Tag Archive for: interjú

Kocsis Fülöp: Teljesítsük a szinodális missziót!

Milyen jelentőséggel bír a szinódus a görögkatolikus egyház számára? Hogyan befolyásolja a szinodalitás a görögkatolikus egyház jövőjét? A kérdésekre a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája válaszol.

– Egyike volt azoknak az egyházi vezetőknek, aki 2023 októberében részt vettek és felszólaltak a püspöki szinódus első ülésszakán. Hogyan készült az eseményre?
– Mint metropolita, hivatalból tagja vagyok a szinódusnak, ezért amikor értesültem az ülés szervezéséről, tudtam, hogy ott leszek. Az első ülésszakot hosszú előkészítő munka előzte meg, amelynek folyamatait végig figyelemmel kísértem. Összehívtam a magyar görögkatolikus egyház püspökeit – a Miskolci Egyházmegye püspökét, Orosz Atanáz atyát, és a Nyíregyházi Egyházmegye püspökét, Szocska A. Ábel atyát – is, hogy közösen gondolkodjunk a szinódusról.

– A szinódus ideje alatt olyan kérdések is előkerültek, amelyekkel korábban nem, vagy csak érintőlegesen foglalkozott a katolikus egyház. Okozott ez valamilyen feszültséget a jelenlévők között?
– Feszültséget nem tapasztaltam. A legrosszabb talán az volt, hogy néhány püspök megkérdőjelezte a szolidáris szinódus hitelességét: a világi személyek jelenléte miatt még az is felmerült, hogy beszélhetünk-e érvényes szinódusról. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy az ülésszak alatt napirendre került LMBTQ-kérdés megosztotta a jelenlévőket. Voltak, akik amellett érveltek, hogy igenis legyünk nyitottabbak a homoszexualitást érintő kérdésekben, és ennek sokan tapsoltak, míg mások elutasítók voltak a kérdéssel kapcsolatban. De

Ferenc pápa mindannyiunkat figyelmeztetett: nem szabad, hogy a média befolyásolja a véleményünket!

Vagyis nekünk az Egyház tanításai alapján kell véleményt alkotnunk, és nem a közvélemény alapján.

– Mi lett a konklúzió?
– Mindenkit be kell fogadnunk az Egyházba, aki kirekesztve érzi magát, a homoszexuálisakat sem lehet kizárni a közösségből. Magam is voltam már olyan helyzetben, amikor azzal szembesültem, hogy homoszexuális személyt kiközösítettek az egyházból, így kiálltam mellette. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy itt nem csupán a homoszexuálisokról van szó, hanem a kisebbségekről is: az Egyháznak gondolnia kell a romákra és a más etnikumból származó emberekre is. Lényeges, hogy ennél a kérdésnél különbséget tegyünk a kisebbségek és az LMBTQ-mozgalom között, és a kisebbségekre igent mondjunk, az LMBTQ-ideológiára pedig nemet. Ezzel kapcsolatban felszólaltam a szinóduson, és arról beszéltem, hogy az LMBTQ-ideológia összeférhetetlen a vallási tanítással, ezért semmilyen szinten nem támogathatjuk azokat, akik ezt az elvrendszert követik.

– Milyen hatást váltott ki a felszólalása?
– Megosztotta a résztvevőket: egyesek egyetértettek velem, üdvözölték a véleményem, mások viszont egyértelműen elutasították.

KOcsis Fülöp

(Fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye)

– Hogyan hat a görögkatolikus egyházra, hogy az emberek mintha nyitottabbá váltak volna a keleti vallások iránt? Elképzelhető, hogy ez hatással lesz a hívő közösségek létszámának alakulására?
– Valóban igaz, hogy ma nem a ráció uralkodik a világban. A nyugati emberek szívesen fordulnak a keleti gyakorlatok felé, és be kell látnunk azt is, hogy a keleti egyházak gazdag hagyományaival szemben

a racionális nyugati egyházak nem képesek kielégíteni a modern emberek spiritualitás iránti vágyát. De semmi esetre sem gondolnám, hogy a hívek száma emelkedni fog a keleti egyházaknál.

Gondoljunk például arra, hogy a görögkatolikus egyház magas elvárásokat támaszt a liturgiában, a közösség tagjai nem válhatnak vasárnapi keresztényekké, akik kedvük szerint vesznek részt a liturgiában. Tehát komoly elköteleződésre van szükség, és ez nem vonzó a mai emberek számára, ezért a keleti egyházak sem fognak tömegeket vonzani. A mi feladatunk a görögkatolikus egyház tagjaiként, hogy felkínáljuk a római katolikus egyház tagjainak azt a gazdagságot, amelyet Egyházunk ismer, ahogy Szent II. János Pál pápa is buzdított minket: segítsük, hogy a nyugati egyházak megéljék a keleti egyházak mélységeit.

– Mindezek után, mit vár a szinódus második, egyben záró ülésszakától? Hogyan készíti fel erre a szívét?
– Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi fog történni Rómában 2024 októberében. Azt állíthatom, hogy nem a szívemet készítem fel, hanem az egyházamat. A Hajdúdorogi Főegyházmegyében mozgósítottuk a szinódussal foglalkozó csoportokat, hogy teljesítsük a szinodális missziót. Ennek a missziónak része, hogy minden megkeresztelt ember az Egyház tagjának érezze magát, ahogy a tanítás is megfogalmazza. Sajnos gyakran tapasztalom, hogy a hétköznapi emberek úgy gondolják, nem lehetnek az Egyház tagjai, mert ez csak a papokat és a püspököket illeti meg. Pedig

mindenkinek van beleszólása az Egyház alakulásába, a harmincéves dolgozó fiatalnak éppúgy, mint az ötvenéves családfőnek.

A második ülésszakig várom az Egyházam tagjainak válaszait, és remélem, hogy teljesíteni fogjuk a küldetést, amelyre Ferenc pápa hívott mindenkit.

Beszélgetőtárs: Vermes Nikolett

Képek forrása: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Kovács András Péter: Az egyház olyan, mint a Netflix

A katolikus gimnazistából lett jogászból lett humorista olyan egyházról álmodik, ahova jó megérkezni, ahol a pap szellemi ezermester, és ahol a kudarcok ellenére is lehetünk boldog katolikusok.

– Ferenc pápa arra buzdítja a hívő embereket, hogy álmodjuk meg együtt, milyen legyen a jövő egyháza. Neked mi az egyházálmod?
– Egy olyan hely, ahol mindenki jól érzi magát, ahová mindenki szívesen megy, mert úgy érzi, hogy kap. Ne gyomorgörccsel kerüljön az ember a pap elé. Ha valami húsbavágó kérdésem van, akkor ne azt mondja az egyház, hogy „imádkozom érted”, hanem adjon XXI. századi, épkézláb válaszokat. Annyi mindennek lett neve az elmúlt évtizedekben – ilyen például a depresszió, amit ma már nem intézhetünk el azzal, hogy ő most szomorú, rossz kedve van. Onnan kezdve, hogy neve van, hogy le tudjuk írni az agy kémiai reakciójaként, már nem kielégítő válasz, hogy „boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalódnak”. Ezeket a létező jelenségeket kellene az egyháznak is nevén neveznie és helyén kezelnie. Ahogyan kibillentünk abból az állapotból, hogy a Föld lapos, ugyanígy

fel kéne hagyni az ember kissé lelketlen megközelítésével, amit az egyház gyakran képvisel.

Erre mondhatjuk, hogy az élet a lemondásról, az önfeláldozásról is szól, de az emberek hihetetlenül szomjaznak a lelki értelemben vett valódi jóllétre. Az egyháznak ehhez van egy fontos adottsága: közösséget tud biztosítani. Minden olyan út, önismereti könyv, tanfolyam, ami nem von be egy közösségbe, szerintem zsákutca. Az egyház részéről a feladat fele meg is van oldva: létezik egy közösség, amiben az ember gyógyulást találhat, épülhet – már csak a másik felét kéne hozzátenni.

– Mintha épp ezekre a hiányokra adna választ a szavaival, tetteivel a már említett katolikus egyházfő. Neked mi a benyomásod Ferenc pápa személyiségéről?
– Nem vagyok büszke rá, de nem követem szorosan a pápa tevékenységét. Olyan lötyögősen illeszkedem évek óta a katolikus egyházhoz, hogy nem tudom sem méltatni, sem megítélni Ferenc pápa dolgait. Ha ez most egy vizsgatétel lenne, egy nagy egyest kéne beírnod nekem.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Ám a beszélgetésünk nem a pápa értékeléséről szól, a válaszod pedig azt üzeni, hogy talán te is annak a hatalmas közösségnek a tagja vagy, akik hívő létükre eltávolodtak az egyház intézményétől – a legutóbbi népszámláláson is rengetegen üzentek olyasmit, hogy ne faggassák őket a vallási hovatartozásukról.
– A hit olyan dolog, amiről az ember nem szívesen nyilatkozik a népszámlálónak vagy egy online kérdőívnek. Eközben

nagyon sok emberben ott van a hely Isten számára. Szerintem az egyik legnagyobb bizonyíték Isten létezésére, hogy beszélünk róla.

Szükségünk van rá. Ott van az a bizonyos nem válaszoló 40 százalék, akik talán szeretnék betölteni ezt az űrt a lelkükben, de nem érzik, hogy ebben őket valamelyik felekezet segítené.

– Ha kicsit konkrétabban kéne meghatározni a jövő egyházát, milyen lenne szerinted az a szervezet, aminek elkötelezett, aktív tagja lennél?
– Ha a személyes tapasztalatomból indulok ki, akkor olyan egyházhoz tartoznék szívesen, ahol a pap megkereszteli a gyermekeimet – engem ilyesmi pattintott le a helyi egyházhoz tartozásról. Az akkor már ikervárandós feleségemmel háromszor mentünk el a megbeszélt időpontra a paphoz, hogy a keresztelés részleteiről egyeztessünk, de amikor harmadjára sem volt otthon, azt mondtuk, hogy köszönjük szépen… Vagy amikor a nagyobbik fiam elég nagy lett, gondoltam, elviszem cserkészkedni, és akkor azt mondták a katolikus cserkészeten, hogy nincsen hely. Ezzel engem a helyi katolikus közösség el is helyezett – valahol magán kívül. A jövő egyházában ne érezze úgy az ember, hogy felvételiznie kell – inkább legyen befogadó hely, ahova jó megérkezni. Ahol nem azzal kezdik, hogy „sorold fel a bűneidet!”, hanem hogy „hogy vagy?”.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Miután te magad is fontolgattad a papi hivatást, adódik a kérdés: milyen szerinted a jó pap, milyenek legyenek a jövő papjai?
– Nem csak pap akartam lenni, sok más foglalkozás is vonzott, sok utat ki is próbáltam: elvégeztem a jogi egyetemet, álltam katedrán, színpadon, csináltam televíziós műsorokat, most podcastadásokat készítek. Szerintem a papoknak is valami hasonlóra kell készülniük. Ma már nagyon ritka, hogy kitanulsz egy szakmát, és amit megtanultál az iskolában, azt gyakorlod egy életen keresztül, aztán nyugdíjba mész. A papképzésben is idejétmúlt az a szemlélet, hogy tanuljanak meg jórészt több ezer éves dolgokat, és utána ebből éljenek, ahogy tudnak.

Egy papnak eleve szellemi ezermesternek kell lennie. Az, hogy jó latinból meg ógörögből, nagyon kevés.

Rendelkeznie kéne megfelelő pszichológiai érzékenységgel és szaktudással, üzleti ismeretekkel, alapvető jogi ismeretekkel. Egy plébánia megszervezése ma már komplex gazdasági, jogi környezetben történik, ahol a plébánosnak egyeztetnie kell a polgármesterrel, vállalkozókkal, támogatókkal, de értenie kellene az adománygyűjtéshez, és otthon kéne lennie a közösségi média világában is – miért ne lehetne egy papnak Insta- vagy YouTube-csatornája? És ez csak egy pillanatfelvétel, ahol a sokféleség mellett olyan adaptívnak, rugalmasnak is kellene lenni, amitől ma még fényévekre vagyunk. Ez főleg az idősebb papi generációra igaz, miközben ha a fiatalok nyitottak is erre, látjuk, hogy az hova vezet. Ráadásul a felgyorsult időben ennek az alkalmazkodóképességnek a gyakorlását az a centralizáltság sem segíti, ami jelenleg az egyházat jellemzi.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Két olyan dolgot is említettél, amivel a szinodalitásról szóló szinóduson is foglalkoznak: egyrészt szükség van a papok – és a hívek – folyamatos képzésére, másrészt vége annak a kornak, amikor Róma, illetve Európa volt a katolikus egyház centruma, ezért az egyházi vezetésben is be kívánják vezetni a regionális szemléletet. Ezen a fórumon ugyan csak érintőlegesen került szóba, de sokakat foglalkoztató kérdés a cölibátus – te mit gondolsz a kötelező papi nőtlenségről?
– Az elhivatottság bizonyos szintje számos szakmában kizárja, hogy az illető képes legyen elegendő időt, figyelmet szentelni a párkapcsolatának, a családjának. Sok olyan zsenit láttunk már, akinek a családját bedarálta, hogy ő valamiben zseniális. A papi hivatásra is igaz ez, de nem minden pap zseni. Van, aki papként olyan hőfokon izzik, hogy a család csak hátráltatná a hivatásában, de van, akinek az egészséges létezéséhez, vagy a józan esze megőrzéséhez, a valódi világhoz való kötődéséhez pont hasznos lenne, ha hús-vér, intim kapcsolata volna. Ezért választhatóvá tenném a cölibátust, elismerve, hogy a papi hivatás eleve feltételez valamilyen nagyfokú elkötelezettséget. Ezek az emberek adnak, adnak, adnak, de mi sokszor elfeledkezünk a nagy kérdésről, hogy mikor, miből, kitől kapnak. Olyan nincs, hogy egy ember állandóan csak ad, és nem kap senkitől. Ha nincs az illetőnek házastársa, intim kapcsolata, amiből ő is kaphat, annak nagy baj lehet a vége. Vagy a lelke fogja megsínyleni, vagy mégis talál magának valamilyen intimitást, és akkor abból lesz a baj, vagy a hivatása kerül válságba. Kár emiatt elveszíteni hasznos, tehetséges embereket.

– Milyen bátorítást tudnál megfogalmazni a hozzád hasonló, részben csalódott, részben megfáradt híveknek?
– Az egyház olyan, mint a Netflix: nemcsak dokumentumfilmek, sorozatok, vagy akciófilmek vannak, hanem ott minden van. A te türelmeden múlik, hogy ki tudod-e bogarászni belőle azt, ami téged igazán megfog. Szerintem így kell tekinteni az egyházra is. Ha én is megállok ott, hogy nem fogadott a pap, és nem keresztelte meg a gyermekemet, akkor előbb-utóbb kizötyögök az egyházból, távirányítóval kikapcsolom az egészet. De

ha az ember kellő ideig keresgél, biztos meg fogja találni azokat a kezdeményezéseket, karizmatikus papokat, ügyeket, amik őt meg tudják ragadni.

Kovács András Péter

(Fotó: Farbaky Tamás)

Én például a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton belül találtam meg a szenvedélybeteg szülők mellett felnövekvő gyerekek megsegítésére létrejött programot. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom a máltaiakkal. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy az első kudarc után ne dobja el a távirányítót, hanem kicsit böngésszen még.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Myriam Wijlens: Az egyház tagjainak beszélniük kell egymással

Az Erfurti Egyetem holland származású professzora nem csupán részt vett a szinóduson, de az előkészítésben is aktív szerepet vállalt. Az első ülésszak végén ültünk le beszélgetni kulturális sokszínűségről, magányos püspökökről és falakat bontó sétákról.

– Mi az Ön feladata a szinodális folyamat során?
– 2021-ben meghívást kaptam Mario Grech bíborostól, hogy vegyek részt az irányító bizottság munkájában. Az egyetlen nő voltam ebben a csapatban, három olasz pap és egy püspök mellett. A szinodális folyamat legelejétől aktívan részt vettem a dokumentumok előkészítésében, jelen voltam a kontinentális szakaszt előkészítő szakértői találkozón Frascatiban 2022 szeptemberében, az európai kontinentális találkozón Prágában 2023 februárjában. Emellett Ferenc pápa kinevezett a szinódus hivatalos tanácsadójává. Meghívtak a 2023 októberében tartott első szinódusi ülésszak résztvevői közé is, ahol szakértőként segítettem a tanácskozást. Négyen vagyunk kánonjogászok ebben a csapatban: egyik kollégám, Szabó Péter éppen Magyarországról érkezett, rajtunk kívül még egy belga és egy spanyol származású személy tartozik ide. Én az angol nyelvű munkacsoportban dolgoztam, és

az volt a feladatunk, hogy a szinodális tagok megbeszéléseinek összefoglalóit átolvasva megvizsgáljuk, miben alakult ki egyetértés, hol keletkezett esetleg feszültség, milyen kérdésekben szükséges alaposabb teológiai feltárás, milyen további lépésekre van szükség.

– Az elmondottakból úgy tűnik, igen aktív munka zajlott ezen az ülésszakon. Ez azért lehet érdekes, mert akik távolról követték az eseményt, talán úgy érezhetik, a várakozásokból, a remélt megújulási lépésekből alig valami jelenik meg az október végén kiadott összefoglaló jelentésben.
– Hatalmas változásnak lehetünk tanúi. Maga a szinódus is teljesen más módon valósul meg, mint a korábbi hasonló tanácskozások. Soha nem fordult még elő, hogy nem felülről, Rómából mondtak meg valamit a helyi egyházaknak – most úgy döntött Ferenc pápa: ti, a helyi közösségek tagjai fogjátok elkezdeni a folyamatot. Az első lépés a helyi egyház és a világegyház közötti kölcsönös megosztás, közvetlen interakció kialakítása volt. Amikor pedig az egyházmegyék eljuttatták az észrevételeiket az adott nemzet püspöki konferenciájának, arra került a hangsúly, hogy vajon meghallották-e, jól értették-e a főpásztorok, amit a többi hívő üzent. Kiemelt szerepet kapott tehát a tisztázás, visszacsatolás. Következő lépésként felkínáltuk az egyházmegyék képviselőinek, hogy tájékozódjanak arról, amit a világ más részein élők üzentek: így például Budapest meghallgathatta, hogy mi a New Yorkban, Kinshasában, Mumbaiban élő hívek üzenete. Ezt jelenti maga a „katolikusság”, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása is rámutat: minden részegyház megosztja saját ajándékait a többiekkel. A Frascatiban végzett munkánknak ez volt a lényege, hogy ne csupán elmondják az egyes területek képviselői, amit a híveik üzennek, hanem hallgassuk meg egymást, a Szentlélek üzenete – ahogy azt az egyház egésze felismerte – jusson el mindenkihez. Ennek segítségével mindenki megvizsgálhatja, hogy a saját közössége miként tudnak részévé válni egy hatalmas zenekar szimfóniájának. Vannak, akik nagyon jól tudnak ezen vagy azon a hangszeren játszani, de fontos, hogy ugyanúgy be legyünk hangolva. És nem elég a világegyház és a helyi közösségek között párbeszédet folytatni, hanem fel kell ismernünk, hogy minden földrész egyedi vonásokat hordoz. Ázsia katolikus közösségeinek például két évezredes tapasztalatuk van abban, hogy miként tudnak együtt élni, kapcsolatban lenni más vallásokkal, amelyek egyidősek, akár idősebbek is a kereszténységnél. Európát a keresztény kultúra dominanciája jellemzi, de a mi kontinensünkön is számos különbözőség van jelen e tekintetben. Arra hívtuk meg tehát a világ katolikusait, hogy figyeljenek, hallgassák meg egymást. Épp most jelent meg az a könyvem, ami az összes kontinentális tanácskozás eredményét magában foglalja. Ebben a kötetben nem csupán az szerepel, amit a világ katolikusai megfogalmaztak, hanem az is, hogy miként jutottak el a kimondott felismerésekig. Igazi sokszínűség jellemezte a szinódust, amelyen ugyanazt a módszert alkalmaztuk – a Szentlélek által vezetett párbeszéd –, amely a kontinentális tanácskozásokat is jellemezte.

Nem véletlenül használtunk továbbá körasztalokat a beszélgetésekhez négyszög formájú asztalok helyett, utóbbi esetben ugyanis mindig van egy legfontosabb ember, aki az asztalfőn ül. A körasztal egyfajta keresztényi egyenrangúságot fejez ki, amely keresztségünkből fakad.

Újabb innovációnak nevezhetjük azt is, hogy egészen eltérő kultúrájú személyek hallgatták egymást. Nem prédikáltak egymásnak, hanem figyeltek a másikra. Mindenkinek ugyanannyi idő állt a rendelkezésére, hogy megossza saját gondolatait. És ahogy eltérő kommunikációs kultúrák találkoztak – mi, hollandok például szókimondó emberek vagyunk, míg egy Ázsiából érkezett hölgy inkább ahhoz szokott hozzá, hogy csendben van, amíg engedélyt nem adnak neki a szólásra –, ugyanígy egyházi szempontból is igaz, hogy néhány bíboros nagyon szívesen beszélt, míg néhány hívőben ott motoszkált, hogy ki vagyok én, merhetek-e hozzászólni. Az a szabály, hogy egyazon megosztási körben mindenkinek ugyanúgy 4 perce volt, elősegítette, hogy biztosan meghallgassák egymást az asztaloknál ülők.

– Ez volt az első olyan püspöki szinódus, ahol laikusok, köztük nők is szavazati jogot kaptak, az ő szavuk is ugyanúgy meghallgattatott, mint az egyházi vezetőké. Vajon a püspökök, bíborosok hogyan fogadták ezt az új helyzetet?
– Azt tudom elmondani, amit magam is hallottam azoktól a püspököktől, akik eddig hat, vagy hét alkalommal vettek részt püspöki szinóduson. Mind azt fejezték ki, hogy tényleg egészen más volt a mostani módszer, mert nem személyes állítások ütköztek egymással, hanem elmondásuk szerint mind arra figyeltek, hogy mit akar üzenni a Szentlélek. Sok püspöktől hallottam vissza, hogy mennyire gazdagító volt számukra ez az egy hónap, számos új nézőpontot ismerhettek meg az egyházzal kapcsolatban. Szerintem különösen értékes volt odafigyelni a szerzetesnők tanúságtételére, mert ők nem csupán beszélnek a peremen lévőkről, hanem ott élnek, szolgálnak közöttük. Együtt élnek a haldoklókkal, azokkal, akik feje fölött rakéták robbannak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Ha valaki érti, ismeri a hajléktalan, szegény, rászoruló emberek sorsát, a szerzetesnők azok. Egy olyan világban élnek, ami sokunk számára idegen. Én is hallok róla, olvasok róla, de nincs személyes tapasztalatom. Önmagában a nők részvétele a szinóduson, az ő hangjuk meghallgatása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a templomok közösségeit többségében nők alkotják, a szeretetszolgálatban is főleg velük találkozunk.

Az a nyilvánvaló kérdés merült fel a püspökökben: hogy hagyhatnánk ki a nőket egy ilyen fontos beszélgetésből?

– Tehát az egyházi vezetők örömmel fogadták a nők jelenlétét a szinódusi ülésszakon?
– Meggyőződésem, hogy igen, és ugyanez igaz a laikus férfiak esetében is. Ott volt például egy online kommunikációs szakértő, aki otthonosan mozog a digitális világban. Nagy kérdés, hogy az egyház hogyan van jelen, vagy hogyan nincs jelen az interneten, ahová lassan beköltözik a világ társadalma, és amit egyházi szempontból fel kell fedeznünk. Egy rohamosan fejlődő területről beszélünk, ahol leginkább a fiatalok érzik otthon magukat, és a püspökök nem kerülhetik meg a kérdést, hogy miként tehetünk tanúságot a hitünkről egy olyan környezetben, amelyről nagyon keveset tudunk jelenleg. Mintha egy új missziós korszakba lépnénk, ahol nem Európából utazunk Afrikába, hanem a valódi világból átlépünk a digitális világba. Ehhez meg kell tennünk a szükséges lépéseket. Ehhez megfelelő médiumokra, kommunikációs képzésre van szükség. Oda kell menni, ahol az emberek jelen vannak, mert őket nem érdekli, te hol vagy épp.

Wijlens professzor találkozása Ferenc pápával

– A mostani, szinodalitásról szóló szinódus központi témája maga az egyház léte, működése. Ahogy a beszélgetésünkből is kiderül, korábban egymás mellett léteztek a klerikusok és a laikusok. Amikor egy évvel ezelőtt Grech bíborossal beszélgettem, fontos feladat levetkőzni a klerikalizmus, a vallási nagyképűség jelenségét, amely egyébként laikusokat is megkísérthet. Ehhez viszont sokkal több párbeszédre, meghallgatásra, nyitottságra lenne szükség a két csoport tagjai részéről, egyaránt. Nem tudom, mennyire általános jelenség, de Magyarországon sajátos félelem érzékelhető az egyházi vezetők részéről a laikusok kapcsán, míg a laikusok egyfajta csalódottság miatt nem igazán keresik a párbeszéd lehetőségét. Hogyan bonthatnánk le ezeket a láthatatlan falakat?
– Elsőként az jut eszembe, mennyire megdöbbentett, ahogy

a szinódus során megosztották püspökök azt az érzésüket, hogy mennyire magányosak.

– Komolyan?
– Bizony, sokan magányosnak érzik magukat. És rengeteg elvárás árad feléjük, amelyeknek képtelenek megfelelni. Egyszerre kellene atyaként és bíróként is jelen lenniük az egyházban – utóbbi szerepkör például az egyházi személyek által elkövetett visszaélések kapcsán merül fel. Az említett klerikalizmus szorosan összefügg a zaklatásokkal. A Pápai Gyermekvédelmi Bizottság tagja is voltam 2018-2022 között, 100 eljárás lefolytatásában vettem részt, tehát elég jól ismerem azt, amiről beszélek. A kérdésre pedig az a válaszom, hogy mindezek miatt mindenképp meg kell találnunk a párbeszéd útjait. Beszélnünk kell egymással. Néha nehézséget okoz leülni ugyanahhoz az asztalhoz. De miért ne sétálhatnánk, miért ne haladhatnánk szó szerint együtt? Kirándulás, zarándoklat, egy közös séta közben nyugodtak rákérdezhetünk: mi van veled, hogy mennek a dolgaid? Ezáltal meghívhatjuk egymást, hogy közösen ránézzünk azokra a problémákra, amik ott lapulnak a lelkünkben, megnyíljunk egymás felé, éspedig kölcsönösen. Tudom, hogy jön a tél, de akkor is biztosan találunk időt, egy szép délutánt, amikor megszervezhetünk egy plébániai sétát, közös sétát a fiatalokkal, meghallgatni őket, de sétálhatnak egymással a papok is. Az a nagyszerű a sétában, hogy nem kell folyamatosan a másikat nézned, ez a helyzet pedig gyakran könnyedebbé teszi, hogy megnyíljunk egymás felé, odafigyeljünk a másikra.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.