Telek András: Az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse

A Bajnokok Ligájában is szereplő futballista, a magyar válogatott és az FTC egykori középhátvédje a nyitottságot és a párbeszédet erősítené a katolikus egyházban, amelynek maga is elkötelezett tagja.

– Kiemelkedő futballmeccsekben gazdag időszakban ültünk le beszélgetni: néhány napja játszották a Bajnokok Ligája döntőjét, pár napra rá az írekkel játszott a magyar válogatott, rövidesen kezdődik az Európa-bajnokság. Mennyire követed a foci világát?
– A fontos meccseket mindig megnézem, de nem vagyok annyira naprakész, mint egy szakkommentátor. Egy évig dolgoztam ilyen munkakörben is, és rájöttem, hogy napi 3-4 mérkőzést is meg kell nézni a naprakészséghez. Futballistaként aktívan figyeltem az ellenfeleket, követtem a nemzetközi futballt is. Ma már főleg a magyar válogatott és a Fradi meccseit nézem, ha lehet, a helyszínen. A BL csoportmeccseit gyakran kihagyom, a sorozat végén szoktam nézőként bekapcsolódni.

– Van-e kedvenc csapatod a Fradin kívül?
– Külföldön nincsen kifejezett kedvencem. A támadó focit szeretem, amikor a csapat gólra törekszik, azt kevésbé, amikor hátul akarnak passzolgatni.

– Akkor nem az olasz fociért dobog a szíved.
– Inkább az angol bajnokságba szoktam bepillantani.

– A nemzetközi foci világában más dolgok is történnek – például a francia PSG-től, amely az elmúlt években sorra felvásárolta a szupersztárokat, az utolsó ilyen csillag, Mbappé épp most távozik. Beindult az arab világ hasonló sztármágnese is, de a tengerentúlra is elcsábítottak igazán nagy neveket. Erről a folyamatról három szó juthat eszünkbe: pénz, pénz és pénz. Szerinted lehetne tenni valamit azért, hogy ne legyen ennyire anyagias ez a sportág?
– Nehéz kérdés, mert a profi sport – nem csupán a labdarúgás – elanyagiasodott, egyre több szponzorpénzt tudnak a klubok magukhoz csábítani. Általában érvényesül a gazdasági alapelv, vagyis ahol több pénz van, ott valószínűleg jobb csapatot is lehet építeni. De ez a folyamat nem most kezdődött, és nem is mindig működött, hiszen a Beckham-féle Real Madridot nem véletlenül nevezték Galaktikusoknak: tele voltak sztárokkal, mégsem voltak olyan sikeresek, mint a mostani Real, amiben kevesebb a szupersztár. És hiába volt a PSG-nek annyi jó játékosa, ha nincs egy jó sportigazgatója, egy jó edzője… Most meg sokan attól tartanak, hogy miután Vinícius és Mbappé ugyanazon a poszton játszik, hogyan tudják majd megtalálni az egyensúlyt a csapaton belül. Azt gondolom,

egy jó sportigazgató kevesebb szupersztárral sokkal jobb eredményeket tud elérni, mint egy összevásárolt szupercsapat.

Visszatérve az eredeti kérdésre: ez a folyamat aligha fog megváltozni, amíg egyre több pénz kerül a klubokhoz. Valamiféle ársapkát kellene bevezetni, eljutni a valódi pénzügyi fair play gyakorlatáig. De amíg egy arab vagy amerikai tulajdonos ügyesen ki tudja játszani a szabályokat, addig nem lehet egyforma feltételekről beszélni.

– És lám, mégis a Borussia Dortmund jutott a BL döntőjébe, a spanyol bajnokságban pedig a gigászokat megszorongatva, megérdemelten lett dobogós a Girona. Szóval azért a pénz nem minden?
– Nem, és szerintem ma az élvezhető focit olyan csapatok képviselik, mint az Atalanta vagy a Leverkusen. De ez az én véleményem, mindenki döntse el maga, hogy számára mi a vonzó.

– Történt egy másik érdekes esemény is pár napja: az AC Milan legutóbbi meccsén elbúcsúzott a profi futball világától a francia világbajnok Olivier Giroud. Ő azért is különleges játékos, mert többször nyíltan megvallotta katolikus hitét. Hozzád hasonlóan.
– Úgy látom helyesnek, hogy mindenki döntse el saját maga, hogyan éli meg sportolóként a hitét, mennyire nyíltan vállalja fel a vallásosságát. Én

örülök neki, ha erről beszélhetek, annak különösen, ha neves sztárok is felvállalják a hitüket.

Most jelent meg egy könyv, amiben én is helyet kaptam olyan sportemberek között, akikről tudható, hogy hisznek Istenben. Szerintem jó lenne, ha ezt még többen bátran kinyilvánítanák.

– Okozott-e nehézséget számodra a hitedet összeegyeztetni azzal, hogy középhátvédként időnként nyilván taktikai szabálytalanságokat is el kellett követned, miközben amolyan, talán keresztény ideálként tekintett rád sok ezer ember a lelátókról, még többen a képernyőkön keresztül?
– Soha nem jutott eszembe a pályán, hogy valamiért ne szabálytalankodhatnék szándékosan. Mindig úgy próbáltam viselkedni, ahogy belőlem jött. Ha meg kellett állítani az ellenfelet, és nem tudtam szabályosan megtenni, akkor megfogtam a mezét, vagy a kezét, nehogy lefusson, de mindig figyeltem rá, hogy lehetőleg semmilyen sérülést ne okozzak. A megfélemlítés pedig soha nem szerepelt a taktikai repertoáromban. Néha megkérdeztem papokat is, leginkább Kerényi Lajos atyát, akihez gyerekkoromban hittanra jártam, és ő is mondta, hogy teljesen normális, ahogy a pályán viselkedem, ne legyen sosem problémám amiatt, ha például sárga lapot kapok. Természetesen viselkedtem minden meccsen, nem voltak morális küzdelmeim, vívódásaim.

– Örülök, hogy Lajos atyát említetted. A nyár első napján volt a 97. születésnapja, és sokat köszönhet neki rengeteg hívő, különösen a fiatalok. Úgy rémlik, hogy ő is otthonosan mozgott a focipályán.
– Bár én ritkán fociztam vele, de rendszeresen játszott a hívekkel hol a templomkertben, hol a honvédség szomszédos pályáján. Ő valóban úgy élte a napjait, hogy a szentmise, a temetés, a keresztelés, a hitoktatás mellett sportolt is, élményszerű volt vele együtt focizni. A pályán szinte átalakult, igazán élvezte a játékot. Különösen szeretett gólt rúgni, nekünk pedig jó volt vele így is közösségben lenni.

– Akkor Lajos atya csatártípus?
– Igen, mindenképp. De azt sem felejtem el, hogy ha néhány hétig nem mentem hittanra, sosem az volt a reakciója, hogy “hol voltál, büdös kölyök”, hanem “de jó, hogy jöttél”.

– És most, felnőtt fejjel mennyire találod meg a helyedet a katolikus egyházban, miben kellene szerinted fejlődni?
– Nehéz erre válaszolni, mert a saját gyerekeimmel is vannak konfliktusaim például a digitális világ kapcsán, amit a munkám miatt használok, de igazából nem élvezem. A gyerekeim viszont élvezik, nehéz rávenni őket, hogy kiszakadjanak belőle, elmenjünk kirándulni, túrázni, biciklizni. Nekik az a világ, amiben mi élünk, nem túl vonzó, nekem meg az ő világuk idegen. Nem tudom, ilyen téren változnia kell-e a katolikus egyháznak, de azt látom, hogy míg fiatalon még én is elmentem Kerényi Lajos atyával egyszer-kétszer kórházba betegek látogatni, gyakran ott voltam a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón, ma nem igazán tartozom egyik plébániához sem, bár vasárnaponként nagy örömmel elmegyek szentmisére.

– Ferenc pápa átfogó megújulási folyamatot indított el pár éve, amelynek keretében minden hívőt arra buzdít, hogy fogalmazzák meg saját egyházálmukat. Neked mi az egyházálmod?
– Ahogy említettem, szeretek templomba járni. Nem hiányzik a gitáros mise, a nagyon lendületes dolgok. Gyerekként szerettem Lajos atya prédikációit, amelyek nem szokványos szentbeszédek voltak, hétköznapi példákat hozott. Viszont gyerekként nem értettem, sőt ma sem értem, hogy a cölibátusnak mi az értelme. Hozzám közelebb áll a református lelkészek életmódja. Nem azt mondom, hogy legyen vége a cölibátusnak, de szerintem a papok számára is életszerűbb lenne, ha lenne családjuk.

Egyre nehezebb megoldani, hogy minden faluban legyen pap, hogy ne kelljen állandóan rohangálniuk a lelkipásztoroknak. Szerintem ez egy beszélgetésre alkalmas téma például.

A válás is az. Én is elváltam, emiatt vannak is lelkiismereti problémáim, főleg a gyerekeimmel szemben, de ha már így döntöttem, igyekszem úgy élni, hogy minél több szeretetet adjak a gyerekeimnek, támogassam őket.

– Mit gondolsz magáról Ferenc pápáról, aki a maga egyszerűségében is hamar rendkívül népszerű lett világszerte, az elváltak felé pedig nagy nyitottságot mutat?
– Bár távolabbról figyelem a tevékenységét, szimpatikus számomra, különösen az egyszerűsége. A templomok esetében sem szeretem, ha a tér túlcsicsázott, túldíszített, a fehér falak szimpatikusabbak. Eleve befelé forduló típus vagyok, ezért szeretem, ha minél kevesebb dolog vonja el a figyelmemet. A belső beszélgetés a Jóistennel, a szerénység sokkal közelebb áll hozzám, mint a pompa. Fontosnak tartom, hogy az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse. Az elváltak felé való nyitottságról az jut eszembe, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, hogy ellátogattam a balassagyarmati börtönbe, ahol rabokkal beszélgettem. Ott is vannak nagy átalakulások, és fantasztikus látni, hogy olyan gyilkosokra, akik 20-40 évet kapnak, lehet emberként tekinteni. Az elfogadás, a megbocsátás, a megbánás nagyon fontos dolgok az életünkben. Tök jó, ha valaki minden nap rózsafüzért imádkozik, akár minden nap elmegy a templomba, de fogadjuk el, hogy nem mindenki így akarja élni az életét, és nem mindenkinek alakul ugyanúgy az élete. Nyitottság, párbeszéd, ezek nagyon fontosak.

– Sokan megfogalmazták már, hogy a sport jó hatással van az életünkre, különösen gyerekkorban hasznos támogatást adhat a fejlődéshez. Te miként tekintesz vissza saját ifjúkorodra?
– Gyerekkoromban megtanították nekünk, hogy tiszteljük az idősebb játékosokat, meg a szurkolókat is, vagyis mindazokat, akik fantasztikus dolgokat tettek a Fradi közösségéért. Ebben benne volt a technikai személyzet, mindenki, az egész Fradi család. Egy közösségbe nőttünk bele, fantasztikus élményeket szereztem. Szerintem minden szülő csak nyerhet azzal, ha bármilyen sportág művelésében támogatni tudja a gyermekét. Nem látni előre, hogy az életben ebből ki mennyit fog kamatoztatni, de ez már nem csak a sportról szól. Óriási dolognak tartom, hogy egyik gyerekemet sem akartam tudatosan egyházi iskolába vinni, mindegyik maga választhatott. Nem tudom, miért, de Isten ajándékának tekintem én is a dolgokat az életemben, hogy eddig mindegyikük egyházi iskolát választott. Kíváncsi vagyok, a legkisebb hogyan dönt majd – nagyon hálás vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztaltak valami vonzót az egyházban.

– Téged mi vonz ma is az egyházban, túl az ötvenen?
– Gyerekként beleszoktam, hogy vasárnap templomba megyek, hittanra járok. Szerencsém is volt, hogy

olyan egyházi tanítóim voltak, akikkel élmény volt együtt lenni.

Aztán persze jött a fiatal felnőttkor, a sikeres sportolóknál ráadásul nem is olyan nehéz valami gyengeségbe belefutni, de nálam hamar eljött az az időszak, hogy lecsendesedtem, megnyugodtam – nem kellett ehhez megöregednem. Szerintem nem érdemes földi javakat és egyéb örömöket hajszolni, jobb Istennel lenni, az igazi értékre odafigyelni. Nekem öröm így élni.

Beszélgetőtárs: Gégény István