Tag Archive for: szinodalitás

A laikusok adhatnak új lendületet az egyházi életnek

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus szerint Luther vizsgálódása Isten tulajdonságai és a világegyetem rendje közötti kapcsolatról választ adhat arra is, hogy miért olyan sebzett az európai katolikus egyház.

– Nagy rálátása van az európai és amerikai egyházi gondolkodásra. Miben látja a legnagyobb különbséget a két földrész kereszténysége között?

– Az amerikai katolikusok autonóm intézményrendszert fejlesztettek ki a polgári társadalmon belül. Így jött létre az amerikai katolikus egyetemek, kórházak, középiskolák és nonprofit szervezetek mai hatalmas hálózata. Másodszor, és ugyanúgy a protestantizmussal való kölcsönhatás miatt, az amerikai katolikusok nagyobb hangsúlyt helyeznek az esztétikai és erkölcsi tisztaságra. A latin nyelvű misék például eléggé népszerűek az USA-ban, amely jelenséget Európában nem érzékeltem. Ezen kívül az amerikai katolicizmus tükrözi az amerikai nép etnikai, faji, és szellemi többszínűségét, míg az európai katolicizmusban gyakran nacionalista áramlatokkal találkozunk. De ezt az utolsó különbséget egyháztanilag építőnek tekintem. Amikor odahaza Chicagóban körbenézek a hyde-park-i Szent Tamás Apostol plébániatemplomban, látom, mit jelent az, hogy „hiszek egy, szent, egyetemes, és apostoli Anyaszentegyházban”.

– Európában, azon belül Magyarországon folyamatosan csökken a katolikus hívek száma. Ezzel szemben mi mondható el az amerikai mintáról?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy a 20. század végén az Egyesült Államok ellenáll Európa szekularizálódó irányvonalának, ám a legújabb felmérések szerint az USA hamarosan utoléri azt. Egy tanulmány szerint az 1981 és 1996 között született amerikaik negyven százaléka vallástalannak tartja magát. A 19. század szociológiája teorizálta, hogy ez a természettudományos módszer sikeréhez kötődik, pedig tény, hogy technológiailag igen fejlett társadalmakban – mint például az Öböl-menti államokban – elenyésző a hitetlenek aránya. Ezen látszólagos ellentmondás feloldható, ha máshogy közelítjuk meg a problémát.

Tényleg az a helyzet, hogy kevésbé vallásos lett az Egyesült Államok és Európa,

vagy ezen népességek máshogy fejezik ki az emberiség ösztönös vallási hajlamát? Homo religiosus vagyunk, mondja Kálvin – azonnal hozzátéve, hogy „az emberi szív a bálványok műhelye.” Az USÁ-ban például a kutatók az amerikai templomba járás hanyatlását a politikai polarizációval és a szélsőségek térnyerésével kötik össze. Az állítólag „szekuláris” amerikaiak és európaiak talán elkezdték a vallást különböző politikai ideológiákkal pótolni. Anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a kereszténység ártalmatlan lenne ebben a játszmában, ki lehet mutatni, hogy a Szentírás szerint az államimádat a pogányságnak – „Egyiptomnak” – a netovábbja: Krisztust azért feszítették keresztre, mert filius Dei-nek állította magát, amely cím divus Augustus-nak, Cézárnak volt fenntartva, ahogy korábban a Fáraónak.

– A kijelentések korában élünk. Kijelenthető, hogy nagy a szakadék a nyugati és a keleti katolikus egyház tagjai között?

– Inkább tudatlanság jellemzi a latin egyházat a keleti rítusok kapcsán, mintsem hogy szakadék lenne a nyugati és keleti rítusok között. Ez két ok miatt sajnálatos. Először is, mert a részegyházak egysége a különbözőségben minden nemzet eszkatológiai békéjének misztikus jelenléte Krisztus testén belül. Másodszor, mert léteznek gyönyörű gyakorlatok a keleti részegyházakban, amelyek fontosak lennének az egyetemes Anyaszentegyház számára is; például a házas papság és a liturgiák, amelyek gyakran sokkal gazdagabban vannak a héber biblia nyelvébe ötvözve.

Mint sok egyháztani betegséget, szerintem ezen tudatlanságot is a hittannak kell helyreállítania.

Vajon a plébánosok helyesen oktatják-e híveiket, vagy a latin rítusú szülők a gyermekeiket Anyaszentegyházunk egyetemességéről? Ez megint összekapcsolódik korábban említett gondolatommal az örökségről: azért vannak különböző rítusok az egyházon belül, mert gratia supponit naturam – az emberi természetnek elidegeníthetlen része a kulturális többszínűség.

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus (fotó: Oltvai Kristóf)

– Mit lehetne tenni a szakadék csökkentése érdekében?

– Az USA-ban ez a szakadék azért kezd összébb záródni, mert a fiatal hívek a liturgikus komolyságra és szépségre vágynak. Ez gyakran a keleti kereszténység iránti érdeklődésként jelentkezik bennük. Katolikus keresztények között ez persze a keleti katolikus plébániákhoz való csatlakozás formáját ölti, bár egy párhuzamos jelenséget is észleltem az evangelikál protestánsok köreiben, miszerint sokan közülük a pravoszláv egyházhoz vonzódnak. Egy posztmodern Nyugaton, amit a villámgyorsan önfelváltó szimulációk és egyfajta – a saját elméleti és érzelmi tevékenységeinket is behatároló – elgépiesedés jellemez, mágnesessé válik az a szabadság, amit a keleti liturgiák az imádságos figyelem, a contemplatio által kínálnak.

– Bizonyára figyelemmel kísérte a jelenlegi püspöki szinódus eseményeit. Hogyan fogadta a 2023 őszén megnyitott ülésszakot? Mi a véleménye az eddig elhangzott vitákról?

– A folyamatban lévő szinódus legfontosabb aspektusa annak a lehetősége, hogy megerősítse a laikusok küldetés- és felelősségérzetét az Egyházon belül és az Egyház iránt. A kereszténység történelmében a világiak adtak lendületet mindegyik megújulási mozgalomnak, amelyek célja az apostoli élet helyreállítása volt. Egy korban, amelyben csökkennek a papi és szerzetesi hivatások (legalábbis Európában és Észak-Amerikában),

kulcsfontosságú a laikus buzgalmat éltetni.

Ebben központi szerepet játszhat a laikus intézményépítés szellemi és anyagi támogatása az egyházmegye részéről, amely minta az elmúlt évtizedekben nagyon sikeressé vált az Egyesült Államokban. Ugyanakkor fontos belátni, hogy a püspökség túlságosan formális elismerése a laikus mozgalmakkal szemben néha ellehetetleníti az utóbbit. Ez azért van, mert az érzés, hogy valaki valami alternatívban, valami tisztában és felforgatóban vesz részt, valójában egy hatalmas erőt adó szellemi motiváció. Ezért volt nagy középkori hagyománya annak, hogy a férfi szerzetesek próbálták elutasítani a felszentelésüket akár a papságra (Cluny-i Odo), akár a püspökségre (Nagy Albert). Remélem, hogy a szinódus ezen összetett realitások tudatában teljesedik ki.

– Meglátása szerint, milyen lesz a jövő egyháza – Száz év múlva milyen változások fognak végbemenni?

– A Nyugat szekularizációja miatt gyakran hallott jóslat, hogy a 21. század egyháza, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazta, „kisebb és világosabb” lesz. Ebben az esetben talán a családi élet válik az egyház tapasztalatának atommagjává. Akár megláthatjuk azt is, hogy a katolikus közösségek elkezdenek szorosan összetartó, félig-etnikai közösségeknek kinézni, ahogy történelmileg meg is történt olyan keresztény kisebbségekkel, mint a koptokkal, maronitákkal, ámisokkal vagy mennonitákkal. De valahogy úgy gondolom, ezen jóslás nem pont így fog valóra válni. Igenis úgy vélem, hogy az az egyháztan, amely a papságot és a szerzetesi életet helyezi a középpontba, a laikus közösségekre fókuszáló irányba fog elmenni. Majdnem minden jelentősebb katolikus intézmény laikus vezetése már kézzel fogható valóság a nyugati világ nagy részén, de a következő évtizedekben ez a jelenség teológiailag sokkal alaposabban meg lesz emésztve. Arra számítok, hogy tanúi leszünk egy olyan korszaknak, amelyet a fokozódó laikus áhítat és a laikusok „szerzetesítése” fog jellemezni a reformáció szellemében, ahogyan azt

Luther figyelmeztetése célként provokatívan az apák elé tűzte: váljanak háztartásuk „apátjává”.

Ugyanakkor azt prognosztizálom, hogy ezek a jelenségek kéz a kézben járnak majd a folyamatban lévő geopolitikai változások egyfajta egyházi tükörképével, amely az egypólusú világrendből egy többpólusú felé vezet. A katolicizmus főleg egy latin-amerikai, afrikai, és kelet-ázsiai vallássá fog válni, és a teológiák és spiritualitások, amelyek évszázadok óta azokban a közegekben fejlődtek ki, erős befolyást fognak gyakorolni az európai és észak-amerikai egyházra. Ezt máris látom például Chicagóban, ahol sok plébániai közösség kezd gyakorlatába latin-amerikai, főleg mexikói, valamint fülöp-szigeti hagyományokat vegyíteni. Mivel az euro-amerikai gondolkodás olyan sokáig dominálta a tudományos teológiát, ezen translatio fidei először felfordulásnak fog tűnni. De talán a messzi jövőben úgy fogunk majd tekinteni rá, mint most arra, ahogyan Róma adaptálta és adoptálta egy messiási zsidó szekta hitét, vagy ahogyan az európai királyok átvették a birodalom vallását, hogy magukra ölthessék annak „hatalmát és dicsőségét”.

Telek András: Az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse

A Bajnokok Ligájában is szereplő futballista, a magyar válogatott és az FTC egykori középhátvédje a nyitottságot és a párbeszédet erősítené a katolikus egyházban, amelynek maga is elkötelezett tagja.

– Kiemelkedő futballmeccsekben gazdag időszakban ültünk le beszélgetni: néhány napja játszották a Bajnokok Ligája döntőjét, pár napra rá az írekkel játszott a magyar válogatott, rövidesen kezdődik az Európa-bajnokság. Mennyire követed a foci világát?
– A fontos meccseket mindig megnézem, de nem vagyok annyira naprakész, mint egy szakkommentátor. Egy évig dolgoztam ilyen munkakörben is, és rájöttem, hogy napi 3-4 mérkőzést is meg kell nézni a naprakészséghez. Futballistaként aktívan figyeltem az ellenfeleket, követtem a nemzetközi futballt is. Ma már főleg a magyar válogatott és a Fradi meccseit nézem, ha lehet, a helyszínen. A BL csoportmeccseit gyakran kihagyom, a sorozat végén szoktam nézőként bekapcsolódni.

– Van-e kedvenc csapatod a Fradin kívül?
– Külföldön nincsen kifejezett kedvencem. A támadó focit szeretem, amikor a csapat gólra törekszik, azt kevésbé, amikor hátul akarnak passzolgatni.

– Akkor nem az olasz fociért dobog a szíved.
– Inkább az angol bajnokságba szoktam bepillantani.

– A nemzetközi foci világában más dolgok is történnek – például a francia PSG-től, amely az elmúlt években sorra felvásárolta a szupersztárokat, az utolsó ilyen csillag, Mbappé épp most távozik. Beindult az arab világ hasonló sztármágnese is, de a tengerentúlra is elcsábítottak igazán nagy neveket. Erről a folyamatról három szó juthat eszünkbe: pénz, pénz és pénz. Szerinted lehetne tenni valamit azért, hogy ne legyen ennyire anyagias ez a sportág?
– Nehéz kérdés, mert a profi sport – nem csupán a labdarúgás – elanyagiasodott, egyre több szponzorpénzt tudnak a klubok magukhoz csábítani. Általában érvényesül a gazdasági alapelv, vagyis ahol több pénz van, ott valószínűleg jobb csapatot is lehet építeni. De ez a folyamat nem most kezdődött, és nem is mindig működött, hiszen a Beckham-féle Real Madridot nem véletlenül nevezték Galaktikusoknak: tele voltak sztárokkal, mégsem voltak olyan sikeresek, mint a mostani Real, amiben kevesebb a szupersztár. És hiába volt a PSG-nek annyi jó játékosa, ha nincs egy jó sportigazgatója, egy jó edzője… Most meg sokan attól tartanak, hogy miután Vinícius és Mbappé ugyanazon a poszton játszik, hogyan tudják majd megtalálni az egyensúlyt a csapaton belül. Azt gondolom,

egy jó sportigazgató kevesebb szupersztárral sokkal jobb eredményeket tud elérni, mint egy összevásárolt szupercsapat.

Visszatérve az eredeti kérdésre: ez a folyamat aligha fog megváltozni, amíg egyre több pénz kerül a klubokhoz. Valamiféle ársapkát kellene bevezetni, eljutni a valódi pénzügyi fair play gyakorlatáig. De amíg egy arab vagy amerikai tulajdonos ügyesen ki tudja játszani a szabályokat, addig nem lehet egyforma feltételekről beszélni.

– És lám, mégis a Borussia Dortmund jutott a BL döntőjébe, a spanyol bajnokságban pedig a gigászokat megszorongatva, megérdemelten lett dobogós a Girona. Szóval azért a pénz nem minden?
– Nem, és szerintem ma az élvezhető focit olyan csapatok képviselik, mint az Atalanta vagy a Leverkusen. De ez az én véleményem, mindenki döntse el maga, hogy számára mi a vonzó.

Telek András

Középhátvédként a támadó focit szereti

– Történt egy másik érdekes esemény is pár napja: az AC Milan legutóbbi meccsén elbúcsúzott a profi futball világától a francia világbajnok Olivier Giroud. Ő azért is különleges játékos, mert többször nyíltan megvallotta katolikus hitét. Hozzád hasonlóan.
– Úgy látom helyesnek, hogy mindenki döntse el saját maga, hogyan éli meg sportolóként a hitét, mennyire nyíltan vállalja fel a vallásosságát. Én

örülök neki, ha erről beszélhetek, annak különösen, ha neves sztárok is felvállalják a hitüket.

Most jelent meg egy könyv, amiben én is helyet kaptam olyan sportemberek között, akikről tudható, hogy hisznek Istenben. Szerintem jó lenne, ha ezt még többen bátran kinyilvánítanák.

– Okozott-e nehézséget számodra a hitedet összeegyeztetni azzal, hogy középhátvédként időnként nyilván taktikai szabálytalanságokat is el kellett követned, miközben amolyan, talán keresztény ideálként tekintett rád sok ezer ember a lelátókról, még többen a képernyőkön keresztül?
– Soha nem jutott eszembe a pályán, hogy valamiért ne szabálytalankodhatnék szándékosan. Mindig úgy próbáltam viselkedni, ahogy belőlem jött. Ha meg kellett állítani az ellenfelet, és nem tudtam szabályosan megtenni, akkor megfogtam a mezét, vagy a kezét, nehogy lefusson, de mindig figyeltem rá, hogy lehetőleg semmilyen sérülést ne okozzak. A megfélemlítés pedig soha nem szerepelt a taktikai repertoáromban. Néha megkérdeztem papokat is, leginkább Kerényi Lajos atyát, akihez gyerekkoromban hittanra jártam, és ő is mondta, hogy teljesen normális, ahogy a pályán viselkedem, ne legyen sosem problémám amiatt, ha például sárga lapot kapok. Természetesen viselkedtem minden meccsen, nem voltak morális küzdelmeim, vívódásaim.

Telek András

A Ferencváros csapata a Real Madrid elleni BL-csoportmeccs után, 1995-ben – Telek András az álló sorban balról a harmadik (Forrás: tempofradi.hu)

– Örülök, hogy Lajos atyát említetted. A nyár első napján volt a 97. születésnapja, és sokat köszönhet neki rengeteg hívő, különösen a fiatalok. Úgy rémlik, hogy ő is otthonosan mozgott a focipályán.
– Bár én ritkán fociztam vele, de rendszeresen játszott a hívekkel hol a templomkertben, hol a honvédség szomszédos pályáján. Ő valóban úgy élte a napjait, hogy a szentmise, a temetés, a keresztelés, a hitoktatás mellett sportolt is, élményszerű volt vele együtt focizni. A pályán szinte átalakult, igazán élvezte a játékot. Különösen szeretett gólt rúgni, nekünk pedig jó volt vele így is közösségben lenni.

– Akkor Lajos atya csatártípus?
– Igen, mindenképp. De azt sem felejtem el, hogy ha néhány hétig nem mentem hittanra, sosem az volt a reakciója, hogy “hol voltál, büdös kölyök”, hanem “de jó, hogy jöttél”.

– És most, felnőtt fejjel mennyire találod meg a helyedet a katolikus egyházban, miben kellene szerinted fejlődni?
– Nehéz erre válaszolni, mert a saját gyerekeimmel is vannak konfliktusaim például a digitális világ kapcsán, amit a munkám miatt használok, de igazából nem élvezem. A gyerekeim viszont élvezik, nehéz rávenni őket, hogy kiszakadjanak belőle, elmenjünk kirándulni, túrázni, biciklizni. Nekik az a világ, amiben mi élünk, nem túl vonzó, nekem meg az ő világuk idegen. Nem tudom, ilyen téren változnia kell-e a katolikus egyháznak, de azt látom, hogy míg fiatalon még én is elmentem Kerényi Lajos atyával egyszer-kétszer kórházba betegek látogatni, gyakran ott voltam a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón, ma nem igazán tartozom egyik plébániához sem, bár vasárnaponként nagy örömmel elmegyek szentmisére.

– Ferenc pápa átfogó megújulási folyamatot indított el pár éve, amelynek keretében minden hívőt arra buzdít, hogy fogalmazzák meg saját egyházálmukat. Neked mi az egyházálmod?
– Ahogy említettem, szeretek templomba járni. Nem hiányzik a gitáros mise, a nagyon lendületes dolgok. Gyerekként szerettem Lajos atya prédikációit, amelyek nem szokványos szentbeszédek voltak, hétköznapi példákat hozott. Viszont gyerekként nem értettem, sőt ma sem értem, hogy a cölibátusnak mi az értelme. Hozzám közelebb áll a református lelkészek életmódja. Nem azt mondom, hogy legyen vége a cölibátusnak, de szerintem a papok számára is életszerűbb lenne, ha lenne családjuk.

Egyre nehezebb megoldani, hogy minden faluban legyen pap, hogy ne kelljen állandóan rohangálniuk a lelkipásztoroknak. Szerintem ez egy beszélgetésre alkalmas téma például.

A válás is az. Én is elváltam, emiatt vannak is lelkiismereti problémáim, főleg a gyerekeimmel szemben, de ha már így döntöttem, igyekszem úgy élni, hogy minél több szeretetet adjak a gyerekeimnek, támogassam őket.

– Mit gondolsz magáról Ferenc pápáról, aki a maga egyszerűségében is hamar rendkívül népszerű lett világszerte, az elváltak felé pedig nagy nyitottságot mutat?
– Bár távolabbról figyelem a tevékenységét, szimpatikus számomra, különösen az egyszerűsége. A templomok esetében sem szeretem, ha a tér túlcsicsázott, túldíszített, a fehér falak szimpatikusabbak. Eleve befelé forduló típus vagyok, ezért szeretem, ha minél kevesebb dolog vonja el a figyelmemet. A belső beszélgetés a Jóistennel, a szerénység sokkal közelebb áll hozzám, mint a pompa. Fontosnak tartom, hogy az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse. Az elváltak felé való nyitottságról az jut eszembe, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, hogy ellátogattam a balassagyarmati börtönbe, ahol rabokkal beszélgettem. Ott is vannak nagy átalakulások, és fantasztikus látni, hogy olyan gyilkosokra, akik 20-40 évet kapnak, lehet emberként tekinteni. Az elfogadás, a megbocsátás, a megbánás nagyon fontos dolgok az életünkben. Tök jó, ha valaki minden nap rózsafüzért imádkozik, akár minden nap elmegy a templomba, de fogadjuk el, hogy nem mindenki így akarja élni az életét, és nem mindenkinek alakul ugyanúgy az élete. Nyitottság, párbeszéd, ezek nagyon fontosak.

Nyitottság, párbeszéd, kevesebb pompa, több szeretet kell az egyházba

– Sokan megfogalmazták már, hogy a sport jó hatással van az életünkre, különösen gyerekkorban hasznos támogatást adhat a fejlődéshez. Te miként tekintesz vissza saját ifjúkorodra?
– Gyerekkoromban megtanították nekünk, hogy tiszteljük az idősebb játékosokat, meg a szurkolókat is, vagyis mindazokat, akik fantasztikus dolgokat tettek a Fradi közösségéért. Ebben benne volt a technikai személyzet, mindenki, az egész Fradi család. Egy közösségbe nőttünk bele, fantasztikus élményeket szereztem. Szerintem minden szülő csak nyerhet azzal, ha bármilyen sportág művelésében támogatni tudja a gyermekét. Nem látni előre, hogy az életben ebből ki mennyit fog kamatoztatni, de ez már nem csak a sportról szól. Óriási dolognak tartom, hogy egyik gyerekemet sem akartam tudatosan egyházi iskolába vinni, mindegyik maga választhatott. Nem tudom, miért, de Isten ajándékának tekintem én is a dolgokat az életemben, hogy eddig mindegyikük egyházi iskolát választott. Kíváncsi vagyok, a legkisebb hogyan dönt majd – nagyon hálás vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztaltak valami vonzót az egyházban.

– Téged mi vonz ma is az egyházban, túl az ötvenen?
– Gyerekként beleszoktam, hogy vasárnap templomba megyek, hittanra járok. Szerencsém is volt, hogy

olyan egyházi tanítóim voltak, akikkel élmény volt együtt lenni.

Aztán persze jött a fiatal felnőttkor, a sikeres sportolóknál ráadásul nem is olyan nehéz valami gyengeségbe belefutni, de nálam hamar eljött az az időszak, hogy lecsendesedtem, megnyugodtam – nem kellett ehhez megöregednem. Szerintem nem érdemes földi javakat és egyéb örömöket hajszolni, jobb Istennel lenni, az igazi értékre odafigyelni. Nekem öröm így élni.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Személyesen is átvehető a szinodális munkafüzet

Honlapunkról bárki szabadon letöltheti a katolikus egyház megújulását elősegítő kiadvány munkalapjait.

Megjelent a Megújul.hu szerkesztésében a „Formáljuk együtt a jövő egyházát!” című szinodális munkafüzet, amelyben 5 munkalap, 10 interjú, több tucat egyházálom mellett a szinodalitás hazai ismertségéről és fogadtatásáról szóló felmérésünk eredménye is helyet kapott.

A kötet akár csoportos, akár egyéni használatra is alkalmas, és

olyan témakörök átgondolását segítheti, mint az egyház előtt álló kihívások, a megőrzés és a megújítás összefüggése, az egyház arcának mélyebb megismerése, és saját egyházépítő küldetésünk tisztázása.

Az interjúkból a püspöki szinódus hazai és külföldi résztvevői, valamint ismert hívők, például Kovács András Péter gondolatait ismerhetjük meg a jövő egyházáról.

Az egyházálmok fejezetben a Megújul.hu felületére beérkezett személyes remények, reakciók válogatása szerepel, amelyek inspirációt adhatnak saját egyházálmunk megfogalmazásához.

szinodális

Személyenként egy példány szabadon elvihető

A nyomtatott munkafüzetből bárki díjmentesen igényelhet egy példányt – a készlet erejéig – ide kattintva, elektronikus levélben, postacíme megadásával, de személyesen is átvehető – ugyancsak személyenként egy példány – Budapest szívében, az S4 Közösségi és Kulturális Központban (V. kerület, Semmelweis u. 4.). A helyszín nyitvatartásáról, az ott tartott programokról ide kattintva lehet tájékozódni.

szinodális

Itt található az S4 központ

Ugyanitt tartottuk a szindalitás „félidős” kerekasztal-beszélgetését Német László és Kocsis Fülöp érsekek, valamint Csiszár Klára pasztorálteológus részvételével. Videós összefoglalónk ebben a cikkben kapott helyet.

Az öt munkalap digitálisan is letölthető ide kattintva.

Betekintettünk a jövő egyházába

A jövő egyházáról, jelen időben című eseményre személyesen érkezett Budapestre, a Háló Közösségi és Kulturális Központba Német László belgrádi érsek, Csiszár Klára, a linzi Katolikus Egyetem teológus-professzora, és Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita. Három személy három különböző országból, akikben közös, hogy mindannyian jelen voltak tavaly októberben a Ferenc pápa által összehívott Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakán, és idén októberben is visszatérnek a Vatikánba, hogy több száz társukkal együtt megvitassák nézeteiket a jövő egyházának alapjairól. Merre tart az egyház? A két ülés között félúton erre keresték a választ adtak a kerekasztal-beszélgetés résztvevői – szervezőként bennünket is meglepett, hogy a szinódusi résztvevők milyen nyitottsággal mesélnek saját meglátásaikról.

A kerekasztal-beszélgetésre sok érdeklődő érkezett

Kinek mit jelent a hit?

Vendégeink személyes tapasztalatuk és tudásuk alapján beszéltek az egyház jövőjéről, a megújulás szükségességéről és az összefogás erejéről. Mindannyian új perspektívát nyitottak a megújulás kérdéséről, amellyel kapcsolatban az is kiderült, hogy sok hívő még mindig nem érti, miért is van szükség megújulásra, noha a szíve mélyén minden keresztény érzi, hogy már

valóban eljött a változás ideje.

Kocsis Fülöp érsek rámutatott, hogy az egyház nem csupán a közösségek vezetőiből áll: ez egy közös otthon, amelyben mindenkinek helye van, és amelyben mindenkinek helye lesz a jövőben is. „Sokan máig azt gondolják, hogy az egyház püspökökből és papokból áll, pedig az egyházat a világi hívek is, egyszóval minden megkeresztelt ember alkotja. A hívek az egyház.” Csiszár Klára professzor hosszan beszélt a teológusok, köztük a női teológusok szerepéről a jövő egyházában. „Vannak, akik már tovább léptek, de még többen vannak, akik még mindig egy régi egyház szabályai szerint élnek. Ezért nekünk, teológusoknak feladatunk, hogy újragondoljuk az egyház felépítését, és ezt továbbadjuk mások számára is.” Német László érsek ugyancsak a világi hívek szerepével kapcsolatban mondta el saját meglátását. „Rengeteg világi munkatárs dolgozik az egyházban, és ezek a munkatársak remekül végzik a dolgukat, egytől egyig jó szakemberek, ezért nekünk, püspököknek és papoknak nem szabad beleszólunk a munkájukba. Hagyjuk kibontakozni a világiakat!”

A közönség is feltette kérdéseit

Nehéz kérdések, egyenes válaszok

A kerekasztal-beszélgetés során hangsúlyos volt a hívő közösségek erősödése, a világi személyek bevonása, a diakónia elterjesztése, a nők diakónussá szentelése, egyáltalán a nők jövőbeli szerepe, de a cölibátus eltörlésével kapcsolatos kérdés is felmerült – némi derültséget is okozott az egyik válasz –, nem beszélve

az egyházi vezetők és a hívek együttes felelősségéről.

Ez a beszélgetés nem csupán gondolatébresztő, hanem valódi lelki és szellemi feltöltődést kínál; erőt és inspirációt ad a mindennapokban, amikor kezdjük azt érezni, hogy egyházunk hajóját mintha szembeszélben kellene kormányozni.

Aki nem tudott jelen lenni, az alábbi felvételen visszanézheti a teljes beszélgetést.

A szinodalitás próbája – plébánosok osztották meg egymással történeteiket

Az esemény a szinódus közgyűlésén résztvevők kérésére jött létre, akik korábban kritikaként fogalmazták meg, hogy az egyházközségi papok feltűnően távolmaradtak ezektől az alkalmaktól. A Plébánosok a szinódusért című rendezvény témái között szerepelt az egyház hitelességének válsága, a klerikalizmus, a hivatások csökkenése, a misszió, és a szinodális folyamat. A résztvevő plébánosoknak Ferenc pápa levélben fejezte ki háláját és megbecsülését

„azért a nagylelkű munkáért, amelyet nap mint nap végeztek, és amellyel az evangélium magvait mindenféle talajba vetitek”.

A püspöki szinódus tavaly őszi és idén októberi ülőszaka között félidőben megrendezett találkozón a helyi plébánosokon, a lelkipásztori munka frontvonalában tevékenykedő papokon volt a sor, hogy megosszák a szinodalitással kapcsolatos, saját egyházközségeikben megélt tapasztalataikat, és ezzel párhuzamosan megtapasztalják az egyetemes szinten zajló szinodális munka dinamizmusát, összevessék magukat a szinodalitás szellemével, módszerével és stílusával.

Mario Grech bíboros nyitóbeszédében arról szólt, hogy az emberi történetekben mindig jelen van Krisztus, így ezek Isten történetei is, ahogyan a plébániák „minden, csak nem tökéletes” történetei is azok, megosztásuk így kölcsönös segítséggé válik annak felismerésében, hogy

az isteni Gondviselés „ma is írja az Egyház történetét”.

Nem azért jöttetek ide, hogy tanítást vagy kioktatást kapjatok a szinodalitásról, hanem azért, hogy elmondjátok a történeteteket, mert mindannyiótoké fontos számunkra  mondta nyitóbeszédében a szinódus főtitkára. Hallani akarjuk a történeteiteket, hallani akarjuk, hogyan működik Jézus most is hangsúlyozta, majd hozzátette: a sacrofanói találkozót az ilyen történetek elmondására szánják, mert „ez egy olyan hely, ahol együtt haladhatunk előre, és szembesülhetünk a valósággal”.

Lazarus You Heung-sik bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa kiemelte, hogy a találkozó nem elsősorban a beszédre, hanem egymás és a Szentlélek meghallgatására fókuszál. Emlékeztetett, hogy „a szinodális stílus minden megkereszteltet teljes mértékben be kíván vonni”, és kifejezte reményét, hogy a lelkipásztorok szolgálata gyümölcsöt hozhat, „hogy plébániai közösségeink olyan helyekké váljanak, ahol megtapasztaljuk a velünk járó Feltámadott Úr örömét”.

Tomáš Halík cseh teológus biztatta a plébánosokat, hogy legyenek alázatosak és realisták, Isten jelenlétét lássák a csalódásaikban és a kudarcaikban is:

Amikor Jézus először találkozott leendő apostolaival, fáradt és csalódott halászok voltak, akik egész éjszaka halásztak, de a hálójuk üres volt. Jézus azt mondta nekik: „Próbáljátok meg újra. Menjetek, és eresszétek le a hálótokat!” Jézus ma ugyanezt mondja nekünk: ne essetek kétségbe, ne adjátok fel, próbáljátok meg újra. De újrapróbálkozni nem azt jelenti, hogy megismételjük a régi módszereket és a régi hibákat:

az újrapróbálkozás olykor új és friss módon való próbálkozás kell legyen.

Az ismert cseh teológus szerint a hit gyakran azt jelenti, hogy van bátorságunk elfogadni a titkot:

Isten új, ismeretlen és meglepő jövőként jön hozzánk. Az élő, valóságos Krisztus legyőzi minden zárkózottságunkat, megnyitja lelkünk minden bezárt ajtaját. Lelkét adja nekünk, hogy új utakra vezessen minket.

 

Szükség van az egyháztól sebzettek gyógyítására is

A Kaposvári Egyházmegyében már a püspöki szinódus előtt elkezdődtek a megújulási folyamatok. Az eddigi tapasztalatokról, a szinodális célok gyakorlatba ültetéséről beszélgettünk Varga László püspökkel.

– Hol tart most a Kaposvári Egyházmegye a Ferenc pápa által kijelölt szinodális folyamatban?
– Az jutott eszembe, hogy ha a II. Vatikáni Zsinat megvalósulása 60 évet késett, akkor nem vagyunk elkésve a Kaposvári Egyházmegyében sem. Ha azt nézem, hogy ősszel volt egy szinódusi ülésszak, és még a második ilyen összejövetel előtt vagyunk, akkor nagyon örülök annak, amit eddig meg tudtunk tenni. Úgy döntöttem, hogy először a paptestvérekkel fogom ismertetni a szinódus anyagát. Kétféle formában teszem ezt: egyrészt elküldtem nekik írott változatban a szinódusi összefoglalót, másrészt a rekollekciók, továbbképzések anyagának is ezt választottam. Egy ilyen papi találkozó már megvolt, még három lesz ebben az évben. A rekollekcióban a szinodális egyház arcát vettem alapul, amiből kiválasztottam két témát, amit fontosnak tartottam kiemelni az egyházmegyénk számára. Az elmélkedés két blokkból állt: az egyik a szöveg összefoglaló ismertetése vázlatosan, ahol a hangsúly a szegényeken volt. Utána következett egy spirituális rész, ahol Timothy Radcliffe elmélkedéseiből szemezgettem, kiegészítve a saját meglátásaimmal. Az elmélkedés után szinódust csináltunk hat csoportban.

A csoportvezetők felé az volt a kérésem, hogy mindenkit szólaltassanak meg. Senkit ne engedjenek csendben maradni. Két dolgot nem lehetett: kioktatni a másikat és túl sokat beszélni, hogy legyen idő mindenkire. Nagyon jók voltak a visszajelzések.

Volt három kérdés is, ami alapján lehetett beszélgetni a csoportokban, de persze szabad volt a pálya. Minden további alkalmat így tervezek. A következő rekollekciót májusban tartjuk, aztán szeptemberben és novemberben, de addigra már valószínűleg lezajlik a második, záró találkozója is a szinódusnak. Izgatottan várom, hogy meddig jutunk.

– Hogyan fogadták a paptestvérek a szinodalitás gyakorlatba ültetését?
– Nagyon jó volt – az elmélkedésben külön kiemeltem a félelmet, és erre is reagáltak a paptestvérek. Két nagy aggodalom került felszínre: az első, hogy úgysem fog történni semmi, a másik, hogy történik majd valami. Ezt a két várakozást bontottam ki a félelem és a bizalom mentén. Az igazi ajándék, az igazi remény, ami a félelmet teljesen el tudja venni: az eucharisztikus bizalom. Mit jelent ez? Amikor az utolsó vacsorán minden összeomlani látszott, Júdás elment és pénzért elárulta Jézust, Péter, a főapostol megtagadja esküvel a Mestert, és Jézus nem védi meg őket és önmagát se védi meg, hanem valami olyan ajándékot ad, ami átível a nagypénteken, a nagyszombaton, a húsvéton. Az eucharisztiát adja, és azt mondja, hogy „veletek vagyok minden nap”, és ez a mi reményünk. Ez az, ami megtart bennünket, akármi történik a szinódus kapcsán az egyházban. A legfontosabb, az eucharisztikus remény működik, mert „veletek vagyok minden nap”, és ennek legkézzelfoghatóbb manifesztációja az Eucharisztiában való jelenlét.

– Mi a helyzet a hívő közösségekkel? Milyen csatornákon keresztül érhetők el a szinodalitás üzeneteivel?
– Bízom abban, hogy azok a testvérek, akik nyitottak arra, amit a szinodalitás témájában fölvetettem, a saját egyházközségükben, a találkozásaikkor beszélnek róla. Május végén tartjuk az egyházmegyei napunkat, amikor kifejezetten ez lesz a téma. A képviselőtestületek vezetőit és tagjait is összehívtam erre a napra, nekik is szeretném felvázolni ezt a folyamatot, arra buzdítva őket, hogy próbáljanak bekapcsolódni, beszélni azokról a témákról, amit a szinódus az egyház megújulása, az egyház jövője szempontjából fontosnak tart. Ez a következő lépés.

– Melyek azok a témák a szinódus felvetései közül, amik a legjobban átültethetőek a gyakorlatba?
– Az első a szinodális egyház arca, az első alkalommal ezt bontottam ki magam is részletesen. Nagy újdonság volt számomra a szegényeknek a krisztológiai és a teológiai megközelítése.

Nem egy választható extra a szegényekkel való kapcsolat, hanem ez a küldetésünk. Sokszor fogalmazom meg ugyanezt a paptestvéreknek is, különösen ott, ahol arról panaszkodnak, hogy nem járnak templomba az emberek. Meg szoktam kérdezni: kihalt a falu?

De nem halt ki, mert emberek mindenhol vannak. Öregek, sérültek, betegek… És ha a szegények krisztológiai megközelítését nézzük, akkor ott van, hogy amit ezek közül eggyel tettetek, azt velem tettétek, vagy velem nem tettétek. Ez ennyire egyszerű, erre felé kellene elindulni. A szinódus is megfogalmazza, hogy nemcsak adunk, hanem mi is kapunk ajándékot a szegényekkel való találkozástól. Az a teológiai alapja a szegényekkel való találkozásoknak, hogy Jézus szegény volt. Teljesen szegény körülmények között született, és mindig szegény maradt a működése során. Olyannyira, hogy nem volt hova lehajtani a fejét. A szinódus ezt a teológiai alapot külön kiemeli. Ami szintén közel áll a szívemhez, az a missziós és tanítványi lét, az evangelizáció. Nagyon örülök annak, hogy az II. Vatikáni Zsinat megpróbált válaszolni az idők jeleire az evangélium mentén, megújulást próbált hozni az egyházba. Szent XXIII. János pápa azért imádkozott, hogy a Szentlélek járja át az egyházat, és legyen nyitás, legyen megújulás. Ezt mindegyik zsinat utáni pápa nagyon fontosnak tartotta. Most új formában fogalmazza meg a szinódus ezt a missziót. A tanítványságról Ferenc pápa kijelenti, hogy mindannyian misszionárius tanítványok vagyunk. Mire várunk? Mindenki, aki meg van keresztelve, misszionárius és tanítvány is egyben. Ezt a missziós küldetéstudatot szeretném felébreszteni nemcsak az atyákban, hanem akiket rajtuk keresztül elérünk, mert sajnos úgy tűnik, mintha nem lenne kiválasztottságtudatunk, küldetéstudatunk. A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy különb vagyok, hanem azt, hogy küldött vagyok. Nem vagyok különb a többi embernél, de azért lettem kiválasztva, mert küldetést kaptam. Ha ezt felfedezik a katolikusok, akkor elkezdik teljesíteni a küldetésüket, ami nagyon egyszerű: „tegyetek tanítvánnyá minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit tőlem hallottatok”. Mi fordítva csináljuk: megkereszteljük, oktatásban részesítjük a híveket, de nem tesszük tanítvánnyá őket. Kimarad, ami az első nagy küldetési parancsban ott van: „tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ma nincs hangsúly a tanítványságon, nem feltétele Krisztus követése a templomba járásnak, az egyházhoz tartozásnak. Az evangélium hirdetése ezzel kezdődik: térjetek meg, elérkezett az Isten országa. Bárcsak fel tudnánk, fel mernénk ezt fedezni, és elkezdenénk így élni! Ezért nagyon fontos számomra a szinódusnak ez a nagy témája. Ugyanígy fontos a közösség: amióta 50 éve, a katonaság alatt megtértem, közösségben élek. Nem tudom elképzelni másképpen az egyházat, mint olyat, ami a Szentháromság közösségéből indul ki. Az egyház a közösségek közössége. Szükséges, hogy többen legyenek a tanúk, és közösségben tegyenek tanúságot. Ezért az egyházmegyében minden olyan közösséget, ami elindult, vagy ami a megújulást szolgálja, támogatom, erősítem.

– Milyen közösségekre gondolsz?
– Miközben új utakat is keresünk, már működik az Irgalmasság és az Imádság Háza, ami az evangelizáció, a gyógyítás színtere, aminek a forrása a dicsőítés, a folyamatos ima. Nagyon szeretném, ha 0-24-ben menne. Az Imádság Háza mozgalom olyan felekezetek közötti kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy minden nap legyen hangszeres dicsőítés. Jelenleg ott tartunk, hogy minden este van ilyen alkalom, néha két csapat is dicsőít. Napközben is jönnek imádkozók, ki csendesen, ki hangosan, Bibliával vagy hangszerekkel dicsőíti az Urat. Meggyőződésem, hogy ha a forrás működik, akkor minden rendben van. Amióta pap vagyok, folyamatosan ez a tapasztalatom. E forrás akkor vált igazán hozzáférhetővé, amikor elindítottuk a püspökségen az Imádság Házát. Aztán megnyitottuk az Irgalmasság Házát, ahol evangelizáció és gyógyítás is van. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, azt mondja, hogy „menjetek és gyógyítsák meg a betegeket, támasszátok fel a halottakat, űzzétek ki az ördögöket és hirdessétek, hogy elérkezett az Isten országa”. Ha ez a kettő együtt van, evangelizáció és gyógyulások, akkor igazán hatékony a küldetés. Az Irgalmasság Háza az evangelizáció és misszió nagy ajándéka számomra. Egy másik intézmény a Fazenda da Esperança közösségi ház – magyarul A Reménység Udvara. Ez egy brazil eredetű közösség, és itt azokat a sérült, sebzett testvéreinket fogadjuk be, akik függőségben szenvednek: drog, alkohol, szex, internet, játék… 160 ilyen ház van a világban. Ferenc pápa azt mondja, hogy tábori kórház az egyház, ezért kellenek olyan helyek, ahol gyógyulhatnak az emberek.

Fontosnak tartom az evangelizáció és misszió szempontjából a szervezetfejlesztést is az egyházmegyében. Keressük azokat az új utakat, módokat, ahogyan segíteni lehet a paptestvéreket, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Olyan struktúráról álmodunk, ami mondjuk 10 év múlva is működőképes, miközben fogynak a hivatások.

Az egésznek a forrása számomra már 36 éve a csendes szentségimádás. Az Irgalmasság Házában nemcsak hangos dicsőítő ima van, hanem csendes szentségimádás is, ezen belül van egy gyóntató helyiség. Hiszek a szentségek gyógyító erejében, ezt meg is tapasztalom, akár a betegek kenetével szolgálok, akár a feloldozással, akár az eucharisztiával. Ez valamikor testi gyógyulást is hoz, nem csupán lelki megszabadulást. A csend gyógyít, spirituális síkon, de nagyon fontos a psziché gyógyítása is. Van 10-15 olyan önkéntes munkatársunk, akik szakemberek: orvosok, pszichológusok, ők is segítenek a gyógyításban. Nemcsak a világ, hanem az egyház is sebzett. Az Irgalmasság Házában ezért az egyháztól sebzettek gyógyítását is célul tűztük ki. Mert nagyon sokan megsebesültek tőlünk, nemcsak a pedofília által, hanem verbálisan is. Az Egyházban ez is jelen van, akár a tekintélyünk rossz használatával vagy a klerikalizmus által. Ezeket a sebeket gyógyítani kellene és lehet is szakemberekkel, imával, kegyelemmel. A szervezetfejlesztéseket már elkezdtük a szinódus előtt, ami csak ráerősített arra, hogy amit csinálunk, az fontos.

(Fotó: Szőke Tibor/Megújul.hu)

– Milyen a jövő egyháza szerinted? Mi a te egyházálmod?
– Semmi új. Legyen olyan, mint a mestere. Legyen szegény, sebezhető és szent, miközben bűnös. Ne nagy akarjon lenni, hanem kicsi. Jézus az eucharisztiában egészen kicsiny. Ott ő a legszegényebb, a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb és a legszentebb. Nekem a jövő egyháza igazából eucharisztikus. A mester nem véletlenül így van jelen köztünk. Lehetne másképpen is. Ő a legszegényebb. Nincs semmije, csak a puszta léte, és azt is odaadja. Az eucharisztiában Isten nagyon sebezhető itt, az erőszak világában. Ideteszi magát elénk az Isten, abszolút sebezhetően. A kezünkre adja magát, szó szerint, amikor áldozunk, és azt csinálunk vele, amit akarunk. Nem állít ki a sorból, nem aláz meg, nem oktat ki. Odaadja magát feltétel nélkül: az eucharisztia a legszentebb szentség. Nekem ez az egyszerű egyházképem a jövőre nézve. Hogy mikor lesz ilyen az egyházam, nem tudom, de én ebbe az irányba akarok menni.

– Ferenc pápa azt is mondja, hogy a keresztényeket az Isten Igéjével kell etetni. Mit lehet tenni azért, hogy a testvérek jobban megszeressék a Szentírást?
– Ige nélkül, az Ige ismerete, szeretete, tettekre váltása nélkül nincs evangelizáció. Az eucharisztia és az Ige nemcsak a szentmisében van jelen. Jézus azt mondja, hogy „elrejtettem ezeket a bölcsek és okosak elől”, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki. Gyakran a tudomány, a teológia bűvöletében élünk – ezeket fontosnak tartom, mert az igazságot ki kell bontani, de oda kell tenni mellé az egyszerűek, a szentek tudományát. Lisieux-i Szent Teréz nem végzett iskolákat, mégis egyházdoktor lett. Úgy beszél Krisztusról, olyan titkokat mond el Istenről, amit a nagy teológusok nem tudnak. Az atomkor szentjének nevezi őt Szent II. János Pál pápa. Az egyszerűek a szívükkel fogják fel a misztériumot, és Jézus ki is mondja a János evangéliumban, hogy „aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam”. A megértést megelőzi a szeretet. Ha szeretettel olvasom a Szentírást, egészen mást fogok megismerni belőle, mintha csak elemezni akarnám, vagy tananyagként tekintenék rá. Kell, hogy átjárjon bennünket az Ige, ami a szeretet által lesz élővé. A Szentlélek bárhol tud működni. Ott is, ahol mi azt gondoljuk, hogy nem működhetne. Nem lehet beszorítani egyetlen kategóriába sem a Szentlelket, és ez azt jelenti, hogy az igazságot kimondhatják mások is, nem csak a katolikusok. Mert az Igazság Lelke ott működik másokban is, így valami akkor is igaz lehet, ha nem mi mondtuk. És ez engem csak alázatra tanít. Évekig voltam plébános, és amikor csendes szentségimádást tartottunk, azt mondtam a híveknek, hogy ne beszéljenek, ne imádkozzanak hangosan, hogy ne zavarják a többieket.

Az a fontos, hogy mit mond nekik az Isten, nem az, amit ők mondanak neki.

Döbbenetes volt, ahogy elkezdtek keresztelkedni, gyónni, vagy rendezni a házasságukat, pedig ilyesmiről nem mondtam nekik semmit. Mégis megtörtént, mert a Szentlélek elkezdett működni bennük úgy, ahogyan én nem tudtam volna megtenni. Sorra jöttek hozzám azzal, hogy szeretnének többet tanulni erről, és szeretnék elvégezni a teológiát. Elindult egy folyamat, én meg bátorítottam őket, hogy ismerjék meg az egyház tanítását. Mindezt „csak úgy” elvégezte a Szentlélek, én meg hagytam, nem álltam az útjába.

– Javasolnál még valamit az októberi szinódusi ülésre?
– Az én vágyam az, hogy akármerre haladunk, növekedjen a bizalom és az egység az egyház tagjai között.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

Nyitókép: Szőke Tibor/Megújul.hu

Austen Ivereigh: Az egyház megváltozott

Ferenc pápa életrajzírója teológus szakértőként vesz részt a mostani szinóduson. Megosztotta velünk, miért kivételes ez a tanácskozás, és hogyan lehet fejlődni a szinodális megújulásban.

– A szinódus első ülésszaka után milyen benyomások vannak a szívében?
– A legtöbben úgy érezzük, hogy valami fontos történt, a kegyelem működött, a Szentlélek jelen volt. Az a megtapasztalásunk, hogy a különbözőségeink ellenére is egymáshoz tartozunk – ez is a Szentlélek üzenete számomra. Az októberi ülésszak lezárása, az összefoglaló jelentés többórás, maratoni felolvasása, majd a szavazás lenyűgöző volt. Feltűnően magas, 95 százalék feletti volt az igen szavazatok aránya a dokumentum szinte minden bekezdését érintően. A diakónusnőkről szóló két bekezdés volt a kivétel, de egyik sem állt közel ahhoz, hogy a szinódusi tagok harmada ellenezze. Mindez azt mutatja, hogy a szinóduson sokkal nagyobb volt az egység, mint reméltük. Valami megváltozott a tanácskozásaink során. Az ülésszak a nyitottság szellemében ért véget – olyasféle érzés van bennünk, hogy „megcsináltuk”. Hogy mi is történt konkrétan, azt nehezebb elmagyarázni, mert ha megnézzük a döntéseket, csupa javaslattal találkozunk: jöjjenek létre bizottságok ennek a témának a vizsgálatára, tárjuk fel alaposabban amazt a kérdést. De ha belegondolunk, hol tartottunk 2023 októberének elején, amikor a világegyház először gyűlt össze, hogy egyetemes szinten folytasson “párbeszédet a Lélekben” – erre korábban soha nem volt lehetőség –, akkor egészen figyelemreméltó, hogy úgy fejeztük be az ülést, ahogyan. Ha azzal álltunk volna fel, hogy „rendben, fogadjuk el, hogy mindannyian másképp gondolkodunk”, ha nem kísérte volna egyetértés a munkánkat összefoglaló jelentést, akkor azt kellene mondanunk, hogy sikertelenek voltunk. De nyilvánvalóvá vált, hogy megannyi kulturális különbözőségünk és a hittel kapcsolatos nézőpontjaink rendkívüli sokfélesége ellenére konszenzus van abban, hogy egységesnek kell lennünk ahhoz, hogy megbirkózzunk az előttünk álló összetett kérdésekkel, és közös utakat találjunk a jövő felé.

– Tehát Ön nem elégedetlen a szinódus munkájával?
– Egyáltalán nem, de az érdemi munka most kezdődik igazán, és természetesen 2024 októberére a felmerült kérdések aligha fognak megoldódni. Az a tény, hogy elköteleztük magunkat a közös úton haladásra – amellett, hogy ezeket a kérdéseket megvizsgáljuk kánonjogi, erkölcsi, teológiai, lelkipásztori szemszögből –, és ahogyan az egyház valóságának mélyebb megértésére irányuló döntésünk megszületett, azt mutatja, hogy mindannyian egy egyházmegismerési folyamatban vagyunk. Ezt figyelemre méltónak tartom. E folyamatnak köszönhetően

az egyház megváltozott és tovább is fog változni. Olyan járművel haladunk, ami jelentősen különbözik attól, amilyenben eddig utaztunk.

Austen Ivereigh (az interjú fotóit Gégény Balázs készítette)

– A szinódus közben tartott sajtóbeszélgetések révén lehetőségem nyílt távolról követni az első ülésszak eseményeit. Világossá vált számomra, hogy a beszélgetések egyik fontos gyümölcse annak felismerése, hogy ma már nem Európa az egyház központja: a katolikus egyház immár többpólusú és sokszínűbb, mint azt sokan elképzeltük. Gondolja, hogy e sokféleség tiszteletben tartása – akár örömteli üdvözlése, ünneplése – kihívást jelent majd a hívek számára?
– Igen. Könnyű azt mondani, hogy ünnepelnünk kell a sokszínűségünket, ez nagyon jól hangzik. Különbségeink ellenére az együttmaradás és a közös munka mellett dönteni meglehetősen nehéz feladat, és olyan egzisztenciális elmozdulást igényel, ami egyesek számára kifejezetten nehezen ment a tanácskozások során. Ennek megértéséhez nézzük meg a formát és a módszert! Ez volt az első alkalom, hogy egy püspöki szinóduson 25 százalékban nem püspökök vettek részt – néhány püspök ezt nehezen fogadta el. Akadtak olyanok, akik megkérdőjelezték a szinódus legitimitását. Voltak feszült pillanataink, ami jól mutatja, milyen kemény munkát végeztünk. Ráadásul olyan szinódusról beszélünk, amelyen nem a nyugati egyház, hanem a globális egyház szempontjai érvényesültek. Az afrikai, a közel-keleti résztvevők azt mondták: a ti prioritásaitok nem a mi prioritásaink; a ti templomaitok üresek, a mieink tele vannak; nálatok alig jelentkezik valaki papnak, a mi szemináriumaink tele vannak; ti „LMBT”-ről beszéltek, mi nem használunk ilyen nyugati, liberális, ideológiai jellegű kifejezést. Ezeket a mondatokat nem volt könnyű befogadni. És tudja, néha az ilyen hangok bizonyos arroganciával is párosulnak. Az a tény, hogy az „LMBT” kifejezés hiányzik a végleges dokumentumból, ennek a globális szempontnak a jele. Több kontinentális dokumentumban szerepelt, benne volt a munkadokumentumban (Instrumentum laboris), de az összefoglaló jelentés összeállításakor megváltunk tőle. Ez a tény is a történteket tükrözi. Azért sem kezdtünk alaposabb beszélgetést erről a témáról, mert nem állunk készen egy ilyen eszmecserére; az egyház egyes tagjai számára még az „LMBT” kifejezés használata is nehézségekbe ütközik. Ön mondhatja erre, hogy „lám, itt bizony történt egy elbukás”, de én nem tekintem kudarcnak, mivel globális egyházi szinten még soha nem folytattunk ilyen jellegű beszélgetést. Alapvető fontosságú, hogy mindenki elmondhassa, amit gondol, és őszintén szembesüljünk a nézeteltéréseinkkel. Csak ezután kezdhetünk együtt haladni valamerre. Míg bizonyos kérdésekben, például a nők egyházi szerepét illetően keményen dolgoztunk, és a dokumentumok néhány fontos áttörést mutatnak, például a diakónusnők ügyében, más kérdésekben elkezdődött ugyan a beszélgetés, de nem igazán haladtunk előre. Számos kérdésben tudtunk tehát együtt dolgozni, de nem mindenben. De ez még csak az első volt a két ülésszakból. Az a lényeg, már maga az sikernek tekinthető, hogy el tudtunk kezdeni egy őszinte beszélgetést, és az asztaltól felállva megállapodtunk ennek a beszélgetésnek a folytatásáról.

– Beszéljünk az Ön részvételéről! A szinóduson két nagyobb csoport volt jelen: a szavazati joggal rendelkező tagok és a teológus szakértők, vendégek csoportja. Mi volt az Ön feladata?
– A szinódus első ülésszakának 364 szavazati és felszólalási joggal rendelkező tagja volt. Ők részt vehettek a kis csoportos megbeszéléseken. Volt egy másik kör: a testvéri küldöttek, más egyházak meghívott képviselői. Ők is csoportokba rendeződtek; felszólalhattak, de nem volt szavazati joguk. És ott volt a szakértők csoportja, összesen körülbelül 80 fő. Legtöbbjük facilitátor volt, akik beültek a kis csoportokba, irányították a beszélgetéseket, de formálisan nem voltak tagjai a csoportnak. Az volt a dolguk, hogy megkönnyítsék a szinódus folyamatát. Végül volt egy kisebb, 24 teológusból álló kör, ide tartoztam én is. Nem ültünk együtt a szinódusi tagokkal a plenáris tanácskozásokon, hanem ugyanabban a teremben, de a saját asztalainknál foglaltunk helyet. Amikor a kis csoportokban beszélgettek, mi végeztük a saját dolgunkat: szakmai szemmel kellett átolvasnunk mindent, ami az üléseken vagy a kis csoportokban elhangzott, még az egyéni hozzászólásokat is. Az összefoglaló jelentés megírását is mi segítettük. Vagyis a háttérben figyeltünk, segítettük a szinódus folyamatát, a szövegek megalkotását. Az összefoglaló jelentés megírását egyébként a szinódus közgyűlése által választott szakmai bizottság felügyelte.

– Teológusként mit válaszol azoknak, akik kétségbe vonják a szinódus érvényességét?
– Erre a kérdésre világos választ adott Mario Grech bíboros a szinódus során, amikor a 2018-as Episcopalis Communio alapján mindenekelőtt egyértelművé tette, hogy a szinódus egy konzultatív testület, amelyet a pápa hív össze, hogy tanácsot adjon neki. A pápa pedig úgy szervezi meg a szinódust, ahogy helyesnek látja. Az is megerősítést nyert, hogy amíg a szavazásra jogosult tagok 75%-a püspök, addig ez püspöki szinódus. Most is ez történt: a szinódusi tagok mindössze 25%-át tették ki papok, szerzetesek és szerzetesnők, diakónusok és világi nők és férfiak, többségük 7 világrész delegáltja. Az ő hozzájárulásuk nagyon sokat számított, „a szinodális folyamat tanúiként” tekinthetünk rájuk. Grech bíboros szerint

ennek a szinódusnak valójában minden eddiginél nagyobb tekintélye van, mert Isten népe hitbeli tapasztalatának alapján áll. A püspökök tekintélyét tulajdonképpen erősítik a szinóduson jelen lévő „többiek”.

Az összefoglaló jelentésben foglaltak szerint kánonjogi kérdéseket kell megválaszolni azzal kapcsolatban, hogy a folyamat végén püspökeink hogyan tudják majd gyakorolni a hierarchiából fakadó tekintélyi karizmájukat. Néhányan például úgy gondolják, hogy csak püspökök szavazhatnak majd 2024 őszén, a folyamat végén. Mindenesetre meggyőződésem szerint egyetértés volt abban, hogy a szinódus gazdagabb lett a nem püspöki tagok jelenlétének köszönhetően. A világ minden tájáról sokféle ember jött össze, akik sokféle szerepet töltenek be az egyházban.

– Több püspöktől, még bíborostól is hallottam, hogy szerintük azért jobb ez a szinódus a korábbiaknál, mert nem egy nagy előadóteremben ül mindenki, ahol néhányan a főasztalnál felszólalnak, hanem a kerekasztalos elrendezésnek köszönhetően gyümölcsöző párbeszédek alakulnak ki.
– Tényleg jobb a mostani szinódus. A korábbi rendszerben, II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa idején az volt a szokás, hogy az első héten 10 percig beszélhetett bárki bármilyen kérdésről. Szó szerint mindenről! Kaotikus volt. Az egyik püspök úgy jellemezte ezt, mintha egy transzatlanti repülőút lenne, filmnézési lehetőség nélkül. Nem igazán voltak viták. Ferenc pápasága idején a szinódusok dinamikusabbak lettek, de a kétségtelenül nagy áttörést az jelentette, hogy az egész rendezvényt a közönség fogadására szolgáló épületbe költöztették, és kerekasztaloknál zajlanak a beszélgetések. Nem hiszem, hogy ezután bárki vissza akarna térni a korábbi rendszerhez. A résztvevők a bevezető lelkigyakorlatot is örömmel fogadták – sokat segített nekik, hogy imádságos lélekkel kapcsolódjanak be a folyamatba. A kerekasztal-beszélgetések középpontjában a „párbeszéd a Lélekben” módszerrel folytatott beszélgetés állt, ami szintén újdonság volt a püspöki szinódusokon: minden tag 4 percig beszélt, vita nélkül, a többiek hallgattak. Aztán csend. Aztán egy második kör következett, amelynek során ahelyett, hogy vitát kezdeményeztél volna, megosztottad azt, ami a szívedben visszhangzott az imént hallottak kapcsán. A harmadik szakaszban a csoporttagok megpróbáltak megegyezni abban, hogy miben értenek egyet, miben nem értenek egyet, és milyen további lépések szükségesek egy adott kérdés tisztázásához és az előrehaladáshoz. Ez a módszer azt feltételezi, hogy igazán mélyen oda kell figyelni másokra, de a parlamentáris logikával ellentétben nem a többiek meggyőzése a cél; ez nem tárgyalási, érvelési tevékenység. Az volt a szándék, hogy nagyon figyeljünk, így meghalljuk, mit mond nekünk a Szentlélek. És sikerült! Amikor valaki megpróbált meggyőzni a másikat az álláspontjáról, az jellemzően negatív reakciót váltott ki. Nem mások meggyőzése a cél, hanem annak felismerése, hogy mit akar üzenni a Szentlélek az egyháznak. Az igazság kollektív kereséséről beszélünk, aminek eléggé változatos dinamikája van. Sokan kifejezték: „nézd csak, felfedeztünk valamit, amire nagy szüksége van a világnak”. A háború és a polarizáció jelenlegi korszakában találtunk egy módszert – egy valójában nagyon régi, az egyház őskorából származó módszert –, amely egyszerre teszi lehetővé az egyetértést, de azt is, hogy az egyet nem értés alkotó, gyümölcsöző legyen, ahelyett, hogy megosztana bennünket. Nem többségi/kisebbségi szavazatokkal rendezzük ily módon a nézeteltéréseinket, hanem olyan konszenzusra juthatunk, ami nem A, nem is B, hanem valami más, új horizont. Ez tanulási folyamat volt minden szinódusi tag számára, és nem mindenkinek ment könnyen; néhányan türelmetlenek lettek. De a végén felismertük, hogy a dolog működik, és így kell működnünk egyházként, az egyház minden szintjén.

– Mit javasol olyan helyi és nemzeti egyházi közösségeknek, ahol a papság és a laikusok eltávolodtak egymástól?
– Az egyház válságban van a nyugati világban, mert a struktúrák és a gondolkodásmód sok tekintetben úgy formálódott, hogy meg kell védeni magunkat a modernitástól, az ellenséges államoktól és így tovább. De a modernitás összeomlóban van, az egyház viszont nincs megfelelően felkészülve arra a meghallgatásra és párbeszédre, amelyet a keresők posztmodern társadalma megkövetel. Ma már nem elég, ha a pápa, vagy a püspökök azt mondják az embereknek: „Mi tudjuk a válaszokat, ne aggódj, majd megmondjuk, mit tegyél, mit gondolj”. Ez egyszerűen nem működik. Felmerül a kérdés: hogyan tovább?

A patriarchális szemlélet, a tekintélyelvűség nem járható út. De a parlamentáris rendszer is bajban van, hiszen a demokrácia épp összeomlik. Leginkább vissza kellene állítanunk azt az utat, amelyet Jézus adott az egyháznak.

Azt mondta a tanítványoknak: ne aggódjatok, a Szentlélek vezet majd titeket – ez történt, amikor az apostolok mind összegyűltek a jeruzsálemi zsinaton, 20 évvel az első pünkösd után. Megvalósult a nagy megújulás, a Szentlélek által kitárt új horizont körüli együttlét. De ehhez mindenkinek benne kellett lennie az „együttben”, és mindenkinek részt kellett vennie a meghallgatásban és a megkülönböztetésben, az elöljáróknak pedig csak a meghallgatás és a megkülönböztetés alapján szabadott dönteniük. Ez maga a szinodalitás, amely gyakorlatba ülteti azt, amit a Lumen Gentium mond rólunk, hogy Isten népéhez tartozunk keresztségünkből fakadóan, és arról, hogy a Szentlélek kiárad minden megkereszteltre. El kell kezdenünk ezt komolyan venni az egyház struktúráiban és kultúrájában. Valójában erről beszélünk most, erről szól az egész aktuális szinódus. Ez az összejövetel egy kísérlet arra, hogy globálisan is gyakoroljuk mindezt, a püspöki szinódus által, mindenki részvételét fontosnak tekintve. Ebből fakad, hogy itt ül a bíboros, a püspök mellett egy apáca, egy diakónus, netán egy laikus is. Bár eltérő a szerepünk, mindannyian együtt veszünk részt ugyanabban a folyamatban. Mindenekelőtt Isten népe vagyunk, amelynek tagjai részt vesznek most ebben a kollektív felismerésben, odafigyelve, hogy mit üzen a Szentlélek az egyháznak.

– Hogyan tudjuk a legjobban kihasználni az időnket a szinódus két ülésszaka között?
– Grech bíboros az utolsó októberi sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: reméljük, hogy amikor a szinódusi résztvevők hazamennek saját közösségeikbe, magukkal hordozva érzéseiket, formálódásukat, szinódusi tapasztalataikat, lépéseket tesznek a „Lélekben való párbeszéd” gyakorlására az egyház minden szintjén – egyházmegyei, plébániai szinten ugyanúgy. Amikor az emberek felelősségteljesen részt vesznek az egyház életében, akkor az egyház missziós, evangelizáló közösséggé válhat. A három együtt jár: misszionárius, evangelizáló és résztvevő. Kaptunk most egy évet, és ha végiglapozzuk az összefoglaló dokumentumot, láthatóan sok lépésnek kellene 2024-ben megtörténnie. A realitás talaján maradva úgy gondolom, hogy mindennek a nagy része nem fog megvalósulni, hiszen az útnak még csak az elején járunk. Az a gond, hogy a helyi gyülekezeteink – akár Magyarországon, akár Nagy-Britanniában, Amerikában vagy Franciaországban – nincsenek erre a folyamatra felkészülve. Nincsenek kéznél a megfelelő mechanizmusok, nincs szinodális kultúránk. Kétlem, hogy bármely egyházközség magától elővenné ezt a dokumentumot, és hirtelen csoportokat alkotna, vitákat folytatna. Az út ennél nehezebb lesz. De elkezdhetjük kitárni a szinódus által nevesített ablakokat, kialakíthatunk munkacsoportokat, megfogalmazhatunk javaslatokat, ezeket a tapasztalatokat pedig a következő közgyűlés elé lehet majd vinni.

– Utolsó kérdésem az Álmodjunk együtt című könyvéhez kapcsolódik. Mit tehetnének a katolikus hívek, hogy megvalósítsák álmaikat az egyházon belül?
– Gyakran mesélem el a következő történetet, amikor arról kérdeznek, hogyan működik mindaz a gyakorlatban, amit az imént elmondtam. 2022 februárjában a plébániámon workshopot tartottam a Lélekben való beszélgetésről. Tetszett a résztvevőknek, és azt mondták, jó lenne élni ezzel a módszerrel a plébánián. Aztán mindenki hazament, és sokáig nem történt semmi. Eltelt egy kis idő, Putyin lerohanta Ukrajnát, és a plébánosom, egy kolostor apátja megkérdezte, mit tegyünk. Egy szinodális ülés összehívását javasoltam. Az teszi szinodálissá, és nem mondjuk üzleti megbeszéléssé, hogy nem arra kerestük a választ, hogy miként segítsünk az ukránoknak. A kérdés ez volt: mit kér ebben a helyzetben tőlünk a Szentlélek? Itt kell kezdenünk, ez a szembenézés lépése. Meghirdettem hát az összejövetelt, és el is jöttek sokan a plébániánkra, de nem csak a saját templomunkból. Anglikánok, baptisták, metodisták is csatlakoztak… Fogalmuk sem volt a Lélekben való párbeszéd módszeréről, ezért először meg kellett tanítanom nekik. Erre alapozva négy különböző csoportba gyűltünk össze – katolikusok, anglikánok stb. – és mindannyian megvitattuk, mire vágyunk a Szentlélek részéről. Az egész délelőttös program gyümölcse az alábbi felismerés volt: meg kell nyitnunk házainkat a menekültek előtt, de ami ennél is fontosabb, hogy a jövőben egy közösségként kell működnünk együtt az egész térségben, ehhez egységet kell építeni magunk között. Rájöttünk, hogy a legfőbb kihívás számunkra nem az anyagi források megléte, hanem hogy képesek vagyunk-e együtt tevékenykedni? Valódi közösséget alkotunk-e? Ez a történet rámutat a szinodális módszer lényegére: a Szentlélek olyan dolgokra hívhat, amelyekre nem számítottál. Végül létrehoztunk egy felekezetközi csoportot, amely jelenleg hat családot fogadott be a környékünkön. Mindennek alapján azt tanácsolom, hogy mindig kezdjük ezzel a kérdéssel: mit kér tőlünk most a Szentlélek? A „tőlünk” lehet plébánia, iskola, lehet egy egész egyházmegye. Először is el kell kezdeni szembenézni azzal a valósággal, amelyben élünk. Ügyeljünk arra, hogy a lehető legszélesebb körre odafigyeljünk, vagyis hallgassunk meg minél több embert. Tartsunk egy konzultációs szakaszt, amikor csak figyelünk. Egy újabb szakaszban éljünk a megkülönböztetéssel, ehhez használjuk a „párbeszéd a Lélekben” módszert, így figyelve arra, hogy mit üzen a Szentlélek az elhangzottakon keresztül. Csak egy-két dologra fókuszáljunk, ne írjunk össze hosszú listát, keressük meg a legfontosabb kérdéseket! Az utolsó kérdés legyen az, hogy mit tegyük, hogyan tovább. De ez valóban az utolsó kérdés legyen, és csak akkor éljünk vele, ha az előzőekben konszenzusra jutottunk. Mindezt bármelyik szervezet, iskola, intézmény megteheti. Kezdjük imával, Isten szavával, tanuljunk meg hallgatni, használjuk a „párbeszéd a Lélekben” módszert, és legyünk tudatában annak a kísértésnek, hogy állandóan vitázni vágyunk, így tárgyalássá válhat a folyamat. Az egyház nem cég, nem világi szervezet. Ha üzleti találkozóra vágysz, tedd azt az üzleti életben! Ha egyházi közösségről van szó, akkor cselekedj egyházi módon, azaz: szinodálisan! Hiszem, hogy mindannyian erre kaptunk meghívást: csak gyakorlás útján tudjuk felfedezni, hogyan is működik ez az egész. A gyümölcseit fel fogjuk ismerni. És mi, akik Rómában megtapasztaltuk a szinódus valóságát, tudjuk, milyen kemény munkáról van szó, ami néha fájdalmas és nehéz, ami elkötelezettséget igényel, de a gyümölcsei nagyon-nagyon nagyszerűek. Ez megújít bennünket. A legtöbb ember, amikor ezen az úton jár, felismeri: ilyennek kell lennie az egyháznak.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

Austen Ivereigh legújabb könyve First Belong to God: On Retreat with Pope Francis (Leginkább Istenhez tartozunk: lelkigyakorlaton Ferenc pápával) címmel idén februárban jelenik meg a Messenger Press gondozásában.

James Martin: Akkor is testvérek vagyunk Krisztusban, ha nem mindenben értünk egyet

Az amerikai jezsuita világszerte ismert lelkipásztorává vált azoknak, akik szexuális irányultságuk miatt kirekesztve érzik magukat a katolikus egyházból. Meggyőződése, hogy ez nem csak „nyugati” probléma.

– Milyen érzések vannak Önben a szinodalitásról szóló szinódus első ülésszakát követően?
– Nagyon hálás vagyok, amiért a Szentatya meghívott a részvevők közé. Ez igazán nagy megtiszteltetés számomra. Az a bizonyos négy hét egyszerre volt lenyűgöző és fárasztó. Leginkább a hála érzése tölt most el.

– Fel tudna idézni valamilyen érdekességet ebből a 4 hetes találkozóból, és hiányol-e bármit, amire számított, hogy megvalósul, szóba kerül?
– Az tűnt a szinódus talán legizgalmasabb velejárójának, hogy miként tudtunk egymással párbeszédet folytatni az asztalainknál, a „Lélekben való beszélgetések” módszerével, amely a meghallgatást és a megkülönböztetést, felismerést helyezte előtérbe. Az első körben minden résztvevő megszakítás nélkül beszélhetett a saját asztalánál, ami azt jelentette, hogy eközben a többieknek figyelmesen hallgatniuk kellett. A második körben mindenki arról beszélt, ami megérintette, vagy amin megütközött, ismét megszakítás nélkül. Végül a harmadik körben szabadabb párbeszédet folytathattunk. Szóval rengeteg lehetőségünk adódott egymás meghallgatásra. Ezután „egyetértések”, „különbözőségek”, „kérdések” és „feszültségek” címszavak mentén összefoglaltuk a beszélgetéseinket, így

nem valamiféle hamis konszenzusra törekedtünk, hanem az asztaloknál elhangzott gondolatok valódi egybegyűjtésére. Mindez nagyon gyümölcsöző volt.

– Ön az LMBT+ személyek közismert lelkipásztora. Miként fogadta, hogy az összefoglaló jelentésből annak ellenére hiányzik az „LMBT” kifejezés, hogy mind a 7 kontinentális szinodális dokumentumban, sőt a munkadokumentum, az Instrumentum Laboris lapjain is szerepelt, és a témát nem is kerülték ki a szinódus során?
– Engem nem lepett meg, hogy így alakult. Néhány résztvevő – különböző országok képviseletében – kifogásolta ezt az „LMBTQ” vagy „LMBT+” kifejezést. A szöveget összeállító szakértők emiatt úgy érezték, jobb lenne nem említeni. Ennek ellenére az összefoglaló jelentésben továbbra is ott szerepel a határozott felszólítás, hogy odaálljunk azok mellé, akik „identitásuk vagy szexualitásuk” miatt (olaszul „nemi identitásuk és szexuális irányultságuk” miatt) kirekesztve érzik magukat, foglalkozzunk komolyabban velük, ismerjük meg alaposabban a helyzetüket, de ugyanez vonatkozik másokra is, akik kirekesztettnek érzik magukat. Számomra fontos, hogy azt a kifejezést használjam, amivel a legtöbb LMBTQ-ember hivatkozik önmagára. De összességében sokkal fontosabb, hogy az ilyen közösségek gondozásának igénye bekerült a szövegbe. Azt is szeretném elmondani, milyen

nagy örömet jelentett számomra, hogy a szinódus során olyan emberekkel tudtam közvetlen hangvételű, megértő beszélgetést folytatni, akik nem értenek egyet velem LMBTQ-kérdésekben: ilyen például Kocsis Péter Fülöp érsek,

a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke, a magyar görögkatolikus egyház metropolitája. Hasznos, őszinte párbeszéd lett belőle, a végén egy közös fotót is készítettünk. Ez arra emlékeztetett, hogy bár nem értünk egyet, mégis testvérek vagyunk Krisztusban. Nagyon hálás voltam az érseknek a beszélgetésünkért.

– Úgy tűnik számomra, a szinodális folyamat fő célja az, hogy a beszélgetéseink stílusát a „felülről ítélkezés” helyett a „melletted állva meghallgatlak” váltsa fel. Mit jelent az Ön szempontjából a szinodalitás, és vajon valóra válhat-e Ferenc pápa erre vonatkozó álma?
– A szinodalitás sok ember számára érthetetlen kifejezés és törekvés. Lényegét tekintve arról szól, hogy legyünk együtt, hallgassuk meg egymást. De arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Szentlélek mindannyiunkban munkálkodik, nem csupán a bíborosokban, az érsekekben és a püspökökben. Természetesen időbe telik, amíg az „egyházi lét” új módját megértik és a gyakorlatba átültetik az emberek. Nagyon ősi dologról van szó, hiszen az Apostolok Cselekedeteiben is említett jeruzsálemi zsinat talán a legelső ilyen összejövetel volt. De ugyanezt a modern időkben megvalósítani – szavazati jogot adni papoknak, szerzeteseknek, világi férfiaknak és nőknek, nem csupán püspököknek – egészen újszerű. A II. Vatikáni Zsinat után újraéledtek a szinódusok, de egyedül Ferenc pápa idején kaptak részvételi és szavazati jogot a „nem-püspökök”. Mindehhez tehát időre van szükség.

– Épp csak véget ért az első ülésszak, amikor a Hittani Dikasztérium 6 válaszát tartalmazó dokumentum megjelenéséről értesülhettünk. Ebből kiderül, hogy megfelelő körülmények között transzneműnek, melegek is megkeresztelkedhetnek, lehetnek keresztszülők, esküvői tanúk. Hogyan fogadta ezt a nyilatkozatot?
– Nagyon pozitív lépésnek tartom, hogy a transznemű emberekre nem kategóriaként vagy sztereotípiák alapján tekintünk, hanem képesek vagyunk őket egyszerűen embereknek tekinteni, akár katolikusoknak is. Nem vagyok a terület szakértője, de fontos tudniuk ezeknek az embereknek, hogy ők is az egyház tagjai, mint bárki más. Nekik különösen nagy szükségük van az egyházra,  hiszen gyakran kénytelenek erőszakkal, gyűlölettel szembesülni. Ugyanígy az egyháznak is szüksége van mindenkire, függetlenül attól, hogy ki az illető. Néhány ember számára zavaró lehet ez a jelenség, de sok transznemű embert ismerek, és ők csak annyit szeretnének, hogy a közösség részei lehessenek.

– Szinte minden sajtóbeszélgetésen részt vettem az első ülésszak idején, és a világ minden tájáról érkező újságírók által feltett kérdések jelentős része kifejezetten az LMBT-témára irányult. Hogyan vélekedik erről a tényről, és Ön szerint milyen üzenetet hordoz ez a kimagasló érdeklődés?
– Egyesek talán azt reagálnák, hogy „ilyen a média”, én viszont azt mondanám, hogy

a média azért foglalkozik a témával, mert az embereket nyilvánvalóan érdekli. És ez az ügy egyre több embert érint világszerte, mivel egyre több embernek van LMBT-családtagja és barátja. És míg némelyek szerint ez csupán amolyan „nyugatias dolog”, az LMBT-emberek minden országban jelen vannak.

Tehát bár nem ez volt a legfontosabb téma, amelyet a szinóduson megvitattunk, mindenképpen a komoly kérdések közé tartozott: az egyház továbbra is töpreng rajta, hogy miként szolgálja ezeket a közösségeket, amelynek tagjai gyakran erőszak, bántalmazás, zaklatás áldozatai.

– Mit üzenne azoknak az LMBT-embereknek, akik határozottabb nyitást vártak az egyház részéről, és mit mondana azoknak, akik attól tartanak, hogy a katolikus egyház túlságosan „liberális”, sőt „önpusztító” lesz, ha befogadóbbá válik az LMBT-emberek felé?
– Azoknak az LMBT-embereknek, akik többre számítottak, azt mondanám, hogy ez a szinódus nem jogi szervezet – vagyis nem hoz egyházi törvényeket. Tanácskozás a küldetése. De azt is tegyük hozzá, hogy az LMBT-emberek aggodalmai az egyháztörténelemben talán először lettek a legmagasabb szinten megvitatva. Azt a számos pozitív lépést is tartsuk szem előtt, amely Ferenc pápa részéről történt az LMBTQ-emberek irányába – a legutóbbi példa, ahogy Ön is említette, a transzneműek iránti nyitottság. Akik pedig attól tartanak, hogy az egyház „önpusztító” útra lép az LMBTQ-emberek befogadásával, arra kérem, hogy ismerjék meg az LMBT-személyeket, emberként tekintve rájuk. Úgy gondolom, ennek a félelemnek egy része az ismeretek hiányából fakad, vagy abból, hogy ezekre az emberekre kategóriaként, sztereotípiák alapján tekintenek. Azoknak pedig, akik amiatt aggódnak, hogy az LMBTQ-emberek esetleg nem követik az egyházi tanítást egyik vagy másik területen, azt mondanám, hogy senki élete sincs tökéletesen összhangban az egyházi tanítással. Gondoljunk például a „rendes házaspárokra”, akik fogamzásgátlást alkalmaznak – ide tartozik a katolikusok nagy százaléka, legalábbis az Amerikai Egyesült Államokban. Ezt is bűnnek tartja az egyház, mégsem mondja senki, hogy „lerombolják” az egyházat. Az LMBTQ-emberekkel szembeni ellenséges hozzáállás részben abból ered, hogy egy „ideológia” eredményének látják őket – ez szerintem félrevezető. A melegek és a leszbikusok – a legtöbb pszichológus, biológus és tudós álláspontja szerint – nagyrészt így születnek. Ez egy bonyolult téma, és bár a média hatással lehet néhány befolyásolható tinédzserre, valójában az ember attól nem lesz meleg, hogy elolvas egy könyvet vagy megnéz egy videót a YouTube-on (jóval a közösségi média létezése előtt is léteztek melegek). Másrészt abból is fakad a negatív hozzáállás, hogy ezekért az emberekért egyesek a „nyugati gyarmatosítást” okolják, holott ők ténylegesen léteznek, és valószínűleg mindig is léteztek minden országban. Hozzátenném, hogy létezik egy másik formája a gyarmatosításnak: amerikai médiumok és gazdag politikai csoportok világszerte terjesztik az LMBTQ-ellenes hozzáállást. Látnunk kell ezt a fajta „gyarmatosítást” is. De ezen intellektuálisabb érveken túl az a legfontosabb, hogy emberi lényként lássuk őket.

Ismerd meg őket! Kérdezd meg tőlük, milyen az életük, mitől szenvednek, kicsoda Isten számukra!

Akkor úgy fogsz rájuk tekinteni, mint akik a testvéreid.

Beszélgetőtárs: Gégény István

A nyitóképet Német László belgrádi érsek készítette.

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.