Nathalie Becquart: Semmi kétségem nincs az egyház jövőjét illetően

A Szinodalitás magyarul című konferenciára érkezett Budapestre Nathalie Becquart nővér, a püspöki szinódus altitkára. A tanácskozás előtt interjút adott az Új Város online magazinnak, melyben szóba került a szinodalitás megélése, a nők egyházi szerepe, a Lélekben való beszélgetés módszertana és a nyugat-európai egyház állapota is.

„Ferenc pápa ugyan fontosnak tartja, hogy minél több helyre nőt nevezzen ki, de még mindig kevesen vagyunk, és azon a poszton, ahová én kerültem, még sohasem volt nő előttem. De a kérdés összetett, hiszen nemcsak nő vagyok, hanem például francia is, más munkatapasztalatom van, az interkulturális szempont is bejön a képbe. Vannak, akik szívesen dolgoznak csapatban, mások kevésbé, és azért az is tény, hogy a Vatikánban még mindig a klerikális-férfi stílus dominál. Ráadásul Olaszországban és az olasz egyházban a nők még hagyományosabb megítélés alá esnek, mint amit Franciaországban tapasztaltam.”

„A nők pappá vagy diakónussá szentelésének kérdése eléggé mediatizált vita, a szinódus viszont valójában inkább arra mutatott rá, hogy

a nők a világon mindenhol egyre jobban igénylik, hogy meghallgassák őket, a rájuk jellemző karizmákat, és jobban részt vehessenek az egyház vezetésében, felelős beosztásokba kerülhessenek. Szerintem ez az igazi tét.

A záródokumentum 60. pontja leírja, hogy a kánonjogban már most számos lehetőség van erre, de nem alkalmazzák széles körben ezeket a szabályokat, ezt kellene a gyakorlatba ültetni.”

„A szinódus azt kéri, hogy ahol csak lehet, hívjuk be a munkába a világiakat, nőket és férfiakat egyaránt a plébániai testületekbe és az egyházmegyei pasztorális tanácsokba, mert ha nők és férfiak együtt dolgozunk, gyümölcsözőbb lesz a missziónk. Ettől függetlenül a női diakonátus kérdése egyelőre nyitott, de még túl megosztó, nincs konszenzus ezzel kapcsolatban. Az igaz, amit Fernandez bíboros is kifejtett a szinóduson, hogy a felszentelés kérdése mindenképpen csak a nők egy kis részét fogja közelről érinteni, az igazi tétje annak van, hogy hogyan lehetne általánosságban a nőket jobban meghallgatni, hangot adni nekik, és komolyabban elismerni a hozzájárulásukat az egyház életéhez.”

„a záródokumentum is tartalmazza, hogy minden helyi egyháznak törekednie kell a szinodális működésmódra, ahogy a dokumentum írja: „A helyi egyházakat arra kérjük, hogy folytassák mindennapjaikat a konzultáció és a megkülönböztetés szinodális módszertanával, konkrét utakat és formálódó új módszereket azonosítva, hogy a különböző egyházi kontextusokban (plébániák, a megszentelt élet intézetei és az apostoli élet társaságai, a hívek mozgalmai, egyházmegyék, püspöki konferenciák, egyházak csoportosulásai stb.) kézzelfogható szinodális megtérést valósítsanak meg.” (9. pont)

Azonban Rómából nehezen tudjuk meghatározni részletesen a teendőket: minden egyes egyházmegye, plébánia, közösség a maga ritmusában csatlakozott a szinódusi folyamathoz, a saját jellegzetességeikkel, történetükkel. Ha példaként a nők helyzetét nézzük, a szinódusi dokumentum határozottan kéri, hogy minél inkább vonják be a nőket a döntéshozatali folyamatokba, azaz a plébániai testületekbe és az egyházmegyei tanácsadó testületekbe. Van olyan ország, ahol ez már most így van. Franciaországban, amit jól ismerek, minden egyházmegyés püspök mellett van egy papokból és laikusokból, köztük nőkből is álló egyházmegyei püspöki tanács. Sőt, ma már 25 francia püspök nevezett ki a kánonjogilag kötelező általános helynökön kívül egy általános küldöttet is, aki világi és a legtöbbször nő, és aki nagyjából olyan jogosítványokkal rendelkezik, mint az általános helynök. Ők hárman, a püspök, az általános helynök és a világi küldött együtt dolgoznak. A világi küldött, ez a nő általában részt vesz minden tanácsadó testületben. Ahogy épp a minap egy francia püspök mondta nekem, ő már szinte semmilyen döntést nem hoz meg egyedül, minimum ezzel a két emberrel, a helynökkel és a küldöttel megbeszéli, vagy pedig a teljes tanácsadó testülettel, ha olyan horderejű.”

„minden püspöki konferenciának, egyházmegyének és egyházi közösségnek saját magának kell felmérnie, hogy hol tart és mit fog előtérbe helyezni, milyen úton jut előre. Az egyik fontos üzenete a szinódusnak, hogy

ha valóban szinodális egyház akarunk lenni, energiát kell fektetni az erre irányuló képzésbe.

Néhány egyházmegyében már vannak erre vonatkozó kezdeményezések, máshol most kell ezeket beindítani. Egy dolgot azonban nagyon határozottan kérünk minden püspöki konferenciától és egyházmegyétől, hogy állítsanak fel egy szinodalitással foglalkozó munkacsoportot. Van, ahol ezek már működnek, sok helyen az előkészítő szakaszt koordináló bizottság folytatja a munkát, máshol újonnan kell ezeket kinevezni. A mi szerepünk a titkárságon az, hogy támogassuk és kísérjük a helyi egyházakat, és összegyűjtsük a beérkező javaslatokat.”

„Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy meghallgassanak és mindannyian szeretnénk megosztani a gondolatainkat. De ha mindenki azt szeretné, hogy meghallgassák – és mindenki erre vágyik, ez a szinódus nagy tanulsága, hogy az egész világon mindenféle társadalmi kategóriába tartozó ember azt szeretné, hogy meghallgassák –, ehhez az kell, hogy legyen, aki meghallgat, különben nem működik az egész.”

„harminc éven át dolgoztam az ifjúságpasztorációban és ismerem a francia katolikus fiatalokat, biztosan állítom, hogy egyáltalán

semmi kétségem nincs az egyház jövőjét illetően.

Igaz, hogy Franciaország egy nagyon szekularizált ország, vagyis nem örököljük automatikusan a hitet. A szociológiai kereszténység már nem létezik, azaz nem úgy lesz az ember keresztény, hogy egy keresztény társadalomba születik bele. A társadalom nagyon sokszínű, plurális. Sok más vallású is él nálunk, és sokan nem hívők, van, aki kifejezetten ateista, de a legtöbben inkább közömbösek. Paradox módon ugyanakkor nagyon nagy a lelki szomjúság is. Ezt tapasztaltam magam is, és tudom, hogy ez folytatódik azóta is, hogy eljöttem. A 18–20 éves fiatal katolikusok számára a hit tudatos döntésen alapul. Megtapasztalták a személyes találkozást Krisztussal. A francia katolikusok nagyon nagy százaléka igazán missziós lelkületű, komolyan gyakorolják a vallásukat és nagy kreativitásról tesznek tanúságot. Ez inkább persze a nagyvárosokra jellemző, hiszen ott élnek nagyobb számban fiatalok. Az utóbbi években azzal a lenyűgöző és váratlan jelenséggel is szembesülünk, hogy egyre nagyobb számban szeretnének felnőtten megkeresztelkedni, elsősorban fiatal felnőttek. Igaz, hogy kevesebb csecsemőkeresztelés van, de a felnőttkeresztelések száma exponenciálisan növekszik, 2023-ról 2024-re 31%-kal nőtt.”

„Nem a számok bűvöletében kell élni, hanem Krisztusról tanúskodni ott, ahol vagyunk. Akár kis létszámú egyház vagyunk, mint például az algériai egyház, akár sok hívővel és nagy hagyománnyal bíró egyház, ugyanaz

a hivatásunk, hogy mindenkinek segítsünk találkozni Istennel és tanúskodjunk az emberi nem egységéről a minket körülvevő emberek sokszínű forgatagában,

mert valóban egyre sokszínűbb a társadalom, ami körülvesz minket. Nem hiszem, hogy az egyház el fog tűnni, mert mindig lesznek keresztények, akik megélik és tanúskodnak a hitükről.”