Kovács András Péter: Az egyház olyan, mint a Netflix

A katolikus gimnazistából lett jogászból lett humorista olyan egyházról álmodik, ahova jó megérkezni, ahol a pap szellemi ezermester, és ahol a kudarcok ellenére is lehetünk boldog katolikusok.

– Ferenc pápa arra buzdítja a hívő embereket, hogy álmodjuk meg együtt, milyen legyen a jövő egyháza. Neked mi az egyházálmod?
– Egy olyan hely, ahol mindenki jól érzi magát, ahová mindenki szívesen megy, mert úgy érzi, hogy kap. Ne gyomorgörccsel kerüljön az ember a pap elé. Ha valami húsbavágó kérdésem van, akkor ne azt mondja az egyház, hogy „imádkozom érted”, hanem adjon XXI. századi, épkézláb válaszokat. Annyi mindennek lett neve az elmúlt évtizedekben – ilyen például a depresszió, amit ma már nem intézhetünk el azzal, hogy ő most szomorú, rossz kedve van. Onnan kezdve, hogy neve van, hogy le tudjuk írni az agy kémiai reakciójaként, már nem kielégítő válasz, hogy „boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalódnak”. Ezeket a létező jelenségeket kellene az egyháznak is nevén neveznie és helyén kezelnie. Ahogyan kibillentünk abból az állapotból, hogy a Föld lapos, ugyanígy

fel kéne hagyni az ember kissé lelketlen megközelítésével, amit az egyház gyakran képvisel.

Erre mondhatjuk, hogy az élet a lemondásról, az önfeláldozásról is szól, de az emberek hihetetlenül szomjaznak a lelki értelemben vett valódi jóllétre. Az egyháznak ehhez van egy fontos adottsága: közösséget tud biztosítani. Minden olyan út, önismereti könyv, tanfolyam, ami nem von be egy közösségbe, szerintem zsákutca. Az egyház részéről a feladat fele meg is van oldva: létezik egy közösség, amiben az ember gyógyulást találhat, épülhet – már csak a másik felét kéne hozzátenni.

– Mintha épp ezekre a hiányokra adna választ a szavaival, tetteivel a már említett katolikus egyházfő. Neked mi a benyomásod Ferenc pápa személyiségéről?
– Nem vagyok büszke rá, de nem követem szorosan a pápa tevékenységét. Olyan lötyögősen illeszkedem évek óta a katolikus egyházhoz, hogy nem tudom sem méltatni, sem megítélni Ferenc pápa dolgait. Ha ez most egy vizsgatétel lenne, egy nagy egyest kéne beírnod nekem.

– Ám a beszélgetésünk nem a pápa értékeléséről szól, a válaszod pedig azt üzeni, hogy talán te is annak a hatalmas közösségnek a tagja vagy, akik hívő létükre eltávolodtak az egyház intézményétől – a legutóbbi népszámláláson is rengetegen üzentek olyasmit, hogy ne faggassák őket a vallási hovatartozásukról.
– A hit olyan dolog, amiről az ember nem szívesen nyilatkozik a népszámlálónak vagy egy online kérdőívnek. Eközben

nagyon sok emberben ott van a hely Isten számára. Szerintem az egyik legnagyobb bizonyíték Isten létezésére, hogy beszélünk róla.

Szükségünk van rá. Ott van az a bizonyos nem válaszoló 40 százalék, akik talán szeretnék betölteni ezt az űrt a lelkükben, de nem érzik, hogy ebben őket valamelyik felekezet segítené.

– Ha kicsit konkrétabban kéne meghatározni a jövő egyházát, milyen lenne szerinted az a szervezet, aminek elkötelezett, aktív tagja lennél?
– Ha a személyes tapasztalatomból indulok ki, akkor olyan egyházhoz tartoznék szívesen, ahol a pap megkereszteli a gyermekeimet – engem ilyesmi pattintott le a helyi egyházhoz tartozásról. Az akkor már ikervárandós feleségemmel háromszor mentünk el a megbeszélt időpontra a paphoz, hogy a keresztelés részleteiről egyeztessünk, de amikor harmadjára sem volt otthon, azt mondtuk, hogy köszönjük szépen… Vagy amikor a nagyobbik fiam elég nagy lett, gondoltam, elviszem cserkészkedni, és akkor azt mondták a katolikus cserkészeten, hogy nincsen hely. Ezzel engem a helyi katolikus közösség el is helyezett – valahol magán kívül. A jövő egyházában ne érezze úgy az ember, hogy felvételiznie kell – inkább legyen befogadó hely, ahova jó megérkezni. Ahol nem azzal kezdik, hogy „sorold fel a bűneidet!”, hanem hogy „hogy vagy?”.

– Miután te magad is fontolgattad a papi hivatást, adódik a kérdés: milyen szerinted a jó pap, milyenek legyenek a jövő papjai?
– Nem csak pap akartam lenni, sok más foglalkozás is vonzott, sok utat ki is próbáltam: elvégeztem a jogi egyetemet, álltam katedrán, színpadon, csináltam televíziós műsorokat, most podcastadásokat készítek. Szerintem a papoknak is valami hasonlóra kell készülniük. Ma már nagyon ritka, hogy kitanulsz egy szakmát, és amit megtanultál az iskolában, azt gyakorlod egy életen keresztül, aztán nyugdíjba mész. A papképzésben is idejétmúlt az a szemlélet, hogy tanuljanak meg jórészt több ezer éves dolgokat, és utána ebből éljenek, ahogy tudnak.

Egy papnak eleve szellemi ezermesternek kell lennie. Az, hogy jó latinból meg ógörögből, nagyon kevés.

Rendelkeznie kéne megfelelő pszichológiai érzékenységgel és szaktudással, üzleti ismeretekkel, alapvető jogi ismeretekkel. Egy plébánia megszervezése ma már komplex gazdasági, jogi környezetben történik, ahol a plébánosnak egyeztetnie kell a polgármesterrel, vállalkozókkal, támogatókkal, de értenie kellene az adománygyűjtéshez, és otthon kéne lennie a közösségi média világában is – miért ne lehetne egy papnak Insta- vagy YouTube-csatornája? És ez csak egy pillanatfelvétel, ahol a sokféleség mellett olyan adaptívnak, rugalmasnak is kellene lenni, amitől ma még fényévekre vagyunk. Ez főleg az idősebb papi generációra igaz, miközben ha a fiatalok nyitottak is erre, látjuk, hogy az hova vezet. Ráadásul a felgyorsult időben ennek az alkalmazkodóképességnek a gyakorlását az a centralizáltság sem segíti, ami jelenleg az egyházat jellemzi.

– Két olyan dolgot is említettél, amivel a szinodalitásról szóló szinóduson is foglalkoznak: egyrészt szükség van a papok – és a hívek – folyamatos képzésére, másrészt vége annak a kornak, amikor Róma, illetve Európa volt a katolikus egyház centruma, ezért az egyházi vezetésben is be kívánják vezetni a regionális szemléletet. Ezen a fórumon ugyan csak érintőlegesen került szóba, de sokakat foglalkoztató kérdés a cölibátus – te mit gondolsz a kötelező papi nőtlenségről?
– Az elhivatottság bizonyos szintje számos szakmában kizárja, hogy az illető képes legyen elegendő időt, figyelmet szentelni a párkapcsolatának, a családjának. Sok olyan zsenit láttunk már, akinek a családját bedarálta, hogy ő valamiben zseniális. A papi hivatásra is igaz ez, de nem minden pap zseni. Van, aki papként olyan hőfokon izzik, hogy a család csak hátráltatná a hivatásában, de van, akinek az egészséges létezéséhez, vagy a józan esze megőrzéséhez, a valódi világhoz való kötődéséhez pont hasznos lenne, ha hús-vér, intim kapcsolata volna. Ezért választhatóvá tenném a cölibátust, elismerve, hogy a papi hivatás eleve feltételez valamilyen nagyfokú elkötelezettséget. Ezek az emberek adnak, adnak, adnak, de mi sokszor elfeledkezünk a nagy kérdésről, hogy mikor, miből, kitől kapnak. Olyan nincs, hogy egy ember állandóan csak ad, és nem kap senkitől. Ha nincs az illetőnek házastársa, intim kapcsolata, amiből ő is kaphat, annak nagy baj lehet a vége. Vagy a lelke fogja megsínyleni, vagy mégis talál magának valamilyen intimitást, és akkor abból lesz a baj, vagy a hivatása kerül válságba. Kár emiatt elveszíteni hasznos, tehetséges embereket.

– Milyen bátorítást tudnál megfogalmazni a hozzád hasonló, részben csalódott, részben megfáradt híveknek?
– Az egyház olyan, mint a Netflix: nemcsak dokumentumfilmek, sorozatok, vagy akciófilmek vannak, hanem ott minden van. A te türelmeden múlik, hogy ki tudod-e bogarászni belőle azt, ami téged igazán megfog. Szerintem így kell tekinteni az egyházra is. Ha én is megállok ott, hogy nem fogadott a pap, és nem keresztelte meg a gyermekemet, akkor előbb-utóbb kizötyögök az egyházból, távirányítóval kikapcsolom az egészet. De

ha az ember kellő ideig keresgél, biztos meg fogja találni azokat a kezdeményezéseket, karizmatikus papokat, ügyeket, amik őt meg tudják ragadni.

Én például a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton belül találtam meg a szenvedélybeteg szülők mellett felnövekvő gyerekek megsegítésére létrejött programot. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom a máltaiakkal. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy az első kudarc után ne dobja el a távirányítót, hanem kicsit böngésszen még.

Beszélgetőtárs: Gégény István