abban, amilyenek, hanem azért, hogy Krisztushoz vezesse őket. Jézus első felszólítása nem intézményi reformra vonatkozott, hanem ez volt: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Mutsaerts szerint az egyház történelmi megújulásai is elsősorban Krisztus hirdetéséből és a szentségre való törekvésből születtek, nem bürokratikus folyamatokból.

Különösen élesen bírálja azt, hogy miközben Nyugat-Európában kiürülnek a templomok, összevonnak plébániákat, kolostorok tűnnek el, csökken a hit ismerete, hanyatlik a gyónás és a szentségi élet, kevés a papi hivatás, a szinódus jelentős energiát fordít struktúrákra, részvételre, döntéshozatali folyamatokra, hatalmi viszonyokra és az egyházi szervek működésére. Szerinte ezek lehetnek jogos kérdések, de „egy égő házban más dolgok a legfontosabbak, mint a háztartási teendők”. A legfontosabb kérdésnek inkább ezt tartaná: „Hogyan nyerhetjük vissza a világot Krisztus számára?”

Bírálja azt is, hogy a szinódusi folyamat bizonyos kérdésekben olyan várakozásokat keltett, mintha az egyház tanításának alapvető elemei megváltoztathatók lennének.

A női diakonátus, a papság, a szexuális erkölcs, a homoszexuális kapcsolatok, a laikusok és a papság viszonya, az egyházi hatalom és a decentralizáció éveken át történő tárgyalása szerinte azt a benyomást keltheti, hogy ezekben végső változás lehetséges.

Mutsaerts szerint a szinodális kultúra egyes elemei a protestáns egyházak történetével is párhuzamba állíthatók: nagyobb részvétel, konzultatív struktúrák, decentralizáció, az egyéni tapasztalatok hangsúlyozása és a hierarchikus tekintély gyengülése. Felteszi a kérdést, hogy ezek a modellek vajon keresztény újjászületést hoztak-e Nyugat-Európában. Mivel szerinte nem, úgy véli, a katolikus egyháznak nem feltétlenül ezeket a mintákat kell követnie.

Ezzel szemben a levél a szentségre való törekvést állítja az egyház megújulásának középpontjába. A nagy katolikus reformok szerinte nem elsősorban struktúrákkal kezdődtek, hanem szentekkel. „Programjuk meglepően egyszerű volt: szentté válni.” A püspök szerint egy hiteles, imádkozó pap, egy buzgó szerzetesi közösség vagy egy valóban hívő plébánia nagyobb evangelizáló erőt képviselhet, mint számos munkacsoport és dokumentum. Ezért fogalmazza meg: „Nem a figyelmes meghallgatásból kell kevesebb, hanem a szentségből több. Nem a részvételből kell kevesebb, hanem megtérésből kell több. Nem párbeszédből kell kevesebb, hanem igehirdetésből kell több.”

A liturgiát a hit állapota próbakövének tekinti.

A „Lex orandi, lex credendi” elv alapján az egyház imádsága megmutatja az egyház hitét. Ha a szentmise áldozati jellege, a szentség érzete, a csend, a gyónás és az eucharisztikus imádás háttérbe szorul, akkor Mutsaerts szerint „az egyháznak nem vezetési, hanem hitbeli problémája van.” Ezt pedig egy új részvételi struktúra önmagában nem tudja megoldani.

A püspök arra is figyelmeztet, hogy a szinódusi folyamatokban résztvevők nem feltétlenül reprezentálják az egész egyházat. A mindennap imádkozó, misére járó, családját katolikusként nevelő vagy kontemplatív életet élő hívő gyakran nincs jelen a munkacsoportokban. Ezért szerinte „Isten népe nagyobb, mint a tárgyalóasztal körüli kör”.

A püspök szerint a modern világ lelki válságban van, miközben az egyház rendkívüli kincseket birtokol:

az Evangéliumot, a szentségeket, az Eucharisztiát, a gyónást, a Szentírást, az Egyház kétezer éves hagyományát és mindenekelőtt Jézus Krisztust. Ezért hangsúlyozza: „A világ nem egy újabb szervezetre vár, amely meghallgatja őt. Azokból már elég van. A világ arra vár, hogy valaki elmondja neki, mire teremtették.”

A szerző az autentikus katolikus szinodalitás mintáját az emmauszi tanítványok történetében látja. Krisztus meghallgatja a tanítványokat, de nem egyszerűen megerősíti őket saját értelmezésükben: kijavítja őket, megmagyarázza az Írásokat, majd a kenyértörésben felismerik őt. Ezután nem maradnak Emmauszban, hanem visszatérnek Jeruzsálembe, és hirdetik az igét. Mutsaerts szerint „a szinódusi folyamat megakadt Emmauszban”, vagyis az egyház túlságosan sokat foglalkozhat azzal, hogyan haladjon együtt, miközben szem elől téveszti, merre tart.

Hortobágyi T. Cirill válasza a nyílt levélre

Rob Mutsaerts, a hollandiai ‘s-Hertogenbosch segédpüspöke nyílt levében fordult XIV. Leó pápához, amelyben aggályokat fogalmazott meg a szinodalitásról szóló szinódus hatékonyságával kapcsolatban. A levél magyarul itt olvasható.

Mutsaerts püspök levele több, önmagában helyes katolikus állítást fogalmaz meg: az Egyház Krisztustól kapta identitását; a kinyilatkoztatott igazság nem szavazás kérdése; az Egyház célja az evangelizáció, a megtérés, a szentség és a lelkek üdvössége. Tévedése nem elsősorban ezekben a tételekben, hanem abban áll, hogy mindezt szembeállítja a szinodalitással. Olyan szinodalitást bírál, amelyet a hivatalos dokumentumok nem tanítanak.

A levél alapvető módszertani problémája tehát a hamis vagylagosság:

vagy Krisztus, kinyilatkoztatás és misszió – vagy meghallgatás, részvétel és közös megkülönböztetés.

A katolikus szinodalitás szerint azonban éppen azért hallgatjuk meg egymást és különböztetünk meg közösen, hogy együtt engedelmeskedjünk Krisztusnak, és hűségesebben teljesítsük küldetését.

1. Miért szólunk hozzá? – A pannonhalmi tapasztalat

Rob Mutsaerts püspök leveléhez nem csupán elméleti megfontolások alapján kívánunk hozzászólni. A Pannonhalmi Területi Főapátság tizenöt plébániáján 2021 óta magunk is járjuk a szinódusi utat – és lényegesen mást tapasztaltunk annál, mint amit a levél a szinodalitásról állít.

Mintegy száz, képzett koordinátorok által vezetett csoportban folytak beszélgetések, további 556 személy pedig kérdőíven osztotta meg tapasztalatait. A találkozások nem világi mintájú vitafórumok vagy egyházi közvélemény-kutatások voltak. Lényegi részük volt a közös imádság, az igeolvasás és a csend: egymást hallgatva arra figyeltünk, mit mond a Szentlélek az Egyháznak. A folyamat gyümölcseként született meg a Pannonhalmi Területi Főapátság tizenhárom témakört felölelő szinódusi dokumentuma, amelynek feldolgozása a plébániákon a következő években is folytatódott.

Szinódusi utunk következő fontos állomásaként 2026. október 3-án, szombaton egyházmegyei szinódusi napot tartunk Pannonhalmán. A találkozóval motivációt és szempontokat szeretnénk adni a Püspöki Szinódus Ferenc pápa által jóváhagyott záródokumentumának olvasásához és befogadásához. Segíteni kívánjuk a résztvevőket abban, hogy a szinodális lelkiség ne pusztán elméleti fogalom vagy intézményi program maradjon számukra, hanem személyesen elsajátítható, a mindennapokban megélhető keresztény magatartássá váljon. A nap célja továbbá a Területi Főapátságban már elindult szinodális folyamatok előmozdítása, valamint annak bemutatása, hogy miként kapcsolódik helyi egyházi utunk a magyar egyház és a világegyház szinodális mozgásaihoz.

Tapasztalatunk szerint a szinodalitás nem homályosította el az Egyház Krisztustól kapott identitását és küldetését.

Ellenkezőleg: segített komolyabban feltennünk a kérdést, hogyan élhetjük meg itt és most hűségesebben azt, amit Krisztustól kaptunk. Nem az Egyház lényegét akartuk közösen újraalkotni, hanem azt kerestük, miként lehet liturgikus életünk, missziónk, hitoktatásunk, diakóniánk, közösségi életünk és együttműködésünk evangéliumibb.

Ebben a monasztikus-bencés hagyomány is megerősített bennünket. A megtérés, a Szentlélekre figyelés, a meghallgatás, a közösségi megkülönböztetés, az elöljárói felelősség, az engedelmesség, a vendégszeretet és a liturgia nem állnak szemben a szinodalitással, hanem annak régi és kipróbált egyházi formái. Szent Benedek Regulájának szellemében mindenkit meg kell hallgatni, miközben a közösség az evangélium rendjében keresi Isten akaratát.

Ezért tartjuk szükségesnek Mutsaerts püspök érvelésének részletes vizsgálatát.

Levele valós veszélyekre is figyelmeztet, de a szinodalitás lehetséges torzulásait gyakran annak lényegével azonosítja.

Mi Pannonhalmán nem Krisztustól független útkeresést, hanem Krisztussal való közös haladást tapasztaltunk: olyan folyamatot, amelyben Isten népe az Ige fényében és a Szentlélek vezetését kérve igyekszik felismerni, hogyan szolgálhatja hűségesebben az Egyház küldetését.

„Az együtt haladóknak biztos az útja” – Tutum iter unanimis. Ez a pannonhalmi tapasztalat adja az alábbi részletes hozzászólás kiindulópontját.

2. A szinodalitás nem az Egyház identitásának „kitalálása”

Mutsaerts legmélyebb félreértése ebben a mondatban jelenik meg: „Elsősorban egy olyan közösség, amely közösen keresi, mivé kell válnia? Vagy elsősorban egy isteni valóság, amely már megkapta, mivé kell lennie?”

Ez hamis alternatíva. Az Egyház valóban Krisztustól kapta eredetét, lényegét és küldetését. Ugyanakkor történelmi zarándokútján folyamatosan meg kell különböztetnie, hogyan valósítsa meg ezt a változatlan küldetést az új körülmények között.

A II. Vatikáni Zsinat egyszerre beszél az Egyház isteni eredetéről és állandó megtisztulásáról: az Egyház „egyszerre szent és mindig megtisztulásra szoruló”, ezért „szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja” (Lumen gentium 8). Nem az identitását találja ki újra, hanem egyre hűségesebben akar megfelelni annak, amit kapott.

A Szinódus záródokumentumának meghatározása félreérthetetlen: „A szinodalitás a keresztények együtt haladása Krisztussal és Isten országa felé, egységben az egész emberiséggel.” (Záródokumentum, 28)

Vagyis nem Krisztustól független közös útkeresésről, hanem Krisztussal és Krisztus felé haladásról van szó.

3. A meghallgatás elsődleges tárgya nem a közvélemény, hanem a Szentlélek

Mutsaerts azt sugallja, hogy a szinodális folyamat az emberek vágyainak összegyűjtésével kezdődik, majd ezekhez igazítja az evangéliumot. Ez nem felel meg a hivatalos módszertannak.

A szinodális meghallgatásnak három, egymástól elválaszthatatlan iránya van:

Isten Igéjének és a Szentléleknek a hallgatása;
egymás meghallgatása;
annak közös megkülönböztetése, hogy mit mond a Lélek az Egyháznak.

Ferenc pápa tömören így fogalmazott: a szinódus „nem parlament”, ahol érdekcsoportok tárgyalnak, hanem egyházi esemény, amelynek főszereplője a Szentlélek. Már a folyamat alapképlete is ez volt:

„hallgatni arra, amit a Lélek mond az egyházaknak” (vö. Jel 2,7).

Mutsaertsnek abban igaza van, hogy nem minden vágy származik a Szentlélektől. De éppen ezért nem egyszerű „meghallgatásról”, hanem egyházi megkülönböztetésről beszélünk. A meghallgatott vélemény még nem egyházi döntés és főként nem új kinyilatkoztatás.

4. A sensus fidei nem közvélemény-kutatás

A levél úgy érvel, mintha a hívek megkérdezése a tanítás demokratikus előállítását jelentené. Ez összekeveri a közvéleményt a sensus fideivel, a hívő nép hitérzékével.

A II. Vatikáni Zsinat szerint a hívek összessége a Szentlélek kenete által részesedik Krisztus prófétai küldetésében (Lumen gentium 12). Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden többségi vélemény a Szentlélek hangja. A hitérzék:

az apostoli hit közösségében működik;
feltételezi az Ige hallgatását, az imádságot és a szentségi életet;
kapcsolatban áll a püspökök tanítóhivatalával;
megkülönböztetésre szorul.

A záródokumentum kifejezetten azt mondja, hogy a megkeresztelteknek a kinyilatkoztatás igazságával való összhang felismerésére van képességük, mégpedig „az Egyház közösségében” (22). Mutsaerts tehát egy valóban létező veszélyt – a közvélemény abszolutizálását – úgy mutat be, mintha ez volna a szinodalitás hivatalos értelme.

5. A szinodalitás nem demokrácia, de nem is pusztán hierarchikus egyirányúság

Helyes az állítás, hogy a kinyilatkoztatott igazságot nem többségi szavazás hozza létre. Ezt azonban a szinódusi tanítás sehol sem állítja.

A katolikus egyháztan három mozzanat egységét őrzi:

mindenki meghallgatása, mert minden megkeresztelt részesedik az Egyház életében;
egyesek sajátos szolgálata, karizmája és szakértelme;
egynek – a helyi egyházban a püspöknek, az egyetemes Egyházban a pápának – az egységet szolgáló elnöklése és döntési felelőssége.

A záródokumentum világosan megkülönbözteti a közös megkülönböztetést és a döntés meghozatalát: a megkülönböztetés előkészíti és megalapozza a döntést, de a döntés a jog szerint illetékes pásztori tekintély feladata (87–94). Nincs szó a hierarchikus szolgálat eltörléséről. Mutsaerts ezért egy nem létező demokratikus modellt cáfol. A valódi kérdés nem az, hogy „nép vagy püspök”, hanem az, hogyan gyakorolhatja a püspök tekintélyét úgy, hogy valóban meghallgatja azt az egyházat, amelynek ő maga is tagja és pásztora.

6. A kollegialitás és a szinodalitás nem egymás vetélytársai

Mutsaerts azt kérdezi, miért van szükség a „szinodalitás” fogalmára, ha rendelkezésünkre áll a „kollegialitás”. A két fogalom nem azonos:

Kollegialitás	Szinodalitás
Elsősorban a püspökök egymás közötti és a pápával való kapcsolatára vonatkozik	Isten egész népének közös útját jelenti
A püspöki rend szentségi természetéből fakad	A keresztségi méltóságból és az egyházi communióból indul ki
Sajátosan püspöki felelősség	Magában foglalja a laikusokat, papokat, szerzeteseket és püspököket
Péter utódával és vezetése alatt valósul meg	Szintén hierarchikus közösségben valósul meg

A Nemzetközi Teológiai Bizottság szerint a szinodalitás az Egyház mint Isten zarándok népe egészének együtt haladását jelöli, míg a kollegialitás ennek sajátos megvalósulása a püspöki szolgálat szintjén. A szinodalitás tehát nem felváltja, hanem tágabb egyháztani összefüggésbe helyezi a kollegialitást.

7. Téves az állítás, hogy a megtérés hiányzik a folyamatból

A levél egyik legerősebb állítása: „Ami nagyon hiányzik: a megtérés.” Ez szövegszerűen cáfolható. A záródokumentum egyik központi kategóriája éppen a megtérés:

„A Szentlélek által megtérésre hívva” – az első rész címe;
személyes és közösségi megtérés;
kapcsolati megtérés;
a döntési folyamatok megtérése;
pasztorális és missziós megtérés;
„szinodális megtérés”.

A dokumentum 6. pontja kifejezetten kimondja: „a szinodalitás bűnbánatot és megtérést kíván”.

A közgyűlés bűnbánati virrasztással kezdte második ülésszakát, amelyen az Egyház tagjai saját bűneikért és mulasztásaikért kértek bocsánatot.

Mutsaerts joggal kívánhatná, hogy a megtérés hangsúlyosabb, konkrétabb vagy krisztológiailag világosabb legyen. Azt azonban nem állíthatja megalapozottan, hogy a megtérés hiányzik.

8. Téves szembeállítani a szinodalitást és a missziót

A levél visszatérő tétele, hogy a szinodalitás önmagáról beszél, miközben az Egyháznak evangelizálnia kellene. A hivatalos szövegek azonban nem önálló célnak, hanem a missziót szolgáló életformának tekintik a szinodalitást. Már a szinódus címe is: Közösség – részvétel – küldetés. A záródokumentum szerint:

az Egyház azért létezik, hogy tanúságot tegyen a feltámadt Krisztusról (14);
minden megkeresztelt „a misszió főszereplője” (4);
a szinodális folyamat célja „megújult missziós lendület” (3);
a szinodalitás „küldetésre irányul” (28);
a misszió az egész dokumentum szervezőelve.

A helyes kritika tehát így hangozhatna: a szinodális gyakorlatnak mindenütt láthatóbban kell szolgálnia az evangelizációt. Mutsaerts ehelyett úgy ír, mintha ez a kapcsolat eleve nem létezne.

9. A struktúra és a szentség szembeállítása hibás

Mutsaerts hatásos, de teológiailag leegyszerűsítő ellentéteket alkot:

szent plébános vagy munkacsoport;
buzgó szerzetesek vagy dokumentumok;
igehirdetés vagy párbeszéd;
megtérés vagy részvétel;
szentség vagy struktúra.

Az Egyházban a struktúrák önmagukban természetesen nem üdvözítenek.

De lehetnek a szentség, a közösség és a misszió eszközei – vagy éppen akadályai. Az Apostolok Cselekedeteinek jeruzsálemi közössége egyszerre imádkozó, eucharisztikus és szervezett közösség. Az ApCsel 6-ban a szolgálatok rendezése azért történik, hogy az apostolok hűségesebben végezhessék az imádság és az ige szolgálatát. Az ApCsel 15-ben a tanácskozás és a tekintélyi döntés együtt szolgálja az evangélium terjedését.

Az egyháztörténeti állítás is túlzó, hogy a nagy reformok „szinte soha nem a struktúrákkal kezdődtek”. A szentek által indított megújulások rendszerint intézményi következményekkel jártak:

Szent Benedek regulát adott közösségének;
a clunyi és ciszterci reform intézményi hálózatokat hozott létre;
a koldulórendek új közösségi és kormányzati formákat teremtettek;
a trienti reform szemináriumokat, vizitációt és új fegyelmi normákat vezetett be.

A szentség és a jó struktúra nem vetélytársak. A jó struktúra a kegyelemnek nem forrása, hanem szolgáló kerete.

10. A „szinódus a szinodalitásról” nem üres önreflexió

Mutsaerts azzal gúnyolja a témaválasztást, hogy az Egyház „ülést tart arról, hogyan tartson üléseket”. Ez leszűkíti a szinodalitást egy értekezleti módszerre. A valódi kérdés ennél mélyebb: hogyan élje az Egyház saját communio-természetét, hogyan vegye komolyan a megkereszteltek ajándékait, és hogyan gyakorolja a tekintélyt missziós módon? Ez magában foglalja például:

a laikusok karizmáinak felismerését;
a papok és püspökök elszigetelődésének meghaladását;
a klerikalizmus korrekcióját;
az áldozatok meghallgatását;
az átláthatóságot és számonkérhetőséget;
a döntések jobb előkészítését;
a helyi egyházak tapasztalatának bevonását;
a közös missziós felelősség erősítését.

Ezek nem az Egyház küldetésétől elvonó „háztartási teendők”. A hatalommal való visszaélés, a klerikalizmus és a felelősség elmosódása közvetlenül rombolja az evangélium hitelességét.

11. A gyümölcsök mércéje indokolatlanul szűk és az oksági következtetés hibás

Jogos kérdés, hogy a folyamat milyen gyümölcsöket hozott. Mutsaerts azonban szinte kizárólag rövid távon mérhető nyugati mutatókat sorol fel:

szentmiselátogatás;
papi hivatások száma;
gyónási gyakorlat;
hitismeret;
intézményi növekedés.

Ezek fontos mutatók, de nem kizárólagosak. A szinódus globális folyamat, miközben Mutsaerts értékelése elsősorban a holland, a belga és a német egyházban általa válságjelenségként azonosított folyamatokból indul ki. Nem veszi figyelembe például:

a laikus missziós felelősség növekedését;
a nők tényleges egyházi szolgálatának elismerését;
a visszaélések áldozatainak meghallgatását;
a helyi egyházak közötti kölcsönös tanulást;
a közösségi megkülönböztetés elmélyülését;
az egyházi bizalom és együttműködés lassú helyreállítását.

Ráadásul egy 2021-ben megkezdett, végrehajtási szakaszban lévő folyamatot nem lehet néhány év alatt a papi hivatások vagy a vasárnapi részvétel számával okságilag megítélni. A templomlátogatás csökkenése évtizedes kulturális folyamat; nem bizonyítható, hogy a szinodalitás okozta, de az sem, hogy néhány év alatt meg kellett volna fordítania.

12. A protestantizálódás vádja történetileg és teológiailag pontatlan

A levél protestáns egyházkormányzási minták átvételét sejti a részvétel és a helyi közösségek hangsúlyozása mögött. Ez figyelmen kívül hagyja, hogy a szinodális gyakorlat jóval a reformáció előtti:

az apostoli egyház tanácskozása: ApCsel 15;
az első évezred helyi és egyetemes zsinatai;
az ókori egyház elve: ami mindenkit érint, azt mindenki meghallgatásával kell tárgyalni;
a szerzetesi káptalanok;
a keleti katolikus egyházak szinodális hagyománya;
püspöki, papi és pasztorális tanácsok.

Szent Benedek Regulájának 3. fejezete különösen beszédes: az apát fontos ügyekben hívja össze az egész közösséget, hallgassa meg a testvérek tanácsát, mert „az Úr gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki, ami jobb”; a döntés felelőssége mégis az apáté marad. Ez katolikus értelemben szinte mintaszerű szinodalitás: mindenki meghallgatása, közös megkülönböztetés, személyes elöljárói felelősség és a regula elsőbbsége.

13. A „csendes hívők” és a konzultációban részt vevők szembeállítása igazságtalan

Mutsaerts joggal figyelmeztet arra, hogy a szervezett konzultációk résztvevői nem automatikusan reprezentálják Isten egész népét. Ez fontos módszertani kritika. Ám ezt követően maga is idealizált csoportokat állít szembe egymással:

a rózsafüzért imádkozó hívőt a szinódusi résztvevővel;
a tradicionális liturgiára utazó fiatalt az egyházmegyei munkacsoport tagjával;
a nagycsaládos anyát a „hivatásos egyházi közgyűlési résztvevővel”.

Nincs ok feltételezni, hogy ezek a csoportok kizárják egymást, vagy hogy az egyik mélyebben hisz, mint a másik. A szinodalitás feladata éppen az volna, hogy a könnyen hallható és a csendesebb hangokat egyaránt bevonja – beleértve a hagyományos lelkiségű híveket is.

14. A liturgia nem hiányzik a szinódus egyháztanából

Mutsaerts szerint a liturgia válsága alig kapott figyelmet. Abban lehet igazság, hogy a nyugati eucharisztikus hit gyengülésével még hangsúlyosabban kellene foglalkozni. De túlzás azt állítani, hogy a szinodalitás figyelmen kívül hagyja a liturgiát.

A záródokumentum szerint az Eucharisztia „a közösség és egység forrása”, a vasárnapi eucharisztikus ünneplés pedig Isten szent népe összegyülekezésének „első és alapvető formája” (16; 26–27). A szinodális Egyház nem egy értekezleti asztal, hanem mindenekelőtt az Ige és az Eucharisztia körül összegyűlő közösség.

A liturgia és a szinodalitás szembeállítása tehát ismét hamis: az Eucharisztia teremti meg azt a Krisztusban való közösséget, amelyet a szinodalitásnak az egyházi életben ki kell bontakoztatnia.

15. Saját emmauszi példázata valójában a szinodalitás mellett szól

Mutsaerts levelének legjobb része az emmauszi történet értelmezése:

Jézus melléjük szegődik;
kérdez;
meghallgatja csalódásukat;
az Írások fényében korrigálja értelmezésüket;
megtöri a kenyeret;
misszióba indítja őket.

Ez valóban az autentikus szinodalitás képe – de nem cáfolata, hanem pontos leírása. A szinodalitás nem azt jelenti, hogy minden megszólalás igaz, hanem azt, hogy Krisztus jelenlétében meghallgatjuk egymást, az Írások fényében megkülönböztetünk, az Eucharisztiában felismerjük az Urat, majd küldetésbe indulunk. Mutsaerts azért tudja ezt helyesen leírni, mert ezen a ponton félreteszi a levélben másutt alkalmazott karikatúrát, és maga is a szinodalitás krisztológiai formáját mutatja be.

Összegző értékelés

A levél igazsága az, hogy a szinodális folyamat valóban eltorzulhat:

öncélú ülésezéssé;
bürokratikus nyelvezetté;
egyházi közvélemény-kutatássá;
ideológiai érdekcsoportok küzdelmévé;
teljesíthetetlen várakozások forrásává;
a világ véleményéhez való alkalmazkodássá.

Ezekre a veszélyekre figyelmeztetni jogos és szükséges. Mutsaerts tévedése az, hogy a lehetséges torzulást azonosítja a szinodalitás lényegével.

Didaktikusan megfogalmazva:

A szinodalitás nem arról szól, hogy párbeszéd útján kitaláljuk, mi legyen az Egyház. Arról szól, hogy az egész megkeresztelt nép – sajátos szolgálatokkal és felelősségekkel, a püspökök vezetésével és Péter utódjával közösségben – együtt figyeljen a Szentlélekre, hogy az Egyház a Krisztustól kapott identitását és küldetését az adott korban hűségesebben élje meg.

Ezért nem kell választanunk:

igazság és meghallgatás;
hierarchia és részvétel;
megtérés és párbeszéd;
szentség és intézményi megújulás;
Eucharisztia és közösségi megkülönböztetés;
evangelizáció és szinodalitás között.

A hiteles katolikus szinodalitás mindezeket Krisztusban kapcsolja össze. Mutsaerts levele ott jogos, ahol a torzulásokra figyelmeztet; ott válik tévessé, ahol ezeket magával a szinodalitással azonosítja.

Hortobágyi T. Cirill OSB
pannonhalmi főapát

Felhasznált irodalom:

https://www.synod.va/content/dam/synod/news/2024-10-26_final-document/ENG—Documento-finale.pdf
https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20180302_sinodalita_en.html
Rob Mutsaerts holland püspök nyílt levele XIV. Leó pápához a szinodalitásról