A papnövendékeket is be kell vonni a papnevelés megújításába

A szinódus hatással van a papok képzésére is. Milyen változások várhatók ezen a területen? Erről beszélgettünk a Központi Papnevelő Intézet rektorával, Martos Levente Balázzsal, aki szerint „ha befelé rendben vagyunk, kifelé is több az erő”.

– Milyen szerepet játszik a papnevelés a modern társadalomban?
– Hosszabb ideje beszélnek arról, hogy a tanulók, az egyetemisták által elvileg elsajátítandó tananyag az oktatás minden területén folyamatosan növekszik, miközben a megszerezhető tudás szerkezete is alapvető változáson megy át. Az alapozó ismeretek megszerzésének a kritikus gondolkodást és a további, tulajdonképpen egész életen át tartó tanulást kell megalapoznia. Mindez a papság oktatására is érvényes. A papi szolgálat elemi, és egyben legfontosabb tevékenységei viszonylag könnyen elsajátíthatók – itt a szentségek ünneplésére, formai helyességére gondolok. Ahhoz azonban, hogy egy pap ne csak „szépen misézzen”, hanem például igazán jól is prédikáljon, ne csak érvényesen tudjon gyóntatni, hanem a megfelelő módon megértse és értékelje is a gyónó helyzetét, igen komplex elméleti és gyakorlati tudásra, hitre és emberségre van szüksége. A modern társadalomra az is jellemző, hogy felértékelődik a papi hivatás személyes oldala, a személyes meghívottság élménye és tapasztalata. Ez egyfelől mélyen megfelel a személyes Krisztus-követés evangéliumi ideáljának, amelyet legalább részben fel is kell mutatnia a jelentkezőnek. Másfelől ezt a nagyfokú egyéni elköteleződést a nevelés folyamán hiteles egyházi hivatássá és szolgálattá kell érlelni. Ha ez nem történne meg,

a felszentelt pap súlyos nehézségnek lenne kitéve, amennyiben egy elképzelt közösségbe akarna belépni ahelyett, amelyik valóban várja a szolgálatát.

– A szinódus tavaly októberi összejövetele, illetve a majdani ülésszak új gondolatai hogyan befolyásolják a papnevelést?
– A szinodalitásról szóló püspöki szinódus 2023 októberi ülésének záródokumentuma a 11. pontban tárgyalja a papok és a diakónusok szolgálatát és egyben képzését is, amelyet rendkívül fontosnak tart. Kiemeli, hogy pusztán formális képzés helyett olyanra van szükség, amelynek folyamán valóban növekednek hivatásukban a résztvevők, s amely képzés kapcsolódik azokhoz a közösségekhez, amelyekhez küldetésüket kapják majd. Fontosnak tartom azt is, hogy a növendékek hiteles növekedésének jele, ha nem tekintélyelvű viselkedést sajátítanak el, hanem képesek maradnak a valódi kommunikációra a környezetükkel. A dokumentum szükségesnek látja, hogy a papság képzésének alapdokumentuma, az úgynevezett Ratio formationis újuljon meg. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy néhány évvel ezelőtt, 2016-ban jelent meg a legutóbbi Ratio, amely véleményem szerint sok szempontból példás lépéseket tett a szinódus által is javasolt irányba. A képzés emberi, szellemi, lelki és gyakorlati-lelkipásztori szempontjait okosan egymáshoz illesztette, illetve a kezdeti képzést kiegészítette az egész életen át tartó képzés elemeivel. Úgy gondolom tehát, vagy valóban új képzési rend keletkezik, amely néhány ponton kifejezett és konkrét irányelveket fogalmaz meg, vagy olyan eligazítást adnak majd, amely a meglévő római dokumentum nemzeti változatának készítésében, a helyi, gyakorlati megvalósításban ad szempontokat. A 2016-os dokumentum már előírta, hogy a szabályzat kialakításába a papnövendékeket is vonják be, és személyesen tanúsíthatom, hogy ez például Magyarországon is megtörtént. Örülök annak, hogy sokféle kérdés közepette valóban elkezdtük meghallgatni egymást, amit a szinódus is szükségesnek és helyesnek lát.

– Elképzelhető, hogy a szinódus hatására változik a jelentkezők száma?
– Ennek rövid távon nem látom konkrét esélyét. Hosszabb távon azonban, ha az egész egyház missziós átalakításában hiteles gyümölcsöket termünk, ha a közösségeink helyben és egyetemesen is figyelmesebbek, úgy értem, teljesebben Istenre és egymásra hallgatók lesznek, akkor feltételezem, hogy igen. Az Egyház maga mindig a Szentlélek által él, benne fedezi fel újra meg újra Krisztus arcát, illetve Krisztus arcán az Atya dicsőségét. Arra a néhány versre gondolok, amelyet Pál apostol írt a korintusiaknak (vö. 2Kor 4,6). Pál itt egyebek mellett „a mi szívünk megvilágosításáról” beszél. Ha ez így lesz, akkor lesznek hivatások.

– Milyen kihívásokkal kell szembenézni a mai fiatalok papképzésében?
– A növendékek ma viszonylag kisebb létszámú közösségekben készülnek a hivatásra, ugyanakkor meglehetősen különböző háttérből jönnek, életkoruk, kulturális hátterük is sokféle. Ez egyszerre kihívás és természetesen esély, hiszen a szemináriumi közösség éppen az a hely, ahol érlelniük kell a kommunikációjukat, a szolgálatkészségüket, végül is azt, hogy csapatként tudjanak működni, szót tudjanak érteni sok különféle emberrel, miközben legbelül megismerik és megszeretik Jézus Krisztust.

A Z generáció tagjait segíteni kell abban, hogy ne váljanak képernyőfüggővé, és közben jól tudják használni azokat a lehetőségeket, amelyek a digitális világban adódnak.

Mint minden mai embert, őket is gyakorlatilag végtelen információ éri vagy érheti el, miközben egészséges embereknek, sőt, a Lélek embereinek kell lenniük, akik személyes és önálló életre képesek mind anyagi, mind szellemi értelemben. A szeminárium ma már nem jelent elzárt közeget, ugyanakkor a kapcsolatok megléte sem természetes: nagyon is megéljük, hogy a kapcsolatokért tenni kell, a valódi közösség munka és ajándék egyszerre.

– Hogyan lehet összehangolni a teológiai tanulmányokat a gyakorlati papi szolgálattal?
– Többféle modell létezik. Egyesek gyakorlati éveket iktatnak be, esetleg témakörökre épített „intenzív heteket”, például egy-egy szakpasztorációs témát illetően, mint amilyen a kórházi lelkigondozás, vagy egy ifjúsági tábor szervezése. Van, ahol a vasárnapot, esetleg egész hétvégéket rendszeresen ugyanazon a plébánián tölti a növendék, hogy megismerje a helyet, és kipróbálja magát ilyen-olyan szolgálatban. Amikor a növendék, vagy akár később a pap egy hívővel vagy a hívek egy csoportjával találkozik, ennek a találkozásnak a minősége nagyon is függ az illető emberségétől, felkészültségétől, hozzáállásától. A tanulmányok egyfajta reflektált teret jelentenek, amelybe az ember egész élete folyamán vissza-visszatér – valójában folyton ellenőrzi, hogyan működik „az ő evangéliuma” az emberek között, hogyan épül vagy nem épül az Isten országa ott, ahol ő – legalább valamelyest – képviseli az egyházat.

– Hogyan lehet megerősíteni a közösségépítést és a szolidaritást a papnevelés során?
– A szeminárium hagyományosan szoros közösség. Egy asztalnál eszünk, a napirendünk sok szempontból közös ritmust követ. Ez néha megterhelő, máskor viszont rádöbbenünk, hogy az összetartás alapvető mintáit hozza létre. Ez persze nem elég. A közösség tagjai közti súrlódásokat, rivalizálást vagy bármilyen más feszültséget valahogy meg kell közelíteni, fel kell dolgozni. A magam részéről igen hálás vagyok azokért a jó példákért, amelyek éppen papnövendékek kezdeményezésére születtek. Például itt, Budapesten havonta összejön a közösség (elöljárók nélkül), és rövid imádság után kimondják egymásnak, miért hálásak, mi volt nehéz. Ez a találkozás a mintegy 20 fős csapatot a baráti kapcsolatokon túl is nagyon jól összefogja és élteti. Éveken át szegény gyerekek számára gyűjtöttek édességet karácsonyra, sőt, ezt a többi szemináriumban is megszervezték. Ha befelé rendben vagyunk, valahogy kifelé is több az erő. Természetesen említhetném még a közös kirándulásokat, kulturális élményeket stb. Az egész vállalkozás szíve talán mégis Isten jelenléte: az, ahogyan megéljük a közös álmot, hogy Istennek szolgáljunk az egyház közösségében.

– Hogyan lehet támogatni a papi hivatásban lévőket a lelki és a mentális egészségük megőrzésében?
– A Biblia azt mondja, „nem jó az embernek egyedül lenni”.

A közösségek széthullása, az individualizmus térnyerése, a fájdalmas magány, meg az egymás iránti közöny sajnos nem áll meg az egyházi közösségek határain. Minden jó és fontos, ami ezekkel a szétesést előidéző tendenciákkal szemben hat:

az alapvető igazságosságon és megbecsülésen túl a kisebb papi közösségek támogatása, a közös tanulási lehetőségek kiépítése, az egészségügyi szűrések és szolgáltatások megszervezése, a fiatalabb és az idősebb nemzedékek eltérő szükségleteinek számbavétele mind része lehet egy pozitív légkörnek. Fontos, hogy ne váljon formálissá az egyházmegyékben meglévő számos közösségi és liturgikus alkalom, hanem kezdjünk egymáshoz kapcsolódni. Gyakran vannak olyan papok, akik az ilyen közösségteremtő szeretetben maguktól zseniálisak – másokat meg kineveznek, s akkor elkezdenek odafigyelni a többiekre, találkozókat szervezni stb. Egyik út sem könnyű, de lassanként mindegyik gyümölcsöt teremhet.

Beszélgetőtárs: Vermes Nikolett