Homoszexuálisként az egyházban – meleg keresztények kirekesztésről és elfogadásról

„Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatételt jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét” – olvassuk a Katolikus Egyház Katekizmusában. – A homoszexuális emberek a tisztaságra kaptak meghívást. Az önuralom erényeivel, melyek nevelik a belső szabadságot, olykor az önzetlen barátság segítségével, imádsággal és szentségi kegyelemmel fokozatosan és kitartóan közeledhetnek és kell is közeledniük a keresztény tökéletességhez.”

A protestáns egyházak körében a homoszexualitás megítélése árnyaltabb. Vannak közösségek, amelyek a katolikusokhoz hasonlóan gondolkodnak a kérdésről, de egyes irányzatok megengedőbbek. Ami a Vatikánt illeti, az utóbbi időben ott is megjelentek új hangok. A szinodalitásról szóló püspöki szinódus első ülésszakának három éve kiadott összefoglaló jeletése például tanúságtételeket közölt LMBTQ-katolikusoktól, és leszögezte: „Mindazok szintén meghallgatásra várnak,

akik házassági helyzetük, identitásuk vagy szexualitásuk miatt úgy érzik, a Egyház peremére szorultak vagy kirekesztették őket.

A Közgyűlésben mély szeretet, irgalom és együttérzés nyilvánult meg azok iránt, akiket az Egyház megbántott vagy elhanyagolt – illetve akik így érzik magukat –; ők olyan helyet szeretnének, amelyet »otthonuknak« nevezhetnek, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol meghallgatják és tiszteletben tartják őket anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, megítélik őket.”

Emellett Ferenc pápa is többször nyilatkozta, hogy az egyháznak szexuális irányultságtól függetlenül tisztelnie kell minden személy méltóságát, beleértve az LMBTQ-embereket. XIV. Leó pápa hasonló álláspontot képvisel, amikor hangsúlyozza, hogy a bűnök hierarchiájának élén nem a szexuális vétkek állnak, és ennél tágabb erkölcsi kérdések is vannak. Hogyan lehet tehát érvényesíteni az egyház tanítását a homoszexualitásról úgy, hogy bármit tartunk is felőle, „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel” fordulunk a saját nemükhöz vonzódó keresztényekhez? Ennek jártunk utána.

„A megalázottság hatalmas erőt ad”

Péter – nevezzük így – négy esztendeje csatlakozott a keresztény melegek idén húszéves Mozaik Közösségéhez. A szervezet ezen a héten Szélesítsd ki sátrad helyét címmel – LMBTQ-emberek a megújuló egyházakban alcímmel – tartott találkozót, melyen egyházi személyiségek is részt vettek. (Aradi György evangélikus lelkész, Varga Gyöngyi, Szűcs Kinga és Slezák Bence evangélikus teológusok, Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök, Kiss Ferenc SJ online, valamint V. Naszályi Márta és Falvay Dóra bibliodráma-vezetők.)
Most szombaton, a Budapest Pride felvonulás napján 11 órakor pedig ökumenikus, zsidó liturgiai elemeket is tartalmazó istentiszteletet szerveznek a Szent Zsigmond prépostsági templom romjainál a Budai Várban. Magyarországon ez lesz az első, kimondottan a Pride-hoz kapcsolódó nyilvános istentisztelet, amelyen az egyházakkal folytatott párbeszédért, a társadalmi nyitottságért és az elfogadásért imádkoznak.

Péter számos külföldi példát említ, amelyek bemutatják, miként ismerték fel az egyházi közösségek az LMBTQ-emberek és családjuk elleni bántalmazások súlyát, és hogyan váltak végül befogadókká. Az egyik ilyen alkalom az a római zarándoklat volt tavaly, a jubileumi szentévben, amelyen James Martin jezsuita pap és Francesco Savino,

az Olasz Püspöki Konferencia alelnöke LMBTQ-katolikusoknak mutatott be szentmisét a jezsuiták Il Gesù templomában.

Németországban pedig a hessen-nassaui tartományban 2025 novemberében evangélikus istentiszteletet tartottak az LMBTQ-közösség tagjai ellen elkövetett vétkek miatti bűnbánat jegyében.

„A szexuális kisebbséghez tartozó hívőként kicsik, kirekesztettek és lenézettek vagyunk. Mindezek ellenére ez a megalázottság erőt ad, ám az nem belőlünk ered, hanem az irgalmas Istentől, akinek mi is a gyermekei vagyunk. A melegség nem választott szexuális orientáció, nem valami betegség, hiszen ha az lenne, minden meleg törekedne rá, hogy kigyógyuljon belőle. Ugyanakkor az embernek mély vágya, hogy szeressen, szeretve legyen, és társa legyen. Nekünk, melegeknek nem az a célunk, hogy megrontsuk az egyházat, hanem hogy szeretetet és elfogadást vigyünk oda” – hangsúlyozza Péter.

„Sokan előbb-utóbb elhagyják a közösségüket”

„Rendszeresen hallom, hogy ha valaki gyülekezetbe jár, és bevallja, hogy meleg, megváltozik körülötte a légkör, ezért az illető elkezdi rosszul érezni magát, és sokan előbb-utóbb el is hagyják a közösségüket” – mondja a Szemléleknek Majsai-Hideg Tünde református lelkész. A lelkigondozó, szupervizor azt is tapasztalja, hogy sokuknak kínzó probléma egyházi közösséget találni. Úgy véli, sok időre lesz még szükség ahhoz, hogy az elfogadás teret nyerjen az egyházakban. „Az intézményes teológia nem tud megszabadulni attól, hogy a melegkérdéshez ne ideológiai alapon, elutasítóan álljon hozzá. Szemben a Biblia tanításával, amely teremtésteológiailag nem korlátozza Isten szeretetét, hanem kiterjed homo- és heteroszexuálisokra egyaránt, hiszen látta Isten, hogy amit alkotott, jó.”

A református lelkész abban reménykedik, hogy az egyház fiatalabb, kevésbé ideologikus módon szocializálódott tagjaiban fokozatosan megszületik a nyitottság. „Ha a testvéremről, munkatársamról, szomszédomról kiderül, hogy homoszexuális, akkor miért szeretném, becsülném kevésbé? Miért ne lenne ugyanígy a gyülekezetben, ahol a tagok ráadásul külön is testvéreim a Krisztusban?

Ha megismerjük, amitől félünk, amit kirekesztünk, akkor látni fogjuk, hogy embervoltunkból adódóan ugyanúgy sérülünk és gyógyulunk, kételkedünk és hiszünk, szeretünk.”

Majsai-Hideg Tünde ezért ősszel pszichodráma-csoportot indít, ahol melegek és nem melegek találkozhatnak, mert pszichodráma- és bibliodráma-vezetőként jól ismeri a kisközösségek tudatformáló, az elfogadást segítő hatását.

„Kettős életet élek”

„Gábor” vallásos családban nőtt fel egy szabolcsi faluban. Fiatal kora óta tudta, hogy meleg, de annak alapján, amit otthon és az egyházban hallott erről, annyira szégyellte, hogy nem beszélt róla senkinek. Mire gimnazista lett, eltávolodott Istentől, sőt a félelem, a bűntudat és a szégyen miatt a drogokhoz fordult. Emiatt börtönbe került, ahol eldöntötte: soha többé nem akarja így oldani a benne dúló feszültséget. Odabent részt vett a cursillo nevű lelkigyakorlaton, amelynek hatására visszatalált a hithez, illetve elfogadta a melegségét. Szabadulása után mindenféle fórumokon próbált tájékozódni, de a legtöbbször azt a választ kapta, hogy a homoszexualitás bűn, így a református közösség tagjai előtt továbbra is titkolta szexuális orientációját.

„A cursillón volt arról szó, hogy mi, keresztények felebarátként szeressük egymást, úgy, mint önmagunkat. Csakhogy a melegeket gyakran bűnösnek bélyegzik. Pál apostol azt mondja, hogy minden parázna a poklok poklára kerül.

Krisztus viszont azt hirdeti, hogy Isten minden bűnt megbocsát, kivéve, ha a Szentlelket káromoljuk – én pedig inkább Krisztusnak hiszek” – hangsúlyozza Gábor.

„Nagyon nehéz melegként vallásosnak lenni, ha viszont nem vállalom fel, amennyire csak lehet, visszaesem a droghasználatba. Ezért a közeli hetero barátaimnak elmondtam az igazat, és járok a Mozaikba, ahol szintén elfogadnak. Az egyházban viszont titkolóznom kell, így kettős életet élek.”

„Emberséget, elfogadást és szeretetet kaptak”

Az evangélikus egyház Németh Zoltán vezette Gyülekezeti és Missziói Osztálya tavaly tavasszal meghirdette, hogy bárki felkeresheti őket, aki kirekesztettnek érzi magát, esetleg az elmúlt években a társadalomra veszélyt jelentő kisebbségként határozták meg. „Nagyon sokan jelentkeztek, köztük melegek is. Végre anélkül léphettek be egy egyházi térbe és beszélhettek egyházi személyekkel, hogy elítélték volna őket. Ehelyett emberséges bánásmódot, elfogadást és szeretetet kaptak. A másik ember elfogadásáról szóló gesztusoknak életgyógyító erejük tud lenni” – mondja a lelkész a Szemléleknek.

„A hitemet nem vesztettem el”

Miklós – nevezzük így – vallásos családban nevelkedett, és egyre inkább szembesült vele, hogy a nemi irányultsága és a hite nem feltétlenül hozható közös nevezőre. Ennek ellenére egy idő után elmondta a szüleinek, hogy meleg. Mindenben támogatták, de egyúttal félteni is kezdték a közösség reakciójától. Miklós ekkor már együtt volt a leendő élettársával, és egy idő után pletykálni kezdték, hogy több van köztük barátságnál. Egy nap a közösség fiatal lelkésze rákérdezett, ő pedig elismerte, hogy egy párt alkotnak. „A lelkész azt válaszolta, hogy ezentúl nem szolgáltatja ki számomra a szentségeket, mert bűnös életmódot élek. Három »lehetőséget« ajánlott: folyamodjak reparatív terápiához, hagyjam el a páromat, vagy éljek nemi önmegtartóztatásban. Mindhármat elutasítottam.

Utolsó cseppként közölte: az, hogy a szüleim tudják, meleg vagyok, talán még nagyobb bűn, mint az enyém, mert ők tudatosan támogatják, hogy a sötétség rabja legyek.”

Hónapokig tartott, mire Miklós valahogy fel tudta dolgozni a lelkész és a közösség reakcióját. Az is megfordult a fejében, hogy elhagyja az egyházat, a hitet. Végül túltette magát a traumán, de sokáig fájt neki, hogy többé senki nem kereste a régi barátai közül. „Noha a hitemet nem vesztettem el, lelkészeknek már nem tudok hinni. Egy ideje rátaláltam egy keresztény közösségre, ahol a másságom nem probléma, ahol mindenki nagyon kedves és megértő” – mondja.

„Imádkoztam, hogy »múljon el« a melegségem”

Istvánffy Dániel az egyetlen az LMBTQ-megszólalóink közül, aki vállalja a nevét. Ő 23 éves korában jutott el odáig, hogy nem kell választania a hite és a szexualitása között. „Mert ha Isten akarná, akkor megváltoztatott volna. Egyszer volt egy halálközeli élményem, amiből épségben kerültem ki. Ott is nagyon éreztem Isten kezét, és úgy értelmeztem az esetet, hogy ezek szerint van terve velem, és úgy szeret, ahogy vagyok” – vallja. – „Legalább tíz éven keresztül imádkoztam, hogy »múljon el« a melegségem, de nem múlt el. Aztán elkezdtem nyitni a Mozaik felé, és itt olyan közösségre találtam, ahol az erősödött bennem, hogy jó vagyok így. Ott ismerkedtem meg a párommal is, akivel immár 16 éve együtt vagyunk, Dániában össze is házasodtunk.”

Dániel is megerősíti, hogy sok meleg él lelkiismeretfurdalás, bűntudat közepette, keresik a helyüket, sokszor rejtőzködve, ugyanis

a legtöbb egyházi közösségben egy nyíltan homoszexuális embernek nincs maradása.

„Még most is van bennem harag amiatt, hogy kitettek a közösségemből. Közben értem a logikát. Én is ebben a közegben szocializálódtam, és ha nem lennék meleg, valószínűleg én is homofób lennék, hiszen ezt sulykolják belénk az istentiszteleteken. Persze vannak már jó kezdeményezések például Németországban, ahol létezik LMBT-pasztoráció, és itthon is mozgolódnak papok, lelkészek, akik kezdik felvetni, hogy jó lenne kinyúlni a meleg hívők felé, de a valódi változás évtizedekbe telhet” – magyarázza.

„A nagy egyházakban lehet arctalanul létezni”

„Attilát” a szülei a II. Vatikáni Zsinat szellemében nevelték, majd beíratták a Kecskeméti Piarista Gimnáziumba. Tanárai között többen voltak, akik kimondottan nyitottságra és elfogadásra tanították őket. „Tíz éven keresztül küzdöttem azért, hogy legyőzzem a melegségemet, hiszen gyerekkoromtól azt tanultam, hogy az bűn. Egyszer aztán elmentem gyónni, és a pap, miután meghallgatott, így szólt: »Fiatalember, azt gondolom, a helyes út a maga számára az, hogy találjon magának egy férfit, és élje vele az életét.«

Erre felpattantam, és közöltem, hogy viszontlátásra, maga a Sátán embere!

Hiába kaptam meg az »engedélyt«, annyira nem illett bele abba, amit addig az egyházban hallottam, hogy nem tudtam elfogadni, amit mondott.”

Attila még az öngyilkosságra is gondolt, majd rádöbbent, hogy másságát egyházi körökben nem fogja tudni feldolgozni. Eltávolodott a keresztény közösségtől, a hitét is majdnem elveszítette. Végül egy pszichiáter segítségével sikerült elfogadnia, hogy homoszexuális. „Amikor ez megtörtént, rájöttem, hogy nagyon hiányzik Isten. A szülői és a gimnáziumi hátterem segített, hogy újraépítsem Vele a kapcsolatot. Ma már nincs problémám a kettő összeegyeztetésével. Az egyházamhoz azonban nem tudok kapcsolódni, mert amint közelebb kerülök hozzá, megtapasztalom a kirekesztést. Nagy előnye viszont a történelmi egyházaknak, hogy a kisebb gyülekezetekhez képest lehet bennük arctalanul létezni.”

Az egyház peremén

Írásunkhoz olyan katolikus papot és püspököt is megkerestünk, akikről tudjuk, hogy zárt ajtók mögött ugyan, de részt vett melegeknek tartott beszélgetéseken, szentmisén. Noha az illetők fontosnak tartják a témát, a hazai katolikus egyházi légkörre hivatkozva nem szerettek volna megszólalni. Magyarországon jószerivel Beer Miklós nyugalmazott püspök az egyetlen, aki az utóbbi években nyilvánosan kiállt az LMBTQ-hívek mellett. Ahogy egy Telex-cikkben fogalmazott:

„Az egyházaknak tudomásul kell venniük a szexuális identitásproblémával küzdők állapotát,

és azt, hogy ők nem okozói ennek a helyzetnek. El kell fogadniuk őket és segíteniük is kell, hogy megtalálják a helyüket.”

Összegzésként fontos hangsúlyozni, hogy az elfogadás igénye még nem jelenti az egyház tanításának elutasítását vagy zárójelbe helyezését. Ugyanakkor a keresztény közösségek heteroszexuális tagjai is esendő emberek, hibákkal, bűnökkel, és mindannyiunk életében vannak területek, ahol nem tudunk tökéletesen megfelelni az általunk vallott értékeknek. Mégis, léteznek olyan életállapotok, amelyekkel a közösségek könnyebben együtt tudnak élni, másokat pedig hajlamosak végletesen elítélni, holott nehéz volna méricskélni, hogy melyik vétek enyhébb vagy épp súlyosabb.

Jó példa erre az elvált és újraházasodott katolikusok helyzete. A tanítóhivatal szerint ők is folyamatos bűnben élnek – olyannyira, hogy szentségekhez sem járulhatnak –, mégis kisebb eséllyel szorulnak ki a keresztény közösségekből, mint a meleg hívők. Érdemes ezért megkérdezni magunktól:

hogyan alkalmazzuk az irgalom, a szeretet és az emberi méltóság szempontjait a különböző helyzetekben?

Ezen a téren alighanem minden keresztény közösségnek szüksége volna lelkiismeret-vizsgálatra. Lehet és fontos is nyilvánvalóvá tenni, hogy mit tanít az egyház a homoszexualitás kérdésében, de közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden ember több annál, mint amivel küzd. Ha pedig a krisztusi szeretet valóban valamennyi embernek szól, akkor azoknak is jár, akik a közösség peremére kerültek.