interjú Archívum

Tag Archive for: interjú

Újabb év telt el a hit megújulásának útján – ezek voltak a leginspirálóbb gondolatok 2024-ben

A Megújul.hu az elmúlt évben számos meghatározó interjút közölt, amelyek az egyház jövőjével, a szinodalitással és a közösségi megújulással foglalkoznak. Vallási vezetők, teológusok és a világegyház kiemelkedő alakjai osztották meg velünk gondolataikat és reményeiket. Összegyűjtöttük a legemlékezetesebb beszélgetéseket, ezekből idézünk.

Mohos Gábor: „Hagyjuk szóhoz jutni a Szentlelket!”

Mohos Gábor segédpüspök, a Szent István-bazilika plébánosa a 16. püspöki szinódus első ülésszakán szerzett tapasztalatairól februárban mesélt nekünk. Az interjúban kiemelte Ferenc pápa buzdítását, miszerint hagyni kell, hogy a Szentlélek vezesse az egyházat, és nyitottnak kell lenni az új utakra és megoldásokra, amelyeket a szinódus hoz.

Mohos Gábor: „Hagyjuk szóhoz jutni a Szentlelket!”

Részlet az interjúból:

– Tehát a megújulás nem most kezdődött?

– A szinódus a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse. A megújulás folyamatosan zajlik, és nem a teljes átalakulás a cél, hanem az, hogy Isten népeként – ahogyan 2000 éve a történelemben – ezután is úton legyünk. Emlékezzünk, hogy az 1960-as években létrejött az új misekönyv, majd a latin helyett népnyelven kezdtek szentmisét celebrálni. 1983-ban megjelent az új egyházi törvénykönyv, amely a zsinati változtatásokat volt hivatott átültetni az egyházi törvénykezésbe. Később, 1992-ben Szent II. János Pál pápa kiadta A Katolikus Egyház katekizmusát. Ezek a változások mind részei voltak annak, hogy a II. Vatikáni Zsinat döntései megjelenjenek a gyakorlatban. De szeretném megemlíteni a pápai enciklikák fontosságát is az utóbbi évtizedekből, amelyek az Egyház tanításait fogalmazzák meg a mai korban, mint alapvető hitbeli vagy szociális kérdésekre irányuló enciklikák. A haladás nem most kezdődött – mi már kétezer éve járjuk ezt az utat. Nem a nulláról kellett elkezdenünk, ahogy a civil világban olyan gyakran előfordul. Illetve az Egyházunkat nem mi, emberek újítjuk meg, hanem a Szentlélek. Az októberi szinódus központi gondolata is ez volt: figyeljünk oda a Szentlélekre! A gyakorlatban ez nagyon szépen és jelenvaló módon valósult meg azáltal, hogy a felszólalások között időről időre imádkoztunk, valamint minden új szakasz előtt részt vettünk egy közös szentmisén a Szent Péter-bazilikában. Maga Ferenc pápa is hangsúlyozta, hogy itt nem az emberi szempontjainkat ütköztetjük, hanem a Szentlélek sugallataira nyitottan tárgyalunk egyes kérdéseket. Meg kell értenünk, hogy a megújulás nem megy a Szentlélek nélkül.

A teljes interjú itt olvasható.

Kocsis Fülöp: „Teljesítsük a szinodális missziót!”

Kocsis Fülöp érsek-metropolita a tél végéhez közeledve osztotta meg velünk gondolatait a szinodalitás jelentőségéről és az egyház megújulásáról. A görögkatolikus egyházfő hangsúlyozta, hogy a közös út, a párbeszéd és az együttműködés elengedhetetlen az egyház jövője szempontjából – ebben pedig óriási szerepe van a híveknek.

Kocsis Fülöp: „Teljesítsük a szinodális missziót!”

Részlet az interjúból:

– Hogyan hat a görögkatolikus egyházra, hogy az emberek mintha nyitottabbá váltak volna a keleti vallások iránt? Elképzelhető, hogy ez hatással lesz a hívő közösségek létszámának alakulására?

– Valóban igaz, hogy ma nem a ráció uralkodik a világban. A nyugati emberek szívesen fordulnak a keleti gyakorlatok felé, és be kell látnunk azt is, hogy a keleti egyházak gazdag hagyományaival szemben a racionális nyugati egyházak nem képesek kielégíteni a modern emberek spiritualitás iránti vágyát. De semmi esetre sem gondolnám, hogy a hívek száma emelkedni fog a keleti egyházaknál. Gondoljunk például arra, hogy a görögkatolikus egyház magas elvárásokat támaszt a liturgiában, a közösség tagjai nem válhatnak vasárnapi keresztényekké, akik kedvük szerint vesznek részt a liturgiában. Tehát komoly elköteleződésre van szükség, és ez nem vonzó a mai emberek számára, ezért a keleti egyházak sem fognak tömegeket vonzani. A mi feladatunk a görögkatolikus egyház tagjaiként, hogy felkínáljuk a római katolikus egyház tagjainak azt a gazdagságot, amelyet Egyházunk ismer, ahogy Szent II. János Pál pápa is buzdított minket: segítsük, hogy a nyugati egyházak megéljék a keleti egyházak mélységeit.

A teljes interjú itt olvasható.

Német László: „A bíborosi kinevezésem összefügghet az egyház szinodális megújulása iránti elkötelezettségemmel”

Német László belgrádi érsek bíborosi kinevezése kapcsán adott interjújában hangsúlyozta a helyi egyházak és a hívek meghallgatásának fontosságát, valamint a párbeszéd és az együttműködés szükségességét az egyház jövőjének alakításában. A bíboros elmondása alapján ezek nélkül nem beszélhetünk az egyház megújulásáról.

Német László: „A bíborosi kinevezésem összefügghet az egyház szinodális megújulása iránti elkötelezettségemmel”

Részlet az interjúból:

– Érsekként érkeztél a most zajló püspöki szinódusra, kinevezett bíborosként fogsz távozni onnan október végén. Mi változik az életedben?

– Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs. A december 8-án tartandó bíborosi kreációt követően, miután együtt ünnepeltünk a pápával, akkor kapom meg a tituláris templomomat Rómában, és jönnek majd a döntések Ferenc pápa részéről, hogy hol szeretné – ha szeretné – igénybe venni a különböző kuriális irodákban a tapasztalatomat, az együttműködésemet. Ma még fölösleges lenne arról álmodozni, hogy mi vár rám. Két hónapon belül biztos többet fogok tudni a jövőbeli új feladataimról.

– Mit üzennél a püspöki szinódus helyszínéről a magyar olvasóknak?

– Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót. Szerintem fontos lenne, hogy párbeszédbe lépjünk minél többen egymással. Nagyon sok jó dolog van itt, a szinóduson, és nagyon sok jó dolog van Magyarországon is. Olyan jó lenne közelebb hozni a különböző meglátásokat és tapasztalatokat, és közösen leépíteni azt a rengeteg gyűlöletet, félelmet, ami jelenleg Magyarországon uralkodik.

A teljes interjú itt olvasható.

Csiszár Klára: „A remény hullámvasútja”

Csiszár Klára professzor a szinódus második ülésszaka alatt adott interjújában egy hullámvasúthoz hasonlította az egyház megújulását. Kiemelte, hogy a szinodalitás az egyház kötelessége, ezzel kapcsolatban pedig hangsúlyozta a nők szerepének fontosságát. Mint mondta, nem kizárt, hogy a jövőben megvalósulhat a nők diakónussá szentelése.

Csiszár Klára: „A remény hullámvasútja”

Részlet az interjúból:

– Az egyházi szolgálat és a nők szerepe gyakran vitatott kérdés. Ez itt is így van?

– A szolgálat és a nők szerepének kérdése folyamatosan napirenden van, de ezt sokan félreértik. Nem hiszem, hogy most teológiai vitákra van szükségünk, inkább egy tágabb keret szükséges ahhoz, hogy újragondoljuk a nők szerepét az egyházban. A következő hetekben nem fogunk női diakónusokat felszentelni, de ez nem jelenti azt, hogy a kérdés lekerül az asztalról. Arról van szó, hogy a nőket vezetői pozíciókba hozzuk és láthatóbbá tegyük őket. Ehhez türelemre és bátorságra van szükség, hogy a szolgálatot mélységében újragondoljuk, és a nőket bevonjuk a döntéshozatali folyamatokba.

– Ön gyakran említi a sensus fidei-t, a hívők hittudatát. Milyen jelentősége van ennek a szinóduson?

– A sensus fidei a szinódus alapszólama. A II. Vatikáni Zsinat közelebb hozott minket ehhez a fogalomhoz, ez most a munkánk teológiai alapja. Arról van szó, hogy meghallgatjuk a híveket, tiszteletben tartjuk az észrevételeiket. Gyakran kérdezték tőlem, hogy bizonyos püspökök, akik szigorúbb álláspontot képviselnek, hitelesen képviselik-e a híveiket. Bizonyos esetekben igen. És ez óriási alkalmazkodóképességet igényel. A romániai egyház nem olyan, mint az ausztriai. Ott nem tarthatok ugyanolyan előadásokat, amilyeneket Bécsben tartanék, mert mások az igények, más a kulturális kontextus.

A teljes interjú itt olvasható.

Mario Grech: „Nincs okunk félni a megújulástól”

Mario Grech bíboros, a Püspöki Szinódus főtitkára a szinódus lezárása után adott interjújában hangsúlyozta, hogy a szinodális folyamat nem ért véget az ülés lezárásával. Sőt, igazán csak most kezdődik a helyi egyházakban, amikor a hívek is a megújulás útjára lépnek.

Mario Grech: „Nincs okunk félni a megújulástól”

Részlet az interjúból:

– Valóban, a szinódus ünneplése véget ért, de ez egy folyamat, és még mindig tart. A most kezdődő, nagyon fontos szakaszt én leginkább visszacsatolásnak nevezném. Mert minden azzal kezdődött, hogy meghallgattuk az embereket, meghallgattuk a helyi egyházi közösségeket. Ismételten mondom, a munkadokumentumokat, amelyek a szinódus mindkét ülésére készültek, nem Rómában találták ki. Ezek olyan dokumentumok voltak, amelyeket a helyi egyházak jelentéseiből állítottunk össze. És most a szinódus záródokumentuma visszakerül a helyi egyházi közösségekhez, nem csupán azért, hogy a helyi egyházak lefordítsák, alkalmazzák, a dokumentumban foglaltakat a lelkipásztori döntésekben, hanem azért is, hogy helyben folytassák az egyház tagjai a megkülönböztetést. Mert vannak bizonyos kérdések, amelyek még mindig nyitva vannak, és figyelembe kell venni az adott hely fontosságát, hiszen az egyház mindig egy bizonyos területen van jelen a történelemben. Egy dolog biztos: Péter apostol nyomdokain haladunk, hűek vagyunk az evangéliumhoz és a szenthagyományhoz. Egyáltalán nem kell félni a megújulástól. De jobban meg kell egymást értenünk, és jobban össze kell fognunk, hogy képesek legyünk Jézust hirdetni a mai világnak. Minden megkeresztelt osztozik ebben a küldetésben.

A teljes interjú itt olvasható.

Stefan Oster: A meghallgatás a másik ember szeretetének a kezdete

A német püspök aktívan jelen van a közösségi médiában, saját környezetében nem érzékel nagy távolságot a klérus és a laikusok között, de úgy véli, a bűnbocsánat szentsége válságban van. Fontosnak tartja a hívők képzését, valamint annak biztosítását, hogy az Egyházban hozott döntések valóban a Szentlélek együttműködésével és az érintett katolikusok részvételével történjenek.

– Élénk él bennem egy kép a püspöki szinódus utolsó munkanapjának reggeléről, amikor a résztvevők folyamatosan érkeztek a záró tanácskozásra – püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők, laikus hívek –, sokan közülük hátizsákot viseltek. Egy igazán sokszínű Egyház képviselői gyűltek össze. A szinódus végén mi van az Ön „hátizsákjában”, mit visz haza a Passaui Egyházmegyébe?
– A záródokumentumot viszem haza, amelyről a Szentatya bejelentette, hogy a pápai tanítóhivatal részévé válik. Korábban az volt a szokás, hogy a pápa megkapta a szinódus záródokumentumát, majd kiadott egy szinódus utáni buzdítást. Ez most nem így történt, amin nagyon meglepődtem. Összességében elégedett vagyok a dokumentum szövegével, különösen azért, mert sokat beszél a szinodalitás spirituális dimenziójáról is. Ha valaki megnézi a fejezetcímeket, az első négy fő rész a megtérésről szól: megtérés a Szentlélek által, megtérés a kapcsolatainkban, megtérés a folyamatokban, megtérés a kötelékekben. Mit jelent ez? Lehet pusztán teológiai kifejezésként értelmezni, de akár komolyan is lehet venni: arról van szó, hogy

a Szentlélek által változunk meg. Ez egy folyamat, amely részben egyéni, részben csoportos, és az egész egyház életében folyamatosan történik.

A záródokumentum ereje, ugyanakkor gyengesége is, hogy míg sokan világos iránymutatásokat, egyértelmű szabályokat vártak arra vonatkozóan, hogy mit kell most tenni, ez nem ennyire előíró jellegű szöveg. A záródokumentum bátorító tanácsokat és javaslatokat nyújt, arra buzdítva bennünket, hogy lépjünk ki a megszokott helyzeteinkből, és legyünk misszionárius tanítványok. Ugyanakkor nagyon optimista víziót nyújt. Ha megkérdeznék a híveket saját országában, hogy misszionárius tanítványok-e, sokan talán nem értenék, mit jelent ez, miközben a dokumentum ezt a keresztény élet legtermészetesebb dolgaként feltételezi. Pedig tudjuk, hogy a valóságban ez nem a legtermészetesebb dolog.

Emellett egy tapasztalatot is viszek magammal – azzal a csodálatos tapasztalattal térek haza, hogy barátságokat kötöttem sok emberrel, köztük olyanokkal is, akikkel bizonyos pontokon nem értünk egyet. Ez Ferenc pápa víziója is: hogy harmóniában haladjunk együtt, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenben egyetértünk. De van egy közös evangéliumunk, és ki kell mennünk a világba, hogy az evangéliumi öröm misszionáriusai legyünk. Ezt viszem magammal, és nagyon jó hangulatban térek haza, hogy megosszam az emberekkel ezt a tapasztalatot, és megpróbáljam a „Szentlélekben való beszélgetés” módszerét alkalmazni a szolgálatom különböző szintjein. A szinodalitás nagyköveteinek kell lennünk.

A szinódus során felmerült legkomolyabb kérdéseket – például a nők szentségi szolgálata – a szinodális tanulmányi csoportok fogják tovább tárgyalni, amelyek folytatják a munkát. Majd meglátjuk, mi történik, mert néhány teológiai, erkölcsi vagy dogmatikai kérdésben intenzív viták és nézeteltérések voltak.

– Ön püspök, én pedig laikus vagyok. Mindketten ugyanazt az egyházat szolgáljuk, szeretnénk építeni, megújítani. A szinódus kezdete előtt úgy tűnt számomra, mintha láthatatlan szakadék húzódna a klérus és a laikusok között. Mi, hívek gyakran arra vártunk, hogy megmondják nekünk, merre menjünk. Eközben néha azt éreztük, hogy Isten népének másodrendű tagjai vagyunk. Önök, a klérus tagjai talán úgy érezték, hogy teljes erőbedobással dolgoznak, míg a hívek csak várnak várnak… Az a reményem, hogy a most lezárult szinódusnak köszönhetően talán közelebb kerülhet egymáshoz ez a két csoport. Mit gondol erről?
– A kérdés az Ön nézőpontjából érthetőnek tűnik, de nekem nincs olyan érzésem, hogy nagy szakadék lenne köztem és egy laikus között – legalábbis a német egyházban, a saját helyzetünkben. Már most is sok tanácsadó testület és bizottság működik minden egyházmegyében és plébánián, saját egyházmegyémben pedig a klérus és a laikusok elég közel állnak egymáshoz. De továbbra is fennáll a kérdés: hogyan tudunk együtt járni ugyanazon az úton, a Szentlélek vezetésével? Ez egy új kihívás. Általában magától értetődőnek vesszük, hogy mindannyian hasonló dolgokban hiszünk, de fel kell ismernünk, hogy keresztényként mindannyiunknak együtt kell haladnunk a Szentlélek vezetése alatt az Egyház életének minden pillanatában. Meggyőződésem, hogy ez Ferenc pápa víziója.

Legutóbbi, Jézus szívéről szóló enciklikáját éppen néhány nappal a szinódus vége előtt tették közzé. Mind a záródokumentum, mind az enciklika sajátos örökség, amelyet a pápa ránk hagy. Mindkettő írás egy spirituális hozzáállásról szól – arról, hogy a Lélekben haladjunk együtt. Ha ezt sikerülne megvalósítanunk közösségeinkben és plébániáinkon, az nagy változást jelentene. Németországban néha az az érzésem, hogy a bizottságaink és a tanácsadó testületeink megfáradtak. De mind a záródokumentum, mind az új enciklika arról a lelkesedésről és tűzről beszél, amely a Lélekben való együtthaladásból fakad. Micsoda gyönyörű vízió!

A szinóduson a döntések előkészítésének folyamatáról és magáról a döntések meghozataláról is beszéltünk. Itt

fontos különbséget tenni a döntési irány megtalálásának folyamata – amely sok ember részvételét magában foglalja – és maga a döntéshozatal között, amely az illetékes elöljáró feladata.

Ez a megkülönböztetés a záródokumentumban világosabban ki van fejtve, mint a munkadokumentumban. Egy bibliai példát is találunk erre az Apostolok cselekedeteiben. Az első zsinat a következő kérdést vitatta meg: milyen előfeltételei vannak annak, hogy valaki Krisztus követőjévé váljon? El kell fogadnia a zsidó törvényt, például a körülmetélést? Nyilvánvalóan nagy vita volt erről akkoriban, majd Péter azt mondja, hogy a Szentlélek már döntött. Végül mindannyian írtak egy levelet, amelyben ezt mondják: „A Szentlélek és mi elhatároztuk.” Ez a módszer erős üzenetet hordoz.

Egy ilyen döntés nem pusztán az elménkből fakad, hanem a Lélektől származik, aki kinyilatkoztatja magát egy őszinte párbeszédben, amikor egymásra és a Lélekre figyelünk. Az Ő segítségével találhatjuk meg az igazságot, az irányt, amerre haladhatunk. Nem mi magunk hozzuk létre ezt a döntést, hanem meghallgatás által találjuk meg, egymást és Istent hallgatva, így az Ő segítségével egységre juthatunk. És ugyanebben a Lélekben járva teljesíti be Péter a mint tekintély a szerepét, így hozza meg a döntést a folyamat végén. Ez az egyházi döntéshozatal ideális formája. Egységre juthatunk, amikor megtaláljuk közös utunkat egymás meghallgatásával, az idők jeleinek megkülönböztetésével, a Szentlélek és Isten Igéjének meghallgatásával. Ugyanakkor ez az ideális forma feltételez egy jó, bizalommal teli kapcsolatot a párbeszédbe bekapcsolódó emberek és a döntéshozók között. A valóság mindig kicsit eltér az ideáltól, de

remélhetőleg azáltal, hogy felismerjük, ugyanaz a Lélek vezet minket, valóban együtt fogunk járni, és megosztjuk a közös örömünket. Optimistán tekintek a jövő egyházának működése felé.

– Az imént többször is használta a „meghallgatás” kifejezést. Nem tudom, hogy Németországban mi a helyzet, de gyakran azt érzem, hogy az egyházi vezetők inkább tanítanak, mint hogy jelen lennének mások számára. Az emberek gyakran nem válaszokat várnak, hanem azt, hogy meghallgassák vágyaikat, félelmeiket. Ezért volt számomra különösen szimpatikus, ahogy a szinódus szervezői aktívan kommunikáltak a sajtóval. Úgy gondolom, hogy ez bizalmat épített bennünk, így az emberek hitelesebben tájékozódhattak a szinódusról. Önről leginkább az jut eszembe, hogy püspökként igen aktív a közösségi médiában. Vannak, akik azt mondják, hogy egy püspöknek nem a YouTube felületén kellene szerepelnie, neki a templomban illene prédikálnia. Mit gondol a tanítás és a meghallgatás kapcsolatáról?
– Az egyik nagy kihívás, amellyel a Német Katolikus Egyház tagjai szembesülnek: vajon ugyanazt az evangéliumot hisszük? Természetesen együtt mondjuk az apostoli hitvallást a szentmisén… De vajon ugyanarra gondolunk-e, amikor az Atyaistenre, az Egyházra, vagy például az üdvösség valódi jelentésére gondolunk? Úgy érzékelem, hogy nem igazán beszélünk a hitünkről, egyszerűen feltételezzük, hogy minden katolikus ember többé-kevésbé ugyanazt hiszi. Valójában azonban ez nem így van. Úgy tűnik számomra, hogy az elmúlt évtizedekben sokan szem elől tévesztették a keresztény hit alapjait, vagy bizonytalanná váltak ezekkel kapcsolatban, esetleg teljesen el is felejtették őket.

Ezért vagyok meggyőződve arról, hogy konkrét lépéseket kell tennünk, ezért beszélünk a záródokumentumban is a képzés fontosságáról. Fel kell készülnünk arra, hogy szinodális, missziós egyházzá váljunk. Ugyanakkor mindig meg kell hallgatnunk másokat: meg kell hallgatnunk Isten népét, de azokat is, akik a perifériákon vannak – mindenkit. Végső soron az Ön és az én küldetésem ugyanaz: az evangélium hirdetése.

Egy másik nagy kérdés, hogy hogyan hozzuk összhangba ezt a küldetést a mindennapi élettel. Ez nem könnyű, mert például

az én országomban sok ember nem mer megszólalni, mert úgy érzi, nem alkalmas arra, hogy hitéről beszéljen. Ezenkívül Németországban a püspökök és az egyház egészére különösen nagy nyomás nehezedik a szexuális visszaélések miatt.

Ez egy olyan téma, amely sok figyelmet kap a médiában és a társadalomban, és sokan közülünk – papok és püspökök – nem igazán merünk a hit nyilvános tanúságtételéről beszélni, különösen amikor antropológiai kérdésekről, vagy a szexuális etika témáiról van szó.

Amit Németországban biztosan megtanultunk, az az, hogy nagy figyelmet kell fordítanunk a visszaélések áldozataira. Sokat tettünk a megelőzésben, beavatkozásokban, az igazság feltárásában, az áldozatok kísérésében és még sok másban. És mégis, még mindig van további teendő.

Ugyanakkor azt kérdezem magamtól: vajon tényleg meghallgatjuk-e a mai embereket, hogy úgy tudjuk közvetíteni a hitet, hogy megértsék? Szerintem az egyik legnagyobb hiányosság a katekézis területén van, különösen a felnőttek katekézisében. Amikor országomban a katekézisről gondolkodunk, általában csak gyerekekre vagy fiatalokra gondolunk. Aztán azt feltételezzük, hogy a hitoktatási tevékenységünk itt befejeződött. Pedig talán akkor kezdődik igazán: hogyan értem és élem meg a hitemet ma, felnőttként, egy többé-kevésbé posztkeresztény társadalomban? Véleményem szerint ezen a területen komoly hiányosságaink vannak.

– Magyarországon sok templomban van Lectio Divina.
– Ez egy közösségi bibliaolvasási módszer, ami fontos, de óriási válság van a hitismeretünk terén, például a gyónás szentségét illetően. Egy átlagos plébánián ez a szentség szinte eltűnt. A zarándokhelyek és néhány kolostor még mindig aktív gyónóhelynek számítanak, de a legtöbb templom és plébánia nem az. Szerintem ez egy nagyon fontos szentség, mert Krisztus eljövetele nagyon mélyen a bűnök megbocsátásáról és arról szól, hogy újra Isten gyermekei legyünk. Gyakran beszélgetek emberekkel.

Még azok a hívek is, akik 50 éve járnak templomba, gyakran bevallják, hogy utoljára elsőáldozásukkor vagy gyerekkorukban gyóntak. Azt mondják, hogy a pap furcsa volt, vagy kellemetlen kérdéseket tett fel, ezért felhagytak a gyónással.

Felmerül bennem: vajon hogyan lehetséges, hogy egy ilyen fontos szentségről alkotott gondolkodás és tapasztalat még mindig gyermeki szinten van – és hogy senki nem segített az illetőnek, hogy mélyebben megértse a lényeget? Meg vagyok győződve arról, hogy óriási szükség van a felnőttek hitképzésére.

A magam részéről a korszerű média eszközeinek köszönhetően jobban el tudom érni az embereket – ezáltal is próbálom szolgálni az evangélium hirdetését, valamint a katolikus tanítás felnőttek számára történő bemutatását, beleértve a gyónás szentségét és sok más témát.

– Van elég ideje és energiája arra, hogy ne csak üzeneteket osszon meg a közösségi médiában, hanem a reakciókra is figyeljen?
– Mindig próbálok időt szánni arra, hogy a reakciókat is meghallgassam. Néha személyesen válaszolok egy bejegyzésre, és tudom, hogy vannak emberek, akik bizonyos szintű megtérést éltek át az általam megosztott tartalom miatt. Ez csodálatos – és mégis úgy gondolom, hogy a személyes, szemtől szembeni párbeszéd továbbra is a legjobb módja az evangelizációnak.

– Mit üzenne azoknak, akiknek felkeltett az érdeklődését ez a püspöki szinódus, az egyházi megújulás folyamata? A szinodalitás furcsa szó, amely talán első hallásra nehezen érthető, talán nemcsak magyarul. Hogyan csatlakozhat ehhez a megújuláshoz a lehető legtöbb ember?
– A pápa valószínűleg azt mondaná, hogy hallgassuk meg egymást, mert ahogy ő mondta, a meghallgatás teológiai méltósággal bír. Ahogyan a mi Istenünk meghallgatja népe kiáltását, a meghallgatás nem pusztán egyfajta technika, hanem az ember tiszteletének és méltóságának kifejezése. Valójában az igazi meghallgatás a másik ember szeretetének kezdete. Mindannyian tudjuk, milyen az, amikor mások csak tettetik, hogy hallgatnak minket.

Bizony, hallgatjuk, amit valaki mond, de közben lehet, hogy unjuk, a következő ebéden gondolkodunk, vagy próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy túlságosan belemerüljünk. Könnyen elterelődik a figyelmünk. De ha valóban figyelünk arra, amit a másik mond, az erőt adhat neki – nemcsak ahhoz, hogy tovább beszéljen, hanem hogy jobban megértse önmagát, és egy kicsit megváltozzon a meghallgatás folyamata által.

Átélték már az olvasók, hogy amikor találkoztak valakivel, aki igazán a szívéből hallgatta őket, akkor jobban megismerték magukat, mint korábban? Nos, ez a meghallgatás ereje.

Egyházként püspökként, papként, laikus hívőként szükségünk van erre a meghallgatási képességre, és hinnünk kell, hogy Isten részt vesz ebben a folyamatban. De a meghallgatási képesség azt is jelenti, hogy sebezhetővé tesszük magunkat. Mert ha ez csak egy színlelés lenne, akkor továbbra is távolságot tartanánk a másik embertől. Ám ha valóban nyitottak vagyunk a meghallgatásra, az azt is jelenti, hogy hagyjuk magunkat meglepni. Még azt is megengedjük, hogy akár fájdalmat éljünk át. Ez az igazi meg hallgatás, amely az ember méltóságának elfogadásán és a másik ember szeretetének kezdetén alapul.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Jean-Claude Hollerich: Teljesen új dolog vette kezdetét az egyházban

A luxemburgi bíborosnak a püspöki szinódus főrelátoraként fontos szerepe volt abban, hogy a világ minden tájáról beérkező hangokból harmónia legyen a tanácskozások végére. A Megújul.hu Rómában készített vele interjút, ahol elmondta: neki is szüksége volt szinodális megtérésre.

– Mi a feladata a püspöki szinódus főrelátorának?
– Ez a személy felel a záródokumentum elkészítéséért. Persze nem egyedül írtam meg az egészet. Az egyrészt aligha lehetséges, másrészt nem is lenne túl szinodális cselekedet. Több ember foglalkozott a szövegezéssel, ők összegezték mindazt, ami a tagok és a szakértők részéről a szinódus során az asztaloknál elhangzott. Minden gondolatot és szempontot figyelembe kellett venniük ahhoz, hogy megírhassák ezt a dokumentumot, az én feladatom pedig ezután az volt, hogy hitelesítsem a szöveget, gondoskodjak annak helyességéről. Némely nehezebb témánál különösen ügyelnem kell rá, hogy megfelelő legyen az egyensúly. A főrelátor olyan közvetítő, aki a pártatlanságot képviseli. Vagyis nem tartozik semmilyen csoportba, nem húz egy vitában egyik félhez sem, hanem arra törekszik, hogy minden fél felismerje saját gondolatait a záródokumentumban. Tulajdonképpen ez volt a fő feladatom.

– Ezek szerint Ön jól végezte a munkáját, mert a végső szavazás során mind a 155 pont esetében az igen szavazatok voltak jelentős többségben, és volt néhány pont, amely 100 százalékban megerősítő szavazatot kapott. Ez azt mutatja, hogy mindaz, ami a záródokumentumban le van írva, hűen tükrözi a szinódus tagjainak gondolatait.
– Emellett azt is tapasztaltam, hogy a résztvevők többsége elégedett volt a püspöki szinódus új megvalósítási módjával. Több konkrét esetben is előfordultak véleménybeli eltérések, ahol egy jelentősebb kisebbségi álláspont is kialakult, de mindenhol messze a 2/3-os többség feletti arányban fogadták el a résztvevők az egyes pontokat.

A szinódus mindazonáltal nem demokráciára épül, nem elég egy döntéshez az 50% plusz egy szavazat.

Minden kérdés kapcsán egy nagyobb konszenzusnak kell megszületnie, ezért legalább 2/3-os egység szükséges egy döntés elfogadásához.

– Ön nem csupán a szinódus főrelátora, hanem aktív résztvevője is volt. Sokakban felmerülhet a dilemma, hogy bár lezárult, de vajon befejeződött-e a 2021-ben Ferenc pápa által meghirdetett szinodális folyamat, hiszen annak otthon, a saját közösségeinkben kell folytatódnia. Ön mit visz haza, változott-e valami Önben a szinódus hatására?
– Az elmúlt években nekem is végig kellett járnom a szinodális megtérés útját. Nagyon figyelmesen kellett hallgatnom a szinódus során, hogy minden hangot meghallgassak, átélve azt, amiről Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy a Szentlélek új harmóniát teremt. És ebben az új harmóniában sokféle hangszer, sokféle dallam van jelen. Néha egyes hangszerek egyféle dallamot játszanak, a többiek pedig egy másikat. Főrelátorként mindegyiket meg kellett hallgatnom. Meg kell térnünk ahhoz, hogy igazán meghallgathassuk egymást. Nem egyszerűen azért, hogy jó munkát végezzünk, hanem azért, hogy valódi empátiával figyeljünk másokra, tudva, hogy a Szentlélek mindenkihez szól – nem csak a többséghez, ez nagyon fontos. A szinodális megtérés nagy lecke volt számomra. Ha vannak is feszültségek, ezek olyanok, mint a szólamok a szimfóniában.

Szükség van feszültségekre is, hogy a végén egy gyönyörű dallamunk szülessen.

– A szinódussal kapcsolatban számos elvárás fogalmazódott meg mind egyházi, mind szekuláris oldalról. Sokan nagy változásokat szeretnének látni, például a választható cölibátus, a női papság ügyében, LMBTQ+ kérdésekben és így tovább. Emiatt várhatóan sokan elégedetlenek a már említett záródokumentum kevéssé konkrétnak tűnő tartalmával. Mit üzen azoknak az embereknek, akik többet vártak, mint amire a tanácskozás résztvevői jutottak?
– Érdemes óvatosnak lenni az elvárásokkal, hiszen a mostani püspöki szinódus kezdettől fogva a szinodalitásról szólt. Nem az egyházkormányzatról szóló szinódus volt, nem is a homoszexualitás volt a fő téma. Ezeket a létező kérdéseket annyiban érintették a megbeszélések, amennyiben a szinodalitáshoz kapcsolódtak, de önmagában egyik probléma megoldása sem volt cél ezúttal. Az egyháznak igenis szembe kell néznie mindezekkel a kihívásokkal, és ezt szinodális módon kell megtennie. Méghozzá a püspöki szinódus által meghatározott szinodális módon. Fontos tudni, hogy a püspököknek meg kell hallgatniuk minden érintettet, de továbbra is adott a lehetőségük arra, hogy ne értsenek egyet a különböző hangok képviselőivel. De ha ilyen nézeteltérés támad, azt meg kell magyarázni, és úgy kell elmagyarázni, hogy az emberek megértsék a püspöki döntés indokát. Meggyőződésem, hogy a kérdésben említett témákkal igenis foglalkozni kell. Nem tudom, mi lesz a megoldás, hiszen én csak egyetlen lélek vagyok, nem láthatom egymagam az összképet. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a nevezett problémák közül sok téma elsősorban európai kérdés. Egy rendes szinódus viszont az egész egyház szinódusa. És az egész egyház nem fókuszálhat kizárólag Európára. Olvastam, hogy a németországi katolikusok egyik központi személyisége nagyon csalódott volt a szinódus döntései kapcsán. De kérdem én: mire számított? Ez a szinódus határozottan rámutatott, hogy

az egyház középpontja már nem Európa. Sőt, nem is máshol van a központ. Ahogy Ferenc pápa mondta, regionalitásban kell gondolkodnunk.

Más igények, más kihívások vannak Dél-Amerikában, Ázsiában, Európában, Észak-Amerikában, Afrikában, Óceániában. Épp ezért a záródokumentumnak több ponton nyitottnak kellett maradnia. Mert amikor például a kontinensek püspöki struktúráiról beszélünk, azok nem lesznek teljesen egyformák. Latin-Amerikában már létezik a CELAM (Consejo Episcopal Latinoamericano, Latin-amerikai Püspöki Tanács, a szerk.), az ottani egyházi vezetők hatalmas utat jártak be együtt. Nekik már vannak struktúráik, de át kell alakítaniuk őket, hogy egyszerűbben működjenek. Európában ennek a folyamatnak még mindig csak az elején járunk. Ázsiában nehéz lesz e téren fejlődni, mert ott a kultúrák és a vallások jelenléte rendkívül sokszínű, de ők is dolgoznak már egy ideje a szervezeti fejlődésen. Kanadában és az Egyesült Államokban szinte egyáltalán nincs ilyen jellegű struktúra, Afrika pedig, mondhatni, most ébredezik. Ebből is látszik, mennyire különböző helyzetek vannak jelen az egyházon belül.

– Amikor a mostani püspöki szinódus szervezői közzétették a résztvevők listáját, ezzel is megerősítve, hogy valóban nők, laikusok is részt vehetnek a tanácskozásokon, sőt, szavazati joguk is lesz, sokan felháborodtak. Némelyek azt is megkérdőjelezték, hogy lehet-e egyáltalán püspöki szinódusnak nevezni egy ilyen eseményt. Ön szerint jó döntés volt kinyitni ezt a kaput?
– Nagyon jó döntés volt. Nekünk, püspököknek az a feladatunk, hogy szolgáljuk Isten népét. Az egyházhoz tartoznak olyan személyek is, akik nem püspökök – az ő képviselőik arra emlékeztettek bennünket a szinóduson, hogy mi az általuk is épített egyháznak vagyunk a püspökei.

Az egyház nem dönthet a püspökök nélkül, de a püspökök sem dönthetnek Isten szent népe nélkül.

Most kétségkívül valami mást kaptunk a szinódustól, mint amikor azt VI. Pál pápa bevezette. De VI. Pál előre látta, hogy az általa alapított szinódus magában hordozza a fejlődés lehetőségét, ezt ő maga foglalta írásba. És fejlődött is: ne feledjük, hogy három éve tart a mostani szinódus, amiben Isten egész népe részt vehet. Aztán tavaly októberben és idén októberben megtartottuk a püspökök szinódusának két ülésszakát a szinóduson belül. A püspöki szinódus tagjai tehát nem dönthettek csak úgy, a semmiből, hanem az egyház tagjai által adott útmutatás alapján kellett munkálkodniuk. Meg kellett hallgatniuk, mit mondtak az emberek. De itt még mindig mondhatták volna a püspöki szinódus tagjai, hogy ez vagy az az irány nem katolikus, viszont akkor meg kellett volna magyarázniuk a döntésüket úgy, hogy Isten népe azt meg tudja érteni. Erre most nem volt szükség. A püspöki szinódus tagjai annak alapján tanácskoztak és szavaztak, amit Isten népe megfogalmazott ez alatt a három év alatt. Valami teljesen új dolog vette kezdetét az egyházban.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Christoph Schönborn: Időpocsékolás volt a szinódus, ha nem újul meg a szívünk

Az osztrák bíboros, Bécs érseke Rómában adott videóinterjút a Megújul portálnak – az európai egyházi dominancia korszakának végéről, a személyes megtérés fontosságáról és a változástól való félelemről fejtette ki gondolatait.

Amint október végén beharangoztuk, egymást követően több szinódusi résztvevő nyilatkozataival segítünk jobban megérteni, miről szól a szinodalitás, milyen jövő vár a katolikus egyházra. A Püspöki Szinódus főtitkára, Mario Grech vallomása után ezúttal a Bécsi Főegyházmegye főpásztora, Christoph Schönborn bíboros válaszolt kérdéseinkre. Kivételesen videós formában beszélgetett vele a Megújul.hu munkatársa, Gégény István október 27-én, a szinódust lezáró szentmisét követően.

Az interjú angol nyelven készült, a teljes videófelvétel alább látható – magyar és német feliratot is készítettünk hozzá.

A bíboros négy témában fejtette ki meglátásait:

A szinódussal kapcsolatban úgy tapasztalta, ez az egység ünnepe volt, amely fontos jel lehet az egész világ számára, a meghallgatás, az együtthaladás értékes módszer lehet a háborúskodások megszüntetése felé vezető úton is.

A világméretű szinodális folyamat eredményei kapcsán megfogalmazódott várakozásokra így reagált: „Ha mindenki otthon ül, nézegeti a záródokumentumot, és azt kérdezgeti, mikor történik már valami, hol az a nagy változás, vagy azt mondja, nem változott semmi, az azt jelenti, hogy ezek az emberek nem figyeltek arra, hogy mit jelent a szinodális folyamat. Neked kell megváltoznod! (…) Ha csak ücsörgünk, ahogy a pápa mondta a mai szentbeszédében, gyönyörű homíliájában, ha csak üldögélő egyház vagyunk, és nézegetjük, hogy mi történik, min változtatnak, vagy min nem változtatnak mások, mintha ez minket nem is érintene, akkor nyilván hiábavaló volt megtartani ezt a szinódust.”

A megújulás változással jár, és vannak, akik félnek új útra lépni, elhagyni a megszokott egyházi dolgokat. Nekik ezt üzente a bíboros: „Évszázadokon keresztül úgy tekintettek ránk, mint akik uraljuk a világot, mi voltunk a világ meghatározó hatalmai. Hozzászoktunk, hogy az összes európai országban élénk, missziós egyház van jelen, misszionáriusok ezreit küldtük más földrészekre, a világ evangelizációja Európából indult ki. És most üresek a templomaink, megfogyatkozott a fiatal generáció, demográfiai tél van. (…) Szerénynek, alázatosnak kell lennünk, és fel kell ismernünk, hogy a mi nagy korszakunk elmúlt. Csak így van lehetőségünk a megújulásra. A megújulás csak akkor valósulhat meg, ha tiszteletben tartjuk a valóságot, ha alázatosan elfogadjuk, hogy a dolgok megváltoztak, és hogy meg kell változnunk.”

A személyes egyházálmára vonatkozó kérdésre földi élete közelgő végének megemlítésével reflektált Christoph Schönborn, ezzel olyan perspektívát adva a témának, amely Krisztus feltámadásával az öröklét felé tekint.

Az interjú különböző nyelvű fordításainak elkészítésében közreműködött Kiss Edina és Gégény Balázs.

Mario Grech: Nincs okunk félni a megújulástól

Történelmi pillanatot élhetett át az egyház 2024 októberének végén – ezt a Püspöki Szinódus főtitkára is megerősítette, akivel egy nappal a katolikus egyházat jelentősen átformáló tanácskozást követően ültünk le beszélgetni Rómában.

– Amikor két évvel ezelőtt beszélgettünk, úgy fogalmazott, hogy a szinodalitásról szóló szinódussal kapcsolatban semmit nem írtak meg előre, egy üres papír lesz Önök előtt, a Szentlélek dolgozni fog, és majd meglátjuk, mi lesz. Most, a szinódus hivatalos időszaka után vagyunk, de nyilván nincs vége a szinodális folyamatnak, hiszen hazamegyünk, mindenki a saját otthonában folytatja a megújulást. Az a bizonyos papír immár nem üres – mi szerepel rajta?
– Mi történt tehát a zsinaton? Le van írva: a záródokumentumból kiderül. Ez a záródokumentum egy olyan közösség munkájának a gyümölcse, amely a Lélekre hallgatott. Örömmel ismétlem, hogy nem volt semmi előre megtervezve, hanem a dokumentum megírásáért felelős bizottság feladata volt, hogy összefésülje a különböző hangokat, és felismerje az egyetlen hangot, a Szentlélek hangját, az egyház hangját.

– Különleges, történelmi pillanatnak lehetünk most tanúi. Hiszen amíg a korábbi püspöki szinódusok egy záródokumentummal értek véget, majd a pápa néhány hónap múlva egy buzdítást adott ki, ami tanítóhivatali erővel bírt, ezúttal Ferenc pápa úgy döntött, hogy ami a szinódus döntése volt, az az egyház hangja. Ön szerint olyan új dolog történt, ami megváltoztatja az egyházat?
– Ami történt, valóban újdonság. Még akkor is, ha a püspöki szinódusokat szabályozó dokumentum megengedi ezt a lehetséges lépést. A püspöki szinódusok alkotmányában ugyanis az szerepel, hogy a pápa jóváhagyhatja a szinódus záródokumentumát, és ezzel a dokumentumot a sajátjává teszi, ahogy ez október utolsó szombatján meg is történt. Nyilván a Szentatya azt is mondta, hogy ez nem normatív dokumentum – bár a rendes tanítóhivatal része, de azt is hangsúlyozta, hogy vannak bizonyos kérdések, például amelyekkel a 10 szinodális tanulmányi munkacsoport foglalkozik, amelyek további mérlegelést igényelnek. És a Szentatya a záróbeszédében azt is elmondta, hogy meg fogja hallgatni a püspököket és a helyi egyházakat is bizonyos kérdésekben, amelyeket nem zárt le a dokumentum. És ez valami nagyon pozitív dolog, ugye? Hogy

még Péter apostol utóda is csapatban dolgozik. A pápa szükségét érzi annak, hogy konzultáljon a helyi egyházakkal, nyilván aztán a végső döntéseket ő hozza meg. Ez egy történelmi pillanat, egy fontos lépés előre.

– A szinódust lezáró liturgia nagyon megérintette a szívemet. Ferenc pápa az ülő stílusú egyház és a mozgásban lévő egyház képéről beszélt. Nem szabad hagynunk, hogy egyházként csak üljünk és várakozzunk, hanem mozognunk kell, fejlődnünk kell. Mindannyiunknak, Isten népének át kell mennünk egy megtérésen, mégpedig szinodális megtérésen. A mostani szinódus kiindulópontja még 2021-ben volt, most pedig itt vagyunk egyfajta végpontnál 2024 őszén. Ahogy már utaltam rá, az út érdekes része most kezdődik, amikor hazatérünk. Mit javasol azoknak, akik Magyarországon érdeklődnek a szinodalitás iránt? Hogyan tudnak rálépni erre az útra, és hogyan tudják követni azt az irányt, amit a szinódus megfogalmazott?
– Valóban, a szinódus ünneplése véget ért, de ez egy folyamat, és még mindig tart. A most kezdődő, nagyon fontos szakaszt én leginkább visszacsatolásnak nevezném. Mert minden azzal kezdődött, hogy meghallgattuk az embereket, meghallgattuk a helyi egyházi közösségeket. Ismételten mondom, a munkadokumentumokat, amelyek a szinódus mindkét ülésére készültek, nem Rómában találták ki. Ezek olyan dokumentumok voltak, amelyeket a helyi egyházak jelentéseiből állítottunk össze. És most

a szinódus záródokumentuma visszakerül a helyi egyházi közösségekhez, nem csupán azért, hogy a helyi egyházak lefordítsák, alkalmazzák, a dokumentumban foglaltakat a lelkipásztori döntésekben, hanem azért is, hogy helyben folytassák az egyház tagjai a megkülönböztetést.

Mert vannak bizonyos kérdések, amelyek még mindig nyitva vannak, és figyelembe kell venni az adott hely fontosságát, hiszen az egyház mindig egy bizonyos területen van jelen a történelemben. Egy dolog biztos: Péter apostol nyomdokain haladunk, hűek vagyunk az evangéliumhoz és a szenthagyományhoz. Egyáltalán nem kell félni a megújulástól. De jobban meg kell egymást értenünk, és jobban össze kell fognunk, hogy képesek legyünk Jézust hirdetni a mai világnak. Minden megkeresztelt osztozik ebben a küldetésben.

– Ha a személyes hitemre gondolok, azt érzékelem, hogy az elmúlt három évben, a szinodális folyamatnak is köszönhetően közelebb kerültem az egyházamhoz. Önnek, aki óriási munkát végzett az elmúlt években, és nyilván alaposan el is fáradt, változott valami a szívében az egyházzal kapcsolatban?
– Megkeresztelt, papságra meghívott személy vagyok, s arra is meghívást kaptam, hogy püspökként szolgáljam az egyházat. Nincs ebben semmi rendkívüli – ugyanazt érzem, amit Ön is.

Ebben a három évben megerősödött a Jézus iránti szeretetem, és az egyház iránti szeretetem.

Olyannyira, hogy a három aktív szolgálattal telt év után sem vagyok fáradt. Bizonyos értelemben sajnálom, hogy véget ért ez a püspöki szinódus. De máris egy újabb szakasz kezdődik. Imádkozom az Úrhoz, hogy segítsen nekem és a munkatársaimnak, hogy több energiánk, több szenvedélyünk legyen ahhoz, hogy megoszthassuk másokkal az evangélium örömhírét.

Beszélgetőtárs: Gégény István

A római utazás véget ért – mutatjuk, mit hoztunk magunkkal

A Megújul.hu helyszíni tudósítója exkluzív interjúkkal jelentkezik egyenesen a Vatikánból, ahol személyesen fogadták őt egyházi vezetők.

A világegyház egész októberben a szinódusra figyelt. Vajon merre halad a jövő egyháza? Milyen konkrét lépéssel kezdődik a megújulás? Egyenes válaszokat kaptunk ezekre a kérdésekre, sőt személyesen beszéltünk több egyházi vezetővel a jövő egyházáról. Most kinyitjuk a poggyászunkat, és megmutatjuk, mit hoztunk magunkkal Rómából: megosztjuk olvasóinkkal az ott készített mély, elgondolkodtató és sokatmondó beszélgetéseket.

Exkluzív találkozások

A következő négy héten, minden hétfőn közzéteszünk egy interjút, amelyet a Megújul.hu helyszíni tudósítója készített a Vatikánban. Íme, egy kis ízelítő abból, hogy milyen érdekes és értékes találkozásokról olvashatunk a következő hónapban.

Mario Grech máltai bíboros, a Püspöki Szinódus főtitkára (Fotó: Gégény István)

Mario Grech máltai bíboros, a Püspöki Szinódus főtitkára elmondta, hogy egyáltalán nem érzi fáradtnak magát, a 2021 óta tartó szinodális folyamat irányítása nem jelentett számára terhet – egy kicsit sajnálja is, hogy véget ért a szinódus központi, hivatalos szakasza.

Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek (Fotó: Gégény István)

Az osztrák Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek videóinterjú keretében beszélt arról, hogy megérti az egyházat érintő változások kapcsán sokakban felmerülő aggodalmat. Új dolgok esetén a félelem szerinte természetes emberi reakció – ennek kapcsán mély, személyes vallomást is megosztott velünk, amely közelgő visszavonulásához kapcsolódik.

Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros, a szinódus főrelátora (Fotó: Gégény István)

Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros, a szinódus főrelátora az egyházi vezetők alázatos hozzáállásának szükségességét hangsúlyozza – ennek jegyében elmondta, hogy személyesen neki is szüksége van szinodális megtérésre.

Stephan Oster, Passau megyéspüspöke (Fotó: Gégény István)

A német Stephan Oster, Passau megyéspüspöke nem beszélt össze Hollerich bíborossal, mégis ugyanúgy a személyes megtérés, lelki megújulás fontosságát hangsúlyozta, s megemlítette, mennyire szomorúvá teszi, hogy Európában súlyos válságban van a szentgyónás, a bűnbocsánat szentsége. Esetében külön kitértünk médiaszerepléseire, hiszen püspökként igen aktívan jelen van a közösségi média világában.

Mind a négy egyházi vezető őszintén beszélt arról, hogyan látja a jövő egyházát, ebből pedig egyértelműen kiderül számunkra, hogy milyen is megújuló egyház stílusa: őszinte, közvetlen és bátor. A következő hetekben is érdemes lesz velünk tartani.

Szöveg: Gégény István/Vermes Nikolett
Fotó: Gégény István

Gundel Takács Gábor: „A pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit”

Jelentős változást hozott az idei év az európai profi labdarúgás világában, ami sok pozitívumot eredményezhet a sportkedvelők számára. Vajon képesek-e hasonlóan újragondolni működésüket a keresztény szervezetek? Erről beszélgettünk Gundel Takács Gáborral.

– Megújult a Bajnokok Ligája, a most kezdődő sorozatban az eddig megszokott csoportkör helyett alaposan átvariált úton juthatnak el a csapatok az egyenes kieséses szakaszba. Mi indokolta a lebonyolítás rendszerének ilyen gyökeres megváltoztatását?

– Ennek a döntésnek szerintem két eredője van. Egyrészt a régi rendszerben, amikor négycsapatos csoportok voltak, mindenki a másik három ellenféllel játszott kétszer, majd az első kettő jutott tovább, így sokszor az ötödik-hatodik fordulóban a nagyobb csapatok számára érdektelen volt a meccs végeredménye, mert biztos továbbjutóként léphettek pályára. Gyakran dilemmát okozott, hogy melyik meccset válasszuk az utolsó fordulóban, ami legalább egy kicsit izgalmas, mert valami tétje is van. Ilyenkor a biztosan továbbjutó csapat gyakran a fél kezdőjét lecseréli. Én például közvetítettem tavaly az Európa Ligában olyan meccset, ahol hat 20 év alatti játékos volt a Liverpoolban, a sztárokat inkább pihentették. Indokolt volt új rendszert kitalálni. Másrészt pár évvel ezelőtt felmerült egy szuperliga létrehozásának ötlete: összeállt néhány spanyol, olasz, angol csapat azzal a szándékkal, hogy az UEFA-tól függetlenül szerveznének egy saját bajnokságot. Pont emiatt, hogy ne kelljen játszaniuk mondjuk egy kazah csapattal, ne kelljen a világ végére utazniuk. Ebből nagy botrány lett, a terv gyakorlatilag meghiúsult, de azért az UEFA vezetői megértették, hogy valamit lépni kell, komolyabb lebonyolításra van szükség. Az is újdonság, hogy megemelték a résztvevő csapatok számát, így még több nagy klub tud bekerülni, és nem hat, hanem nyolc meccset játszanak egymás ellen, és mindig más az ellenfél. Ha belegondolunk, ez az olyan csapatoknak is jó, mint a Fradi, akiket a Bajnokok Ligájába bekerülve a Juventus és a Barcelona is oda-vissza elvert. Erre mostantól nem kerülhetne sor, idéntől minden csapat nyolc különböző tudású ellenféllel játszik egyszer. Így valójában egy 36 csapatos minibajnokságot láthatunk majd, ahol maximum 24 pontot lehet gyűjteni. Az első nyolc helyezett egyből bejut a legjobb 16 közé, a második nyolc pedig a harmadik nyolccal rájátszásban küzdhet a továbbjutásért. Ez a lebonyolítási forma az utolsó fordulóig izgalmasabbnak ígérkezik, bár valószínűleg így is lesz egy-két olyan csapat, amelyik az utolsó fordulóra már biztos lehet a továbbjutásban. Egyébként ugyanez a rendszer érvényesül mostantól az Európa Ligában is. A Konferencia Ligában egy kicsit más a lebonyolítás, de a koncepció hasonló. Ráadásul a január eddig uborkaszezon volt a Bajnokok Ligájában, most ebben a hónapban is lesznek meccsek.

– A magyar sportkedvelők számára az is újdonság, hogy mostantól más csatornán lesznek elérhetők a mérkőzések.

– Kétféle jogra lehetett eddig pályázni az UEFA-nál. Az „A” jog a korábbi években a köztévénél volt, ők választhattak egy meccset a keddi és egyet a szerdai menetrendből, utána a „B” jog tulajdonosa választott. Az „A” jog most az RTL-hez került, a „B” jog maradt ugyanúgy a Sport TV tulajdonában. Az eddigi rendszerben meg tudtál nézni egy-két meccset, de ha a te kedvenc csapatod mérkőzését sem az „A” jog, sem a „B” jog tulajdonosa nem választotta, akkor lemaradtál, mostantól viszont az RTL az összes mérkőzést közvetíti a streaming csatornáján, az RTL+-on. Tehát nincs többé dilemma, hogy melyik meccset válasszam, nem kell kapcsolgatni, hanem meg tudod nézni bármelyiket, akár mindet egymás után, akár későbbi napokon is. Eddig a csatornák döntötték el, melyik meccset nézhetjük, mostantól a néző dönthet erről.

– Ennek viszont ára van, hiszen eddig ingyen láthattuk a csatornák által kiválasztott meccseket, mostantól viszont elő kell fizetni a tartalmakért.

– Itt azért álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk bele: valóban ingyen néztük eddig ezeket a mérkőzéseket? A köztelevízió közpénzből vásárolta meg ezeknek a mérkőzéseknek a közvetítési jogát – nagyon sok közpénzből. Cserébe láttál egy meccset kedden, egy meccset szerdán, ráadásul az is fizetett mindezért, aki egyáltalán nem néz futballmeccset. Mostantól aki futballt akar nézni, megvásárolhatja a streaming-előfizetést, ami kedvezmények nélkül sem éri el a 3000 forintot havonta. Ezért cserébe bármennyi meccset láthat, vagyis az összeset elérheti. Hasonlíthatnám ezt egy mozijegy árához, de a Netflixre, HBO Maxra és más szolgáltatásokra is sokan előfizetnek. Kétségtelen, hogy sok fogyasztó hozzá van szokva az ingyenes tartalmakhoz, de miközben például a Szemléleket is ingyen lehet olvasni,

a szerkesztőséget valahogyan fenn kell tartani.

Jó ideje küzdenek a médiaszolgáltatók a fenntarthatósággal, erre számos példát látunk. Lehet csomagokat vásárolni egy kábelszolgáltatónál, vagy egy cikknek csak az elejét olvashatod el ingyen, a többiért fizetni kell… Vidus Gabriella, az RTL vezérigazgatója úgy fogalmazott, hogy ő egyáltalán nem ért a futballhoz, ezzel szemben a számokhoz igen. Ők átszámolták a dolgot, az UEFA leellenőrizte, az üzlet megköttetett.

– A megújulásban neked is szereped van, hiszen bár nem távolodtál el a sport világától, évek óta nem közvetítettél Bajnokok Ligája mérkőzéseket, világbajnoki, Európa-bajnoki meccseket sem, mostantól viszont újra találkozhatnak veled a nézők a legnevesebb európai klubküzdelemben.

– Minden kommentátor ki van szolgáltatva annak, hogy az a csatorna, amellyel valamilyen jogviszonyban áll, milyen közvetítési jogot birtokol. Én addig közvetítettem Bajnokok Ligáját, meg Európa-bajnokságot, világbajnokságot, ameddig a köztelevíziónál dolgoztam, és a köztelevízió vásárolta meg ezeket a közvetítési jogokat. Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a köztelevíziótól, tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy nem fogok elutazni a következő foci Eb-re, nem fogok közvetíteni bizonyos sporteseményeket. Három évvel ezelőtt, amikor az RTL megvásárolta az Európa Liga és a Konferencia Liga mérkőzéseinek közvetítési jogát, felkértek kommentátornak, ahogy korábban a Spíler TV is felkért, hogy legyek az akkor náluk lévő BL „B” jogok közvetítésével kapcsolatos adásaik műsorvezetője. Mióta szabadúszóként dolgozom, eleve műsorokra és nem csatornákhoz szerződöm. Most, hogy az RTL megvette a Bajnokok Ligáját is – mert ugye továbbra is közvetíti az Európa Ligát, meg Konferencia Ligát –, megkértek, hogy én legyek a BL-mérkőzések egyik kommentátora. Nem könnyű egyébként ezt a csapatot összerakni, mert adott esetben kilenc mérkőzést közvetítünk egy nap, ami elég nagy kihívás. Jellemzően én fogom közvetíteni az elsőnek választott mérkőzéseket.

Gundel Takács Gábor szerint sok pozitívumot hozhat a megújulás.

– Miközben érdekes megújulásnak lehetünk tanúi az európai profi futball világában, egy számodra szintén fontos területen, a kereszténység terepén is szándék mutatkozik az eddigi szokások, berögződések megváltoztatására. Miután nemrég a Reformáció Emlékévének egyik nagykövete voltál, majd a Szemlélek felületén többször kifejtetted a véleményedet vallási, morális, a társadalom közösségét érintő kérdésekben, miként tekintesz a Ferenc pápa által meghirdetett világméretű egyházi megújulási folyamatra?

– A kezdeményezés önmagában dicséretes, ám nem igazán látom, hogyan fog ez a megújulás megvalósulni. Nem vagyok katolikus, ezért nem követem közvetlenül a folyamatot, de abban biztos vagyok, hogy valóban szükség van változásra. Akár az olimpia megnyitójával kapcsolatban a keresztény emberekben felébredő dilemmát nézem, akár Bese Gergő ügyére gondolok, akár a református egyház tekintetében Balog Zoltán esetét idézem fel, nem látom, hogy az egyházaknak lenne ezekre a helyzetekre válasza. Az szerintem nem válasz, hogy a Vatikán kiadott egy semmitmondó nyilatkozatot az olimpiai megnyitóval kapcsolatban. Valamiféle zavart érzékelek, és ez igaz a magyar katolikus egyház vezetésére ugyanúgy. Mi a válasz Bese Gergő ügyére? Felfüggesztették, és ennyi? Balog Zoltán esetében is azt látom, hogy az átlag hívő nem igazán tudja, most akkor mi történt, a zsinat miért döntött így, miért adtak neki figyelmeztetést, miért csak hónapokkal később derült ez ki… Amit az előbb zavarnak neveztem, hívhatjuk útkeresésnek is. A XXI. században vagyunk, már abból is eltelt lassan 24 év, és még mindig nem tűnik világosnak, hogyan kell manapság egy egyházat összefogni, a hívőkkel kommunikálni, miről lehet és kell beszélni, miről nem. Ma már nincs tekintélyelvűség, az emberek érteni szeretnék, hogy mi miért történik. Miközben kétségkívül útkeresés zajlik, nem érzékelem, hogy látszana, merre kéne elmozdulni. A legutóbbi magyarországi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, meg egyáltalán hívő embernek, mint korábban. Nem tudom, ez hova fog kifutni, de azt látom, hogy

a felhívás a megújulásra jó, a pápa részéről jogos, csak mintha nekik sem lenne konkrét elképzelésük, hogy ezt hogyan kéne csinálni.

De a magam Magyarországi Református Egyházával kapcsolatosan is érzek bizonytalanságot, hogy most akkor ez mi volt, hogy volt? Miért ez a döntés született? A Balog-ügy előtt úgy tűnt, a református egyház köszöni szépen, jól van, működik, nagyjából nincsenek olyan dilemmák, mint a katolikus egyházban. Erre jön egy ilyen eset, amivel kapcsolatosan a kommunikáció nem volt igazán jó. Ráadásul amíg az egyházak ki lesznek szolgáltatva a mindenkori államnak, addig nyilvánvalóan nem tudnak teljesen függetlenek lenni a politikától, ugyanakkor meg kell felelniük a keresztény hívők lelkiségének, istenképének, egyházképének. Távolságot érzek az egyházak vezetése és a hívők között, nyilván Ferenc pápa felhívása is ennek a csökkentésére vonatkozik. De vajon hogyan lehetne ezt megvalósítani? Hogy lehetne gyakorlatban megvalósítani? Hogyan lehetne beültetni a gyakorlatba a közvetlenséget, a nyitottságot, miközben a katolikus egyház sosem volt demokratikus szervezet? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat találni 2024-ben. Főleg úgy, hogy szólítsd meg a fiatalokat, de ne veszítsd el a templomba járókat, tudd megmutatni a kereszténység elvitathatatlan értékeit, miközben egyébként értékválságos világban élünk. A bizonytalanság a legrosszabb az ember életében, és ma minden pillanatok alatt változik. De mi az az érték, ami megmarad? Én azt gondolom, hogy a kereszténység időtálló, 2000 éves érték. Ezt viszont meg kéne tudni mutatni a XXI. században, és át kéne tudni adni. Egy fiatal nem fog csak azért bemenni a templomba, mert mi templomba szoktunk járni. Akkor fog bemenni, ha azt gondolja, hogy ott valamit kap. Valamivel gazdagabb lesz, ami mentén ő aztán az életét fogja tudni élni.

– Azt mindenképp megerősíthetem, hogy javában zajlik legalább a legfontosabb kérdések megfogalmazása, az aktív útkeresés a katolikus egyházban, ennek jegyében pedig Ferenc pápa minden keresztényt arra hív, hogy fogalmazza meg saját egyházálmát, ezzel is hozzájárulva a remélt megújuláshoz. Mi is teret biztosítunk a Megújul.hu felületén, hogy bárki kifejezze, milyen egyházban szeretne élni. Neked mi az egyházálmod?

– Nemrég meghívott Hodász András a podcast-adásába, és ott megkérdezte, mit reagáltam volna a pápa helyében az olimpiai megnyitóra. Kicsit zavarba jöttem ettől a kérdéstől, aztán eszembe jutott, hogy a pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit. Jöjjenek el az olimpia után a Vatikánba, üljünk le és beszélgessünk arról, hogy ők miért gondolták jónak azt, ami és ahogyan történt. Azt gondolom ugyanis, hogy nem jó, ha a kommunikáció jelentős része a sajtón keresztül történik. Ha valaki valakinek akar valamit mondani, akkor ma kiad egy közleményt, közread egy Facebook-posztot, nyilatkozik a sajtónak… De mi lenne, ha a dolgainkat, a problémáinkat közvetlenül egymással intéznénk? Tényleg mindenbe bele kell rángatni a sajtót? Kérdezem én ezt egy interjúban egy újságírótól, ami kissé groteszk, de azt gondolom, hogy Ferenc pápa mondhatná azt, hogy nem mindegy, hogy amit láttunk, azt egy színházban adják elő, vagy egy olimpia megnyitóján, és erről jó lenne beszélgetni, várjuk Önöket a Vatikánban az olimpia után két héttel. Ebből kisülhet, hogy oké, jobban értjük egymást, ők ezt gondolják, mi azt, de közeledtünk egymáshoz. Amikor a jövő egyházára gondolok, és remélem, a nagyon közeljövő egyházában már így lesz, akkor ezt a közvetlen kommunikációt erősíteném. Eddig a zsinat, meg a különféle bíborosi testületek, meg egyéb egyházi szervek nagyon fölötte álltak a híveknek, a döntések megkérdőjelezhetetlenek voltak az egyháztagok számára. Manapság ez már nem megy.

A tekintélyelvűség nem működik. Sokkal nyitottabbnak kéne lenni az egyházak vezetésének, különösen arra vonatkozóan, hogy hogyan beszélnek meg a hívekkel különféle problémákat, hogyan beszélnek különféle dolgokról.

Amikor Veres András azt mondta, hogy a lombikprogram bűn, az ezzel kapcsolatos dilemmákat nem kéne lesöpörni az asztalról, mert az emberek nem fogják ezt a stílust elfogadni – nem lehet kinyilatkoztatással megoldani a dolgokat. Sokkal-sokkal jobban kéne csökkenteni a távolságot az egyházak vezetése és a hívek között, és igen, ki kéne állni bizonyos problémák esetén, és azt mondani, hogy kérem szépen, nem vettük észre, hogy mondjuk egy katolikus pap bort iszik, de vizet prédikál. Vagy bocsánatot kérünk, szerintünk ez a püspök ebben a helyzetben nem megfelelően viselkedett, de azt gondoljuk, hogy a figyelmeztetés ezért és ezért elegendő szankció. Ám ezek eddig nem történtek meg. Szerintem az egyházak hitelességét ma már csak nyílt kommunikációval lehet visszaadni. Erőből nem lehet az egyházakat vezetni. Számomra az egyházam vezetésének a hitelességét csak erősítené, ha azt mondaná, hogy kérem szépen, ebben nem gondolkoztunk jól. Ha ilyen irányba változna a jövő egyháza, az mindenképp emberibb, hitelesebb lenne.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Szabó T. Anna: Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk

A költő olyan egyházról álmodik, amely befogadó, empatikus és a teremtő szeretetének méltó otthona. Álmai egyháza nem rekeszt ki senkit, segít az elesetteken, és meghallgatja a nők hangját is. Számára az egyház nem csupán egy intézmény, hanem otthon, a lelki épülés és a szeretet helye.

– Milyen élmények formálják az Ön elképzeléseit az egyházról?

– Gyermekkorom Erdély soknyelvű és többvallású világában telt, ahol különféle hitek és hagyományok éltek egymás mellett. Talán éppen emiatt volt számomra életem egyik legfelemelőbb élménye az ökumené megtapasztalása. A rendszerváltás évében, 1989-ben részt vettem egy taizéi találkozón Pécsen, ahol a kiengesztelődésért imádkoztunk. Emlékszem, hogyan oldódtam fel a sportcsarnok padlóján ülve, miközben fiatalok sokaságával együtt énekeltük: „Gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…”. Roger testvér búcsúszavai a szívembe vésődtek: „Lesztek-e ti, akik lakhatóvá teszik a Földet?”

Ma, 35 fokos hőségben, hónapok óta eső nélkül, a szobámban ülve azon töprengek, mi lett belőlünk.

Nem mi lettünk azok, akik megmentik a Földet. Mohóságunk és nagyravágyásunk miatt nem látjuk, hogy mekkora a baj. Talán most a mai fiatalokra bízzuk, hogy visszavezessenek minket a bizalmatlanság és gyanúsítgatások korából, amelyet a gépek által generált tükörvilág még bizonytalanabbá tett. Az igazság egyre illékonyabb, a közöny pedig uralkodik. De ha elveszítjük az empátiát, megszűnünk egymás testvérei lenni.

– Milyen egyházról álmodik ma?

– Olyan egyházról álmodom, amely nem rekeszt ki senkit. Egyházról, amely megvédi az elesetteket, kiáll a bántalmazottakért és a magukért szólni nem tudókért. Amely képes a megértésre, a megbocsátásra, és minden esendő emberben meglátja a teremtő képét, Krisztus szenvedő arcát.

Egy olyan közösségről álmodom, amely nem néz le, de nem is néz fel senkire, hanem a fényességre figyel.

Nem a hatalmi szigor, nem is a világi hatalom szeszélyei vezetik, hanem az alázat. Egyházról, amely nemcsak segít, hanem megtanít arra is, hogy hogyan segíthetünk magunkon és másokon egyaránt.

– Milyen lépésekre van szükség annak érdekében, hogy az egyház valóban a fény felé vezesse a híveket?

– Erről eszembe jut, hogy egyszer Assisiben, egy váratlan villámlátogatás alkalmával megragadott egy egyszerű kődarab látványa – a szikla, amit Szent Ferenc párnának használt. Ezzel a faragatlan kővel a feje alatt aludt a kemény földön, egy szál összefércelt csuhában, teljesen rábízva magát Istenre. Nem az önsanyargatást kereste, hanem a figyelme fókuszát másra irányította: az anyagban élve a fénynek engedte át magát. Ez a durva kő, amely Szent Ferenc számára elég volt, a mi mohóságunkkal és kényelmünkkel szemben igazi próbakő.

Egyházat épített, de nem ő volt annak feje, hanem Krisztus.

Ha követjük őt, aki Krisztust követte, megszűnik bennünk a mohóság, és visszatalálunk a bizalomba. Akkor szeretni fogjuk a Földet, és vigyázunk rá. Akkor méltók leszünk a teremtő szeretetére. Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk. Egy otthonról, amely az engesztelés, a lelki épülés és a szeretet helye. Egy anyaszentegyházról, amely hallgat a nőkre, akiknek annyit kellett hallgatniuk. Mert ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” Az ilyen egyház valóban méltó a Teremtő szeretetére.

„Egy marketingfogás nem fogja megújítani az egyházat”

Rajkai Zoltán színművész számára a Szentírás, az imádság és a keresztény közösség hármas egysége az, ami hitben tartja a lelket a színpadon és az életben is. Szerinte az egyház valódi megújulása csakis Isten Igéjének követésén múlik.

‒ A művészember lelke fogékonyabb a szépre, a jóra és az igazságra. Mennyire fontos számodra a hit és az Istennel való kapcsolat a művéi munkád során?

‒ A művészetben az ember számos inspirációs forrást kereshet, legyen az világi, anyagi, vagy szellemi. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy lehet meríteni világias, akár démoni vagy más szellemi forrásokból, mint a mennyország forrásaiból. Azonban azt tapasztalom, hogy minden, amit az ember az Istennel közösségben, hit által a Vele való együttlétből merít, az egyetemes és maradandó tud lenni. Mélyebb, igazabb és üdvözítőbb, mint amikor az ember csupán a világ dolgaiból próbál meg ihletet meríteni, mert az élet igazságainak feltárásán túl a Teremtőre irányítja a figyelmet. Ez pedig életmentő lehet.

Az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitem áthatja az életem minden területét, beleértve a művészi pályámat is.

Úgy vélem, hogy a kereszténység, a hit útja nem egy általános, előre meghatározott út, amelyet bárki követhet, mint egy olimpiai bajnok edzéstervét és közben versenghet, hogy ki a jobb hívő… Az Istenhez vezető út nem ember által kitalált szabályokon alapul, hanem mindenki számára személyes és egyedi. De ahhoz előbb meg kell ismerni Jézus Krisztust, aki azt mondta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn.14,6) Bárhol is vagyunk az életben, akármilyen foglalkozásban vagy körülmények között élünk, Jézus Krisztus követői lehetünk.

‒ Művészi pályádon találkozhatsz különböző kihívásokkal, például a szövegtanulás nehézségeivel vagy azzal, hogy esténként nem a családoddal, hanem a színpadon töltöd az időt. Elég erős bástya számodra a hited egy-egy nehezebb helyzetben, vagy egy szakmai kihívás előtt?

‒ Csak a hitemre tudok támaszkodni, és erre is hagyatkozom minden nap. Amióta megtértem, a megszentelődés útján haladok. Sokszor találom magam kísértések között, és néha elbukom, de mindig érzem, hogy az Úr mellettem van és visszavezet a „keskeny útra”. Természetesen én is ugyanúgy megélem a küzdelmes időket, mint bárki más, viszont egyre többször tapasztalom meg, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálnom. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nagyon sokszor imádkozom, próbálok az Úrral közösségben lenni. Volt már olyan is, hogy elakadtam egy-egy szerepben, és imádságban kértem útmutatást. Ilyenkor olyan gondolatok és ötletek jönnek, amelyek előrelendítik az alkotói folyamatot.

A színészi munka során gyakran szembesülök erkölcsi és lelki kihívásokkal is,

mint például szerelmi, vagy csókjelenetek. Mivel a saját testem és lelkem a munkaeszközöm, különösen fontos, hogy megőrizzem a lelki integritásomat. Azok, akiknek nincs erős istenkapcsolatuk, könnyen feloldódhatnak ezekben az érzelmi viharokban, ami roncsolhatja a személyiségüket és a kapcsolataikat. Én azonban nem valóságként értelmezem azt, ami a színpadon történik, hanem egy szakmai helyzetként kezelem. Mindig arra gondolok, hogy a nézőknek mit üzen majd a jelenet, és nem engedem, hogy az számomra is lelki, érzelmi kérdés legyen. Isten kapcsolata megóv ezektől a kísértésektől, így nem sérülök lelkileg.

Rajkai Zolátn „A Tündérkert” című sorozatban, Géczy András szerepében (Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás)

‒ Hogyan találtál rá a hit útjára?

‒ Ez egy hosszú folyamat volt, Isten vezetett ide, nem előre eltervezett dolog volt. Nem nevelkedtem vallásos családban, bár nem voltunk istentagadók – „kulturálisan” vallásosak voltunk, de nem gyakorló keresztények. Gyerekkoromban a nagyapám néha elvitt egy-egy katolikus templomba, de azok idegen és furcsa élmények voltak számomra. Egyszer adott tíz forintot, hogy megtanuljam a Miatyánkot, és bár megtanultam, inkább a rágógumi vásárlása motivált, mint a lelki fejlődés. Később, a színészi pályám kezdetén, mint sok művész, igyekeztem mindenféle világi dolgot kipróbálni, és azt gondoltam, hogy ez gazdagítja a művészetemet. Belevetettem magam különböző deviáns dolgokba, drogokat próbáltam ki, de ezek lelkileg egyre mélyebbre sodortak. A feleségemmel, aki akkor még a barátnőm volt, zűrzavaros életet éltünk, szakításokkal és újrakezdésekkel. Mindenféle kísértésekbe estem, nem figyeltem az Úrra, hiszen azt sem tudtam, hogy létezik. Végül egy idegösszeroppanáshoz hasonló helyzetbe kerültem, és a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy a kapcsolatunk megmentése érdekében összeházasodunk. Templomot kerestünk az esküvőhöz, amikor a párom olvasott egy cikket arról, hogy egy házaspár hogyan szabadult meg az alkoholizmusból a hit segítségével. Ez elvezetett minket a Torockó téri református templomba, ahol Cseri Kálmán lelkész szolgált. Az ő mélyen hívő személyisége és karizmatikus igehirdetései nagyon megérintettek, itt tértünk meg mindketten. Azóta a Torockó téri gyülekezethez tartozom, és Jézus Krisztus tanítványaként élem az életemet.

‒ Mi az egyházálmod?

‒ Úgy vélem, hogy az egyház megújulásához három alapvető dolog szükséges: a Szentírás, az imádság és a közösség. A Szentírás az a fundamentum, ami jó esetben minden keresztény ember életének alapja. Az Ige hitet ébreszt, tanít és erősíti a hitet. Az imádság pedig folyamatos kapcsolatot biztosít Istennel. Nem arról van szó, hogy napi rutinként elmondunk egy imát, hanem valódi, mély kapcsolatot ápolunk vele. Ténylegesen beszélgetünk az élő Istennel. És nem csak mi mondjuk a magunkét, hanem elcsendesedünk és meghalljuk, amikor válaszol. A közösségre pedig azért van szükség, hogy legyen hely, ahol a hívő emberek egymást támogatják, erősítik, együtt imádkoznak, és együtt olvassák a Szentírást.

Nem hiszek abban, hogy bármilyen világi praktika, marketingfogás vagy divatos trend képes megújítani az egyházat – ez csakis Isten által lehetséges.

Ha az igehirdetők valóban Isten Igéjét hirdetik, és nem a saját bölcsességüket mondják, akkor az egyház erősödik. Ha a gyülekezetben a Biblia, Isten Igéje van a középpontban, ami Krisztusra mutat, és nem a pap vagy a lelkész személyisége, a programok vagy egyéb másodlagos dolgok vannak előtérben, akkor van remény a megújulásra, akkor ott hit ébred. Az egyház jövője az emberek személyes hitén, istenkapcsolatán múlik. Ez vonatkozik a papokra, a lelkészekre és minden egyházi elöljáróságra is. Ha ez a három dolog megvan, ha van élő hit, akkor lesz élő egyház is.

Lackfi János: Jó lenne, ha mi, katolikusok, tudatában lennénk szellemi fegyvereinknek

A költő egy olyan egyházról álmodik, ahol a közösségek aktívak, ahol nem a papokra hárul minden feladat, ahol az elesettet felemelik, ahol a szegénynek segítséget adnak, és ahol a keresztények nem okoznak egymásnak sebeket.

– Milyen egyházról álmodik?

– Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta még az 1990-es években, hogy a jövő egyháza szigetek egyháza lesz, nem területeket vagy országokat próbál lefedni, hanem kicsi centrumokban fog élni, de ott elképesztően koncentráltan. Azt hiszem, ez az átszerveződés már folyamatban van; erős, átformáló lelkiségi központok kellenek. Milyen jó is lenne, ha nem papjaink rohangálnának őrült módjára, hogy hétvégén hatot vagy nyolcat misézzenek tíz-húsz embernek, hanem mi szerveznénk meg a telekocsikat, és az épp sorra kerülő templom zsúfolásig tele lenne szomjas lelkű hívekkel! Ha az átvehető terheket civilek hordoznák, ha papjaink nem magányos „kényszerszinglik” lennének, hanem többen közösségben élhetnének, miközben egymást erősítik. Az is nagy álmom, hogy a már létező katolikus iskolákban, intézményekben a mindennapi robotolás fáradságát meghaladva tüzes imádó lelkületet lehessen gyújtani, túllépve a kultúrvallás körein. És remélem, minél több helyen sikerül a Mennyek Országának olyan nyitott kapuit létrehozni, amelyeken bárki beléphet. Szóval minél több huszonnégy órás örökimádó kápolna kellene, biztonságosan bekamerázva, hozzáférhetően, hogy a Szenthez tudjon kapcsolódni a nap bármely percében az arra guruló kamionos, a járókelő, a kallódó, a hívő, a pap, a levita, a szamaritánus.

– Mi a helyzet a jelennel? Mi egyházunk legnagyobb hiányossága?

– Valaki azt mondta, a katolikus egyház és a különböző kisebb felekezetek pont úgy különböznek egymástól, mint a nagy tengerjáró és a kis motorcsónak. Utóbbi gyorsan változtat irányt, de borulékony. A mi egyházunk pedig időnként kibírhatatlanul lassan vált irányt, de biztonságot ad, mert aligha lehet egykönnyen felborítani.

Nagyon jó lenne, ha elsősorban mi, katolikusok, tudatában lennénk saját szellemi fegyvereinknek, és intenzíven használnánk őket.

A szentségimádásban, a rózsafüzérben, a misében, a gyónásban elképesztő világfelforgató erőtartalékaink vannak. Jó lenne, ha ezeket nem megszokásból gyakorolnánk, hanem tűzzel, élettel, szenvedéllyel, lehetőleg minél gyakrabban. Ez egészen átváltoztatná napjainkat, mert így Isten tud általunk aktívan cselekedni. Amúgy pedig dicsőíteni, szemlélődő imában elmerülni, tanításokat hallgatni, lelkigyakorlatra, zarándoklatra járni, a teljes Szentírást újra- és újraolvasni szintén életadó tevékenységek, és más felekezetekkel közösen imádkozni is nagy élmény.

– Hogyan lehetne vonzóvá tenni a fiatalok számára az egyházat?

– Az új nemzedékeknek akkor lehetünk vonzóak mi, katolikusok, ha lazán, kedvesen is tudunk fogalmazni, de közben nem adjuk fel a tanítás teljességéhez való ragaszkodást. Amúgy a Mester megmondta, akkor leszünk a leginkább kedvesek mások szemében, ha ledöbbennek: te nézd, ezek mennyire szeretik egymást! Ez nem keneteskedést és bárgyú nyájaskodást jelent, hanem döntést azok mellett is, akiket amúgy nem könnyű elviselnünk. Mert túl hangosan, túl halkan, túl hamisan énekelnek, mindenbe beleszólnak, áskálódnak, a pap bácsinál semmi sem jó nekik.

Lackfi János költő, író, hatgyermekes édesapa, keresztény (Fotó: Raffai Zsófia)

– Ilyenek vagyunk mi, emberek, az egyház tagjai. Erről eszembe jut, amit egy teológus professzor mondott egyszer: az egyház nem sebezhető, hanem sebzett.

– Varga László püspök atya pedig azt mondja, hogy „nagyon szeretem az én szent és bűnös egyházamat”. Ha próbáljuk kimosdatni, mondván, ugyan semmiben sem bűnös, magunknak is hazudunk. Ha azt mondjuk, nem is szent, akkor nem a lényeget látjuk. Be kell vállalnunk, hogy bizony az egyház korántsem tökéletes, nagyon fájó dolgok is történnek itt. Meg persze elképesztő mennyiségű áldozatos, elkötelezett pap és civil tevékenykedik benne. Barsi Balázs atyával szólva

„az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem azoké a bűnösöké, akik engedik magukat megmenteni”.

Tehát ami bennünk a legpozitívabb, azt nem mi hoztuk létre, hanem kaptuk Istentől. Ha egy katolikus őszintén nagyon sajnálja egyháza bűneit, és hajlandó meghallgatni azoknak a fájdalmát, akik panaszkodnak, már szinte nyert ügye van. Sebeket osztogatunk másoknak és magunknak is, de mindeközben ragaszkodunk a megváltáshoz, amit mi is úgy kaptunk. Nem azért, mert méltók voltunk rá, hanem mert Isten szeretetében méltóvá tett.

– Kereszténynek lenni nem mindig könnyű feladat.

– A kereszténység nem szólókarrier. Aki egyszemélyes egyházban gondolkodik, furán olvassa az Evangéliumot. Jézus hároméves működése során szinte mindig együtt evett, együtt aludt tanítványaival, közösségben élt. Olyanokkal, akik sokszor akadályozták, nem értették, okoskodtak, tisztségeket kunyeráltak, végül pedig megtagadták vagy elárulták. Mégsem szakított velük. Hibáikkal együtt szerette őket. És igaza lett:

a feltámadás után ez a szedett-vedett banda nem futott szerte, hanem megerősödött a Lélekben, és teljes odaadással, halálig hűséges volt,

világegyházat hozott létre, folyamatos üldöztetések közepette. Isten befejezetlennek teremtette a világot, és meghív, hogy mi teremtsük teljessé. Persze meg tudná csinálni jobban, de nem ez a cél, hanem hogy együtt munkálkodjunk. Ha valaki szűkölködik, az felhívás, hogy osszam meg vele, amim van. Ha valaki bizonytalan, megerősíthetem. Ha valaki mindig erőből cselekedne, lehetek mellette fék. Ha valaki többet tud nálam, tanulhatok tőle, lehetek a segítője. Jómagam fél életemben azt hittem, értelmiségi vagyok, tehát mindenről gondolnom kell valamit, véleményt formálni. Most jöttem rá, arra vagyok meghívva, hogy közösségben legyek az emberekkel. Együtt többre megyünk, mint külön-külön.