Myriam Wijlens: Az egyház tagjainak beszélniük kell egymással

Az Erfurti Egyetem holland származású professzora nem csupán részt vett a szinóduson, de az előkészítésben is aktív szerepet vállalt. Az első ülésszak végén ültünk le beszélgetni kulturális sokszínűségről, magányos püspökökről és falakat bontó sétákról.

– Mi az Ön feladata a szinodális folyamat során?
– 2021-ben meghívást kaptam Mario Grech bíborostól, hogy vegyek részt az irányító bizottság munkájában. Az egyetlen nő voltam ebben a csapatban, három olasz pap és egy püspök mellett. A szinodális folyamat legelejétől aktívan részt vettem a dokumentumok előkészítésében, jelen voltam a kontinentális szakaszt előkészítő szakértői találkozón Frascatiban 2022 szeptemberében, az európai kontinentális találkozón Prágában 2023 februárjában. Emellett Ferenc pápa kinevezett a szinódus hivatalos tanácsadójává. Meghívtak a 2023 októberében tartott első szinódusi ülésszak résztvevői közé is, ahol szakértőként segítettem a tanácskozást. Négyen vagyunk kánonjogászok ebben a csapatban: egyik kollégám, Szabó Péter éppen Magyarországról érkezett, rajtunk kívül még egy belga és egy spanyol származású személy tartozik ide. Én az angol nyelvű munkacsoportban dolgoztam, és

az volt a feladatunk, hogy a szinodális tagok megbeszéléseinek összefoglalóit átolvasva megvizsgáljuk, miben alakult ki egyetértés, hol keletkezett esetleg feszültség, milyen kérdésekben szükséges alaposabb teológiai feltárás, milyen további lépésekre van szükség.

– Az elmondottakból úgy tűnik, igen aktív munka zajlott ezen az ülésszakon. Ez azért lehet érdekes, mert akik távolról követték az eseményt, talán úgy érezhetik, a várakozásokból, a remélt megújulási lépésekből alig valami jelenik meg az október végén kiadott összefoglaló jelentésben.
– Hatalmas változásnak lehetünk tanúi. Maga a szinódus is teljesen más módon valósul meg, mint a korábbi hasonló tanácskozások. Soha nem fordult még elő, hogy nem felülről, Rómából mondtak meg valamit a helyi egyházaknak – most úgy döntött Ferenc pápa: ti, a helyi közösségek tagjai fogjátok elkezdeni a folyamatot. Az első lépés a helyi egyház és a világegyház közötti kölcsönös megosztás, közvetlen interakció kialakítása volt. Amikor pedig az egyházmegyék eljuttatták az észrevételeiket az adott nemzet püspöki konferenciájának, arra került a hangsúly, hogy vajon meghallották-e, jól értették-e a főpásztorok, amit a többi hívő üzent. Kiemelt szerepet kapott tehát a tisztázás, visszacsatolás. Következő lépésként felkínáltuk az egyházmegyék képviselőinek, hogy tájékozódjanak arról, amit a világ más részein élők üzentek: így például Budapest meghallgathatta, hogy mi a New Yorkban, Kinshasában, Mumbaiban élő hívek üzenete. Ezt jelenti maga a „katolikusság”, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása is rámutat: minden részegyház megosztja saját ajándékait a többiekkel. A Frascatiban végzett munkánknak ez volt a lényege, hogy ne csupán elmondják az egyes területek képviselői, amit a híveik üzennek, hanem hallgassuk meg egymást, a Szentlélek üzenete – ahogy azt az egyház egésze felismerte – jusson el mindenkihez. Ennek segítségével mindenki megvizsgálhatja, hogy a saját közössége miként tudnak részévé válni egy hatalmas zenekar szimfóniájának. Vannak, akik nagyon jól tudnak ezen vagy azon a hangszeren játszani, de fontos, hogy ugyanúgy be legyünk hangolva. És nem elég a világegyház és a helyi közösségek között párbeszédet folytatni, hanem fel kell ismernünk, hogy minden földrész egyedi vonásokat hordoz. Ázsia katolikus közösségeinek például két évezredes tapasztalatuk van abban, hogy miként tudnak együtt élni, kapcsolatban lenni más vallásokkal, amelyek egyidősek, akár idősebbek is a kereszténységnél. Európát a keresztény kultúra dominanciája jellemzi, de a mi kontinensünkön is számos különbözőség van jelen e tekintetben. Arra hívtuk meg tehát a világ katolikusait, hogy figyeljenek, hallgassák meg egymást. Épp most jelent meg az a könyvem, ami az összes kontinentális tanácskozás eredményét magában foglalja. Ebben a kötetben nem csupán az szerepel, amit a világ katolikusai megfogalmaztak, hanem az is, hogy miként jutottak el a kimondott felismerésekig. Igazi sokszínűség jellemezte a szinódust, amelyen ugyanazt a módszert alkalmaztuk – a Szentlélek által vezetett párbeszéd –, amely a kontinentális tanácskozásokat is jellemezte.

Nem véletlenül használtunk továbbá körasztalokat a beszélgetésekhez négyszög formájú asztalok helyett, utóbbi esetben ugyanis mindig van egy legfontosabb ember, aki az asztalfőn ül. A körasztal egyfajta keresztényi egyenrangúságot fejez ki, amely keresztségünkből fakad.

Újabb innovációnak nevezhetjük azt is, hogy egészen eltérő kultúrájú személyek hallgatták egymást. Nem prédikáltak egymásnak, hanem figyeltek a másikra. Mindenkinek ugyanannyi idő állt a rendelkezésére, hogy megossza saját gondolatait. És ahogy eltérő kommunikációs kultúrák találkoztak – mi, hollandok például szókimondó emberek vagyunk, míg egy Ázsiából érkezett hölgy inkább ahhoz szokott hozzá, hogy csendben van, amíg engedélyt nem adnak neki a szólásra –, ugyanígy egyházi szempontból is igaz, hogy néhány bíboros nagyon szívesen beszélt, míg néhány hívőben ott motoszkált, hogy ki vagyok én, merhetek-e hozzászólni. Az a szabály, hogy egyazon megosztási körben mindenkinek ugyanúgy 4 perce volt, elősegítette, hogy biztosan meghallgassák egymást az asztaloknál ülők.

– Ez volt az első olyan püspöki szinódus, ahol laikusok, köztük nők is szavazati jogot kaptak, az ő szavuk is ugyanúgy meghallgattatott, mint az egyházi vezetőké. Vajon a püspökök, bíborosok hogyan fogadták ezt az új helyzetet?
– Azt tudom elmondani, amit magam is hallottam azoktól a püspököktől, akik eddig hat, vagy hét alkalommal vettek részt püspöki szinóduson. Mind azt fejezték ki, hogy tényleg egészen más volt a mostani módszer, mert nem személyes állítások ütköztek egymással, hanem elmondásuk szerint mind arra figyeltek, hogy mit akar üzenni a Szentlélek. Sok püspöktől hallottam vissza, hogy mennyire gazdagító volt számukra ez az egy hónap, számos új nézőpontot ismerhettek meg az egyházzal kapcsolatban. Szerintem különösen értékes volt odafigyelni a szerzetesnők tanúságtételére, mert ők nem csupán beszélnek a peremen lévőkről, hanem ott élnek, szolgálnak közöttük. Együtt élnek a haldoklókkal, azokkal, akik feje fölött rakéták robbannak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Ha valaki érti, ismeri a hajléktalan, szegény, rászoruló emberek sorsát, a szerzetesnők azok. Egy olyan világban élnek, ami sokunk számára idegen. Én is hallok róla, olvasok róla, de nincs személyes tapasztalatom. Önmagában a nők részvétele a szinóduson, az ő hangjuk meghallgatása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a templomok közösségeit többségében nők alkotják, a szeretetszolgálatban is főleg velük találkozunk.

Az a nyilvánvaló kérdés merült fel a püspökökben: hogy hagyhatnánk ki a nőket egy ilyen fontos beszélgetésből?

– Tehát az egyházi vezetők örömmel fogadták a nők jelenlétét a szinódusi ülésszakon?
– Meggyőződésem, hogy igen, és ugyanez igaz a laikus férfiak esetében is. Ott volt például egy online kommunikációs szakértő, aki otthonosan mozog a digitális világban. Nagy kérdés, hogy az egyház hogyan van jelen, vagy hogyan nincs jelen az interneten, ahová lassan beköltözik a világ társadalma, és amit egyházi szempontból fel kell fedeznünk. Egy rohamosan fejlődő területről beszélünk, ahol leginkább a fiatalok érzik otthon magukat, és a püspökök nem kerülhetik meg a kérdést, hogy miként tehetünk tanúságot a hitünkről egy olyan környezetben, amelyről nagyon keveset tudunk jelenleg. Mintha egy új missziós korszakba lépnénk, ahol nem Európából utazunk Afrikába, hanem a valódi világból átlépünk a digitális világba. Ehhez meg kell tennünk a szükséges lépéseket. Ehhez megfelelő médiumokra, kommunikációs képzésre van szükség. Oda kell menni, ahol az emberek jelen vannak, mert őket nem érdekli, te hol vagy épp.

– A mostani, szinodalitásról szóló szinódus központi témája maga az egyház léte, működése. Ahogy a beszélgetésünkből is kiderül, korábban egymás mellett léteztek a klerikusok és a laikusok. Amikor egy évvel ezelőtt Grech bíborossal beszélgettem, fontos feladat levetkőzni a klerikalizmus, a vallási nagyképűség jelenségét, amely egyébként laikusokat is megkísérthet. Ehhez viszont sokkal több párbeszédre, meghallgatásra, nyitottságra lenne szükség a két csoport tagjai részéről, egyaránt. Nem tudom, mennyire általános jelenség, de Magyarországon sajátos félelem érzékelhető az egyházi vezetők részéről a laikusok kapcsán, míg a laikusok egyfajta csalódottság miatt nem igazán keresik a párbeszéd lehetőségét. Hogyan bonthatnánk le ezeket a láthatatlan falakat?
– Elsőként az jut eszembe, mennyire megdöbbentett, ahogy

a szinódus során megosztották püspökök azt az érzésüket, hogy mennyire magányosak.

– Komolyan?
– Bizony, sokan magányosnak érzik magukat. És rengeteg elvárás árad feléjük, amelyeknek képtelenek megfelelni. Egyszerre kellene atyaként és bíróként is jelen lenniük az egyházban – utóbbi szerepkör például az egyházi személyek által elkövetett visszaélések kapcsán merül fel. Az említett klerikalizmus szorosan összefügg a zaklatásokkal. A Pápai Gyermekvédelmi Bizottság tagja is voltam 2018-2022 között, 100 eljárás lefolytatásában vettem részt, tehát elég jól ismerem azt, amiről beszélek. A kérdésre pedig az a válaszom, hogy mindezek miatt mindenképp meg kell találnunk a párbeszéd útjait. Beszélnünk kell egymással. Néha nehézséget okoz leülni ugyanahhoz az asztalhoz. De miért ne sétálhatnánk, miért ne haladhatnánk szó szerint együtt? Kirándulás, zarándoklat, egy közös séta közben nyugodtak rákérdezhetünk: mi van veled, hogy mennek a dolgaid? Ezáltal meghívhatjuk egymást, hogy közösen ránézzünk azokra a problémákra, amik ott lapulnak a lelkünkben, megnyíljunk egymás felé, éspedig kölcsönösen. Tudom, hogy jön a tél, de akkor is biztosan találunk időt, egy szép délutánt, amikor megszervezhetünk egy plébániai sétát, közös sétát a fiatalokkal, meghallgatni őket, de sétálhatnak egymással a papok is. Az a nagyszerű a sétában, hogy nem kell folyamatosan a másikat nézned, ez a helyzet pedig gyakran könnyedebbé teszi, hogy megnyíljunk egymás felé, odafigyeljünk a másikra.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.