„Oroszlánunk van, aki el fogja kergetni a farkasokat”: Német László bíboros XIV. Leó pápáról
Robert Francis Prevost személyében a bíborosok olyan lelkipásztort választottak pápává, aki missziós tapasztalattal, ágostonos lelkiséggel és világméretű látással érkezett Péter székébe. Első éve alapján egyre világosabbá vált: nem politikai táborok logikájában gondolkodik, hanem az egyház egységét, a perifériák hangját és az emberi méltóság védelmét akarja középpontba állítani. Német László bíboros, belgrádi metropolita érsek írása az Egyházfórum 2026/2 számában jelent meg. Ebből idézünk részleteket.
(…) Egy pápanév mindig program. A „Leó” név egyszerre utal tanítói tekintélyre, társadalmi érzékenységre és bizonyos belső erőre. Talán ezért talált meg engem is az a kép, amelyet egy interjúban így fogalmaztam meg: eddig volt egy Ferencünk, aki a farkasokkal beszélt, most pedig van egy oroszlánunk, aki el fogja kergetni a farkasokat.
Sokan ezt a mondatot pusztán frappáns képként idézték. Pedig számomra mélyebb egyházi tapasztalat sűrítése volt. Hogy miért éppen „farkasok”? Azért, mert az Egyház körül és olykor az Egyház belsejében is mindig vannak olyan erők, amelyek a hitet saját céljaikra akarják használni: ideológiai önigazolásra, identitáspolitikára, egyházi hatalmi harcokra vagy kulturális hadviselésre. Ezek nem mindig személyekhez köthetők. Néha struktúrák, néha hálózatok, néha lelkiállapotok. Az „oroszlán” pedig nem agresszivitást jelentett, hanem azt a reményt, hogy
az új pápa képes lesz egyszerre őrizni az egységet és kijelölni a határokat.
Amikor oroszlánról és farkasról beszélünk, valójában két egészen különböző tapasztalatot próbálunk képpel elmondani: azt, hogyan él meg az ember fenyegetést, és hogyan él meg védelmet, tekintélyt.
A farkas képe szinte minden kultúrában ugyanazt hozza elő: a lopakodó, oldalról támadó veszélyt. A farkas ritkán áll elénk nyíltan. Inkább a sötétben mozog, a nyáj szélén kering, azt figyeli, ki marad le, kit lehet elszigetelni. A farkashoz társuló első érzés a bizonytalanság és a félelem: „vajon mikor csap le?”, „vajon ma én leszek-e a következő?”. A farkas ott jelenik meg, ahol a gyenge csak eszköz, ahol a közösséget táborokra hasogatják, ahol a hangos, cinikus beszéd összezavarja az embereket, és ahol a félelem az alapérzés. Lelki értelemben a „farkas” mindazt jelenti, ami az Egyházat és a társadalmat szétzilálja: a megosztó szellemet, a gyűlöletből élő beszédet, az olyan „kereszténységet”, amely mögött nincs irgalom, csak identitásháború.
Az oroszlán képe egészen más. Az oroszlán is erős, veszélyes állat – de a benyomás, amit kelt, nem elsősorban a lopakodó félelem. Ha elképzeljük a jelenlétét, inkább azt érezzük: „valaki nagy és erős áll itt”. Az oroszlán nem rejtőzködik. Nem hátulról kerül, hanem szemből néz. Nem csapatban grasszál, hanem vállalja a felelősséget a „teréért”. Az oroszlánhoz a méltóság, a királyság, a tekintély, az őrzés képe tapad. Nem azért tartanak tőle tisztelettel, mert kiszámíthatatlan, hanem mert tudják: ha valami valóban veszélyezteti azt, ami rá van bízva, képes és kész közbelépni.
Ha mindezt a pápaság képére alkalmazzuk, világosabbá válik, mire gondoltam, amikor azt mondtam: „oroszlánunk van, aki el fogja kergetni a farkasokat”.
• Nem egy ordítozó, félelmet keltő vezetőre utal, aki másokat uralni akar, hanem olyan pápára, akinek a jelenléte biztonságot ad: azt az érzést, hogy nem engedi, hogy a nyájat, vagyis az Egyházat szétmarják a belső és külső „farkasok”.
• A „farkasok” itt mindazt jelképezik, ami ma az Egyházat fenyegeti: a szélsőséges ideológiák, amelyek a hitet politikai fegyverré redukálják; a belső széthúzások, amelyek Krisztus Testét frakciókra szedik; a hatalmi visszaélések, amelyek a gyengéket sebezhetővé teszik; az a fajta „keresztény beszéd”, amely sokszor hangos, de kevés benne az evangéliumi szelídség.
• Az „oroszlánpápa” ezzel szemben azt jelenti: van valaki, aki nem rejtőzik el, aki szembenéz ezekkel a jelenségekkel, és akinek az ereje nem öncélú, hanem őrző erő. Nem azért „oroszlán”, hogy félelmet keltsen a sajátjai között, hanem azért, hogy a nyáj ne maradjon védtelen a farkasokkal szemben. (…)
Híd az ortodoxiához
Mivel Belgrád érsekeként és szerbiai bíborosként élek és szolgálok, számomra különösen fontos volt már az első napokban látni, hogy XIV. Leó pápa érdeklődése nem áll meg a latin világ belső vitáinál. A megválasztás után a médiának azt is elmondtam, hogy a pápa megkérdezett engem az ortodox naptárról és a húsvétszámításról. Ez a mozzanat kívülről talán apróságnak tűnhet, de a mi térségünkben nem az. A Balkánon a naptár, az ünnepek időpontja, a liturgikus ritmus és a történelmi emlékezet nem technikai kérdések, hanem identitáshordozó valóságok. Ha egy pápa erre rákérdez, az jelzi, hogy valóban meg akarja érteni a keleti kereszténység belső logikáját.
Ez azért is fontos, mert Robert Francis Prevost már a pápasága előtt járt Belgrádban, részt vett az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának ülésén, és találkozott Porfirije szerb pátriárkával is. Nem teljesen ismeretlen térségbe érkezett tehát, amikor pápaként tovább kezdett gondolkodni a keleti egyházak és a katolikusok kapcsolatáról.
Személyes benyomásom az volt, hogy a keleti kereszténységhez nem egzotikus „másságként”, hanem az Egyház egyik valóságos és megértendő világaként közelít.
Belgrádból nézve az ilyen érzékenység felbecsülhetetlen. A mi egyházi tapasztalatunk a többségi és kisebbségi lét közötti finom egyensúlyból áll. Nálunk az Egyház egyszerre él vallási kisebbségként, történelmi emlékezetként, kulturális közvetítőként és ökumenikus kihívásként. Ezért mi talán jobban érezzük, mint sokan mások, hogy milyen nagy jelentősége van annak, ha Róma nem csupán beszél a perifériákról, hanem valóban hallgat rájuk. Számomra XIV. Leó pápa már ezzel a kis kérdéssel is jelezte, hogy figyelni akar a helyi valóságokra, nem csupán központi sémákban
gondolkodik.
Az egység embere
Ahogy telt az első év, egyre inkább megerősödött bennem, hogy őt nem elsősorban politikai kategóriákban kell olvasni. Éppen ezért tartottam különösen fontosnak, hogy az első évfordulóra megjelent a Herder Korrespondenz különszáma, amely több oldalról is segít közel kerülni XIV. Leó lelki és teológiai arculatához. A legfontosabb megállapítás számomra az volt, hogy ő rendi hovatartozás szerint nem pusztán ágostonos szerzetes, hanem valóban „Ágoston fia”. Ez a megfogalmazás nem túlzás. Már a megválasztása utáni első megszólalásában így mondta: „Ágostonos vagyok, Szent Ágoston fia.” A Herder helyesen érzékeli, hogy ez a kettős formula többet jelent intézményi azonosulásnál. Nem pusztán arról van szó, hogy az Augustinus-rend egyik tagja lett pápa, hanem arról, hogy az ő imádságát, gondolkodását, egyházképét és püspöki önértelmezését mélyen áthatja Ágoston öröksége.
Egyház és társadalom
(…) A Herder másik nagy érdeme, hogy bemutatja a perui évek jelentőségét. Prevost több mint húsz évet élt Peruban, olyan társadalmi közegben, amelyet terror, nyomor, egyenlőtlenség, rasszizmus és mély társadalmi sebek alakítottak. Ott tanulta meg, hogy az Egyház nem lehet pusztán intézmény. A pásztornak jelen kell lennie az emberek között, osztoznia kell életükben, és meg kell tanulnia a szegényeket nem tárgyként, hanem cselekvő alanyként látni, és velük együtt alakítani az Egyházat. A perui háttér szerintem a kulcs ahhoz, hogy miért beszél XIV. Leó olyan következetesen a szegényekről, a migránsokról, a közösségépítésről és a részvételről. A Herder tanulmánya megmutatja, hogy már perui szolgálata idején is támogatta a laikusok, köztük a nők nagyobb részvételét; hogy a közösségi döntéshozatal nem új jelszó volt számára, hanem régóta gyakorolt pasztorális magatartás; és hogy konfliktushelyzetekben sem maradt semleges, hanem képes volt nehéz, de szükséges döntésekre. (…)
Vitában Donald Trumppal
A pápaság első évének egyik legtöbbet vitatott kérdése a migráció és a jelenlegi amerikai elnökkel, Donald Trumppal kialakult feszültség volt. A német sajtó és más források egyaránt rámutattak arra, hogy XIV. Leó ebben a kérdésben nem rejtőzött az udvarias semlegesség mögé. Amikor a migránsok méltóságáról, az ICE által képviselt gyakorlatról, a deportálási politikáról vagy az embertelen bánásmódról volt szó, egyértelműen beszélt. A konfliktus a felszínen politikai vita volt, mélyebben azonban teológiai és antropológiai ütközés. És ami nagyon fontos: XIV. Leó pápa üzenetét az amerikai püspöki konferencia egy az egyben átvette, majd nyilvánosan hirdette és hirdeti az Egyesült Államokban. Össze lehetne-e ezt hasonlítani vezető magyar egyházi képviselők reakciójával 2015-ben, a nagy migránsválság idejében, amikor egy magyar publicista demens vénembernek, illetve gazembernek nevezte Ferenc pápát?
Számomra itt kétféle kereszténységértelmezés került szembe egymással.
Az egyik a hitet kulturális identitásvédelmi eszközként használja: a kereszténység mint civilizációs pajzs, mint határőrizeti retorika, mint politikai törzsi identitás.
A másik – amelyet XIV. Leó pápánál látok – az evangéliumot az emberi méltóság oszthatatlan védelmeként értelmezi, a meg nem született gyermektől a migránsig, a szegénytől a háború sújtotta emberig, a betegig, az elhagyottig.
Ebben a kérdésben számomra nagyon fontos a következetesség. A pápa egyfelől a megszületendő élet védelmének hagyományos tanítását képviseli, másfelől világossá teszi: aki életpártinak mondja magát, de közben közömbös a migránsok megalázása, a szegények sorsa vagy az igazságtalan társadalmi rendszerek iránt, az valójában széttépi az élet védelmének egységes erkölcsi logikáját. (…)
