Nem utópia, hogy egy keresztény közösség önfenntartó legyen – íme, egy jó példa!

Az egyházak anyagi önállóságáról szóló elképzelések sok keresztény számára utópiának tűnnek. A pécsi Gesztenyési Közösség harmincéves története azonban azt mutatja, hogy az önfelelősségre építő keresztény életforma hosszú távon is életképes lehet. Írásunkban a közösség egyik tagja, Vozár Pál beszámolója alapján mutatunk be egy olyan modellt, amely túlélte a gazdasági válságokat és a személyes, teológiai konfliktusokat is.

Kis-Pongrácz Tamás

A csoport magját kilenc ember – köztük négy házaspár – alkotta, akik három évtizeddel ezelőtt Bíró László katolikus pap (későbbi tábori püspök) buzdítására keresték meg egymást, hogy keresztény életközösséget hozzanak létre. Fiatal párok, induló családok voltak, köztük olyanok is, akik korábban Németországban éltek, s onnan elhozták magukkal az integrált közösségi életben szerzett tapasztalataikat (Katholische Integrierte Gemeinde). Az első pillanattól önállóak voltak, és a katolikus egyház részeiként rendszeresen miseszolgálatot vállalnak, illetve alkalmanként más, a Pécsi Egyházmegye kérése szerinti feladatokat is ellátnak. A nagyobb közösséget 20-25 család alkotja, melyek kisebb közösségekbe is rendeződnek, anélkül, hogy pap vezetné őket vagy volna a tagok között. Megosztják egymással a hétköznapi szervezési feladatokat, együtt viselve a terheket.

Struktúra és anyagiak

A közösség néhány oldalas dokumentumban foglalta össze azokat a sarokköveket, amelyekhez feltétlenül ragaszkodnak. Minden egyéb szokásjog alapján működik. Míg a nagy közösség teljes egészében ritkábban találkozik, a 4-5 családból álló kiscsoportok kéthetente gyűlnek össze elsősorban közös imára. A tematikus hitbeli beszélgetések, a közös táborok és a házassággondozás a kezdetektől fogva megtartó hálót jelentenek a közösség működésében.

Ez a fajta autonómia elképzelhetetlen lenne szilárd anyagi alapok és belső szolidaritás nélkül. A közös célokra, illetve a „krízisalapba” mindenki jövedelmének egy százalékát köteles havonta befizetni. Emellett létezik egy, a közösséget támogató egyesület, melynek segítségével a pályázati lehetőségeket ragadják meg. Általában a programok ötven százalékát ebből finanszírozzák, a maradékot egyéni adományokból fedezik.

Az elmúlt években a családok különböző mértékben gyarapodtak, így a fenntartáshoz szükséges anyagiak előteremtése már nem okoz problémát.

A közösség jobb módú – esetenként kifejezetten vagyonos – és szegényebb tagjai között sincs konfliktus. Ebben kulcsszerepe van a közösség kiegyenlítő hatásának, amely a tehetősebbeket megóvja a felfuvalkodottságtól, a szerényebb anyagi helyzetűeket pedig a megalázottságtól. A pénzügyi hozzájárulás mellett a személyes feladatvállalás is alapérték: mindenki azt a szolgálatot végzi, ami a leginkább illik a személyiségéhez és az adottságaihoz. Ez a belső megosztás azért is működik zökkenőmentesen, mert a kiscsoportos rendszerben mindenki rálát a másik életére, és ez szinte észrevétlenül szűri ki az egyébként eleve ritkán felbukkanó potyautasságot. Ahogy mondják: „Az van otthon a közösségben, akinek dolga van benne.”

Bővülés és konfliktusok

A Gesztenyési Közösség szerves fejlődését mutatja, hogy sosem bővültek robbanásszerűen. Az évente 2-3 érkező család organikus integrációt tett lehetővé, miközben a harminc év alatt távozó néhány családtól sem haraggal váltak el – ők egyszerűen nem érezték magukénak ezt az életformát. Voltak azonban komoly krízisek, és a belőlük levont tanulságok formálták a közösséget azzá, ami ma. Történetük során négy olyan jelentős konfliktus adódott, amelyek mindegyike mély nyomot hagyott a működésben, és hosszú távú szerkezeti változásokat kényszerített ki.

Az első nehézséget két házaspár válása jelentette, amelyet a közösség tagjai rendkívül nehezen, belső és közös sebként éltek meg. Ezzel párhuzamosan egy másik próbatétellel kellett szembesülniük:

az egyik tag vállalkozása a 2008-as gazdasági válság idején nehéz helyzetbe került, amit a közösségtől kért kölcsönökkel akart ellensúlyozni.

Nem sikerült, a cég csődbe ment, a kölcsönpénz nagy része elveszett. A megrázkódtatás tanulságaként ekkor hozták meg azt a döntést, hogy a rászorulók kisegítése a jövőben nem történhet egyéni úton, hanem kizárólag intézményesített módon, közösségi feladatként valósulhat meg a krízisalapon keresztül.

A harmadik komoly feszültségforrást a vezető személye okozta. Hosszú időn át egyetlen, rendkívül karizmatikus családapa állt a közösség élén, akit – amikor a helyzet úgy kívánta – csak nehezen tudtak pótolni. Ebből tanulva vezették be a rotációs rendszert, így a vezetők ma már szigorúan két- vagy legfeljebb háromévente váltják egymást. Végül egy teológiai kérdés is komoly fejtörést okozott. A gesztenyésieket néhány éve németországi látogatásra hívták, közösségi együttlétre. Ott szembesültek vele, hogy az ottani testvérközösség tagjai mennyivel nagyobb hangsúlyt fektetnek a kereszténység és az Ószövetség szerves kapcsolatára. Ez a közösség néhány tagjánál komoly értetlenséget váltott ki és vitát generált, rávilágítva arra, hogy ebben a témában – nemcsak náluk, de a általában hazai katolikus közegben – rengeteg a kibeszéletlen, tisztázásra váró kérdés.

A személyes rokon- vagy ellenszenvet illető kérdést képesek alárendelni annak, hogy nem egy baráti társaságról van szó, hanem, a természetes emberi vonzalmakat felülíró módon, keresztény testvérként kapcsolódnak egymáshoz.

Mindenkinek vannak „nehéz emberei”, de az ellenérzéseket tompítja, hogy a kis csoportok családjait időről időre „vándoroltatják”,

vagyis cserélgetik, ezzel gazdagítva a kis csoportok közösségi életét. Ez a habitusuk szerint különbözőképp megnyílni tudó tagok szabadabb formálódásának eszköze is.

Nehéz terület a politika is, de a közösség a közélettel kapcsolatban tudatos álláspontra helyezkedett, így az nem okozott komoly feszültséget. Ellenőrzött keretek között beszélgetést szerveztek például, melyen mindegyik politikai oldal képviselője bemutathatta, hogy miért gondolja támogatandónak az adott pártot. Mivel mindenki szabadon elmondhatta a véleményét, az ezt követő szabályozott párbeszéd nem indulatokat, hanem higgadt eszmecserét szült. Ehhez persze szükség volt arra a közös spirituális alapra, amely a politikát helyén kezelve meghagyta azt a sokadik helyén az ember életében – messze a hit, a család, a munka és a személyes kapcsolatok mögé sorolva.

Jelen és jövő

A Gesztenyési Közösség tagjai sokáig abban a reményben éltek, hogy nemzedékeken átívelő modellt építenek, amelybe a gyermekeik zökkenőmentesen belenőnek majd. Nem így történt.

A közösségben felnőtt, ma már saját lábon álló gyerekek többsége keres vagy alapít saját közösséget, ám ezt a modellt senki nem viszi tovább.

Az első csalódás után azonban megmutatkozott, hogy ez inkább erősíti, mintsem gyengíti azt a tényt, hogy egy minden ízében élő közösségről van szó. Olyan organizmusról, melynek megoldásai, kiérlelt működési gyakorlatai nem ültethetők át egy az egyben a következő generációba. A gesztenyésiek családjai a legtöbbet tudhatják magukénak: keresztény életközösséget, amely harminc éven át minden életállapotukban támaszuk lehetett. Ilyenformán nem örök életű intézményi modellt valósítanak meg, hanem valami egyszeri és megismételhetetlent építettek, aminek legfeljebb a szellemiségét, lelkiségét és közösségi tapasztalatát adhatják át másoknak.

A pécsi Gesztenyési Közösség tehát nem abban különleges, hogy úttörő kezdeményezője lett volna valaminek, hanem abban, hogy ennyire hosszú időn keresztül megmaradtak. Ezért, ahogy mondják, ők nem első, hanem tartós fecskék.