Szükség van az egyháztól sebzettek gyógyítására is

A Kaposvári Egyházmegyében már a püspöki szinódus előtt elkezdődtek a megújulási folyamatok. Az eddigi tapasztalatokról, a szinodális célok gyakorlatba ültetéséről beszélgettünk Varga László püspökkel.

– Hol tart most a Kaposvári Egyházmegye a Ferenc pápa által kijelölt szinodális folyamatban?
– Az jutott eszembe, hogy ha a II. Vatikáni Zsinat megvalósulása 60 évet késett, akkor nem vagyunk elkésve a Kaposvári Egyházmegyében sem. Ha azt nézem, hogy ősszel volt egy szinódusi ülésszak, és még a második ilyen összejövetel előtt vagyunk, akkor nagyon örülök annak, amit eddig meg tudtunk tenni. Úgy döntöttem, hogy először a paptestvérekkel fogom ismertetni a szinódus anyagát. Kétféle formában teszem ezt: egyrészt elküldtem nekik írott változatban a szinódusi összefoglalót, másrészt a rekollekciók, továbbképzések anyagának is ezt választottam. Egy ilyen papi találkozó már megvolt, még három lesz ebben az évben. A rekollekcióban a szinodális egyház arcát vettem alapul, amiből kiválasztottam két témát, amit fontosnak tartottam kiemelni az egyházmegyénk számára. Az elmélkedés két blokkból állt: az egyik a szöveg összefoglaló ismertetése vázlatosan, ahol a hangsúly a szegényeken volt. Utána következett egy spirituális rész, ahol Timothy Radcliffe elmélkedéseiből szemezgettem, kiegészítve a saját meglátásaimmal. Az elmélkedés után szinódust csináltunk hat csoportban.

A csoportvezetők felé az volt a kérésem, hogy mindenkit szólaltassanak meg. Senkit ne engedjenek csendben maradni. Két dolgot nem lehetett: kioktatni a másikat és túl sokat beszélni, hogy legyen idő mindenkire. Nagyon jók voltak a visszajelzések.

Volt három kérdés is, ami alapján lehetett beszélgetni a csoportokban, de persze szabad volt a pálya. Minden további alkalmat így tervezek. A következő rekollekciót májusban tartjuk, aztán szeptemberben és novemberben, de addigra már valószínűleg lezajlik a második, záró találkozója is a szinódusnak. Izgatottan várom, hogy meddig jutunk.

– Hogyan fogadták a paptestvérek a szinodalitás gyakorlatba ültetését?
– Nagyon jó volt – az elmélkedésben külön kiemeltem a félelmet, és erre is reagáltak a paptestvérek. Két nagy aggodalom került felszínre: az első, hogy úgysem fog történni semmi, a másik, hogy történik majd valami. Ezt a két várakozást bontottam ki a félelem és a bizalom mentén. Az igazi ajándék, az igazi remény, ami a félelmet teljesen el tudja venni: az eucharisztikus bizalom. Mit jelent ez? Amikor az utolsó vacsorán minden összeomlani látszott, Júdás elment és pénzért elárulta Jézust, Péter, a főapostol megtagadja esküvel a Mestert, és Jézus nem védi meg őket és önmagát se védi meg, hanem valami olyan ajándékot ad, ami átível a nagypénteken, a nagyszombaton, a húsvéton. Az eucharisztiát adja, és azt mondja, hogy „veletek vagyok minden nap”, és ez a mi reményünk. Ez az, ami megtart bennünket, akármi történik a szinódus kapcsán az egyházban. A legfontosabb, az eucharisztikus remény működik, mert „veletek vagyok minden nap”, és ennek legkézzelfoghatóbb manifesztációja az Eucharisztiában való jelenlét.

– Mi a helyzet a hívő közösségekkel? Milyen csatornákon keresztül érhetők el a szinodalitás üzeneteivel?
– Bízom abban, hogy azok a testvérek, akik nyitottak arra, amit a szinodalitás témájában fölvetettem, a saját egyházközségükben, a találkozásaikkor beszélnek róla. Május végén tartjuk az egyházmegyei napunkat, amikor kifejezetten ez lesz a téma. A képviselőtestületek vezetőit és tagjait is összehívtam erre a napra, nekik is szeretném felvázolni ezt a folyamatot, arra buzdítva őket, hogy próbáljanak bekapcsolódni, beszélni azokról a témákról, amit a szinódus az egyház megújulása, az egyház jövője szempontjából fontosnak tart. Ez a következő lépés.

– Melyek azok a témák a szinódus felvetései közül, amik a legjobban átültethetőek a gyakorlatba?
– Az első a szinodális egyház arca, az első alkalommal ezt bontottam ki magam is részletesen. Nagy újdonság volt számomra a szegényeknek a krisztológiai és a teológiai megközelítése.

Nem egy választható extra a szegényekkel való kapcsolat, hanem ez a küldetésünk. Sokszor fogalmazom meg ugyanezt a paptestvéreknek is, különösen ott, ahol arról panaszkodnak, hogy nem járnak templomba az emberek. Meg szoktam kérdezni: kihalt a falu?

De nem halt ki, mert emberek mindenhol vannak. Öregek, sérültek, betegek… És ha a szegények krisztológiai megközelítését nézzük, akkor ott van, hogy amit ezek közül eggyel tettetek, azt velem tettétek, vagy velem nem tettétek. Ez ennyire egyszerű, erre felé kellene elindulni. A szinódus is megfogalmazza, hogy nemcsak adunk, hanem mi is kapunk ajándékot a szegényekkel való találkozástól. Az a teológiai alapja a szegényekkel való találkozásoknak, hogy Jézus szegény volt. Teljesen szegény körülmények között született, és mindig szegény maradt a működése során. Olyannyira, hogy nem volt hova lehajtani a fejét. A szinódus ezt a teológiai alapot külön kiemeli. Ami szintén közel áll a szívemhez, az a missziós és tanítványi lét, az evangelizáció. Nagyon örülök annak, hogy az II. Vatikáni Zsinat megpróbált válaszolni az idők jeleire az evangélium mentén, megújulást próbált hozni az egyházba. Szent XXIII. János pápa azért imádkozott, hogy a Szentlélek járja át az egyházat, és legyen nyitás, legyen megújulás. Ezt mindegyik zsinat utáni pápa nagyon fontosnak tartotta. Most új formában fogalmazza meg a szinódus ezt a missziót. A tanítványságról Ferenc pápa kijelenti, hogy mindannyian misszionárius tanítványok vagyunk. Mire várunk? Mindenki, aki meg van keresztelve, misszionárius és tanítvány is egyben. Ezt a missziós küldetéstudatot szeretném felébreszteni nemcsak az atyákban, hanem akiket rajtuk keresztül elérünk, mert sajnos úgy tűnik, mintha nem lenne kiválasztottságtudatunk, küldetéstudatunk. A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy különb vagyok, hanem azt, hogy küldött vagyok. Nem vagyok különb a többi embernél, de azért lettem kiválasztva, mert küldetést kaptam. Ha ezt felfedezik a katolikusok, akkor elkezdik teljesíteni a küldetésüket, ami nagyon egyszerű: „tegyetek tanítvánnyá minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit tőlem hallottatok”. Mi fordítva csináljuk: megkereszteljük, oktatásban részesítjük a híveket, de nem tesszük tanítvánnyá őket. Kimarad, ami az első nagy küldetési parancsban ott van: „tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ma nincs hangsúly a tanítványságon, nem feltétele Krisztus követése a templomba járásnak, az egyházhoz tartozásnak. Az evangélium hirdetése ezzel kezdődik: térjetek meg, elérkezett az Isten országa. Bárcsak fel tudnánk, fel mernénk ezt fedezni, és elkezdenénk így élni! Ezért nagyon fontos számomra a szinódusnak ez a nagy témája. Ugyanígy fontos a közösség: amióta 50 éve, a katonaság alatt megtértem, közösségben élek. Nem tudom elképzelni másképpen az egyházat, mint olyat, ami a Szentháromság közösségéből indul ki. Az egyház a közösségek közössége. Szükséges, hogy többen legyenek a tanúk, és közösségben tegyenek tanúságot. Ezért az egyházmegyében minden olyan közösséget, ami elindult, vagy ami a megújulást szolgálja, támogatom, erősítem.

– Milyen közösségekre gondolsz?
– Miközben új utakat is keresünk, már működik az Irgalmasság és az Imádság Háza, ami az evangelizáció, a gyógyítás színtere, aminek a forrása a dicsőítés, a folyamatos ima. Nagyon szeretném, ha 0-24-ben menne. Az Imádság Háza mozgalom olyan felekezetek közötti kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy minden nap legyen hangszeres dicsőítés. Jelenleg ott tartunk, hogy minden este van ilyen alkalom, néha két csapat is dicsőít. Napközben is jönnek imádkozók, ki csendesen, ki hangosan, Bibliával vagy hangszerekkel dicsőíti az Urat. Meggyőződésem, hogy ha a forrás működik, akkor minden rendben van. Amióta pap vagyok, folyamatosan ez a tapasztalatom. E forrás akkor vált igazán hozzáférhetővé, amikor elindítottuk a püspökségen az Imádság Házát. Aztán megnyitottuk az Irgalmasság Házát, ahol evangelizáció és gyógyítás is van. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, azt mondja, hogy „menjetek és gyógyítsák meg a betegeket, támasszátok fel a halottakat, űzzétek ki az ördögöket és hirdessétek, hogy elérkezett az Isten országa”. Ha ez a kettő együtt van, evangelizáció és gyógyulások, akkor igazán hatékony a küldetés. Az Irgalmasság Háza az evangelizáció és misszió nagy ajándéka számomra. Egy másik intézmény a Fazenda da Esperança közösségi ház – magyarul A Reménység Udvara. Ez egy brazil eredetű közösség, és itt azokat a sérült, sebzett testvéreinket fogadjuk be, akik függőségben szenvednek: drog, alkohol, szex, internet, játék… 160 ilyen ház van a világban. Ferenc pápa azt mondja, hogy tábori kórház az egyház, ezért kellenek olyan helyek, ahol gyógyulhatnak az emberek.

Fontosnak tartom az evangelizáció és misszió szempontjából a szervezetfejlesztést is az egyházmegyében. Keressük azokat az új utakat, módokat, ahogyan segíteni lehet a paptestvéreket, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Olyan struktúráról álmodunk, ami mondjuk 10 év múlva is működőképes, miközben fogynak a hivatások.

Az egésznek a forrása számomra már 36 éve a csendes szentségimádás. Az Irgalmasság Házában nemcsak hangos dicsőítő ima van, hanem csendes szentségimádás is, ezen belül van egy gyóntató helyiség. Hiszek a szentségek gyógyító erejében, ezt meg is tapasztalom, akár a betegek kenetével szolgálok, akár a feloldozással, akár az eucharisztiával. Ez valamikor testi gyógyulást is hoz, nem csupán lelki megszabadulást. A csend gyógyít, spirituális síkon, de nagyon fontos a psziché gyógyítása is. Van 10-15 olyan önkéntes munkatársunk, akik szakemberek: orvosok, pszichológusok, ők is segítenek a gyógyításban. Nemcsak a világ, hanem az egyház is sebzett. Az Irgalmasság Házában ezért az egyháztól sebzettek gyógyítását is célul tűztük ki. Mert nagyon sokan megsebesültek tőlünk, nemcsak a pedofília által, hanem verbálisan is. Az Egyházban ez is jelen van, akár a tekintélyünk rossz használatával vagy a klerikalizmus által. Ezeket a sebeket gyógyítani kellene és lehet is szakemberekkel, imával, kegyelemmel. A szervezetfejlesztéseket már elkezdtük a szinódus előtt, ami csak ráerősített arra, hogy amit csinálunk, az fontos.

– Milyen a jövő egyháza szerinted? Mi a te egyházálmod?
– Semmi új. Legyen olyan, mint a mestere. Legyen szegény, sebezhető és szent, miközben bűnös. Ne nagy akarjon lenni, hanem kicsi. Jézus az eucharisztiában egészen kicsiny. Ott ő a legszegényebb, a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb és a legszentebb. Nekem a jövő egyháza igazából eucharisztikus. A mester nem véletlenül így van jelen köztünk. Lehetne másképpen is. Ő a legszegényebb. Nincs semmije, csak a puszta léte, és azt is odaadja. Az eucharisztiában Isten nagyon sebezhető itt, az erőszak világában. Ideteszi magát elénk az Isten, abszolút sebezhetően. A kezünkre adja magát, szó szerint, amikor áldozunk, és azt csinálunk vele, amit akarunk. Nem állít ki a sorból, nem aláz meg, nem oktat ki. Odaadja magát feltétel nélkül: az eucharisztia a legszentebb szentség. Nekem ez az egyszerű egyházképem a jövőre nézve. Hogy mikor lesz ilyen az egyházam, nem tudom, de én ebbe az irányba akarok menni.

– Ferenc pápa azt is mondja, hogy a keresztényeket az Isten Igéjével kell etetni. Mit lehet tenni azért, hogy a testvérek jobban megszeressék a Szentírást?
– Ige nélkül, az Ige ismerete, szeretete, tettekre váltása nélkül nincs evangelizáció. Az eucharisztia és az Ige nemcsak a szentmisében van jelen. Jézus azt mondja, hogy „elrejtettem ezeket a bölcsek és okosak elől”, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki. Gyakran a tudomány, a teológia bűvöletében élünk – ezeket fontosnak tartom, mert az igazságot ki kell bontani, de oda kell tenni mellé az egyszerűek, a szentek tudományát. Lisieux-i Szent Teréz nem végzett iskolákat, mégis egyházdoktor lett. Úgy beszél Krisztusról, olyan titkokat mond el Istenről, amit a nagy teológusok nem tudnak. Az atomkor szentjének nevezi őt Szent II. János Pál pápa. Az egyszerűek a szívükkel fogják fel a misztériumot, és Jézus ki is mondja a János evangéliumban, hogy „aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam”. A megértést megelőzi a szeretet. Ha szeretettel olvasom a Szentírást, egészen mást fogok megismerni belőle, mintha csak elemezni akarnám, vagy tananyagként tekintenék rá. Kell, hogy átjárjon bennünket az Ige, ami a szeretet által lesz élővé. A Szentlélek bárhol tud működni. Ott is, ahol mi azt gondoljuk, hogy nem működhetne. Nem lehet beszorítani egyetlen kategóriába sem a Szentlelket, és ez azt jelenti, hogy az igazságot kimondhatják mások is, nem csak a katolikusok. Mert az Igazság Lelke ott működik másokban is, így valami akkor is igaz lehet, ha nem mi mondtuk. És ez engem csak alázatra tanít. Évekig voltam plébános, és amikor csendes szentségimádást tartottunk, azt mondtam a híveknek, hogy ne beszéljenek, ne imádkozzanak hangosan, hogy ne zavarják a többieket.

Az a fontos, hogy mit mond nekik az Isten, nem az, amit ők mondanak neki.

Döbbenetes volt, ahogy elkezdtek keresztelkedni, gyónni, vagy rendezni a házasságukat, pedig ilyesmiről nem mondtam nekik semmit. Mégis megtörtént, mert a Szentlélek elkezdett működni bennük úgy, ahogyan én nem tudtam volna megtenni. Sorra jöttek hozzám azzal, hogy szeretnének többet tanulni erről, és szeretnék elvégezni a teológiát. Elindult egy folyamat, én meg bátorítottam őket, hogy ismerjék meg az egyház tanítását. Mindezt „csak úgy” elvégezte a Szentlélek, én meg hagytam, nem álltam az útjába.

– Javasolnál még valamit az októberi szinódusi ülésre?
– Az én vágyam az, hogy akármerre haladunk, növekedjen a bizalom és az egység az egyház tagjai között.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

Nyitókép: Szőke Tibor/Megújul.hu