A kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, már a címével több olyan tényezőre felhívja a figyelmet, amely számomra fontos, és tagadhatatlanul jelentős nemcsak a katolikus egyház, de az egész kereszténység jelenlegi helyzetében is. Valóban új kultúra van kibontakozóban az egyházakban, nemcsak Európában, de a többi földrészen is – noha ez a kultúra ősi és hagyományos alapokra építkezhet. Ma szinodalitásnak nevezzük azt a közösségi magatartást, amely lehetővé teszi, hogy az egyház valamennyi tagja kifejezze véleményét közös ügyeinkkel kapcsolatban, és egyúttal azt az elvárást is megfogalmazza, hogy a vezetési feladatokkal megbízottak jóindulatúan figyeljenek mindenki véleményére.
Egy ortodox többségű országban, Szerbiában végzem lelkipásztori tevékenységemet, és már csak ezért is egyértelmű számomra, milyen komoly következményei lehetnek a szinodalitásnak ökumenikus szempontból. Az ortodoxiában a szinodalitás ugyanis szerves része az egyház püspöki vezetésének, és nemcsak a katolikusok tanulhatnak valamit ebből az ortodox gyakorlatból, de talán ortodox testvéreink is meríthetnek abból, ahogyan a katolikus szinodalitás az egyház valamennyi tagjára kiterjed.
Sokan közületek tudjátok, hogy nemcsak püspök, hanem szerzetes is vagyok, és feladatomnak tartom a szinodális hagyomány szerzetesi gyökereinek hangsúlyozását. A szerzetesi közösségekben régre visszanyúló tradíció, hogy a közös ügyeket közösen lehet megbeszélni, természetesen úgy, hogy az elöljárók koordináló és irányító szerepe ettől még nem csorbul. Éppen ezért örömmel tölt el, hogy a könyvben szerzetesek is szóhoz jutnak, akik a közösségi élet többféle dimenziójának tanulságait bocsátják az egész egyház rendelkezésére. Szintén szerencsés körülménynek tartom, hogy a keleti egyház képviselői is megszólalnak, akik a maguk egészen sajátos helyzetéből tudnak megfogalmazni mindenki számára megszívlelendő üzenetet.
Az új kultúrán kívül a tanítványság szót is szeretném kiemelni a kötet címéből. A kifejezés azt sugallja számomra, hogy a katolikus közösség tanulékony és figyelmes akar lenni, és a történelem minden pillanatában képes megújulásra. Mi vezet minket ebben a tanítványi létben? Elsősorban az Úr iránti szeretet. Ebből a szeretetből következik és táplálkozik az őszinteség, a bátorság, az igazságosság keresése, a nyilvános kiállás és a hátrányt szenvedő csoportok tagjainak támogatása. Olyan korban élünk, amikor egyre nagyobb teret nyer az erősebb jogának követelése, a manipuláció, az arrogancia, a harsány és durva közbeszéd, s a megosztottság és az ellenségeskedés nemcsak jelen van, de mesterségesen szítják is. Ezt az állapotot a keresztény közösségek önmagukban nem tudják megszüntetni, de sokat tehetnek azért, hogy megmutassák: másként is lehet.
Több olyan terület van, ahol ez a fajta magatartás, ez az „új kultúra” már kézzelfogható gyümölcsöket terem.
Istennek hála, a katolikus egyház egyre több országban kész szembenézni a múltjával, és igyekszik igazságosan viszonyulni a különböző bántalmazások áldozataihoz, sőt azt is megvizsgálja, milyen rendszerbeli okok vezettek ahhoz, hogy lehetségessé váltak a bántalmazások.
Istennek hála, egyre több helyen komolyan veszik a természeti környezetet fenyegető veszélyeket.
Istennek hála, már nem mindenhol szorul magyarázatra, hogy miért különösen fontos méltó helyet biztosítani a nőknek az egyházban.
És Istennek hála, nem tűnt el a szomj és az éhség a valódi lelkiségre, az őszinte imádságra és a fáradhatatlan istenkeresésre.
A könyv olvasóinak azt kívánom, hogy legyen kedvük és bátorságuk mélyebben megismerkedni egyházaink új, de egyúttal ősi kultúrájával, legyen bennük tanulási készség, és feszült, zilált világunkban így tegyenek tanúságot arról, hogy másként is lehet élni.
