„A szinódus nem kampány” – Mit tanulhatnak a magyar egyházmegyék a bécsi szinódusi folyamatból?

Alig telt el néhány hónap a szinódus vatikáni záróülése óta, Bécsben máris kézzelfogható jelei vannak az egyházi megújulásnak. Az osztrák főegyházmegye példát mutat arra, mi történik, ha az egyház valóban elindul a megújulás útján.

Miközben a magyar katolikus egyházban még csak ismerkednek a szinodalitás fogalmával, Bécsben már lezárult egy több ezer embert megmozgató, egész egyházmegyét érintő szinódusi folyamat. A 2021–2024-es püspöki szinódushoz kapcsolódva az érsekség 2021 őszén indította el saját konzultációs szakaszát, amelyben diákok, plébániák, tanácsok, papok és laikusok osztották meg tapasztalataikat, jövőképeiket és kritikáikat az egyházról. A beérkezett válaszok, a kezdeményezések és a nyilvános találkozók nyomán kirajzolódó kép egyszerre reménykeltő és kijózanító: sok helyen már működik a részvétel kultúrája, máshol még keresik a különböző csoportok helyét az egyházon belül. Például sok elvált és újraházasodott ember megtalálta már a helyét a plébániai közösségekben, de sebeiket is magukkal hozzák. A figyelem és meghallgatás kultúrája így nemcsak a megértést segítheti, hanem a gyógyulás útját is megnyithatja. A bécsi folyamat különösen figyelemre méltó módszertani sokszínűsége miatt: iskolai kollázsok, online kérdőívek, plébániai fórumok és vezetői beszélgetések mind hozzájárultak az együtt gondolkodás kultúrájának kialakításához. De vajon mit tanulhat ebből a magyar egyház? Hol lehet elkezdeni, és mitől válik a folyamat valóban kultúraformálóvá – nem csupán egy újabb dokumentummá? Erről kérdeztük Dr. Markus Beraneket, a Bécsi Főegyházmegye Pasztorális Hivatalának vezetőjét, aki a kezdetektől kísérte a folyamatot, és most a párbeszédre épülő új lelkipásztori gyakorlatokról mesél.

– Három éve indult el a szinódusi folyamat Bécsben. Változott azóta az egyházi közeg?

– A folyamatnak kettős hatása volt. Egyrészt reményt és lelkesedést hozott, másrészt kezdetben bizonytalanságot és fáradtságot is. Bár Schönborn bíboros kezdeti lelkesedése meghatározó volt, sokak számára mégsem volt világos, mit is jelent pontosan a „szinodalitás”. Ugyanakkor az érsekség számára nem volt teljesen idegen ez az irány: a II. Vatikáni Zsinat óta jelen vannak nálunk a részvétel különböző formái. Mégis, eleinte sokan fáradtan fogadták az újabb, hasonló célú kezdeményezést – főleg, mert a korábbi folyamatok gyakran nem hoztak kézzelfogható eredményeket. Ugyanakkor sokan bíztak abban, hogy most talán tényleg történhet valami új. Ez a remény mára beigazolódott:

a szinódusi folyamat elindított egy lassú, de valódi kulturális váltást

– egyfajta minőségi átalakulást, amelynek jelentőségét csak fokozatosan kezdjük felismerni. A párbeszéd és meghallgatás kultúrája, a befogadásra nyitott gondolkodás újfajta egyházi szemléletet hozott, még ha a folyamat messze nem is ért véget. Más szóval: nemcsak szervezeti vagy strukturális változásról van szó, hanem lelki és közösségi megújulásról is.

– Hogyan fogadták ezt a hívek?

– Már az is sokat elárul, hogy több mint négyezren vettek részt aktívan a folyamatban – kérdőívek kitöltésével, iskolai csoportokban, plébániai beszélgetéseken, vezetői fórumokon. Ez azt mutatja: sok hívőnek valódi igénye van arra, hogy elmondhassa, mit gondol az egyház jelenéről és jövőjéről. A válaszok is megerősítették ezt: az emberek örültek, hogy végre meghallgatják őket. Érezhető volt, hogy van bizalom, és ha megfelelő a keret, az egyháztagok készek bekapcsolódni – sőt, olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek a jövő egyházának formálásában kulcsszerepet játszhatnak. Ezt támasztja alá az évente megrendezett „Inspirációs nap” is, ahol idén 170-en vettek részt, és közösen gondolkodtak új egyházi gyakorlatokról.

– Mi teszi különlegessé ezt a találkozót?

– Az Inspirációs napot az egyházmegyei megújulási mozgalmak szervezik a bécsi plébániák számára. Nem minden évben tartják meg, de így is hagyománnyá vált. Egyszerre nyújt lelki töltekezést a résztvevőknek, és gyakorlati segítséget a plébániai munkához. Legutóbb a szinodalitás állt a középpontban – különösen a „spirituális beszélgetés” gyakorlata. Ez nem csupán technikai módszer, hanem mély, tudatos és igényes gyakorlat. Az egyik legfontosabb tapasztalat az volt, hogy ez a módszer kézzelfoghatóan megváltoztatta az együttlét légkörét: nyitottság, kölcsönös tisztelet és jóindulat jellemezte a találkozót. Jó lenne, ha az együtt gondolkodás kultúrája az egyetemes egyházban is gyökeret verne.

– A közös meghallgatásról és döntéshozásról sokat hallani – de tényleg működik ez a gyakorlatban is?

– Igen, abszolút érezhető a mindennapi pasztorális életben. A Bécsi Főegyházmegyében már az 1970-es évek óta működnek tanácsok és bizottságok, amelyek szinodális elvek mentén dolgoznak. A mostani folyamat inkább megerősítette, újraélesztette ezeket. Emellett új kezdeményezések is születtek, például olyan képzések, amelyek az egyházi munkatársakat segítik abban, hogy új szemlélettel, új tudással végezzék a szolgálatukat. Az Inspirációs naphoz hasonló programok, vagy a spirituális beszélgetés módszerét alkalmazó plébániai tanácsok konkrét példái ennek az új gyakorlati kultúrának. Ma már vannak olyan plébániák, ahol a tanács valóban minden fontos döntésben részt vesz – a részvétel és a közös döntéshozás itt valóban központi szerepet kap.

– Melyek a legsürgetőbb kérdések az egyház számára?

– A témák nem újak: részvétel, hierarchia és demokratizálódás, a nők szerepe az egyházban, a szolgálat (diakónia), a hagyomány és a jelen feszültsége, valamint a közösségi élet megélése.

– Sokan kampánynak tartják a szinódust, mások új kultúrának. Ön szerint melyik az igazabb?

– A szinodális párbeszéd kultúrája nem kampány, hanem egy olyan alapállás, amely hosszú távon fenntartható kell legyen. A kérdés nem az, hogy meddig tart egy kampány, hanem hogy hogyan tud ez a hozzáállás beépülni a közös döntéshozásba, a szentségi felkészítésbe, a plébániai vendégszeretetbe. A hangsúly az átalakuláson van:

egy olyan belső egyházi mentalitáson, amely nem fél az új nézőpontoktól, hanem keresi azokat.

Ez különösen akkor fontos, ha különböző véleményű emberek kerülnek egy asztalhoz. A valódi szinodalitás ugyanis nem a konszenzusra épül, hanem az együtt növekedésre – mégpedig az egymásra figyelő meghallgatás révén. Ma a plébános feladata nemcsak a pásztorlás, hanem az is, hogy a közösséget megtanítsa a szinodális működésre – vagyis az együtt gondolkodás és döntés kultúrájára.

– Mit mondana azoknak a magyar egyházmegyéknek, ahol most kezdik megtanulni a szinodalitás nyelvét?

– Nem szeretnék tanácsokat osztogatni, de bátorítani tudom őket: próbálják ki, ismerjék meg ezt a működésmódot! Fontos hangsúlyozni, hogy ez tanulási folyamat – és minden egyházmegye másképp járja be. A német nyelvterület tapasztalatai alapján biztosan állíthatom: a szinodális párbeszéd egészen új minőséget tud hozni a közösségi kommunikációba. Lényege nem az, hogy ki tudja jobban érvényesíteni a saját véleményét, hanem hogy kialakuljon egy olyan egyházi légkör, ahol valódi figyelem és kölcsönös tanulás történik. Ez kihívás, de hatalmas lehetőség is – strukturálisan, lelkileg, közösségileg. A szinodalitás nem reformtechnika, hanem kultúrateremtő erő, amely idővel képes az egész egyház működését átalakítani.

Az interjú elkészítéséért a szerző külön köszönetet mond Kiss Edina Erzsébetnek, a Bécsi Főegyházmegye Pasztorációs Hivatal hivatáspasztorációs referensének, a szinódus egyházmegyei szakasz egyik koordinátorának.