Ne csupán álmodozzunk a jövő kereszténységéről – egyházépítők csúcstalálkozója Ausztriában

Beköszöntött a Godfluenszerek és a püspöki coaching kora, a szekularizáció nem ellenség, hanem lehetőség, egyre több nő kerülhet egyházi vezetői pozícióba, mindeközben több csendre van szükség az egyházban. A Megujul.hu munkatársai is részt vettek a szeptember 14. és 17. között Ausztriában tartott európai szinodális tanácskozáson.

Gégény István

Lendületesen halad előre a Ferenc pápa által 2021-ben elindított szinodális megújulási folyamat, amely a 2024 őszén lezárult püspöki szinódus után a megvalósítási szakaszánál tart. A 2028-ig tartó gyakorlatias egyházfejlesztő folyamat részeként tartottak összeurópai szinodális szimpóziumot Ausztriában, a puchbergi képzési központban. A programot a Linzi Katolikus Magánegyetem (KU Linz) szinodalitással foglalkozó részlege szervezte a szinodalitás európai munkacsoportjával együttműködésben, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) védnökségével. A tanácskozásra 31 ország közel 200 egyházépítője érkezett, köztük bíborosok, püspökök, papok, szerzetesek, laikusok, nők és férfiak, így a jelenlévők hűen reprezentálták a sokszínű európai katolikus közösséget.

A főszervező a Megujul.hu egyik nagykövete, Csiszár Klára teológus professzor, a KU Linz rektorhelyettese volt.

A program kialakításából Német László bíboros, a CCEE alelnöke, a Megujul.hu másik nagykövete is jelentősen kivette a részét. A szimpóziumnak 17 magyar ajkú résztvevője volt, ami fontos üzenetet hordoz a magyar egyházi megújulást illetően. Az egyházi csúcstalálkozó célja az volt, hogy ne csupán álmodozzunk a jövő kereszténységéről, hanem járuljunk hozzá egy konkrét cselekvési terv előkészítéséhez – erre utalt a „víziótól az útitervig” alcím is.

Európa már nem ugyanaz, mint volt

– Az öreg kontinens többé nem a világ tanítója – mutatott rá előadásában Tomás Halík, a neves cseh pap, korunk egyik legnépszerűbb katolikus vizionáriusa. Szerinte nem kérdés, hogy Európa szemünk előtt zajló átalakulásának középpontjában a szekularizáció áll, ahogy az sem vitás, hogy az egyház képtelen megakadályozni ezt a folyamatot. A keresztények számára tisztázandó dilemma, hogy krízisként vagy a katarzis lehetőségeként tekintünk-e erre a helyzetre. A reményre épülő pozitív hozzáállást segítheti, ha megkülönböztetjük a nyitott, kérdező, Istennek helyet hagyó szekurlaziációt a hitet kirekesztő, a spirituális dialógusnak teret nem adó szekularizmustól.

Nem ez az egyetlen kihívás, ami meghatározza az európai egyház előtt álló feladatokat, amint erre több megszólaló rámutatott. Ott van például a több országban egyre erősödő nacionalizmus, ami a másik megértése, a tőlünk különböző személyek meghallgatása, elfogadása helyett a „mi és ők” logika mentén a polarizációt erősíti, a kirekesztés eszközévé válhat.

Kezdeni kell valamit az életünket rohamos tempóban eluraló digitalizációval is, melyben az igehirdetés olyan új terepei jelennek meg, mint az Instagram vagy a Tik-Tok.

Itt sem érdemes félelemmel reagálni az újdonságokra. Jó gyakorlatként a Godfluenszerek, vagyis a keresztény hitet az online világban népszerűsítő influenszerek példája hangzott el, üdvözölve, hogy jelentősek növekszik az ilyen modern misszionáriusok száma.

Az ökumené ma már kevésbé tűnik kihívásnak, mint néhány évtizeddel ezelőtt, ezzel együtt – II. János Pál pápát idézve – sokkal jobb az egyház szervezetének, ha mindkét tüdejével lélegzik. A résztvevők körében nem kis derültséget okozva elhangzott, hogy „a Balkánon nincs ökumenikus párbeszéd alkohol nélkül”. Az iszlám térhódítása kapcsán a katolikus hitbe történő bevezetés, a katekumenátus, a katekézis megújításának fontossága hangzott el; különösen a 18-25 éves korosztály esetében érdemes jobban odafigyelni a képzésre, bátran felfrissítve a rutinos, sablonos módszereket.

A háború – és a béke – témájának külön figyelmet szenteltek a szervezők, hiszen az EU-ban létrejötte óta nem volt példa a jelenleg Ukrajnában zajló orosz agresszióra. A nyitóprogramon nagy taps kísérte a szimpózium ukrán résztvevőinek bemutatását, hogy aztán egyikük beszédében egészen szívszorító kijelentés hangozzon el:

„Európának szüksége van a szenvedő ukránok tanúságtételére”.

Azért is tudtam ehhez szorosabban kapcsolódni, mert a 21 asztalnál zajló csoportbeszélgetések egyik facilitátoraként egy olyan fiatal lengyel domonkos szerzetes gondolatait is hallhattam, aki Kijevbe kérte át szolgálati helyét az elöljárójától. Egészen biztosan nem lesz ugyanaz Európa, mint a 2014 óta zajló háború előtt volt, és az egyháznak ezzel is számolnia, terveznie kell.

Nem papok, mégis vezetők – a nők egyházi szerepe is változik

Ez a beszámoló nem vállalkozik minden előadás összefoglalására, már csak azért sem, mert – ahogy lenni szokott– a csoportbeszélgetések, kávészünetek, esti borozások során nem kevésbé lényeges üzenetek fogalmazódtak meg. Az egész szimpózium olyan volt, mint amikor összejön a tágabb rokonság, és miközben konkrét témákról is beszélgetünk, mindenkinek van egy érdekes sztorija, néhányan régi ismerősként köszöntik egymást, de akad olyan személy is, akit eddig nem ismertünk. Ilyen új arc lett számomra a magát tréfásan a világ legszebb püspökeként bemutató Alexandre Joly, hiszen a neve magyarra fordítva így hangzana: Szép Sándor. Márpedig szép példát mutat a francia főpásztor, hiszen az egyházmegyéjét valójában három személy vezeti: ő, a püspöki helynöke és a hívek delegáltja, aki jelenleg egy hölgy, bár akár férfi is kerülhet ebbe a pozícióba. Íme, egy konkrét jele annak, hogy nem csupán a Vatikánban, valamint néhány püspöki konferencia titkári pozíciójában merülhet fel, hogy nők vezetői szerepet kapjanak úgy, hogy mindez nem jelenti a női papság előkészítését.

A szinodalitásról szóló szinódus záródokumentumának 60. pontja is így fogalmaz : „Nincsenek olyan okok, amelyek megakadályoznák a nőket abban, hogy vezető szerepeket töltsenek be az Egyházban.” Joly püspökkel az általa személyesen ismert Jacques Hamel atya meggyilkolásáról és a francia egyházban korábban elkövetett szexuális visszaélésekről és azok feltárásáról is beszélgettünk. Mindezeknek komoly hatása volt az egyház jövőjére, ahogy a Godfluenszerek tevékenysége is érzékelhető; mindez összefüggésbe hozható azzal, hogy Franciaországban egyre növekszik a felnőttkorukban megkeresztelkedők száma.

Egy másik markáns megállapítás, amelyet a csoportbeszélgetések során is alaposabban kitárgyaltunk, az egyház és a csend viszonyát érinti.

Sokak szerint ugyanis az európai egyházban kevesebb szóra és több csendre volna szükség.

Ez nem hallgatagságot jelent, épp ellenkezőleg: másokra figyelést, valamint az Isten jelenlétében való figyelmességet, vagyis imaéletet.

– A csendben lét nem kényelmes helyzet – hangzott el az asztalunk egyik tagja részéről –, merthogy ott kiderülhet, hogy Istennek más tervei vannak velünk vagy éppen az egyházzal, mint amiről mi magunk álmodunk. A szinodalitás kezdete ráadásul éppen a csendben maradás, avagy a meghallgatás, mert a remélt együtthaladáshoz előbb meg kell értenünk a tőlünk különböző embereket.

Egy szerzetesnő szerint meg kell változtatnunk az európai egyház kommunikációs kultúráját, amely összefügg a szinódus záródokumentumának azon gondolatával, hogy meg kell térnünk a kapcsolatainkban. De mi van akkor, ha a társadalom tagjai nem akarnak szóba állni velünk? Mi van, ha nincsenek kérdések, amelyekre válaszolhatnánk, ha nincs ajtó, amin kopogtathatnánk? Az ateizmus után az apateizmus, az érdektelenség kihívásával is szembe kell néznie a jövő egyházának Európában, itt pedig némely résztvevő szerint sokszor az is nagy értéket hordoz, ha jelen vagyunk.

Csendüljön fel a szimfónia!

A gazdag program, a számos beszélgetés végkicsengése az lett, hogy az európai egyháznak most elsősorban bátorságra van szüksége. Bátorságra a változáshoz, a megújuláshoz, ahhoz, hogy párbeszédbe lépjünk a tőlünk különböző emberekkel, akár másként gondolkodó egyháztagokkal is. Legyen vége a „valaki más csináljon már valamit” hozzáállásnak, s a legkevésbé kell minden ügyben a püspökökre, akár a pápára, a Vatikánra várni, hogy ők majd megmondják, mit kell tennünk. A személyes hívő elköteleződés, a keresztségben kapott istengyermeki méltóság, a társfelelősség arra buzdít, hogy ne gondoljuk magunkat másodrendű, alárendelt, csupán előírásokat végrehajtó egyháztagnak.

Látványosan érzékeltette az e téren tapasztalható egyházkormányzati fejlődést a holland Myriam Wijlens kánonjogász, amikor bemutatta, hogyan hoztak döntéseket a különböző korokban az egyház szívében.

Az I. Vatikáni Zsinaton a pápa magas pozícióban ült, a püspökök jóval lentebb helyezkedtek el; ebben a logikában a pápa egymaga volt a Lélek közvetítője, a vezetés kizárólagos letéteményese.

A II. Vatikáni Zsinaton a Szent Péter-bazilikában nem volt rangsorolás, ekkor már a zsinati atyák összessége gyakorolta a közösségi döntéshozatalt. A szinodalitásról szóló szinóduson újabb jelentős előrelépésként nem egymás hátát nézték a résztvevők, hanem körasztaloknál ültek. A záró csoportképen a pápa továbbra is középen helyezkedik el, de nem fent áll, hanem benne van a döntéshozók sűrűjében, akik között nők és férfiak, klerikusok és laikusok is jelen vannak.

Íme, a Lélek éltetni akarja az egyházat, folyamatosan megújulásra hívja a keresztényeket – egy előadó szerint még a püspököknek is jót tehet, ha igénybe vesznek mentorálást, coachingot. A szinodális egyház nagy előnye, hogy átível a politikai, fizikai határokon, hogy cselekszik, hogy életre váltja mindazt, amit az egyház a II. Vatikáni Zsinaton meghatározott. Azért is fontos a szinodális megújulás útján járni, mert egy bátor, párbeszédben lévő, figyelmes egyház sok értéket adhat a jövő Európájának. Ha elképzeljük a földrész jövőjét az egyház nélkül, valamint az egyházzal együtt, nem kérdés, melyik úton érdemes továbbhaladnia a kontinens társadalmának, velünk együtt.

Ehhez azonban arra is szükség van, hogy megéljük, gyakoroljuk, gondozzuk az egyház egységét.

A szimpóziumon többször is előkerült a szimfónia kifejezése, egy zeneművész ráadásul meg is énekeltette a sokszínű társaságot. Kivételes élmény volt püspököket, szerzeteseket, laikusokat, nőket és férfiakat négy szólamban hallani zümmögni, dúdolni, egyszerű dalokat együtt énekelni, sőt benne lenni a hatalmas alkalmi kórusban.

A csoportbeszélgetések során az egyik résztvevő így fogalmazott: olyan rossz azt érezni, hogy csak a fél zenekar játszik. Márpedig a szinodális folyamatnak ez a valódi tétje. Ha némelyek kimaradnak, elzárkóznak, ha széthúzás van, akkor joggal mondhatja a világ: hogyan akarnak ezek a katolikusok közösségben lenni velünk, ha még magukkal sincsenek egységben? Ahogy a szimpóziumon elhangzott: a liturgia, ahogy az egész egyházi lét, nem színház, ahol vannak nézők és előadók. Mindenki részvételre hivatott, mindenkinek küldetése van.

Ebben erősített meg bennünket a szimpózium, és ehhez adhat bátorítást, gyakorlatias segítséget a szeptember 27-én Pécsen és október 3-án Pannonhalmán tartandó miniszinódus. És már most érdemes beírni a naptárba: találkozzunk november 12-én Budapesten, a magyarországi jó gyakorlatokat, tapasztalatokat és perspektívákat felvonultató szinodális konferencián!