„Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk”
Az oldalunk indulása óta folyamatosan érkező levelek is igazolják, hogy az egyház, az egyházi szervezet és gondolkodásmód megújulása, megújítása életbevágóan fontos.
Az alábbiakban egy olvasói levelet közlünk, teljes terjedelmében, változtatás nélkül.
Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret oldalunkon.
* * *
Hosszú lesz… Napokig dilemmáztam, hogy megírjam-e ezt a levelet. Már csak azért is, mert rengeteg bennem a düh. Noha nem vagyok híve annak, hogy kendőzetlenül ráhányjuk a másik emberre a belső kritikusunkat, most mégis választanám a szűrőnélküliséget. Ugyanis az alapélményem a magyar katolikus egyházról az, hogy impotens. És hogy fontosabb számára a kifele mutatott kép, a “ki mit fog szólni”, mint az őszinte emberi kapcsolatok. Ennek a lomha szervezetnek nincsenek csontjai, amelyek a megújulásra való képesség szervei volnának.
Sok kérdéssel jövök ma:
Tudjátok-e, hogy egyre több olyan férfival és nővel találkozom, akik azt mondják, hogy végtelenül nagyot csalódtak a magyar katolikus egyházban? Pedig majdnem mindet, aki ezt meséli nekem, gyerekkorom vagy fiatal felnőttkorom óta ismerem, ugyanis mind-mind “nagyon” katolikus családból érkeztünk, és ma már egyikünk sem jár templomba; sem közösségbe. Szomatikus tüneteink vannak, ha “vallásos” hely közelébe megyünk. Jelez a testünk.
Egyikünk sem vallotta már magát katolikusnak a népszámláláson.
És ez gyászolnivaló.
Úgy tudom, hogy a protestáns és katolikus oldal is rengeteg hívőt vesztett; legalábbis ezt ordítják a számok. Higgyétek el, vannak emberek ezek mögött a számok mögött is. Többnyire olyan emberek, akiket ez a keretrendszer – amelyben a magyar katolikus egyház mozog – triggerel. Triggereli a bennünk élő “túl jó” gyereket. A nagyon vallásos, katolikus jó kislányt és a nagyon vallásos, katolikus jó kisfiút. És tudjátok mit gondolok még? Azt, hogy ezek a “jógyerekek” nagyon mélyen elképesztően dühösek.
Egy túl jó gyerek nem is lehet másmilyen, hiszen szűkre szabott dobozban mozoghatnak; nagyon meg akarnak felelni a pszichés hatalommal felruházott Akárkinek. Ez a tekintélyelvű, a hatalmával rengetegszer visszaélő magyar katolikus egyház valamiért kísértetiesen hasonlít sokunk originális családjának működésére. Rugalmatlan korlátok közt pedig nem valósulhat meg az ember optimális testi-lelki-szellemi fejlődése. Az viszont egy alapmegtapasztalás szokott lenni itt, hogy akik korlátokon kívül mozognak (mert mondjuk másképpen gondolkodnak az életről, Istenről, hagyományokról, vallásról), azok abban az egyben egészen biztosak lehetnek, hogy nagyon hamarosan szembesülnek a kirekesztő, megbélyegző, felelősséghárító oldallal. A kirekesztés mellett pedig olyan terhet tesznek az ember vállára, amelyet egyikünknek sem szabadna cipelnie.
Igen, kimondom: a magyar katolikus egyház elképesztően kirekesztő. Tudjátok, mit látok még? Azt, hogy a magyarok kifejezetten szeretnek felelősséget hárítani. Szerintem nem lenne ennyire búvalb.szott a vallásosnak nevezett nép, ha egyszer az életben vállalná a felelősséget önmagáért, a saját egységéért. Miért nem mer nyitott szívvel önmagába nézni a magyar katolikus? Mitől fél, mit lát ott a mélyben? Mi riasztja meg ennyire?
Képben vagytok-e Ti, akik olyan könnyen kitaszítotok, ítélkeztek, megmondotok, hogy azoknak az embereknek, akiknek valaha volt valamilyen szexuális abúzusban részük (vallásos vagy nem vallásos személy által elkövetett bántalmazásban), annak semennyire nem nyújt gyógyulást az a fajta hozzáállás és narratíva, ahogyan az egyházi személyek kezelik a szexualitást? (És akkor itt megannyi megosztott történet eszembe jut azokról a barátaimról, ismerőseimről, akik ilyen sebeket hordozva élnek.)
Mintha ez az egyház nem lenne való annak, aki nagyon súlyos terheket cipel. Szerintetek mennyire van rendben az a gondolkodásmód, ahogyan a szexualitással bántok? De most komolyan: amikor körüljártátok ezt a témát, soha nem kerültetek szembe önmagatokkal? Mert szerintem elképesztő életerő, gyógyulás forrása és vitalitás rejlik a szexualitásban, és abban, ha a ember megtanul jól és szeretettel bánni a saját testével. Miért van az, hogy a katolikus hasítja a testet és emeli a szellemet? Miért van az, hogy emeli a maszkulint és hasítja a feminint? (Vagy minimum toxikus irányba tolja el.) Felülről lehasított spiritualitást látok. Elszomorít.
Súlyos terhek ezek, amit Ti, vezetők raktok az emberek vállaira. A nép pedig összeroppan alatta. Ti pedig egy ujjal sem érintitek ezt a terhet.
Ezért hát, légyszi, ha tehetitek, nézzetek ki a kolostorok és templomok falai mögül, hogy lássátok: nem biztos, hogy nektek van mindenben igazatok. Burokban éltek; akárhogy is van. És ez abból látszik, hogy nem tudtok mit kezdeni pl. a 2x elválttal, a kiugrott pappal/lelkésszel, a meleggel, a romával, a buddhistával, a zsidóval, a hinduval, a családossal, a szinglivel, a gyermekkel.
Látjátok-e, hogy az a narratíva már nem lesz elég válasz a problémák szőnyeg alá söpréséhez, hogy “máshol még rosszabb a helyzet; más egyház is legalább ennyi bűnt elkövetett, sőt…”? Érzitek-e már, hogyha így folytatjátok, egészen biztosan nem lesz elég egy-egy ilyen felelősséghárító, ujjal mutogató mondat? Drasztikus, határozott felelősségvállalásra van szükség. Nem elkenésre.
A megengedő, együttérző türelem nem zárja ki a felelősségvállalást, sem azt, hogy beleálljatok az erőtökbe.
Hadd menjek még tovább:
Azt mondjátok, hogy az egyházatok fiatal… Hadd kérdezzem meg, hogy melyik univerzumban? Egy barátnőm arról mesélt, hogy a szinodális folyamatban a helyi plébánián összehívták a “népet”. Elmondása szerint egy darab 30 éves volt ott (ő maga), a többiek mind 35+ életkorban mozogtak. És zömében férfiak voltak. Megfordult a fejében, hogy “amúgy hol vannak itt a 30 alattiak? Miért hagyták ki őket?” Nagyon tudok rezonálni a barátnőmnek ezzel a mondatával. Mintha a 30 alattiak és a nők nem nagyon léteznének. Vagy minimum nem lennének elég érettek és kompetensek ahhoz, hogy komplexen meglássák az élet különböző aspektusait, és hogy a rendelkezésükre álló információk alapján, a helyzethez mérten a lehető legjobb döntést meghozzák.
Pedig szerintem a 30 alatti generáció sokkal több önreflexiót szippantott már magába, mint a mostani 40+ generáció. Az önreflexióhoz meg kell egy nagy adag bátorság, hogy szembe tudjak nézni a saját, árnyékba taszított, lehasadt részeimmel is. Meg ahhoz is kell egy jó nagy adag bátorság, meg együttérzés, integrált kedvesség magammal szemben, hogy ezeket a részeimet, amelyek halálos homályban csücsülnek, szépen, apránként a fényre simogassam. Szerintem ez a változás egyik alapköve. A nulladik lépés.
Tulajdonképpen azt szeretném mondani ezzel a végtelen hosszú, TedX levelemmel, hogy légyszi, Magyar Katolikus Egyház Vezetői, menjetek el pszichoterápiába! Komolyan! Ide nem elég egy kis felszínkapirgáló mentálhigiénés beszélgetés. Enélkül nem lesz gyökeres változás Magyarországon. Se.
Higgyétek el! Túl sok sebet hordoz ez a nép, és enélkül nem lehet szétszálazni, felfejteni a mélységet. A tényleges változáshoz ez kell szerintem. Olyan ez, mint amikor az ember nem látja a saját hátának közepét – de egy jó terapeuta igen. Fizessetek be egy körre pszichoterápiába, Vezetők! Jusson erre is!
Ja, és még egy utolsó szó:
Remélem, Jézus elmegy a szinódusra asztalokat borítani értünk, valláskárosultakért,
akik súlyos terheket cipelünk; értünk, akik kirekesztődtek; értünk, akik úgy tudnak csak gyógyulni, ha távolságot vesznek mindentől, ami katolikus… Kavarja fel helyettünk is az állóvizet ez a Jézus, és vésse fel a falra helyettünk is, hogy “a diverzitás gyógyít”.
Áldott őszt!
Üdv,
valláskárosult, 27 éves, nő
