Tag Archive for: szinodalitás

Austen Ivereigh: Az egyház megváltozott

Ferenc pápa életrajzírója teológus szakértőként vesz részt a mostani szinóduson. Megosztotta velünk, miért kivételes ez a tanácskozás, és hogyan lehet fejlődni a szinodális megújulásban.

– A szinódus első ülésszaka után milyen benyomások vannak a szívében?
– A legtöbben úgy érezzük, hogy valami fontos történt, a kegyelem működött, a Szentlélek jelen volt. Az a megtapasztalásunk, hogy a különbözőségeink ellenére is egymáshoz tartozunk – ez is a Szentlélek üzenete számomra. Az októberi ülésszak lezárása, az összefoglaló jelentés többórás, maratoni felolvasása, majd a szavazás lenyűgöző volt. Feltűnően magas, 95 százalék feletti volt az igen szavazatok aránya a dokumentum szinte minden bekezdését érintően. A diakónusnőkről szóló két bekezdés volt a kivétel, de egyik sem állt közel ahhoz, hogy a szinódusi tagok harmada ellenezze. Mindez azt mutatja, hogy a szinóduson sokkal nagyobb volt az egység, mint reméltük. Valami megváltozott a tanácskozásaink során. Az ülésszak a nyitottság szellemében ért véget – olyasféle érzés van bennünk, hogy „megcsináltuk”. Hogy mi is történt konkrétan, azt nehezebb elmagyarázni, mert ha megnézzük a döntéseket, csupa javaslattal találkozunk: jöjjenek létre bizottságok ennek a témának a vizsgálatára, tárjuk fel alaposabban amazt a kérdést. De ha belegondolunk, hol tartottunk 2023 októberének elején, amikor a világegyház először gyűlt össze, hogy egyetemes szinten folytasson “párbeszédet a Lélekben” – erre korábban soha nem volt lehetőség –, akkor egészen figyelemreméltó, hogy úgy fejeztük be az ülést, ahogyan. Ha azzal álltunk volna fel, hogy „rendben, fogadjuk el, hogy mindannyian másképp gondolkodunk”, ha nem kísérte volna egyetértés a munkánkat összefoglaló jelentést, akkor azt kellene mondanunk, hogy sikertelenek voltunk. De nyilvánvalóvá vált, hogy megannyi kulturális különbözőségünk és a hittel kapcsolatos nézőpontjaink rendkívüli sokfélesége ellenére konszenzus van abban, hogy egységesnek kell lennünk ahhoz, hogy megbirkózzunk az előttünk álló összetett kérdésekkel, és közös utakat találjunk a jövő felé.

– Tehát Ön nem elégedetlen a szinódus munkájával?
– Egyáltalán nem, de az érdemi munka most kezdődik igazán, és természetesen 2024 októberére a felmerült kérdések aligha fognak megoldódni. Az a tény, hogy elköteleztük magunkat a közös úton haladásra – amellett, hogy ezeket a kérdéseket megvizsgáljuk kánonjogi, erkölcsi, teológiai, lelkipásztori szemszögből –, és ahogyan az egyház valóságának mélyebb megértésére irányuló döntésünk megszületett, azt mutatja, hogy mindannyian egy egyházmegismerési folyamatban vagyunk. Ezt figyelemre méltónak tartom. E folyamatnak köszönhetően

az egyház megváltozott és tovább is fog változni. Olyan járművel haladunk, ami jelentősen különbözik attól, amilyenben eddig utaztunk.

Austen Ivereigh (az interjú fotóit Gégény Balázs készítette)

– A szinódus közben tartott sajtóbeszélgetések révén lehetőségem nyílt távolról követni az első ülésszak eseményeit. Világossá vált számomra, hogy a beszélgetések egyik fontos gyümölcse annak felismerése, hogy ma már nem Európa az egyház központja: a katolikus egyház immár többpólusú és sokszínűbb, mint azt sokan elképzeltük. Gondolja, hogy e sokféleség tiszteletben tartása – akár örömteli üdvözlése, ünneplése – kihívást jelent majd a hívek számára?
– Igen. Könnyű azt mondani, hogy ünnepelnünk kell a sokszínűségünket, ez nagyon jól hangzik. Különbségeink ellenére az együttmaradás és a közös munka mellett dönteni meglehetősen nehéz feladat, és olyan egzisztenciális elmozdulást igényel, ami egyesek számára kifejezetten nehezen ment a tanácskozások során. Ennek megértéséhez nézzük meg a formát és a módszert! Ez volt az első alkalom, hogy egy püspöki szinóduson 25 százalékban nem püspökök vettek részt – néhány püspök ezt nehezen fogadta el. Akadtak olyanok, akik megkérdőjelezték a szinódus legitimitását. Voltak feszült pillanataink, ami jól mutatja, milyen kemény munkát végeztünk. Ráadásul olyan szinódusról beszélünk, amelyen nem a nyugati egyház, hanem a globális egyház szempontjai érvényesültek. Az afrikai, a közel-keleti résztvevők azt mondták: a ti prioritásaitok nem a mi prioritásaink; a ti templomaitok üresek, a mieink tele vannak; nálatok alig jelentkezik valaki papnak, a mi szemináriumaink tele vannak; ti „LMBT”-ről beszéltek, mi nem használunk ilyen nyugati, liberális, ideológiai jellegű kifejezést. Ezeket a mondatokat nem volt könnyű befogadni. És tudja, néha az ilyen hangok bizonyos arroganciával is párosulnak. Az a tény, hogy az „LMBT” kifejezés hiányzik a végleges dokumentumból, ennek a globális szempontnak a jele. Több kontinentális dokumentumban szerepelt, benne volt a munkadokumentumban (Instrumentum laboris), de az összefoglaló jelentés összeállításakor megváltunk tőle. Ez a tény is a történteket tükrözi. Azért sem kezdtünk alaposabb beszélgetést erről a témáról, mert nem állunk készen egy ilyen eszmecserére; az egyház egyes tagjai számára még az „LMBT” kifejezés használata is nehézségekbe ütközik. Ön mondhatja erre, hogy „lám, itt bizony történt egy elbukás”, de én nem tekintem kudarcnak, mivel globális egyházi szinten még soha nem folytattunk ilyen jellegű beszélgetést. Alapvető fontosságú, hogy mindenki elmondhassa, amit gondol, és őszintén szembesüljünk a nézeteltéréseinkkel. Csak ezután kezdhetünk együtt haladni valamerre. Míg bizonyos kérdésekben, például a nők egyházi szerepét illetően keményen dolgoztunk, és a dokumentumok néhány fontos áttörést mutatnak, például a diakónusnők ügyében, más kérdésekben elkezdődött ugyan a beszélgetés, de nem igazán haladtunk előre. Számos kérdésben tudtunk tehát együtt dolgozni, de nem mindenben. De ez még csak az első volt a két ülésszakból. Az a lényeg, már maga az sikernek tekinthető, hogy el tudtunk kezdeni egy őszinte beszélgetést, és az asztaltól felállva megállapodtunk ennek a beszélgetésnek a folytatásáról.

– Beszéljünk az Ön részvételéről! A szinóduson két nagyobb csoport volt jelen: a szavazati joggal rendelkező tagok és a teológus szakértők, vendégek csoportja. Mi volt az Ön feladata?
– A szinódus első ülésszakának 364 szavazati és felszólalási joggal rendelkező tagja volt. Ők részt vehettek a kis csoportos megbeszéléseken. Volt egy másik kör: a testvéri küldöttek, más egyházak meghívott képviselői. Ők is csoportokba rendeződtek; felszólalhattak, de nem volt szavazati joguk. És ott volt a szakértők csoportja, összesen körülbelül 80 fő. Legtöbbjük facilitátor volt, akik beültek a kis csoportokba, irányították a beszélgetéseket, de formálisan nem voltak tagjai a csoportnak. Az volt a dolguk, hogy megkönnyítsék a szinódus folyamatát. Végül volt egy kisebb, 24 teológusból álló kör, ide tartoztam én is. Nem ültünk együtt a szinódusi tagokkal a plenáris tanácskozásokon, hanem ugyanabban a teremben, de a saját asztalainknál foglaltunk helyet. Amikor a kis csoportokban beszélgettek, mi végeztük a saját dolgunkat: szakmai szemmel kellett átolvasnunk mindent, ami az üléseken vagy a kis csoportokban elhangzott, még az egyéni hozzászólásokat is. Az összefoglaló jelentés megírását is mi segítettük. Vagyis a háttérben figyeltünk, segítettük a szinódus folyamatát, a szövegek megalkotását. Az összefoglaló jelentés megírását egyébként a szinódus közgyűlése által választott szakmai bizottság felügyelte.

– Teológusként mit válaszol azoknak, akik kétségbe vonják a szinódus érvényességét?
– Erre a kérdésre világos választ adott Mario Grech bíboros a szinódus során, amikor a 2018-as Episcopalis Communio alapján mindenekelőtt egyértelművé tette, hogy a szinódus egy konzultatív testület, amelyet a pápa hív össze, hogy tanácsot adjon neki. A pápa pedig úgy szervezi meg a szinódust, ahogy helyesnek látja. Az is megerősítést nyert, hogy amíg a szavazásra jogosult tagok 75%-a püspök, addig ez püspöki szinódus. Most is ez történt: a szinódusi tagok mindössze 25%-át tették ki papok, szerzetesek és szerzetesnők, diakónusok és világi nők és férfiak, többségük 7 világrész delegáltja. Az ő hozzájárulásuk nagyon sokat számított, „a szinodális folyamat tanúiként” tekinthetünk rájuk. Grech bíboros szerint

ennek a szinódusnak valójában minden eddiginél nagyobb tekintélye van, mert Isten népe hitbeli tapasztalatának alapján áll. A püspökök tekintélyét tulajdonképpen erősítik a szinóduson jelen lévő „többiek”.

Az összefoglaló jelentésben foglaltak szerint kánonjogi kérdéseket kell megválaszolni azzal kapcsolatban, hogy a folyamat végén püspökeink hogyan tudják majd gyakorolni a hierarchiából fakadó tekintélyi karizmájukat. Néhányan például úgy gondolják, hogy csak püspökök szavazhatnak majd 2024 őszén, a folyamat végén. Mindenesetre meggyőződésem szerint egyetértés volt abban, hogy a szinódus gazdagabb lett a nem püspöki tagok jelenlétének köszönhetően. A világ minden tájáról sokféle ember jött össze, akik sokféle szerepet töltenek be az egyházban.

– Több püspöktől, még bíborostól is hallottam, hogy szerintük azért jobb ez a szinódus a korábbiaknál, mert nem egy nagy előadóteremben ül mindenki, ahol néhányan a főasztalnál felszólalnak, hanem a kerekasztalos elrendezésnek köszönhetően gyümölcsöző párbeszédek alakulnak ki.
– Tényleg jobb a mostani szinódus. A korábbi rendszerben, II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa idején az volt a szokás, hogy az első héten 10 percig beszélhetett bárki bármilyen kérdésről. Szó szerint mindenről! Kaotikus volt. Az egyik püspök úgy jellemezte ezt, mintha egy transzatlanti repülőút lenne, filmnézési lehetőség nélkül. Nem igazán voltak viták. Ferenc pápasága idején a szinódusok dinamikusabbak lettek, de a kétségtelenül nagy áttörést az jelentette, hogy az egész rendezvényt a közönség fogadására szolgáló épületbe költöztették, és kerekasztaloknál zajlanak a beszélgetések. Nem hiszem, hogy ezután bárki vissza akarna térni a korábbi rendszerhez. A résztvevők a bevezető lelkigyakorlatot is örömmel fogadták – sokat segített nekik, hogy imádságos lélekkel kapcsolódjanak be a folyamatba. A kerekasztal-beszélgetések középpontjában a „párbeszéd a Lélekben” módszerrel folytatott beszélgetés állt, ami szintén újdonság volt a püspöki szinódusokon: minden tag 4 percig beszélt, vita nélkül, a többiek hallgattak. Aztán csend. Aztán egy második kör következett, amelynek során ahelyett, hogy vitát kezdeményeztél volna, megosztottad azt, ami a szívedben visszhangzott az imént hallottak kapcsán. A harmadik szakaszban a csoporttagok megpróbáltak megegyezni abban, hogy miben értenek egyet, miben nem értenek egyet, és milyen további lépések szükségesek egy adott kérdés tisztázásához és az előrehaladáshoz. Ez a módszer azt feltételezi, hogy igazán mélyen oda kell figyelni másokra, de a parlamentáris logikával ellentétben nem a többiek meggyőzése a cél; ez nem tárgyalási, érvelési tevékenység. Az volt a szándék, hogy nagyon figyeljünk, így meghalljuk, mit mond nekünk a Szentlélek. És sikerült! Amikor valaki megpróbált meggyőzni a másikat az álláspontjáról, az jellemzően negatív reakciót váltott ki. Nem mások meggyőzése a cél, hanem annak felismerése, hogy mit akar üzenni a Szentlélek az egyháznak. Az igazság kollektív kereséséről beszélünk, aminek eléggé változatos dinamikája van. Sokan kifejezték: „nézd csak, felfedeztünk valamit, amire nagy szüksége van a világnak”. A háború és a polarizáció jelenlegi korszakában találtunk egy módszert – egy valójában nagyon régi, az egyház őskorából származó módszert –, amely egyszerre teszi lehetővé az egyetértést, de azt is, hogy az egyet nem értés alkotó, gyümölcsöző legyen, ahelyett, hogy megosztana bennünket. Nem többségi/kisebbségi szavazatokkal rendezzük ily módon a nézeteltéréseinket, hanem olyan konszenzusra juthatunk, ami nem A, nem is B, hanem valami más, új horizont. Ez tanulási folyamat volt minden szinódusi tag számára, és nem mindenkinek ment könnyen; néhányan türelmetlenek lettek. De a végén felismertük, hogy a dolog működik, és így kell működnünk egyházként, az egyház minden szintjén.

– Mit javasol olyan helyi és nemzeti egyházi közösségeknek, ahol a papság és a laikusok eltávolodtak egymástól?
– Az egyház válságban van a nyugati világban, mert a struktúrák és a gondolkodásmód sok tekintetben úgy formálódott, hogy meg kell védeni magunkat a modernitástól, az ellenséges államoktól és így tovább. De a modernitás összeomlóban van, az egyház viszont nincs megfelelően felkészülve arra a meghallgatásra és párbeszédre, amelyet a keresők posztmodern társadalma megkövetel. Ma már nem elég, ha a pápa, vagy a püspökök azt mondják az embereknek: „Mi tudjuk a válaszokat, ne aggódj, majd megmondjuk, mit tegyél, mit gondolj”. Ez egyszerűen nem működik. Felmerül a kérdés: hogyan tovább?

A patriarchális szemlélet, a tekintélyelvűség nem járható út. De a parlamentáris rendszer is bajban van, hiszen a demokrácia épp összeomlik. Leginkább vissza kellene állítanunk azt az utat, amelyet Jézus adott az egyháznak.

Azt mondta a tanítványoknak: ne aggódjatok, a Szentlélek vezet majd titeket – ez történt, amikor az apostolok mind összegyűltek a jeruzsálemi zsinaton, 20 évvel az első pünkösd után. Megvalósult a nagy megújulás, a Szentlélek által kitárt új horizont körüli együttlét. De ehhez mindenkinek benne kellett lennie az „együttben”, és mindenkinek részt kellett vennie a meghallgatásban és a megkülönböztetésben, az elöljáróknak pedig csak a meghallgatás és a megkülönböztetés alapján szabadott dönteniük. Ez maga a szinodalitás, amely gyakorlatba ülteti azt, amit a Lumen Gentium mond rólunk, hogy Isten népéhez tartozunk keresztségünkből fakadóan, és arról, hogy a Szentlélek kiárad minden megkereszteltre. El kell kezdenünk ezt komolyan venni az egyház struktúráiban és kultúrájában. Valójában erről beszélünk most, erről szól az egész aktuális szinódus. Ez az összejövetel egy kísérlet arra, hogy globálisan is gyakoroljuk mindezt, a püspöki szinódus által, mindenki részvételét fontosnak tekintve. Ebből fakad, hogy itt ül a bíboros, a püspök mellett egy apáca, egy diakónus, netán egy laikus is. Bár eltérő a szerepünk, mindannyian együtt veszünk részt ugyanabban a folyamatban. Mindenekelőtt Isten népe vagyunk, amelynek tagjai részt vesznek most ebben a kollektív felismerésben, odafigyelve, hogy mit üzen a Szentlélek az egyháznak.

– Hogyan tudjuk a legjobban kihasználni az időnket a szinódus két ülésszaka között?
– Grech bíboros az utolsó októberi sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: reméljük, hogy amikor a szinódusi résztvevők hazamennek saját közösségeikbe, magukkal hordozva érzéseiket, formálódásukat, szinódusi tapasztalataikat, lépéseket tesznek a „Lélekben való párbeszéd” gyakorlására az egyház minden szintjén – egyházmegyei, plébániai szinten ugyanúgy. Amikor az emberek felelősségteljesen részt vesznek az egyház életében, akkor az egyház missziós, evangelizáló közösséggé válhat. A három együtt jár: misszionárius, evangelizáló és résztvevő. Kaptunk most egy évet, és ha végiglapozzuk az összefoglaló dokumentumot, láthatóan sok lépésnek kellene 2024-ben megtörténnie. A realitás talaján maradva úgy gondolom, hogy mindennek a nagy része nem fog megvalósulni, hiszen az útnak még csak az elején járunk. Az a gond, hogy a helyi gyülekezeteink – akár Magyarországon, akár Nagy-Britanniában, Amerikában vagy Franciaországban – nincsenek erre a folyamatra felkészülve. Nincsenek kéznél a megfelelő mechanizmusok, nincs szinodális kultúránk. Kétlem, hogy bármely egyházközség magától elővenné ezt a dokumentumot, és hirtelen csoportokat alkotna, vitákat folytatna. Az út ennél nehezebb lesz. De elkezdhetjük kitárni a szinódus által nevesített ablakokat, kialakíthatunk munkacsoportokat, megfogalmazhatunk javaslatokat, ezeket a tapasztalatokat pedig a következő közgyűlés elé lehet majd vinni.

– Utolsó kérdésem az Álmodjunk együtt című könyvéhez kapcsolódik. Mit tehetnének a katolikus hívek, hogy megvalósítsák álmaikat az egyházon belül?
– Gyakran mesélem el a következő történetet, amikor arról kérdeznek, hogyan működik mindaz a gyakorlatban, amit az imént elmondtam. 2022 februárjában a plébániámon workshopot tartottam a Lélekben való beszélgetésről. Tetszett a résztvevőknek, és azt mondták, jó lenne élni ezzel a módszerrel a plébánián. Aztán mindenki hazament, és sokáig nem történt semmi. Eltelt egy kis idő, Putyin lerohanta Ukrajnát, és a plébánosom, egy kolostor apátja megkérdezte, mit tegyünk. Egy szinodális ülés összehívását javasoltam. Az teszi szinodálissá, és nem mondjuk üzleti megbeszéléssé, hogy nem arra kerestük a választ, hogy miként segítsünk az ukránoknak. A kérdés ez volt: mit kér ebben a helyzetben tőlünk a Szentlélek? Itt kell kezdenünk, ez a szembenézés lépése. Meghirdettem hát az összejövetelt, és el is jöttek sokan a plébániánkra, de nem csak a saját templomunkból. Anglikánok, baptisták, metodisták is csatlakoztak… Fogalmuk sem volt a Lélekben való párbeszéd módszeréről, ezért először meg kellett tanítanom nekik. Erre alapozva négy különböző csoportba gyűltünk össze – katolikusok, anglikánok stb. – és mindannyian megvitattuk, mire vágyunk a Szentlélek részéről. Az egész délelőttös program gyümölcse az alábbi felismerés volt: meg kell nyitnunk házainkat a menekültek előtt, de ami ennél is fontosabb, hogy a jövőben egy közösségként kell működnünk együtt az egész térségben, ehhez egységet kell építeni magunk között. Rájöttünk, hogy a legfőbb kihívás számunkra nem az anyagi források megléte, hanem hogy képesek vagyunk-e együtt tevékenykedni? Valódi közösséget alkotunk-e? Ez a történet rámutat a szinodális módszer lényegére: a Szentlélek olyan dolgokra hívhat, amelyekre nem számítottál. Végül létrehoztunk egy felekezetközi csoportot, amely jelenleg hat családot fogadott be a környékünkön. Mindennek alapján azt tanácsolom, hogy mindig kezdjük ezzel a kérdéssel: mit kér tőlünk most a Szentlélek? A „tőlünk” lehet plébánia, iskola, lehet egy egész egyházmegye. Először is el kell kezdeni szembenézni azzal a valósággal, amelyben élünk. Ügyeljünk arra, hogy a lehető legszélesebb körre odafigyeljünk, vagyis hallgassunk meg minél több embert. Tartsunk egy konzultációs szakaszt, amikor csak figyelünk. Egy újabb szakaszban éljünk a megkülönböztetéssel, ehhez használjuk a „párbeszéd a Lélekben” módszert, így figyelve arra, hogy mit üzen a Szentlélek az elhangzottakon keresztül. Csak egy-két dologra fókuszáljunk, ne írjunk össze hosszú listát, keressük meg a legfontosabb kérdéseket! Az utolsó kérdés legyen az, hogy mit tegyük, hogyan tovább. De ez valóban az utolsó kérdés legyen, és csak akkor éljünk vele, ha az előzőekben konszenzusra jutottunk. Mindezt bármelyik szervezet, iskola, intézmény megteheti. Kezdjük imával, Isten szavával, tanuljunk meg hallgatni, használjuk a „párbeszéd a Lélekben” módszert, és legyünk tudatában annak a kísértésnek, hogy állandóan vitázni vágyunk, így tárgyalássá válhat a folyamat. Az egyház nem cég, nem világi szervezet. Ha üzleti találkozóra vágysz, tedd azt az üzleti életben! Ha egyházi közösségről van szó, akkor cselekedj egyházi módon, azaz: szinodálisan! Hiszem, hogy mindannyian erre kaptunk meghívást: csak gyakorlás útján tudjuk felfedezni, hogyan is működik ez az egész. A gyümölcseit fel fogjuk ismerni. És mi, akik Rómában megtapasztaltuk a szinódus valóságát, tudjuk, milyen kemény munkáról van szó, ami néha fájdalmas és nehéz, ami elkötelezettséget igényel, de a gyümölcsei nagyon-nagyon nagyszerűek. Ez megújít bennünket. A legtöbb ember, amikor ezen az úton jár, felismeri: ilyennek kell lennie az egyháznak.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

Austen Ivereigh legújabb könyve First Belong to God: On Retreat with Pope Francis (Leginkább Istenhez tartozunk: lelkigyakorlaton Ferenc pápával) címmel idén februárban jelenik meg a Messenger Press gondozásában.

James Martin: Akkor is testvérek vagyunk Krisztusban, ha nem mindenben értünk egyet

Az amerikai jezsuita világszerte ismert lelkipásztorává vált azoknak, akik szexuális irányultságuk miatt kirekesztve érzik magukat a katolikus egyházból. Meggyőződése, hogy ez nem csak „nyugati” probléma.

– Milyen érzések vannak Önben a szinodalitásról szóló szinódus első ülésszakát követően?
– Nagyon hálás vagyok, amiért a Szentatya meghívott a részvevők közé. Ez igazán nagy megtiszteltetés számomra. Az a bizonyos négy hét egyszerre volt lenyűgöző és fárasztó. Leginkább a hála érzése tölt most el.

– Fel tudna idézni valamilyen érdekességet ebből a 4 hetes találkozóból, és hiányol-e bármit, amire számított, hogy megvalósul, szóba kerül?
– Az tűnt a szinódus talán legizgalmasabb velejárójának, hogy miként tudtunk egymással párbeszédet folytatni az asztalainknál, a „Lélekben való beszélgetések” módszerével, amely a meghallgatást és a megkülönböztetést, felismerést helyezte előtérbe. Az első körben minden résztvevő megszakítás nélkül beszélhetett a saját asztalánál, ami azt jelentette, hogy eközben a többieknek figyelmesen hallgatniuk kellett. A második körben mindenki arról beszélt, ami megérintette, vagy amin megütközött, ismét megszakítás nélkül. Végül a harmadik körben szabadabb párbeszédet folytathattunk. Szóval rengeteg lehetőségünk adódott egymás meghallgatásra. Ezután „egyetértések”, „különbözőségek”, „kérdések” és „feszültségek” címszavak mentén összefoglaltuk a beszélgetéseinket, így

nem valamiféle hamis konszenzusra törekedtünk, hanem az asztaloknál elhangzott gondolatok valódi egybegyűjtésére. Mindez nagyon gyümölcsöző volt.

– Ön az LMBT+ személyek közismert lelkipásztora. Miként fogadta, hogy az összefoglaló jelentésből annak ellenére hiányzik az „LMBT” kifejezés, hogy mind a 7 kontinentális szinodális dokumentumban, sőt a munkadokumentum, az Instrumentum Laboris lapjain is szerepelt, és a témát nem is kerülték ki a szinódus során?
– Engem nem lepett meg, hogy így alakult. Néhány résztvevő – különböző országok képviseletében – kifogásolta ezt az „LMBTQ” vagy „LMBT+” kifejezést. A szöveget összeállító szakértők emiatt úgy érezték, jobb lenne nem említeni. Ennek ellenére az összefoglaló jelentésben továbbra is ott szerepel a határozott felszólítás, hogy odaálljunk azok mellé, akik „identitásuk vagy szexualitásuk” miatt (olaszul „nemi identitásuk és szexuális irányultságuk” miatt) kirekesztve érzik magukat, foglalkozzunk komolyabban velük, ismerjük meg alaposabban a helyzetüket, de ugyanez vonatkozik másokra is, akik kirekesztettnek érzik magukat. Számomra fontos, hogy azt a kifejezést használjam, amivel a legtöbb LMBTQ-ember hivatkozik önmagára. De összességében sokkal fontosabb, hogy az ilyen közösségek gondozásának igénye bekerült a szövegbe. Azt is szeretném elmondani, milyen

nagy örömet jelentett számomra, hogy a szinódus során olyan emberekkel tudtam közvetlen hangvételű, megértő beszélgetést folytatni, akik nem értenek egyet velem LMBTQ-kérdésekben: ilyen például Kocsis Péter Fülöp érsek,

a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke, a magyar görögkatolikus egyház metropolitája. Hasznos, őszinte párbeszéd lett belőle, a végén egy közös fotót is készítettünk. Ez arra emlékeztetett, hogy bár nem értünk egyet, mégis testvérek vagyunk Krisztusban. Nagyon hálás voltam az érseknek a beszélgetésünkért.

– Úgy tűnik számomra, a szinodális folyamat fő célja az, hogy a beszélgetéseink stílusát a „felülről ítélkezés” helyett a „melletted állva meghallgatlak” váltsa fel. Mit jelent az Ön szempontjából a szinodalitás, és vajon valóra válhat-e Ferenc pápa erre vonatkozó álma?
– A szinodalitás sok ember számára érthetetlen kifejezés és törekvés. Lényegét tekintve arról szól, hogy legyünk együtt, hallgassuk meg egymást. De arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Szentlélek mindannyiunkban munkálkodik, nem csupán a bíborosokban, az érsekekben és a püspökökben. Természetesen időbe telik, amíg az „egyházi lét” új módját megértik és a gyakorlatba átültetik az emberek. Nagyon ősi dologról van szó, hiszen az Apostolok Cselekedeteiben is említett jeruzsálemi zsinat talán a legelső ilyen összejövetel volt. De ugyanezt a modern időkben megvalósítani – szavazati jogot adni papoknak, szerzeteseknek, világi férfiaknak és nőknek, nem csupán püspököknek – egészen újszerű. A II. Vatikáni Zsinat után újraéledtek a szinódusok, de egyedül Ferenc pápa idején kaptak részvételi és szavazati jogot a „nem-püspökök”. Mindehhez tehát időre van szükség.

– Épp csak véget ért az első ülésszak, amikor a Hittani Dikasztérium 6 válaszát tartalmazó dokumentum megjelenéséről értesülhettünk. Ebből kiderül, hogy megfelelő körülmények között transzneműnek, melegek is megkeresztelkedhetnek, lehetnek keresztszülők, esküvői tanúk. Hogyan fogadta ezt a nyilatkozatot?
– Nagyon pozitív lépésnek tartom, hogy a transznemű emberekre nem kategóriaként vagy sztereotípiák alapján tekintünk, hanem képesek vagyunk őket egyszerűen embereknek tekinteni, akár katolikusoknak is. Nem vagyok a terület szakértője, de fontos tudniuk ezeknek az embereknek, hogy ők is az egyház tagjai, mint bárki más. Nekik különösen nagy szükségük van az egyházra,  hiszen gyakran kénytelenek erőszakkal, gyűlölettel szembesülni. Ugyanígy az egyháznak is szüksége van mindenkire, függetlenül attól, hogy ki az illető. Néhány ember számára zavaró lehet ez a jelenség, de sok transznemű embert ismerek, és ők csak annyit szeretnének, hogy a közösség részei lehessenek.

– Szinte minden sajtóbeszélgetésen részt vettem az első ülésszak idején, és a világ minden tájáról érkező újságírók által feltett kérdések jelentős része kifejezetten az LMBT-témára irányult. Hogyan vélekedik erről a tényről, és Ön szerint milyen üzenetet hordoz ez a kimagasló érdeklődés?
– Egyesek talán azt reagálnák, hogy „ilyen a média”, én viszont azt mondanám, hogy

a média azért foglalkozik a témával, mert az embereket nyilvánvalóan érdekli. És ez az ügy egyre több embert érint világszerte, mivel egyre több embernek van LMBT-családtagja és barátja. És míg némelyek szerint ez csupán amolyan „nyugatias dolog”, az LMBT-emberek minden országban jelen vannak.

Tehát bár nem ez volt a legfontosabb téma, amelyet a szinóduson megvitattunk, mindenképpen a komoly kérdések közé tartozott: az egyház továbbra is töpreng rajta, hogy miként szolgálja ezeket a közösségeket, amelynek tagjai gyakran erőszak, bántalmazás, zaklatás áldozatai.

– Mit üzenne azoknak az LMBT-embereknek, akik határozottabb nyitást vártak az egyház részéről, és mit mondana azoknak, akik attól tartanak, hogy a katolikus egyház túlságosan „liberális”, sőt „önpusztító” lesz, ha befogadóbbá válik az LMBT-emberek felé?
– Azoknak az LMBT-embereknek, akik többre számítottak, azt mondanám, hogy ez a szinódus nem jogi szervezet – vagyis nem hoz egyházi törvényeket. Tanácskozás a küldetése. De azt is tegyük hozzá, hogy az LMBT-emberek aggodalmai az egyháztörténelemben talán először lettek a legmagasabb szinten megvitatva. Azt a számos pozitív lépést is tartsuk szem előtt, amely Ferenc pápa részéről történt az LMBTQ-emberek irányába – a legutóbbi példa, ahogy Ön is említette, a transzneműek iránti nyitottság. Akik pedig attól tartanak, hogy az egyház „önpusztító” útra lép az LMBTQ-emberek befogadásával, arra kérem, hogy ismerjék meg az LMBT-személyeket, emberként tekintve rájuk. Úgy gondolom, ennek a félelemnek egy része az ismeretek hiányából fakad, vagy abból, hogy ezekre az emberekre kategóriaként, sztereotípiák alapján tekintenek. Azoknak pedig, akik amiatt aggódnak, hogy az LMBTQ-emberek esetleg nem követik az egyházi tanítást egyik vagy másik területen, azt mondanám, hogy senki élete sincs tökéletesen összhangban az egyházi tanítással. Gondoljunk például a „rendes házaspárokra”, akik fogamzásgátlást alkalmaznak – ide tartozik a katolikusok nagy százaléka, legalábbis az Amerikai Egyesült Államokban. Ezt is bűnnek tartja az egyház, mégsem mondja senki, hogy „lerombolják” az egyházat. Az LMBTQ-emberekkel szembeni ellenséges hozzáállás részben abból ered, hogy egy „ideológia” eredményének látják őket – ez szerintem félrevezető. A melegek és a leszbikusok – a legtöbb pszichológus, biológus és tudós álláspontja szerint – nagyrészt így születnek. Ez egy bonyolult téma, és bár a média hatással lehet néhány befolyásolható tinédzserre, valójában az ember attól nem lesz meleg, hogy elolvas egy könyvet vagy megnéz egy videót a YouTube-on (jóval a közösségi média létezése előtt is léteztek melegek). Másrészt abból is fakad a negatív hozzáállás, hogy ezekért az emberekért egyesek a „nyugati gyarmatosítást” okolják, holott ők ténylegesen léteznek, és valószínűleg mindig is léteztek minden országban. Hozzátenném, hogy létezik egy másik formája a gyarmatosításnak: amerikai médiumok és gazdag politikai csoportok világszerte terjesztik az LMBTQ-ellenes hozzáállást. Látnunk kell ezt a fajta „gyarmatosítást” is. De ezen intellektuálisabb érveken túl az a legfontosabb, hogy emberi lényként lássuk őket.

Ismerd meg őket! Kérdezd meg tőlük, milyen az életük, mitől szenvednek, kicsoda Isten számukra!

Akkor úgy fogsz rájuk tekinteni, mint akik a testvéreid.

Beszélgetőtárs: Gégény István

A nyitóképet Német László belgrádi érsek készítette.

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.