Szeressük Istent, és fizessünk egyházi adót! – formabontó javaslatok keresztény megújulásunkhoz

Egy válságban három út kínálkozik a helyzet kezelésére.

1. Kilépés, a válsághelyzet elhagyása, mondván, az nem a mi ügyünk.

2. Radikalizálódás. A válsághoz vezető gyakorlatok, szemlélet megerősítése, védekező, áldozati szerepbe helyezkedés és ezzel párhuzamosan támadás.

3. Az adott közösség – jelen esetben egyházunk – alapvető küldetésének, céljainak újbóli felmutatása, megtisztítása minden rárakódott téveszmétől.

E harmadik út jegyében ajánlok 12 pontot, közös gondolkodásra.

1. Pártpolitikával vagy Jézus tanításával töltünk-e több időt egy nap?

Hitünk és hétköznapjaink fókuszában Jézus tanítása álljon.

2. Népegyházi keretek közé próbáljuk-e begyömöszölni a missziós egyház lelkületét?

Ahhoz, hogy tanítványokká tehessük az egész világot, úgy érzem, több apostoli tudásra, képességre van szükségünk. Legyen egységes tanítványi felnőttképzés minden plébánián, amelynek alapján el merünk indulni, és merünk megszólítani másokat!

3. Merünk-e Jézus tanácsa nyomán tanítványokká, szentekké válni?

Vasárnapi keresztényekből aktív, a tettek útján járó hétköznapi szentek legyünk! Tudatosítsuk, hogy egyházunk tagjaként nemcsak jogaink, hanem kötelességeink is vannak. Keressük meg, mi a talentumunk, amivel másoknak szolgálhatunk.

4. Az evangélium, a Biblia-e a valós lelki vezetőnk?

Olvassuk az evangéliumot és a modern lelkiségi írásokat naponta legalább 12 percben!

5. Hiszünk-e az ima erejében?

Imádkozzunk egy minket nem ismerő, de általunk ismert emberért, családunkért, egyházunkért napi legalább öt percben.

6. Részesei vagyunk-e szavainkkal a megosztásnak?

Legyünk az öröm és a jókedv hirdetői a megosztás és a gyűlölet helyett. Ne mondjunk többé rosszat jelen nem lévő embertársunkról. Ne pletykáljunk. Hagyjunk fel a cigányozással, a zsidózással, a politikai szimpátia alapján történő ítélkezéssel. Vállaljunk felelősséget szavainkért, tetteinkért.

7. Felelősséget vállalunk-e egyházunk anyagi függetlenségéért?

Fizessük be egyházi adónkat, és támogassuk a karitászt!

8. Csak szidjuk, vagy szeretjük is papjainkat?

Évente egyszer hívjunk meg vendégségbe egy papot és/vagy egy kispapot.

9. A plébániánk valódi közösség-e, amely felkarolja a szegényeket, a hátrányos helyzetűeket?

Minden nagyvárosi egyházközség válasszon testvérplébániát a cigány származású testvéreink lakta, szegénysorsú települések közül, és évente látogassa meg egymást a plébániák 50 fős csapata. A városi támogassa a vidéki egyházközséget.

10. Közösen döntünk-e egyházunk sorsáról?

Rendezzünk plébániai, települési, egyházmegyei, országos zsinatot, ahol megjelenhet egyházunk szellemi és lelki gazdagsága.

11. Jézus tanítása alapján szeretjük-e önmagunkat?

Szeressük önmagunkat, ahogy Istenünk szeret minket. Szeressük Istent és embertársunkat, mint önmagunkat! Szeretettel forduljunk a másik felé, hallgassuk meg egymást, segítsünk egymásnak.

12. Kimondtam-e már életemben: „Szeretlek Istenem, legyen meg a te akaratod!”?

Szeretettel forduljunk Isten felé, és adjunk teret az életünkben, hogy működhessen a jósága, szeretete. Engedjük meg Istennek, hogy formáljon minket.

Henri Boulad szavaival: amióta Isten megteremtette az embert, a mi karunk az isteni szeretet karja, mi öleljük meg a másikat, mi segítünk neki terheit vinni. A mi szavunk az isteni szeretet szava, mi kérdezzük: hogy vagy? És mi mondjuk: veled vagyok.

Fogjunk össze, papok, hívek, és vigyük el az örömhírt az egész világba!