XIV. Leó: nem a szexuális bűnök állnak a vétkek hierarchiája élén

XIV. Leónak az azonos nemű párok megáldásával kapcsolatos állásfoglalását elemezte a Leuveni Katolikus Egyetem tanára, Jean-Pascal Gay a La Croix francia napilapban. A pápa mondatait pasztorális, teológiai és egyháztörténeti szempontból taglalta, s felhívta a figyelmet egy régi értelmezési kategóriára, az erények és a bűnök hierarchiájára. Hantos-Varga Márta szemléje.

Hosszú afrikai útját követően, április 23-án, XIV. Leó pápa a hazafelé tartó úton újságírók kérdéseire válaszolt. Amikor az azonos nemű párok megáldásának németországi gyakorlatáról kérdezték, első mondatai egyeseknek meglepetést okoztak. „Az egyház egysége vagy megosztottsága nem szabad, hogy a szexualitással kapcsolatos kérdések körül forogjon. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amikor az egyház erkölcsről beszél, az egyetlen morális téma a szexualitás. Valójában sokkal nagyobb és fontosabb kérdések is vannak. Ilyanok, mint az igazságosság, az egyenlőség, a férfiak és nők szabadsága, a vallásszabadság – és ezeknek elsőbbséget kellene élvezniük ezzel az egyetlen kérdéssel szemben.”

A válasz első részét sokan pusztán lelkipásztori józanságnak ítélték. „Ez kétségkívül így is van” – kezdi írását Jean-Pascal Gay, „de van egy olyan doktrinális dimenziója is, amely ezen túlmutat. XIV. Leó – talán anélkül, hogy tudatában lett volna – újra felvetette azt a kérdést, amelyet a katolicizmus a 17. században temetett el: a bűnök hierarchiájának témáját. Történetének kutatása meglepetéssel szolgál: az egyház szexuális erkölcsre történő összpontosítása nem állandó elem, nem a hagyományból eredeztethető. Ez egy meghatározott időpontra visszavezethető történelmi hangsúlyeltolódás.”

A köz- és egyháztörténet hatása a teológiára

Az egyház a társadalom előtt leglátványosabban a válás, az abortusz, a fogamzásgátlás, a homoszexualitás kérdéseiben nyilvánul meg. Úgy tűnik, erkölcsi gondolkodásmódja a test cselekedetei körül forog – ez a gyóntatások egyik leggyakoribb témája. „A morálteológia története azonban azt mutatja, hogy ez nem ősidők óta létezik így. A 17. század előtt a kazuisztikával foglalkozók energiájuk nagy részét nem a testi bűnökre, hanem a jog és az igazságosság kérdéseire fordították. Ez tomista meggyőződés volt: az igazságosság, amely mások felé irányul, elsőbbséget élvez a tisztasággal szemben, amely önmagunkkal kapcsolatos. A nagy teológus, Gabriel Vásquez (1549–1604) ezért állíthatta, hogy a szodómia kevésbé súlyos bűn, mint a lopás, mivel a társadalmi erény előbbre való, mint az egyéni erény, ezért az előbbi megsértése súlyosabb cselekedetnek minősül. Ez az álláspont ma már tarthatatlan lenne, mert az erkölcsi keretrendszer, amelyben értelmet nyert, módosult.”

Nem a vétek elnézéséről van szó, hanem a különféle típusú cselekedetek súlyának megítéléséről. A továbbiakban a szerző arra mutat rá, hogy a változás a 16. és 17. század fordulóján ment végbe, s okai szerinte inkább strukturálisak, mint teológiaiak. „Az úgynevezett konfesszionalizáció folyamata – az egyházon belüli reformok és a modern államok kiépítésének mélyreható összefonódása – tartósan átalakította a katolikus erkölcsi kultúrát. Annak arányában, ahogy az egyház átadta jurisdikciós területeit a kialakulóban lévő államnak, kompenzációként egyre inkább fokozta a szuverenitás iránti igényét az egyén belső élete, lelkiismerete felett – s ezzel együtt a teste felett is. Az eredmény a teológiai irodalomban is nyomon követhető. A 17. század közepén a domonkos Vincent Baron azt állította, hogy a bűn súlyosságát a természeti törvénytől való eltérés mértéke alapján kell megítélni. Ez a szemléletváltás a természet elleni bűnöket kiemelt jelentőségűvé tette. A jezsuita Théophile Raynaud úgy vélte, a szexuális vétek a bűn archetípusa. Ez lett az az ellenség, amely ellen a hívőnek a legnagyobb elszántsággal kellett küzdenie. Az erények hierarchiája, amely az igazságosságot a tisztaság fölé helyezte, csendben megfordult.”

E súlypontváltás időpontjának meghatározása lényegi kérdés – folytatja a leuveni professzor, mivel ez teszi lehetővé egy elterjedt vélemény cáfolatát. „A módosulás nem kapcsolódik a 20. század végi társadalmakban megjelenő szexualitás-tematikához, amelyre az egyház egyszerűen csak reagálna, sem az »intim élet politizálódása« jelenségéhez, amely ezzel egyidőben zajlott. Ez a változás három évszázaddal megelőzi azokat, s kifejezetten egyháztani kérdéseket vet fel.”
Ezek után hangsúlyozza, hogy a fordulat teológiailag nem volt elkerülhetetlen. „Egy konkrét történelmi konstelláció következménye, amelyben az egyház a társadalom feletti joghatóságát a lelkiismeret feletti uralomra cserélte fel […] a test az egyén szabályhoz való ragaszkodásának próbaköve és az egyház territóriuma lett akkor, amikor az állam az élet többi területe felett ragadta magához az irányítást.”

Jean-Pascal Gay emlékeztet, hogy az a politikai rend, amely e teológiai gondolkodásmód kialakulására hatással volt – az államvallás, az egyházi és világi hatalom összefonódása – felbomlott. Ugyanakkor az általa létrehozott erkölcsi hierarchia továbbra is a katolikus erkölcsi rendszer szervező elveként maradt fenn. XIV. Leó pápa néhány mondata így nyeri el teljes jelentőségét. „Amikor azt mondja, hogy az igazságosság, az egyenlőség és a szabadság fontosabb kérdések, mint a szexualitás, akkor – kortárs nyelven, teológiai apparátus nélkül – pontosan megismétli azt az erényhierarchiát, amelyet Vásquez a 16. században védett, de amelyet a 17. század felforgatott.”

Egyszerű-e visszatérni az igazságosság primátusához?

A szerző aláhúzza, hogy a hajdani erkölcsi hierarchia felidézése feszültségben áll a jelenlegi egyházi kultúrával és gondolkodásmóddal. Az ugyanis „továbbra is összehasonlíthatatlanul több intézményi energiát, lelkipásztori figyelmet és politikai tőkét fektet a szexuális erkölcs körüli csatákba, mint a gazdasági kizsákmányolás, a háború vagy a strukturális egyenlőtlenségek körüli küzdelmekbe.” Vajon lesz-e hatása a keresztény közgondolkodásra egy informális közegben elhangzott megállapításnak, amikor az egyházi szereplők, közösségek valóságészlelése is oly különböző, s a szinodalitásnak, egymás kölcsönös meghallgatásának, s a vélemények mérlegelésének gyakorlata sem kiforrott még? „XIV. Leó szinte mellékesen, szokatlan világos egyértelműséggel fogalmazott meg – még elődjéhez képest is – egy alapvető diagnózist. Hogy ez új távlatot jelöl-e, vagy a diagnózis csupán prófétai felhívás marad, amelyet az intézményi keret maga alá temet – nos, ez az a kérdés, amelyet a katolikus erkölcsteológia hosszú története okán feltehetünk, s némi reménnyel figyelhetünk.”

Forrás: La Croix 2026. május 11., 21. o.