Rajkai Zoltán színművész számára a Szentírás, az imádság és a keresztény közösség hármas egysége az, ami hitben tartja a lelket a színpadon és az életben is. Szerinte az egyház valódi megújulása csakis Isten Igéjének követésén múlik.

‒ A művészember lelke fogékonyabb a szépre, a jóra és az igazságra. Mennyire fontos számodra a hit és az Istennel való kapcsolat a művéi munkád során?

‒ A művészetben az ember számos inspirációs forrást kereshet, legyen az világi, anyagi, vagy szellemi. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy lehet meríteni világias, akár démoni vagy más szellemi forrásokból, mint a mennyország forrásaiból. Azonban azt tapasztalom, hogy minden, amit az ember az Istennel közösségben, hit által a Vele való együttlétből merít, az egyetemes és maradandó tud lenni. Mélyebb, igazabb és üdvözítőbb, mint amikor az ember csupán a világ dolgaiból próbál meg ihletet meríteni, mert az élet igazságainak feltárásán túl a Teremtőre irányítja a figyelmet. Ez pedig életmentő lehet.

Az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitem áthatja az életem minden területét, beleértve a művészi pályámat is.

Úgy vélem, hogy a kereszténység, a hit útja nem egy általános, előre meghatározott út, amelyet bárki követhet, mint egy olimpiai bajnok edzéstervét és közben versenghet, hogy ki a jobb hívő… Az Istenhez vezető út nem ember által kitalált szabályokon alapul, hanem mindenki számára személyes és egyedi. De ahhoz előbb meg kell ismerni Jézus Krisztust, aki azt mondta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn.14,6) Bárhol is vagyunk az életben, akármilyen foglalkozásban vagy körülmények között élünk, Jézus Krisztus követői lehetünk.

‒ Művészi pályádon találkozhatsz különböző kihívásokkal, például a szövegtanulás nehézségeivel vagy azzal, hogy esténként nem a családoddal, hanem a színpadon töltöd az időt. Elég erős bástya számodra a hited egy-egy nehezebb helyzetben, vagy egy szakmai kihívás előtt?

‒ Csak a hitemre tudok támaszkodni, és erre is hagyatkozom minden nap. Amióta megtértem, a megszentelődés útján haladok. Sokszor találom magam kísértések között, és néha elbukom, de mindig érzem, hogy az Úr mellettem van és visszavezet a „keskeny útra”. Természetesen én is ugyanúgy megélem a küzdelmes időket, mint bárki más, viszont egyre többször tapasztalom meg, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálnom. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nagyon sokszor imádkozom, próbálok az Úrral közösségben lenni. Volt már olyan is, hogy elakadtam egy-egy szerepben, és imádságban kértem útmutatást. Ilyenkor olyan gondolatok és ötletek jönnek, amelyek előrelendítik az alkotói folyamatot.

A színészi munka során gyakran szembesülök erkölcsi és lelki kihívásokkal is,

mint például szerelmi, vagy csókjelenetek. Mivel a saját testem és lelkem a munkaeszközöm, különösen fontos, hogy megőrizzem a lelki integritásomat. Azok, akiknek nincs erős istenkapcsolatuk, könnyen feloldódhatnak ezekben az érzelmi viharokban, ami roncsolhatja a személyiségüket és a kapcsolataikat. Én azonban nem valóságként értelmezem azt, ami a színpadon történik, hanem egy szakmai helyzetként kezelem. Mindig arra gondolok, hogy a nézőknek mit üzen majd a jelenet, és nem engedem, hogy az számomra is lelki, érzelmi kérdés legyen. Isten kapcsolata megóv ezektől a kísértésektől, így nem sérülök lelkileg.

Rajkai Zolátn „A Tündérkert” című sorozatban, Géczy András szerepében (Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás)

‒ Hogyan találtál rá a hit útjára?

‒ Ez egy hosszú folyamat volt, Isten vezetett ide, nem előre eltervezett dolog volt. Nem nevelkedtem vallásos családban, bár nem voltunk istentagadók – „kulturálisan” vallásosak voltunk, de nem gyakorló keresztények. Gyerekkoromban a nagyapám néha elvitt egy-egy katolikus templomba, de azok idegen és furcsa élmények voltak számomra. Egyszer adott tíz forintot, hogy megtanuljam a Miatyánkot, és bár megtanultam, inkább a rágógumi vásárlása motivált, mint a lelki fejlődés. Később, a színészi pályám kezdetén, mint sok művész, igyekeztem mindenféle világi dolgot kipróbálni, és azt gondoltam, hogy ez gazdagítja a művészetemet. Belevetettem magam különböző deviáns dolgokba, drogokat próbáltam ki, de ezek lelkileg egyre mélyebbre sodortak. A feleségemmel, aki akkor még a barátnőm volt, zűrzavaros életet éltünk, szakításokkal és újrakezdésekkel. Mindenféle kísértésekbe estem, nem figyeltem az Úrra, hiszen azt sem tudtam, hogy létezik. Végül egy idegösszeroppanáshoz hasonló helyzetbe kerültem, és a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy a kapcsolatunk megmentése érdekében összeházasodunk. Templomot kerestünk az esküvőhöz, amikor a párom olvasott egy cikket arról, hogy egy házaspár hogyan szabadult meg az alkoholizmusból a hit segítségével. Ez elvezetett minket a Torockó téri református templomba, ahol Cseri Kálmán lelkész szolgált. Az ő mélyen hívő személyisége és karizmatikus igehirdetései nagyon megérintettek, itt tértünk meg mindketten. Azóta a Torockó téri gyülekezethez tartozom, és Jézus Krisztus tanítványaként élem az életemet.

‒ Mi az egyházálmod?

‒ Úgy vélem, hogy az egyház megújulásához három alapvető dolog szükséges: a Szentírás, az imádság és a közösség. A Szentírás az a fundamentum, ami jó esetben minden keresztény ember életének alapja. Az Ige hitet ébreszt, tanít és erősíti a hitet. Az imádság pedig folyamatos kapcsolatot biztosít Istennel. Nem arról van szó, hogy napi rutinként elmondunk egy imát, hanem valódi, mély kapcsolatot ápolunk vele. Ténylegesen beszélgetünk az élő Istennel. És nem csak mi mondjuk a magunkét, hanem elcsendesedünk és meghalljuk, amikor válaszol. A közösségre pedig azért van szükség, hogy legyen hely, ahol a hívő emberek egymást támogatják, erősítik, együtt imádkoznak, és együtt olvassák a Szentírást.

Nem hiszek abban, hogy bármilyen világi praktika, marketingfogás vagy divatos trend képes megújítani az egyházat – ez csakis Isten által lehetséges.

Ha az igehirdetők valóban Isten Igéjét hirdetik, és nem a saját bölcsességüket mondják, akkor az egyház erősödik. Ha a gyülekezetben a Biblia, Isten Igéje van a középpontban, ami Krisztusra mutat, és nem a pap vagy a lelkész személyisége, a programok vagy egyéb másodlagos dolgok vannak előtérben, akkor van remény a megújulásra, akkor ott hit ébred. Az egyház jövője az emberek személyes hitén, istenkapcsolatán múlik. Ez vonatkozik a papokra, a lelkészekre és minden egyházi elöljáróságra is. Ha ez a három dolog megvan, ha van élő hit, akkor lesz élő egyház is.