Ami biztosan változni fog az egyházban: több megbecsülés a nőknek, jönnek a digitális misszionáriusok
A laikusokra és egyéb, eddig magukat joggal „másodrangúnak” érző katolikusokra is jobban oda kell figyelnie Isten népe közösségének.
Nagy lendülettel vette kezdetét a XVI. Rendes Püspöki Szinódus második ülésszaka, ami abban is tetten érhető, hogy október 4-én már a második médiatalálkozót tartották a Vatikáni sajtóteremben – ezeken a programokon a Megújul stábja is részt vesz. A pénteki beszélgetés akár egyfajta reakciónak is tűnhetett a Ferenc pápát a közelmúltban ért kritikákra, hiszen bármerre indultak a megszólalók gondolatai, feltűnően sokszor a nőkhöz érkezett meg a mondanivaló íve. Természetesen nem a korszellem tehet erről, hanem az első ülésszak számos felismerése, valamint a kontinentális előkészítő munka is erre jutott, np meg a két ülésszak között sem tétlenkedtek a szinodális egyházi megújulás munkatársai. Azt is érdemes észrevenni, hogy ezen a délutánon a hét megszólaló közül hárman hölgyek voltak. Egy vatikáni eseményen ez is fontos üzenetet hordoz.
Az egyik női előadó, a már tavaly is fontos közvetítő szerepet betöltő Sheila Pires a szinódus résztvevőinek legutóbbi asztali megosztásaiból adott összefoglalást. A tagok egyértelműen úgy érzik, több figyelmet kell fordítania a katolikus egyháznak a nők szolgálati lehetőségeire, ahogy
a klerikusokkal azonos keresztényi méltóság és társfelelősség illeti meg a nőket, laikusokat, fiatalokat.
A szinodális tanácskozások során elhangzott, hogy a férfiak és a nők közötti egyházi kapcsolatban jelen vannak bizonyos aggodalmak, ez pedig nem vezet jóra, szükség van az ilyen sebek gyógyítására. Némelyek szerint a munkadokumentumban (Instrumentum laboris) kevés hangsúlyt kaptak a laikusok és a családok (amelyek mint ecclesia domestica fontos szerepet töltenek be az egyház életében). A helyi egyházi közösségek is kaphatnának több figyelmet, ugyanez igaz a szegényekre, különös tekintettel (és a tekintet ezúttal a „szegények szemébe nézés” kifejezésben is nyomatékosítást nyert) az aktuálisan zajló háborúk áldozataira.
Paolo Ruffini, a Kommunikációs Dikasztérium prefektusa arról számolt be, hogy érdekes látni, miként formálja át a szinodalitás folyamata az egyházat. Egyértelműen több párbeszédre van szükség az egyházon belül, különösen az eltérő kultúrák képviselői között, az egyházból magukat kirekesztve érzők esetében hasonló a helyzet. A szinódus tagjai szerint
ki kell tágítani továbbá a liturgia „sátrát”, hogy az ne csupán a pap(ok) celebrációja legyen, hanem együttünneplőkké váljanak a hívek is.
A szinódusi résztvevők részéről a marokkói híveket képviselő Cristóbal López Romero bíboros, Rabat érseke arról számolt be, hogy amióta Ferenc pápa 2021-ben megnyitotta a szinodális folyamatot, egy 2,5 éves megújulási programot valósítanak meg a Tangeri Főegyházmegyében (a bíboros ennek a részegyháznak az apostoli adminisztrátora). Egy rendkívül gyakorlatias, 4 állomásból álló, 6 egyházmegyei találkozót és 1 ifjúsági találkozót is magában foglaló folyamat középpontjában sok-sok beszélgetés állt. A sok kincs, számos különbözőség felismerése, a kölcsönös rácsodálkozások időszaka után – amelyet idén novemberben fognak lezárni – az összegyűjtött tapasztalatok alapján az együtthaladás valóra váltása lesz a feladatuk a jövőben.
Matthieu Rouge, a franciaországi Nanterre püspöke hangot adott örömének, hogy milyen jó tavaly október után újra összegyűlni, akár vitázni is. Kiemelte a „bemelegítő” lelkigyakorlat hasznosságát, ahol őt különösen a minden keresztény összekötő halászháló képe ragadta meg őt leginkább. Fontos számára az a pápai buzdítás, miszerint
a szinódus nem parlament, hanem a lélek munkája.
Kiemelt figyelmet kíván a maga részéről fordítani a felekezetközi kérdésekre és perspektívákra, ennek fontos eszközeként ajánlotta elolvasásra, átelmélkedésre a pápai primátus kérdéskörét ökumenikus szempontból érintő könyvet.
Az Óceániából érkezett Anthony Randazzo arra mutatott rá, hogy az általa képviselt régió a glóbusz jelentős részét lefedi, mégsem tűnik sokak számára érdekesnek, jelentősnek, hiszen a terület jelentős részét víz borítja. Ráadásul a világ nagy része csak Ausztráliára gondol esetükben, pedig nagyon sok nép, sok ember, gazdag kultúra él arrafelé. A hívek is ilyesféle érdektelenséget élnek meg a világegyház szempontjából. Amikor Ferenc pápa nemrég Pápua Új-Guineába utazott, Randazzo püspök nem egyszerűen örömtől könnyes szemeket látott, hanem annak a mély megélését az ottani katolikusok részéről, hogy „mi sem vagyunk elfelejtve”. Szerinte ez a régió emberi törékenységet és hatalmas természeti gazdagságot hordoz egyszerre. Fontos felismerni a kontinensen belüli migráció jelenségét, amit az emelkedő vízszint és ezzel együtt egyes szigetek „lesüllyedése” is eredményez. Az ausztrál püspök felidézte tavalyi frappáns mondását, miszerint ami más régiókban együtthaladás, az Óceániában leginkább „együtthajózás”. – Kérem az egyházat, hogy ne feledkezzen el Óceániáról. Azok nevében beszélek, akikről gyakran megfeledkezik a világ – mondta a főpásztor.
A nicuaraguai Xiskya Lucia Valladares Paguaga nővér az IMisión nevű kezdeményezés társalapítójaként arról beszélt, hogy az egyháznak be kell látnia: a világ megváltozott, ma már nem működik az az evangelizációban, ami évtizedekkel ezelőtt bevett gyakorlat volt. Ha komolyan vesszük a Ferenc pápa által képviselt „todos, todos” felhívást, vagyis az egyházban mindenkinek helye van, akkor oda kell mennünk, ahol a tömegek jelen vannak. Ez pedig egyre inkább a világháló, a digitális szupersztráda, ahol olyan emberek sokaságával találkozhatunk, akik talán még nem is találkoztak Jézus nevével. Az új helyzet egy új küldetéstípust is feltételez: a szerzetesnővér szerint digitális misszionáriusokra van szükség, s ez nem csupán elmélet, hanem már aktívan építik is az ilyen örömhír-vivők közösségét. 67 ország képviselőinek bevonásával tartottak több – virtuális – találkozót az elmúlt időszakban, s ez a szolgálat alighanem csak még tovább fog terebélyesedni a jövőben.
Újságírói kérdésekre válaszolva elhangzott, hogy az a bizonyos együtthaladás, amely a szinodalitás egyik vezérelve, kétségkívül megköveteli, hogy némelyeknek lassítaniuk szükséges, másoknak viszont gyorsítaniuk kell.
A változás mindenkit érint, de elsősorban nem szervezeti, hanem szívbeli megújulásra van szükség a szinodális egyházi működés elterjedéséhez.
A különböző kontinentális egyházi közösségeknek pedig nem versenyezniük kell egymással (anyagiak terén, hívük számában stb.), hanem alázattal tanulni érdemes egymástól, többet figyelni azokra, akik mások, mint mi. Megerősítést nyert, hogy egyértelműen foglalkoztatja a szinódus közösségét a női diakonátus lehetősége, de nem a nők felszentelhetősége van napirenden, hanem az, hogy a nők ne legyenek másodlagos állampolgárként kezelve Isten Országában. Különösen is ne elsősorban beszéljünk a nőkről – ezt egy férfi hozzászóló hangsúlyozta –, hanem hallgassuk meg őket, kapják meg a tiszteletet, ismerje el az egyház női méltóságukat.
Lejegyezte: Gégény István