interjú Archívum

Tag Archive for: interjú

Gundel Takács Gábor: „A pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit”

Jelentős változást hozott az idei év az európai profi labdarúgás világában, ami sok pozitívumot eredményezhet a sportkedvelők számára. Vajon képesek-e hasonlóan újragondolni működésüket a keresztény szervezetek? Erről beszélgettünk Gundel Takács Gáborral.

– Megújult a Bajnokok Ligája, a most kezdődő sorozatban az eddig megszokott csoportkör helyett alaposan átvariált úton juthatnak el a csapatok az egyenes kieséses szakaszba. Mi indokolta a lebonyolítás rendszerének ilyen gyökeres megváltoztatását?

– Ennek a döntésnek szerintem két eredője van. Egyrészt a régi rendszerben, amikor négycsapatos csoportok voltak, mindenki a másik három ellenféllel játszott kétszer, majd az első kettő jutott tovább, így sokszor az ötödik-hatodik fordulóban a nagyobb csapatok számára érdektelen volt a meccs végeredménye, mert biztos továbbjutóként léphettek pályára. Gyakran dilemmát okozott, hogy melyik meccset válasszuk az utolsó fordulóban, ami legalább egy kicsit izgalmas, mert valami tétje is van. Ilyenkor a biztosan továbbjutó csapat gyakran a fél kezdőjét lecseréli. Én például közvetítettem tavaly az Európa Ligában olyan meccset, ahol hat 20 év alatti játékos volt a Liverpoolban, a sztárokat inkább pihentették. Indokolt volt új rendszert kitalálni. Másrészt pár évvel ezelőtt felmerült egy szuperliga létrehozásának ötlete: összeállt néhány spanyol, olasz, angol csapat azzal a szándékkal, hogy az UEFA-tól függetlenül szerveznének egy saját bajnokságot. Pont emiatt, hogy ne kelljen játszaniuk mondjuk egy kazah csapattal, ne kelljen a világ végére utazniuk. Ebből nagy botrány lett, a terv gyakorlatilag meghiúsult, de azért az UEFA vezetői megértették, hogy valamit lépni kell, komolyabb lebonyolításra van szükség. Az is újdonság, hogy megemelték a résztvevő csapatok számát, így még több nagy klub tud bekerülni, és nem hat, hanem nyolc meccset játszanak egymás ellen, és mindig más az ellenfél. Ha belegondolunk, ez az olyan csapatoknak is jó, mint a Fradi, akiket a Bajnokok Ligájába bekerülve a Juventus és a Barcelona is oda-vissza elvert. Erre mostantól nem kerülhetne sor, idéntől minden csapat nyolc különböző tudású ellenféllel játszik egyszer. Így valójában egy 36 csapatos minibajnokságot láthatunk majd, ahol maximum 24 pontot lehet gyűjteni. Az első nyolc helyezett egyből bejut a legjobb 16 közé, a második nyolc pedig a harmadik nyolccal rájátszásban küzdhet a továbbjutásért. Ez a lebonyolítási forma az utolsó fordulóig izgalmasabbnak ígérkezik, bár valószínűleg így is lesz egy-két olyan csapat, amelyik az utolsó fordulóra már biztos lehet a továbbjutásban. Egyébként ugyanez a rendszer érvényesül mostantól az Európa Ligában is. A Konferencia Ligában egy kicsit más a lebonyolítás, de a koncepció hasonló. Ráadásul a január eddig uborkaszezon volt a Bajnokok Ligájában, most ebben a hónapban is lesznek meccsek.

– A magyar sportkedvelők számára az is újdonság, hogy mostantól más csatornán lesznek elérhetők a mérkőzések.

– Kétféle jogra lehetett eddig pályázni az UEFA-nál. Az „A” jog a korábbi években a köztévénél volt, ők választhattak egy meccset a keddi és egyet a szerdai menetrendből, utána a „B” jog tulajdonosa választott. Az „A” jog most az RTL-hez került, a „B” jog maradt ugyanúgy a Sport TV tulajdonában. Az eddigi rendszerben meg tudtál nézni egy-két meccset, de ha a te kedvenc csapatod mérkőzését sem az „A” jog, sem a „B” jog tulajdonosa nem választotta, akkor lemaradtál, mostantól viszont az RTL az összes mérkőzést közvetíti a streaming csatornáján, az RTL+-on. Tehát nincs többé dilemma, hogy melyik meccset válasszam, nem kell kapcsolgatni, hanem meg tudod nézni bármelyiket, akár mindet egymás után, akár későbbi napokon is. Eddig a csatornák döntötték el, melyik meccset nézhetjük, mostantól a néző dönthet erről.

– Ennek viszont ára van, hiszen eddig ingyen láthattuk a csatornák által kiválasztott meccseket, mostantól viszont elő kell fizetni a tartalmakért.

– Itt azért álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk bele: valóban ingyen néztük eddig ezeket a mérkőzéseket? A köztelevízió közpénzből vásárolta meg ezeknek a mérkőzéseknek a közvetítési jogát – nagyon sok közpénzből. Cserébe láttál egy meccset kedden, egy meccset szerdán, ráadásul az is fizetett mindezért, aki egyáltalán nem néz futballmeccset. Mostantól aki futballt akar nézni, megvásárolhatja a streaming-előfizetést, ami kedvezmények nélkül sem éri el a 3000 forintot havonta. Ezért cserébe bármennyi meccset láthat, vagyis az összeset elérheti. Hasonlíthatnám ezt egy mozijegy árához, de a Netflixre, HBO Maxra és más szolgáltatásokra is sokan előfizetnek. Kétségtelen, hogy sok fogyasztó hozzá van szokva az ingyenes tartalmakhoz, de miközben például a Szemléleket is ingyen lehet olvasni,

a szerkesztőséget valahogyan fenn kell tartani.

Jó ideje küzdenek a médiaszolgáltatók a fenntarthatósággal, erre számos példát látunk. Lehet csomagokat vásárolni egy kábelszolgáltatónál, vagy egy cikknek csak az elejét olvashatod el ingyen, a többiért fizetni kell… Vidus Gabriella, az RTL vezérigazgatója úgy fogalmazott, hogy ő egyáltalán nem ért a futballhoz, ezzel szemben a számokhoz igen. Ők átszámolták a dolgot, az UEFA leellenőrizte, az üzlet megköttetett.

– A megújulásban neked is szereped van, hiszen bár nem távolodtál el a sport világától, évek óta nem közvetítettél Bajnokok Ligája mérkőzéseket, világbajnoki, Európa-bajnoki meccseket sem, mostantól viszont újra találkozhatnak veled a nézők a legnevesebb európai klubküzdelemben.

– Minden kommentátor ki van szolgáltatva annak, hogy az a csatorna, amellyel valamilyen jogviszonyban áll, milyen közvetítési jogot birtokol. Én addig közvetítettem Bajnokok Ligáját, meg Európa-bajnokságot, világbajnokságot, ameddig a köztelevíziónál dolgoztam, és a köztelevízió vásárolta meg ezeket a közvetítési jogokat. Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a köztelevíziótól, tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy nem fogok elutazni a következő foci Eb-re, nem fogok közvetíteni bizonyos sporteseményeket. Három évvel ezelőtt, amikor az RTL megvásárolta az Európa Liga és a Konferencia Liga mérkőzéseinek közvetítési jogát, felkértek kommentátornak, ahogy korábban a Spíler TV is felkért, hogy legyek az akkor náluk lévő BL „B” jogok közvetítésével kapcsolatos adásaik műsorvezetője. Mióta szabadúszóként dolgozom, eleve műsorokra és nem csatornákhoz szerződöm. Most, hogy az RTL megvette a Bajnokok Ligáját is – mert ugye továbbra is közvetíti az Európa Ligát, meg Konferencia Ligát –, megkértek, hogy én legyek a BL-mérkőzések egyik kommentátora. Nem könnyű egyébként ezt a csapatot összerakni, mert adott esetben kilenc mérkőzést közvetítünk egy nap, ami elég nagy kihívás. Jellemzően én fogom közvetíteni az elsőnek választott mérkőzéseket.

Gundel Takács Gábor szerint sok pozitívumot hozhat a megújulás.

– Miközben érdekes megújulásnak lehetünk tanúi az európai profi futball világában, egy számodra szintén fontos területen, a kereszténység terepén is szándék mutatkozik az eddigi szokások, berögződések megváltoztatására. Miután nemrég a Reformáció Emlékévének egyik nagykövete voltál, majd a Szemlélek felületén többször kifejtetted a véleményedet vallási, morális, a társadalom közösségét érintő kérdésekben, miként tekintesz a Ferenc pápa által meghirdetett világméretű egyházi megújulási folyamatra?

– A kezdeményezés önmagában dicséretes, ám nem igazán látom, hogyan fog ez a megújulás megvalósulni. Nem vagyok katolikus, ezért nem követem közvetlenül a folyamatot, de abban biztos vagyok, hogy valóban szükség van változásra. Akár az olimpia megnyitójával kapcsolatban a keresztény emberekben felébredő dilemmát nézem, akár Bese Gergő ügyére gondolok, akár a református egyház tekintetében Balog Zoltán esetét idézem fel, nem látom, hogy az egyházaknak lenne ezekre a helyzetekre válasza. Az szerintem nem válasz, hogy a Vatikán kiadott egy semmitmondó nyilatkozatot az olimpiai megnyitóval kapcsolatban. Valamiféle zavart érzékelek, és ez igaz a magyar katolikus egyház vezetésére ugyanúgy. Mi a válasz Bese Gergő ügyére? Felfüggesztették, és ennyi? Balog Zoltán esetében is azt látom, hogy az átlag hívő nem igazán tudja, most akkor mi történt, a zsinat miért döntött így, miért adtak neki figyelmeztetést, miért csak hónapokkal később derült ez ki… Amit az előbb zavarnak neveztem, hívhatjuk útkeresésnek is. A XXI. században vagyunk, már abból is eltelt lassan 24 év, és még mindig nem tűnik világosnak, hogyan kell manapság egy egyházat összefogni, a hívőkkel kommunikálni, miről lehet és kell beszélni, miről nem. Ma már nincs tekintélyelvűség, az emberek érteni szeretnék, hogy mi miért történik. Miközben kétségkívül útkeresés zajlik, nem érzékelem, hogy látszana, merre kéne elmozdulni. A legutóbbi magyarországi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, meg egyáltalán hívő embernek, mint korábban. Nem tudom, ez hova fog kifutni, de azt látom, hogy

a felhívás a megújulásra jó, a pápa részéről jogos, csak mintha nekik sem lenne konkrét elképzelésük, hogy ezt hogyan kéne csinálni.

De a magam Magyarországi Református Egyházával kapcsolatosan is érzek bizonytalanságot, hogy most akkor ez mi volt, hogy volt? Miért ez a döntés született? A Balog-ügy előtt úgy tűnt, a református egyház köszöni szépen, jól van, működik, nagyjából nincsenek olyan dilemmák, mint a katolikus egyházban. Erre jön egy ilyen eset, amivel kapcsolatosan a kommunikáció nem volt igazán jó. Ráadásul amíg az egyházak ki lesznek szolgáltatva a mindenkori államnak, addig nyilvánvalóan nem tudnak teljesen függetlenek lenni a politikától, ugyanakkor meg kell felelniük a keresztény hívők lelkiségének, istenképének, egyházképének. Távolságot érzek az egyházak vezetése és a hívők között, nyilván Ferenc pápa felhívása is ennek a csökkentésére vonatkozik. De vajon hogyan lehetne ezt megvalósítani? Hogy lehetne gyakorlatban megvalósítani? Hogyan lehetne beültetni a gyakorlatba a közvetlenséget, a nyitottságot, miközben a katolikus egyház sosem volt demokratikus szervezet? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat találni 2024-ben. Főleg úgy, hogy szólítsd meg a fiatalokat, de ne veszítsd el a templomba járókat, tudd megmutatni a kereszténység elvitathatatlan értékeit, miközben egyébként értékválságos világban élünk. A bizonytalanság a legrosszabb az ember életében, és ma minden pillanatok alatt változik. De mi az az érték, ami megmarad? Én azt gondolom, hogy a kereszténység időtálló, 2000 éves érték. Ezt viszont meg kéne tudni mutatni a XXI. században, és át kéne tudni adni. Egy fiatal nem fog csak azért bemenni a templomba, mert mi templomba szoktunk járni. Akkor fog bemenni, ha azt gondolja, hogy ott valamit kap. Valamivel gazdagabb lesz, ami mentén ő aztán az életét fogja tudni élni.

– Azt mindenképp megerősíthetem, hogy javában zajlik legalább a legfontosabb kérdések megfogalmazása, az aktív útkeresés a katolikus egyházban, ennek jegyében pedig Ferenc pápa minden keresztényt arra hív, hogy fogalmazza meg saját egyházálmát, ezzel is hozzájárulva a remélt megújuláshoz. Mi is teret biztosítunk a Megújul.hu felületén, hogy bárki kifejezze, milyen egyházban szeretne élni. Neked mi az egyházálmod?

– Nemrég meghívott Hodász András a podcast-adásába, és ott megkérdezte, mit reagáltam volna a pápa helyében az olimpiai megnyitóra. Kicsit zavarba jöttem ettől a kérdéstől, aztán eszembe jutott, hogy a pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit. Jöjjenek el az olimpia után a Vatikánba, üljünk le és beszélgessünk arról, hogy ők miért gondolták jónak azt, ami és ahogyan történt. Azt gondolom ugyanis, hogy nem jó, ha a kommunikáció jelentős része a sajtón keresztül történik. Ha valaki valakinek akar valamit mondani, akkor ma kiad egy közleményt, közread egy Facebook-posztot, nyilatkozik a sajtónak… De mi lenne, ha a dolgainkat, a problémáinkat közvetlenül egymással intéznénk? Tényleg mindenbe bele kell rángatni a sajtót? Kérdezem én ezt egy interjúban egy újságírótól, ami kissé groteszk, de azt gondolom, hogy Ferenc pápa mondhatná azt, hogy nem mindegy, hogy amit láttunk, azt egy színházban adják elő, vagy egy olimpia megnyitóján, és erről jó lenne beszélgetni, várjuk Önöket a Vatikánban az olimpia után két héttel. Ebből kisülhet, hogy oké, jobban értjük egymást, ők ezt gondolják, mi azt, de közeledtünk egymáshoz. Amikor a jövő egyházára gondolok, és remélem, a nagyon közeljövő egyházában már így lesz, akkor ezt a közvetlen kommunikációt erősíteném. Eddig a zsinat, meg a különféle bíborosi testületek, meg egyéb egyházi szervek nagyon fölötte álltak a híveknek, a döntések megkérdőjelezhetetlenek voltak az egyháztagok számára. Manapság ez már nem megy.

A tekintélyelvűség nem működik. Sokkal nyitottabbnak kéne lenni az egyházak vezetésének, különösen arra vonatkozóan, hogy hogyan beszélnek meg a hívekkel különféle problémákat, hogyan beszélnek különféle dolgokról.

Amikor Veres András azt mondta, hogy a lombikprogram bűn, az ezzel kapcsolatos dilemmákat nem kéne lesöpörni az asztalról, mert az emberek nem fogják ezt a stílust elfogadni – nem lehet kinyilatkoztatással megoldani a dolgokat. Sokkal-sokkal jobban kéne csökkenteni a távolságot az egyházak vezetése és a hívek között, és igen, ki kéne állni bizonyos problémák esetén, és azt mondani, hogy kérem szépen, nem vettük észre, hogy mondjuk egy katolikus pap bort iszik, de vizet prédikál. Vagy bocsánatot kérünk, szerintünk ez a püspök ebben a helyzetben nem megfelelően viselkedett, de azt gondoljuk, hogy a figyelmeztetés ezért és ezért elegendő szankció. Ám ezek eddig nem történtek meg. Szerintem az egyházak hitelességét ma már csak nyílt kommunikációval lehet visszaadni. Erőből nem lehet az egyházakat vezetni. Számomra az egyházam vezetésének a hitelességét csak erősítené, ha azt mondaná, hogy kérem szépen, ebben nem gondolkoztunk jól. Ha ilyen irányba változna a jövő egyháza, az mindenképp emberibb, hitelesebb lenne.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Szabó T. Anna: Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk

A költő olyan egyházról álmodik, amely befogadó, empatikus és a teremtő szeretetének méltó otthona. Álmai egyháza nem rekeszt ki senkit, segít az elesetteken, és meghallgatja a nők hangját is. Számára az egyház nem csupán egy intézmény, hanem otthon, a lelki épülés és a szeretet helye.

– Milyen élmények formálják az Ön elképzeléseit az egyházról?

– Gyermekkorom Erdély soknyelvű és többvallású világában telt, ahol különféle hitek és hagyományok éltek egymás mellett. Talán éppen emiatt volt számomra életem egyik legfelemelőbb élménye az ökumené megtapasztalása. A rendszerváltás évében, 1989-ben részt vettem egy taizéi találkozón Pécsen, ahol a kiengesztelődésért imádkoztunk. Emlékszem, hogyan oldódtam fel a sportcsarnok padlóján ülve, miközben fiatalok sokaságával együtt énekeltük: „Gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…”. Roger testvér búcsúszavai a szívembe vésődtek: „Lesztek-e ti, akik lakhatóvá teszik a Földet?”

Ma, 35 fokos hőségben, hónapok óta eső nélkül, a szobámban ülve azon töprengek, mi lett belőlünk.

Nem mi lettünk azok, akik megmentik a Földet. Mohóságunk és nagyravágyásunk miatt nem látjuk, hogy mekkora a baj. Talán most a mai fiatalokra bízzuk, hogy visszavezessenek minket a bizalmatlanság és gyanúsítgatások korából, amelyet a gépek által generált tükörvilág még bizonytalanabbá tett. Az igazság egyre illékonyabb, a közöny pedig uralkodik. De ha elveszítjük az empátiát, megszűnünk egymás testvérei lenni.

– Milyen egyházról álmodik ma?

– Olyan egyházról álmodom, amely nem rekeszt ki senkit. Egyházról, amely megvédi az elesetteket, kiáll a bántalmazottakért és a magukért szólni nem tudókért. Amely képes a megértésre, a megbocsátásra, és minden esendő emberben meglátja a teremtő képét, Krisztus szenvedő arcát.

Egy olyan közösségről álmodom, amely nem néz le, de nem is néz fel senkire, hanem a fényességre figyel.

Nem a hatalmi szigor, nem is a világi hatalom szeszélyei vezetik, hanem az alázat. Egyházról, amely nemcsak segít, hanem megtanít arra is, hogy hogyan segíthetünk magunkon és másokon egyaránt.

– Milyen lépésekre van szükség annak érdekében, hogy az egyház valóban a fény felé vezesse a híveket?

– Erről eszembe jut, hogy egyszer Assisiben, egy váratlan villámlátogatás alkalmával megragadott egy egyszerű kődarab látványa – a szikla, amit Szent Ferenc párnának használt. Ezzel a faragatlan kővel a feje alatt aludt a kemény földön, egy szál összefércelt csuhában, teljesen rábízva magát Istenre. Nem az önsanyargatást kereste, hanem a figyelme fókuszát másra irányította: az anyagban élve a fénynek engedte át magát. Ez a durva kő, amely Szent Ferenc számára elég volt, a mi mohóságunkkal és kényelmünkkel szemben igazi próbakő.

Egyházat épített, de nem ő volt annak feje, hanem Krisztus.

Ha követjük őt, aki Krisztust követte, megszűnik bennünk a mohóság, és visszatalálunk a bizalomba. Akkor szeretni fogjuk a Földet, és vigyázunk rá. Akkor méltók leszünk a teremtő szeretetére. Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk. Egy otthonról, amely az engesztelés, a lelki épülés és a szeretet helye. Egy anyaszentegyházról, amely hallgat a nőkre, akiknek annyit kellett hallgatniuk. Mert ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” Az ilyen egyház valóban méltó a Teremtő szeretetére.

„Egy marketingfogás nem fogja megújítani az egyházat”

Rajkai Zoltán színművész számára a Szentírás, az imádság és a keresztény közösség hármas egysége az, ami hitben tartja a lelket a színpadon és az életben is. Szerinte az egyház valódi megújulása csakis Isten Igéjének követésén múlik.

‒ A művészember lelke fogékonyabb a szépre, a jóra és az igazságra. Mennyire fontos számodra a hit és az Istennel való kapcsolat a művéi munkád során?

‒ A művészetben az ember számos inspirációs forrást kereshet, legyen az világi, anyagi, vagy szellemi. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy lehet meríteni világias, akár démoni vagy más szellemi forrásokból, mint a mennyország forrásaiból. Azonban azt tapasztalom, hogy minden, amit az ember az Istennel közösségben, hit által a Vele való együttlétből merít, az egyetemes és maradandó tud lenni. Mélyebb, igazabb és üdvözítőbb, mint amikor az ember csupán a világ dolgaiból próbál meg ihletet meríteni, mert az élet igazságainak feltárásán túl a Teremtőre irányítja a figyelmet. Ez pedig életmentő lehet.

Az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitem áthatja az életem minden területét, beleértve a művészi pályámat is.

Úgy vélem, hogy a kereszténység, a hit útja nem egy általános, előre meghatározott út, amelyet bárki követhet, mint egy olimpiai bajnok edzéstervét és közben versenghet, hogy ki a jobb hívő… Az Istenhez vezető út nem ember által kitalált szabályokon alapul, hanem mindenki számára személyes és egyedi. De ahhoz előbb meg kell ismerni Jézus Krisztust, aki azt mondta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn.14,6) Bárhol is vagyunk az életben, akármilyen foglalkozásban vagy körülmények között élünk, Jézus Krisztus követői lehetünk.

‒ Művészi pályádon találkozhatsz különböző kihívásokkal, például a szövegtanulás nehézségeivel vagy azzal, hogy esténként nem a családoddal, hanem a színpadon töltöd az időt. Elég erős bástya számodra a hited egy-egy nehezebb helyzetben, vagy egy szakmai kihívás előtt?

‒ Csak a hitemre tudok támaszkodni, és erre is hagyatkozom minden nap. Amióta megtértem, a megszentelődés útján haladok. Sokszor találom magam kísértések között, és néha elbukom, de mindig érzem, hogy az Úr mellettem van és visszavezet a „keskeny útra”. Természetesen én is ugyanúgy megélem a küzdelmes időket, mint bárki más, viszont egyre többször tapasztalom meg, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálnom. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nagyon sokszor imádkozom, próbálok az Úrral közösségben lenni. Volt már olyan is, hogy elakadtam egy-egy szerepben, és imádságban kértem útmutatást. Ilyenkor olyan gondolatok és ötletek jönnek, amelyek előrelendítik az alkotói folyamatot.

A színészi munka során gyakran szembesülök erkölcsi és lelki kihívásokkal is,

mint például szerelmi, vagy csókjelenetek. Mivel a saját testem és lelkem a munkaeszközöm, különösen fontos, hogy megőrizzem a lelki integritásomat. Azok, akiknek nincs erős istenkapcsolatuk, könnyen feloldódhatnak ezekben az érzelmi viharokban, ami roncsolhatja a személyiségüket és a kapcsolataikat. Én azonban nem valóságként értelmezem azt, ami a színpadon történik, hanem egy szakmai helyzetként kezelem. Mindig arra gondolok, hogy a nézőknek mit üzen majd a jelenet, és nem engedem, hogy az számomra is lelki, érzelmi kérdés legyen. Isten kapcsolata megóv ezektől a kísértésektől, így nem sérülök lelkileg.

Rajkai Zolátn „A Tündérkert” című sorozatban, Géczy András szerepében (Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás)

‒ Hogyan találtál rá a hit útjára?

‒ Ez egy hosszú folyamat volt, Isten vezetett ide, nem előre eltervezett dolog volt. Nem nevelkedtem vallásos családban, bár nem voltunk istentagadók – „kulturálisan” vallásosak voltunk, de nem gyakorló keresztények. Gyerekkoromban a nagyapám néha elvitt egy-egy katolikus templomba, de azok idegen és furcsa élmények voltak számomra. Egyszer adott tíz forintot, hogy megtanuljam a Miatyánkot, és bár megtanultam, inkább a rágógumi vásárlása motivált, mint a lelki fejlődés. Később, a színészi pályám kezdetén, mint sok művész, igyekeztem mindenféle világi dolgot kipróbálni, és azt gondoltam, hogy ez gazdagítja a művészetemet. Belevetettem magam különböző deviáns dolgokba, drogokat próbáltam ki, de ezek lelkileg egyre mélyebbre sodortak. A feleségemmel, aki akkor még a barátnőm volt, zűrzavaros életet éltünk, szakításokkal és újrakezdésekkel. Mindenféle kísértésekbe estem, nem figyeltem az Úrra, hiszen azt sem tudtam, hogy létezik. Végül egy idegösszeroppanáshoz hasonló helyzetbe kerültem, és a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy a kapcsolatunk megmentése érdekében összeházasodunk. Templomot kerestünk az esküvőhöz, amikor a párom olvasott egy cikket arról, hogy egy házaspár hogyan szabadult meg az alkoholizmusból a hit segítségével. Ez elvezetett minket a Torockó téri református templomba, ahol Cseri Kálmán lelkész szolgált. Az ő mélyen hívő személyisége és karizmatikus igehirdetései nagyon megérintettek, itt tértünk meg mindketten. Azóta a Torockó téri gyülekezethez tartozom, és Jézus Krisztus tanítványaként élem az életemet.

‒ Mi az egyházálmod?

‒ Úgy vélem, hogy az egyház megújulásához három alapvető dolog szükséges: a Szentírás, az imádság és a közösség. A Szentírás az a fundamentum, ami jó esetben minden keresztény ember életének alapja. Az Ige hitet ébreszt, tanít és erősíti a hitet. Az imádság pedig folyamatos kapcsolatot biztosít Istennel. Nem arról van szó, hogy napi rutinként elmondunk egy imát, hanem valódi, mély kapcsolatot ápolunk vele. Ténylegesen beszélgetünk az élő Istennel. És nem csak mi mondjuk a magunkét, hanem elcsendesedünk és meghalljuk, amikor válaszol. A közösségre pedig azért van szükség, hogy legyen hely, ahol a hívő emberek egymást támogatják, erősítik, együtt imádkoznak, és együtt olvassák a Szentírást.

Nem hiszek abban, hogy bármilyen világi praktika, marketingfogás vagy divatos trend képes megújítani az egyházat – ez csakis Isten által lehetséges.

Ha az igehirdetők valóban Isten Igéjét hirdetik, és nem a saját bölcsességüket mondják, akkor az egyház erősödik. Ha a gyülekezetben a Biblia, Isten Igéje van a középpontban, ami Krisztusra mutat, és nem a pap vagy a lelkész személyisége, a programok vagy egyéb másodlagos dolgok vannak előtérben, akkor van remény a megújulásra, akkor ott hit ébred. Az egyház jövője az emberek személyes hitén, istenkapcsolatán múlik. Ez vonatkozik a papokra, a lelkészekre és minden egyházi elöljáróságra is. Ha ez a három dolog megvan, ha van élő hit, akkor lesz élő egyház is.

Lackfi János: Jó lenne, ha mi, katolikusok, tudatában lennénk szellemi fegyvereinknek

A költő egy olyan egyházról álmodik, ahol a közösségek aktívak, ahol nem a papokra hárul minden feladat, ahol az elesettet felemelik, ahol a szegénynek segítséget adnak, és ahol a keresztények nem okoznak egymásnak sebeket.

– Milyen egyházról álmodik?

– Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta még az 1990-es években, hogy a jövő egyháza szigetek egyháza lesz, nem területeket vagy országokat próbál lefedni, hanem kicsi centrumokban fog élni, de ott elképesztően koncentráltan. Azt hiszem, ez az átszerveződés már folyamatban van; erős, átformáló lelkiségi központok kellenek. Milyen jó is lenne, ha nem papjaink rohangálnának őrült módjára, hogy hétvégén hatot vagy nyolcat misézzenek tíz-húsz embernek, hanem mi szerveznénk meg a telekocsikat, és az épp sorra kerülő templom zsúfolásig tele lenne szomjas lelkű hívekkel! Ha az átvehető terheket civilek hordoznák, ha papjaink nem magányos „kényszerszinglik” lennének, hanem többen közösségben élhetnének, miközben egymást erősítik. Az is nagy álmom, hogy a már létező katolikus iskolákban, intézményekben a mindennapi robotolás fáradságát meghaladva tüzes imádó lelkületet lehessen gyújtani, túllépve a kultúrvallás körein. És remélem, minél több helyen sikerül a Mennyek Országának olyan nyitott kapuit létrehozni, amelyeken bárki beléphet. Szóval minél több huszonnégy órás örökimádó kápolna kellene, biztonságosan bekamerázva, hozzáférhetően, hogy a Szenthez tudjon kapcsolódni a nap bármely percében az arra guruló kamionos, a járókelő, a kallódó, a hívő, a pap, a levita, a szamaritánus.

– Mi a helyzet a jelennel? Mi egyházunk legnagyobb hiányossága?

– Valaki azt mondta, a katolikus egyház és a különböző kisebb felekezetek pont úgy különböznek egymástól, mint a nagy tengerjáró és a kis motorcsónak. Utóbbi gyorsan változtat irányt, de borulékony. A mi egyházunk pedig időnként kibírhatatlanul lassan vált irányt, de biztonságot ad, mert aligha lehet egykönnyen felborítani.

Nagyon jó lenne, ha elsősorban mi, katolikusok, tudatában lennénk saját szellemi fegyvereinknek, és intenzíven használnánk őket.

A szentségimádásban, a rózsafüzérben, a misében, a gyónásban elképesztő világfelforgató erőtartalékaink vannak. Jó lenne, ha ezeket nem megszokásból gyakorolnánk, hanem tűzzel, élettel, szenvedéllyel, lehetőleg minél gyakrabban. Ez egészen átváltoztatná napjainkat, mert így Isten tud általunk aktívan cselekedni. Amúgy pedig dicsőíteni, szemlélődő imában elmerülni, tanításokat hallgatni, lelkigyakorlatra, zarándoklatra járni, a teljes Szentírást újra- és újraolvasni szintén életadó tevékenységek, és más felekezetekkel közösen imádkozni is nagy élmény.

– Hogyan lehetne vonzóvá tenni a fiatalok számára az egyházat?

– Az új nemzedékeknek akkor lehetünk vonzóak mi, katolikusok, ha lazán, kedvesen is tudunk fogalmazni, de közben nem adjuk fel a tanítás teljességéhez való ragaszkodást. Amúgy a Mester megmondta, akkor leszünk a leginkább kedvesek mások szemében, ha ledöbbennek: te nézd, ezek mennyire szeretik egymást! Ez nem keneteskedést és bárgyú nyájaskodást jelent, hanem döntést azok mellett is, akiket amúgy nem könnyű elviselnünk. Mert túl hangosan, túl halkan, túl hamisan énekelnek, mindenbe beleszólnak, áskálódnak, a pap bácsinál semmi sem jó nekik.

Lackfi János költő, író, hatgyermekes édesapa, keresztény (Fotó: Raffai Zsófia)

– Ilyenek vagyunk mi, emberek, az egyház tagjai. Erről eszembe jut, amit egy teológus professzor mondott egyszer: az egyház nem sebezhető, hanem sebzett.

– Varga László püspök atya pedig azt mondja, hogy „nagyon szeretem az én szent és bűnös egyházamat”. Ha próbáljuk kimosdatni, mondván, ugyan semmiben sem bűnös, magunknak is hazudunk. Ha azt mondjuk, nem is szent, akkor nem a lényeget látjuk. Be kell vállalnunk, hogy bizony az egyház korántsem tökéletes, nagyon fájó dolgok is történnek itt. Meg persze elképesztő mennyiségű áldozatos, elkötelezett pap és civil tevékenykedik benne. Barsi Balázs atyával szólva

„az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem azoké a bűnösöké, akik engedik magukat megmenteni”.

Tehát ami bennünk a legpozitívabb, azt nem mi hoztuk létre, hanem kaptuk Istentől. Ha egy katolikus őszintén nagyon sajnálja egyháza bűneit, és hajlandó meghallgatni azoknak a fájdalmát, akik panaszkodnak, már szinte nyert ügye van. Sebeket osztogatunk másoknak és magunknak is, de mindeközben ragaszkodunk a megváltáshoz, amit mi is úgy kaptunk. Nem azért, mert méltók voltunk rá, hanem mert Isten szeretetében méltóvá tett.

– Kereszténynek lenni nem mindig könnyű feladat.

– A kereszténység nem szólókarrier. Aki egyszemélyes egyházban gondolkodik, furán olvassa az Evangéliumot. Jézus hároméves működése során szinte mindig együtt evett, együtt aludt tanítványaival, közösségben élt. Olyanokkal, akik sokszor akadályozták, nem értették, okoskodtak, tisztségeket kunyeráltak, végül pedig megtagadták vagy elárulták. Mégsem szakított velük. Hibáikkal együtt szerette őket. És igaza lett:

a feltámadás után ez a szedett-vedett banda nem futott szerte, hanem megerősödött a Lélekben, és teljes odaadással, halálig hűséges volt,

világegyházat hozott létre, folyamatos üldöztetések közepette. Isten befejezetlennek teremtette a világot, és meghív, hogy mi teremtsük teljessé. Persze meg tudná csinálni jobban, de nem ez a cél, hanem hogy együtt munkálkodjunk. Ha valaki szűkölködik, az felhívás, hogy osszam meg vele, amim van. Ha valaki bizonytalan, megerősíthetem. Ha valaki mindig erőből cselekedne, lehetek mellette fék. Ha valaki többet tud nálam, tanulhatok tőle, lehetek a segítője. Jómagam fél életemben azt hittem, értelmiségi vagyok, tehát mindenről gondolnom kell valamit, véleményt formálni. Most jöttem rá, arra vagyok meghívva, hogy közösségben legyek az emberekkel. Együtt többre megyünk, mint külön-külön.

Szükség van az egyháztól sebzettek gyógyítására is

A Kaposvári Egyházmegyében már a püspöki szinódus előtt elkezdődtek a megújulási folyamatok. Az eddigi tapasztalatokról, a szinodális célok gyakorlatba ültetéséről beszélgettünk Varga László püspökkel.

– Hol tart most a Kaposvári Egyházmegye a Ferenc pápa által kijelölt szinodális folyamatban?
– Az jutott eszembe, hogy ha a II. Vatikáni Zsinat megvalósulása 60 évet késett, akkor nem vagyunk elkésve a Kaposvári Egyházmegyében sem. Ha azt nézem, hogy ősszel volt egy szinódusi ülésszak, és még a második ilyen összejövetel előtt vagyunk, akkor nagyon örülök annak, amit eddig meg tudtunk tenni. Úgy döntöttem, hogy először a paptestvérekkel fogom ismertetni a szinódus anyagát. Kétféle formában teszem ezt: egyrészt elküldtem nekik írott változatban a szinódusi összefoglalót, másrészt a rekollekciók, továbbképzések anyagának is ezt választottam. Egy ilyen papi találkozó már megvolt, még három lesz ebben az évben. A rekollekcióban a szinodális egyház arcát vettem alapul, amiből kiválasztottam két témát, amit fontosnak tartottam kiemelni az egyházmegyénk számára. Az elmélkedés két blokkból állt: az egyik a szöveg összefoglaló ismertetése vázlatosan, ahol a hangsúly a szegényeken volt. Utána következett egy spirituális rész, ahol Timothy Radcliffe elmélkedéseiből szemezgettem, kiegészítve a saját meglátásaimmal. Az elmélkedés után szinódust csináltunk hat csoportban.

A csoportvezetők felé az volt a kérésem, hogy mindenkit szólaltassanak meg. Senkit ne engedjenek csendben maradni. Két dolgot nem lehetett: kioktatni a másikat és túl sokat beszélni, hogy legyen idő mindenkire. Nagyon jók voltak a visszajelzések.

Volt három kérdés is, ami alapján lehetett beszélgetni a csoportokban, de persze szabad volt a pálya. Minden további alkalmat így tervezek. A következő rekollekciót májusban tartjuk, aztán szeptemberben és novemberben, de addigra már valószínűleg lezajlik a második, záró találkozója is a szinódusnak. Izgatottan várom, hogy meddig jutunk.

– Hogyan fogadták a paptestvérek a szinodalitás gyakorlatba ültetését?
– Nagyon jó volt – az elmélkedésben külön kiemeltem a félelmet, és erre is reagáltak a paptestvérek. Két nagy aggodalom került felszínre: az első, hogy úgysem fog történni semmi, a másik, hogy történik majd valami. Ezt a két várakozást bontottam ki a félelem és a bizalom mentén. Az igazi ajándék, az igazi remény, ami a félelmet teljesen el tudja venni: az eucharisztikus bizalom. Mit jelent ez? Amikor az utolsó vacsorán minden összeomlani látszott, Júdás elment és pénzért elárulta Jézust, Péter, a főapostol megtagadja esküvel a Mestert, és Jézus nem védi meg őket és önmagát se védi meg, hanem valami olyan ajándékot ad, ami átível a nagypénteken, a nagyszombaton, a húsvéton. Az eucharisztiát adja, és azt mondja, hogy „veletek vagyok minden nap”, és ez a mi reményünk. Ez az, ami megtart bennünket, akármi történik a szinódus kapcsán az egyházban. A legfontosabb, az eucharisztikus remény működik, mert „veletek vagyok minden nap”, és ennek legkézzelfoghatóbb manifesztációja az Eucharisztiában való jelenlét.

– Mi a helyzet a hívő közösségekkel? Milyen csatornákon keresztül érhetők el a szinodalitás üzeneteivel?
– Bízom abban, hogy azok a testvérek, akik nyitottak arra, amit a szinodalitás témájában fölvetettem, a saját egyházközségükben, a találkozásaikkor beszélnek róla. Május végén tartjuk az egyházmegyei napunkat, amikor kifejezetten ez lesz a téma. A képviselőtestületek vezetőit és tagjait is összehívtam erre a napra, nekik is szeretném felvázolni ezt a folyamatot, arra buzdítva őket, hogy próbáljanak bekapcsolódni, beszélni azokról a témákról, amit a szinódus az egyház megújulása, az egyház jövője szempontjából fontosnak tart. Ez a következő lépés.

– Melyek azok a témák a szinódus felvetései közül, amik a legjobban átültethetőek a gyakorlatba?
– Az első a szinodális egyház arca, az első alkalommal ezt bontottam ki magam is részletesen. Nagy újdonság volt számomra a szegényeknek a krisztológiai és a teológiai megközelítése.

Nem egy választható extra a szegényekkel való kapcsolat, hanem ez a küldetésünk. Sokszor fogalmazom meg ugyanezt a paptestvéreknek is, különösen ott, ahol arról panaszkodnak, hogy nem járnak templomba az emberek. Meg szoktam kérdezni: kihalt a falu?

De nem halt ki, mert emberek mindenhol vannak. Öregek, sérültek, betegek… És ha a szegények krisztológiai megközelítését nézzük, akkor ott van, hogy amit ezek közül eggyel tettetek, azt velem tettétek, vagy velem nem tettétek. Ez ennyire egyszerű, erre felé kellene elindulni. A szinódus is megfogalmazza, hogy nemcsak adunk, hanem mi is kapunk ajándékot a szegényekkel való találkozástól. Az a teológiai alapja a szegényekkel való találkozásoknak, hogy Jézus szegény volt. Teljesen szegény körülmények között született, és mindig szegény maradt a működése során. Olyannyira, hogy nem volt hova lehajtani a fejét. A szinódus ezt a teológiai alapot külön kiemeli. Ami szintén közel áll a szívemhez, az a missziós és tanítványi lét, az evangelizáció. Nagyon örülök annak, hogy az II. Vatikáni Zsinat megpróbált válaszolni az idők jeleire az evangélium mentén, megújulást próbált hozni az egyházba. Szent XXIII. János pápa azért imádkozott, hogy a Szentlélek járja át az egyházat, és legyen nyitás, legyen megújulás. Ezt mindegyik zsinat utáni pápa nagyon fontosnak tartotta. Most új formában fogalmazza meg a szinódus ezt a missziót. A tanítványságról Ferenc pápa kijelenti, hogy mindannyian misszionárius tanítványok vagyunk. Mire várunk? Mindenki, aki meg van keresztelve, misszionárius és tanítvány is egyben. Ezt a missziós küldetéstudatot szeretném felébreszteni nemcsak az atyákban, hanem akiket rajtuk keresztül elérünk, mert sajnos úgy tűnik, mintha nem lenne kiválasztottságtudatunk, küldetéstudatunk. A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy különb vagyok, hanem azt, hogy küldött vagyok. Nem vagyok különb a többi embernél, de azért lettem kiválasztva, mert küldetést kaptam. Ha ezt felfedezik a katolikusok, akkor elkezdik teljesíteni a küldetésüket, ami nagyon egyszerű: „tegyetek tanítvánnyá minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit tőlem hallottatok”. Mi fordítva csináljuk: megkereszteljük, oktatásban részesítjük a híveket, de nem tesszük tanítvánnyá őket. Kimarad, ami az első nagy küldetési parancsban ott van: „tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ma nincs hangsúly a tanítványságon, nem feltétele Krisztus követése a templomba járásnak, az egyházhoz tartozásnak. Az evangélium hirdetése ezzel kezdődik: térjetek meg, elérkezett az Isten országa. Bárcsak fel tudnánk, fel mernénk ezt fedezni, és elkezdenénk így élni! Ezért nagyon fontos számomra a szinódusnak ez a nagy témája. Ugyanígy fontos a közösség: amióta 50 éve, a katonaság alatt megtértem, közösségben élek. Nem tudom elképzelni másképpen az egyházat, mint olyat, ami a Szentháromság közösségéből indul ki. Az egyház a közösségek közössége. Szükséges, hogy többen legyenek a tanúk, és közösségben tegyenek tanúságot. Ezért az egyházmegyében minden olyan közösséget, ami elindult, vagy ami a megújulást szolgálja, támogatom, erősítem.

– Milyen közösségekre gondolsz?
– Miközben új utakat is keresünk, már működik az Irgalmasság és az Imádság Háza, ami az evangelizáció, a gyógyítás színtere, aminek a forrása a dicsőítés, a folyamatos ima. Nagyon szeretném, ha 0-24-ben menne. Az Imádság Háza mozgalom olyan felekezetek közötti kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy minden nap legyen hangszeres dicsőítés. Jelenleg ott tartunk, hogy minden este van ilyen alkalom, néha két csapat is dicsőít. Napközben is jönnek imádkozók, ki csendesen, ki hangosan, Bibliával vagy hangszerekkel dicsőíti az Urat. Meggyőződésem, hogy ha a forrás működik, akkor minden rendben van. Amióta pap vagyok, folyamatosan ez a tapasztalatom. E forrás akkor vált igazán hozzáférhetővé, amikor elindítottuk a püspökségen az Imádság Házát. Aztán megnyitottuk az Irgalmasság Házát, ahol evangelizáció és gyógyítás is van. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, azt mondja, hogy „menjetek és gyógyítsák meg a betegeket, támasszátok fel a halottakat, űzzétek ki az ördögöket és hirdessétek, hogy elérkezett az Isten országa”. Ha ez a kettő együtt van, evangelizáció és gyógyulások, akkor igazán hatékony a küldetés. Az Irgalmasság Háza az evangelizáció és misszió nagy ajándéka számomra. Egy másik intézmény a Fazenda da Esperança közösségi ház – magyarul A Reménység Udvara. Ez egy brazil eredetű közösség, és itt azokat a sérült, sebzett testvéreinket fogadjuk be, akik függőségben szenvednek: drog, alkohol, szex, internet, játék… 160 ilyen ház van a világban. Ferenc pápa azt mondja, hogy tábori kórház az egyház, ezért kellenek olyan helyek, ahol gyógyulhatnak az emberek.

Fontosnak tartom az evangelizáció és misszió szempontjából a szervezetfejlesztést is az egyházmegyében. Keressük azokat az új utakat, módokat, ahogyan segíteni lehet a paptestvéreket, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Olyan struktúráról álmodunk, ami mondjuk 10 év múlva is működőképes, miközben fogynak a hivatások.

Az egésznek a forrása számomra már 36 éve a csendes szentségimádás. Az Irgalmasság Házában nemcsak hangos dicsőítő ima van, hanem csendes szentségimádás is, ezen belül van egy gyóntató helyiség. Hiszek a szentségek gyógyító erejében, ezt meg is tapasztalom, akár a betegek kenetével szolgálok, akár a feloldozással, akár az eucharisztiával. Ez valamikor testi gyógyulást is hoz, nem csupán lelki megszabadulást. A csend gyógyít, spirituális síkon, de nagyon fontos a psziché gyógyítása is. Van 10-15 olyan önkéntes munkatársunk, akik szakemberek: orvosok, pszichológusok, ők is segítenek a gyógyításban. Nemcsak a világ, hanem az egyház is sebzett. Az Irgalmasság Házában ezért az egyháztól sebzettek gyógyítását is célul tűztük ki. Mert nagyon sokan megsebesültek tőlünk, nemcsak a pedofília által, hanem verbálisan is. Az Egyházban ez is jelen van, akár a tekintélyünk rossz használatával vagy a klerikalizmus által. Ezeket a sebeket gyógyítani kellene és lehet is szakemberekkel, imával, kegyelemmel. A szervezetfejlesztéseket már elkezdtük a szinódus előtt, ami csak ráerősített arra, hogy amit csinálunk, az fontos.

(Fotó: Szőke Tibor/Megújul.hu)

– Milyen a jövő egyháza szerinted? Mi a te egyházálmod?
– Semmi új. Legyen olyan, mint a mestere. Legyen szegény, sebezhető és szent, miközben bűnös. Ne nagy akarjon lenni, hanem kicsi. Jézus az eucharisztiában egészen kicsiny. Ott ő a legszegényebb, a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb és a legszentebb. Nekem a jövő egyháza igazából eucharisztikus. A mester nem véletlenül így van jelen köztünk. Lehetne másképpen is. Ő a legszegényebb. Nincs semmije, csak a puszta léte, és azt is odaadja. Az eucharisztiában Isten nagyon sebezhető itt, az erőszak világában. Ideteszi magát elénk az Isten, abszolút sebezhetően. A kezünkre adja magát, szó szerint, amikor áldozunk, és azt csinálunk vele, amit akarunk. Nem állít ki a sorból, nem aláz meg, nem oktat ki. Odaadja magát feltétel nélkül: az eucharisztia a legszentebb szentség. Nekem ez az egyszerű egyházképem a jövőre nézve. Hogy mikor lesz ilyen az egyházam, nem tudom, de én ebbe az irányba akarok menni.

– Ferenc pápa azt is mondja, hogy a keresztényeket az Isten Igéjével kell etetni. Mit lehet tenni azért, hogy a testvérek jobban megszeressék a Szentírást?
– Ige nélkül, az Ige ismerete, szeretete, tettekre váltása nélkül nincs evangelizáció. Az eucharisztia és az Ige nemcsak a szentmisében van jelen. Jézus azt mondja, hogy „elrejtettem ezeket a bölcsek és okosak elől”, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki. Gyakran a tudomány, a teológia bűvöletében élünk – ezeket fontosnak tartom, mert az igazságot ki kell bontani, de oda kell tenni mellé az egyszerűek, a szentek tudományát. Lisieux-i Szent Teréz nem végzett iskolákat, mégis egyházdoktor lett. Úgy beszél Krisztusról, olyan titkokat mond el Istenről, amit a nagy teológusok nem tudnak. Az atomkor szentjének nevezi őt Szent II. János Pál pápa. Az egyszerűek a szívükkel fogják fel a misztériumot, és Jézus ki is mondja a János evangéliumban, hogy „aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam”. A megértést megelőzi a szeretet. Ha szeretettel olvasom a Szentírást, egészen mást fogok megismerni belőle, mintha csak elemezni akarnám, vagy tananyagként tekintenék rá. Kell, hogy átjárjon bennünket az Ige, ami a szeretet által lesz élővé. A Szentlélek bárhol tud működni. Ott is, ahol mi azt gondoljuk, hogy nem működhetne. Nem lehet beszorítani egyetlen kategóriába sem a Szentlelket, és ez azt jelenti, hogy az igazságot kimondhatják mások is, nem csak a katolikusok. Mert az Igazság Lelke ott működik másokban is, így valami akkor is igaz lehet, ha nem mi mondtuk. És ez engem csak alázatra tanít. Évekig voltam plébános, és amikor csendes szentségimádást tartottunk, azt mondtam a híveknek, hogy ne beszéljenek, ne imádkozzanak hangosan, hogy ne zavarják a többieket.

Az a fontos, hogy mit mond nekik az Isten, nem az, amit ők mondanak neki.

Döbbenetes volt, ahogy elkezdtek keresztelkedni, gyónni, vagy rendezni a házasságukat, pedig ilyesmiről nem mondtam nekik semmit. Mégis megtörtént, mert a Szentlélek elkezdett működni bennük úgy, ahogyan én nem tudtam volna megtenni. Sorra jöttek hozzám azzal, hogy szeretnének többet tanulni erről, és szeretnék elvégezni a teológiát. Elindult egy folyamat, én meg bátorítottam őket, hogy ismerjék meg az egyház tanítását. Mindezt „csak úgy” elvégezte a Szentlélek, én meg hagytam, nem álltam az útjába.

– Javasolnál még valamit az októberi szinódusi ülésre?
– Az én vágyam az, hogy akármerre haladunk, növekedjen a bizalom és az egység az egyház tagjai között.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

Nyitókép: Szőke Tibor/Megújul.hu

Kocsis Fülöp: Teljesítsük a szinodális missziót!

Milyen jelentőséggel bír a szinódus a görögkatolikus egyház számára? Hogyan befolyásolja a szinodalitás a görögkatolikus egyház jövőjét? A kérdésekre a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája válaszol.

– Egyike volt azoknak az egyházi vezetőknek, aki 2023 októberében részt vettek és felszólaltak a püspöki szinódus első ülésszakán. Hogyan készült az eseményre?
– Mint metropolita, hivatalból tagja vagyok a szinódusnak, ezért amikor értesültem az ülés szervezéséről, tudtam, hogy ott leszek. Az első ülésszakot hosszú előkészítő munka előzte meg, amelynek folyamatait végig figyelemmel kísértem. Összehívtam a magyar görögkatolikus egyház püspökeit – a Miskolci Egyházmegye püspökét, Orosz Atanáz atyát, és a Nyíregyházi Egyházmegye püspökét, Szocska A. Ábel atyát – is, hogy közösen gondolkodjunk a szinódusról.

– A szinódus ideje alatt olyan kérdések is előkerültek, amelyekkel korábban nem, vagy csak érintőlegesen foglalkozott a katolikus egyház. Okozott ez valamilyen feszültséget a jelenlévők között?
– Feszültséget nem tapasztaltam. A legrosszabb talán az volt, hogy néhány püspök megkérdőjelezte a szolidáris szinódus hitelességét: a világi személyek jelenléte miatt még az is felmerült, hogy beszélhetünk-e érvényes szinódusról. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy az ülésszak alatt napirendre került LMBTQ-kérdés megosztotta a jelenlévőket. Voltak, akik amellett érveltek, hogy igenis legyünk nyitottabbak a homoszexualitást érintő kérdésekben, és ennek sokan tapsoltak, míg mások elutasítók voltak a kérdéssel kapcsolatban. De

Ferenc pápa mindannyiunkat figyelmeztetett: nem szabad, hogy a média befolyásolja a véleményünket!

Vagyis nekünk az Egyház tanításai alapján kell véleményt alkotnunk, és nem a közvélemény alapján.

– Mi lett a konklúzió?
– Mindenkit be kell fogadnunk az Egyházba, aki kirekesztve érzi magát, a homoszexuálisakat sem lehet kizárni a közösségből. Magam is voltam már olyan helyzetben, amikor azzal szembesültem, hogy homoszexuális személyt kiközösítettek az egyházból, így kiálltam mellette. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy itt nem csupán a homoszexuálisokról van szó, hanem a kisebbségekről is: az Egyháznak gondolnia kell a romákra és a más etnikumból származó emberekre is. Lényeges, hogy ennél a kérdésnél különbséget tegyünk a kisebbségek és az LMBTQ-mozgalom között, és a kisebbségekre igent mondjunk, az LMBTQ-ideológiára pedig nemet. Ezzel kapcsolatban felszólaltam a szinóduson, és arról beszéltem, hogy az LMBTQ-ideológia összeférhetetlen a vallási tanítással, ezért semmilyen szinten nem támogathatjuk azokat, akik ezt az elvrendszert követik.

– Milyen hatást váltott ki a felszólalása?
– Megosztotta a résztvevőket: egyesek egyetértettek velem, üdvözölték a véleményem, mások viszont egyértelműen elutasították.

(Fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye)

– Hogyan hat a görögkatolikus egyházra, hogy az emberek mintha nyitottabbá váltak volna a keleti vallások iránt? Elképzelhető, hogy ez hatással lesz a hívő közösségek létszámának alakulására?
– Valóban igaz, hogy ma nem a ráció uralkodik a világban. A nyugati emberek szívesen fordulnak a keleti gyakorlatok felé, és be kell látnunk azt is, hogy a keleti egyházak gazdag hagyományaival szemben

a racionális nyugati egyházak nem képesek kielégíteni a modern emberek spiritualitás iránti vágyát. De semmi esetre sem gondolnám, hogy a hívek száma emelkedni fog a keleti egyházaknál.

Gondoljunk például arra, hogy a görögkatolikus egyház magas elvárásokat támaszt a liturgiában, a közösség tagjai nem válhatnak vasárnapi keresztényekké, akik kedvük szerint vesznek részt a liturgiában. Tehát komoly elköteleződésre van szükség, és ez nem vonzó a mai emberek számára, ezért a keleti egyházak sem fognak tömegeket vonzani. A mi feladatunk a görögkatolikus egyház tagjaiként, hogy felkínáljuk a római katolikus egyház tagjainak azt a gazdagságot, amelyet Egyházunk ismer, ahogy Szent II. János Pál pápa is buzdított minket: segítsük, hogy a nyugati egyházak megéljék a keleti egyházak mélységeit.

– Mindezek után, mit vár a szinódus második, egyben záró ülésszakától? Hogyan készíti fel erre a szívét?
– Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi fog történni Rómában 2024 októberében. Azt állíthatom, hogy nem a szívemet készítem fel, hanem az egyházamat. A Hajdúdorogi Főegyházmegyében mozgósítottuk a szinódussal foglalkozó csoportokat, hogy teljesítsük a szinodális missziót. Ennek a missziónak része, hogy minden megkeresztelt ember az Egyház tagjának érezze magát, ahogy a tanítás is megfogalmazza. Sajnos gyakran tapasztalom, hogy a hétköznapi emberek úgy gondolják, nem lehetnek az Egyház tagjai, mert ez csak a papokat és a püspököket illeti meg. Pedig

mindenkinek van beleszólása az Egyház alakulásába, a harmincéves dolgozó fiatalnak éppúgy, mint az ötvenéves családfőnek.

A második ülésszakig várom az Egyházam tagjainak válaszait, és remélem, hogy teljesíteni fogjuk a küldetést, amelyre Ferenc pápa hívott mindenkit.

Beszélgetőtárs: Vermes Nikolett

Képek forrása: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Kovács András Péter: Az egyház olyan, mint a Netflix

A katolikus gimnazistából lett jogászból lett humorista olyan egyházról álmodik, ahova jó megérkezni, ahol a pap szellemi ezermester, és ahol a kudarcok ellenére is lehetünk boldog katolikusok.

– Ferenc pápa arra buzdítja a hívő embereket, hogy álmodjuk meg együtt, milyen legyen a jövő egyháza. Neked mi az egyházálmod?
– Egy olyan hely, ahol mindenki jól érzi magát, ahová mindenki szívesen megy, mert úgy érzi, hogy kap. Ne gyomorgörccsel kerüljön az ember a pap elé. Ha valami húsbavágó kérdésem van, akkor ne azt mondja az egyház, hogy „imádkozom érted”, hanem adjon XXI. századi, épkézláb válaszokat. Annyi mindennek lett neve az elmúlt évtizedekben – ilyen például a depresszió, amit ma már nem intézhetünk el azzal, hogy ő most szomorú, rossz kedve van. Onnan kezdve, hogy neve van, hogy le tudjuk írni az agy kémiai reakciójaként, már nem kielégítő válasz, hogy „boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalódnak”. Ezeket a létező jelenségeket kellene az egyháznak is nevén neveznie és helyén kezelnie. Ahogyan kibillentünk abból az állapotból, hogy a Föld lapos, ugyanígy

fel kéne hagyni az ember kissé lelketlen megközelítésével, amit az egyház gyakran képvisel.

Erre mondhatjuk, hogy az élet a lemondásról, az önfeláldozásról is szól, de az emberek hihetetlenül szomjaznak a lelki értelemben vett valódi jóllétre. Az egyháznak ehhez van egy fontos adottsága: közösséget tud biztosítani. Minden olyan út, önismereti könyv, tanfolyam, ami nem von be egy közösségbe, szerintem zsákutca. Az egyház részéről a feladat fele meg is van oldva: létezik egy közösség, amiben az ember gyógyulást találhat, épülhet – már csak a másik felét kéne hozzátenni.

– Mintha épp ezekre a hiányokra adna választ a szavaival, tetteivel a már említett katolikus egyházfő. Neked mi a benyomásod Ferenc pápa személyiségéről?
– Nem vagyok büszke rá, de nem követem szorosan a pápa tevékenységét. Olyan lötyögősen illeszkedem évek óta a katolikus egyházhoz, hogy nem tudom sem méltatni, sem megítélni Ferenc pápa dolgait. Ha ez most egy vizsgatétel lenne, egy nagy egyest kéne beírnod nekem.

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Ám a beszélgetésünk nem a pápa értékeléséről szól, a válaszod pedig azt üzeni, hogy talán te is annak a hatalmas közösségnek a tagja vagy, akik hívő létükre eltávolodtak az egyház intézményétől – a legutóbbi népszámláláson is rengetegen üzentek olyasmit, hogy ne faggassák őket a vallási hovatartozásukról.
– A hit olyan dolog, amiről az ember nem szívesen nyilatkozik a népszámlálónak vagy egy online kérdőívnek. Eközben

nagyon sok emberben ott van a hely Isten számára. Szerintem az egyik legnagyobb bizonyíték Isten létezésére, hogy beszélünk róla.

Szükségünk van rá. Ott van az a bizonyos nem válaszoló 40 százalék, akik talán szeretnék betölteni ezt az űrt a lelkükben, de nem érzik, hogy ebben őket valamelyik felekezet segítené.

– Ha kicsit konkrétabban kéne meghatározni a jövő egyházát, milyen lenne szerinted az a szervezet, aminek elkötelezett, aktív tagja lennél?
– Ha a személyes tapasztalatomból indulok ki, akkor olyan egyházhoz tartoznék szívesen, ahol a pap megkereszteli a gyermekeimet – engem ilyesmi pattintott le a helyi egyházhoz tartozásról. Az akkor már ikervárandós feleségemmel háromszor mentünk el a megbeszélt időpontra a paphoz, hogy a keresztelés részleteiről egyeztessünk, de amikor harmadjára sem volt otthon, azt mondtuk, hogy köszönjük szépen… Vagy amikor a nagyobbik fiam elég nagy lett, gondoltam, elviszem cserkészkedni, és akkor azt mondták a katolikus cserkészeten, hogy nincsen hely. Ezzel engem a helyi katolikus közösség el is helyezett – valahol magán kívül. A jövő egyházában ne érezze úgy az ember, hogy felvételiznie kell – inkább legyen befogadó hely, ahova jó megérkezni. Ahol nem azzal kezdik, hogy „sorold fel a bűneidet!”, hanem hogy „hogy vagy?”.

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Miután te magad is fontolgattad a papi hivatást, adódik a kérdés: milyen szerinted a jó pap, milyenek legyenek a jövő papjai?
– Nem csak pap akartam lenni, sok más foglalkozás is vonzott, sok utat ki is próbáltam: elvégeztem a jogi egyetemet, álltam katedrán, színpadon, csináltam televíziós műsorokat, most podcastadásokat készítek. Szerintem a papoknak is valami hasonlóra kell készülniük. Ma már nagyon ritka, hogy kitanulsz egy szakmát, és amit megtanultál az iskolában, azt gyakorlod egy életen keresztül, aztán nyugdíjba mész. A papképzésben is idejétmúlt az a szemlélet, hogy tanuljanak meg jórészt több ezer éves dolgokat, és utána ebből éljenek, ahogy tudnak.

Egy papnak eleve szellemi ezermesternek kell lennie. Az, hogy jó latinból meg ógörögből, nagyon kevés.

Rendelkeznie kéne megfelelő pszichológiai érzékenységgel és szaktudással, üzleti ismeretekkel, alapvető jogi ismeretekkel. Egy plébánia megszervezése ma már komplex gazdasági, jogi környezetben történik, ahol a plébánosnak egyeztetnie kell a polgármesterrel, vállalkozókkal, támogatókkal, de értenie kellene az adománygyűjtéshez, és otthon kéne lennie a közösségi média világában is – miért ne lehetne egy papnak Insta- vagy YouTube-csatornája? És ez csak egy pillanatfelvétel, ahol a sokféleség mellett olyan adaptívnak, rugalmasnak is kellene lenni, amitől ma még fényévekre vagyunk. Ez főleg az idősebb papi generációra igaz, miközben ha a fiatalok nyitottak is erre, látjuk, hogy az hova vezet. Ráadásul a felgyorsult időben ennek az alkalmazkodóképességnek a gyakorlását az a centralizáltság sem segíti, ami jelenleg az egyházat jellemzi.

(Fotó: Farbaky Tamás)

– Két olyan dolgot is említettél, amivel a szinodalitásról szóló szinóduson is foglalkoznak: egyrészt szükség van a papok – és a hívek – folyamatos képzésére, másrészt vége annak a kornak, amikor Róma, illetve Európa volt a katolikus egyház centruma, ezért az egyházi vezetésben is be kívánják vezetni a regionális szemléletet. Ezen a fórumon ugyan csak érintőlegesen került szóba, de sokakat foglalkoztató kérdés a cölibátus – te mit gondolsz a kötelező papi nőtlenségről?
– Az elhivatottság bizonyos szintje számos szakmában kizárja, hogy az illető képes legyen elegendő időt, figyelmet szentelni a párkapcsolatának, a családjának. Sok olyan zsenit láttunk már, akinek a családját bedarálta, hogy ő valamiben zseniális. A papi hivatásra is igaz ez, de nem minden pap zseni. Van, aki papként olyan hőfokon izzik, hogy a család csak hátráltatná a hivatásában, de van, akinek az egészséges létezéséhez, vagy a józan esze megőrzéséhez, a valódi világhoz való kötődéséhez pont hasznos lenne, ha hús-vér, intim kapcsolata volna. Ezért választhatóvá tenném a cölibátust, elismerve, hogy a papi hivatás eleve feltételez valamilyen nagyfokú elkötelezettséget. Ezek az emberek adnak, adnak, adnak, de mi sokszor elfeledkezünk a nagy kérdésről, hogy mikor, miből, kitől kapnak. Olyan nincs, hogy egy ember állandóan csak ad, és nem kap senkitől. Ha nincs az illetőnek házastársa, intim kapcsolata, amiből ő is kaphat, annak nagy baj lehet a vége. Vagy a lelke fogja megsínyleni, vagy mégis talál magának valamilyen intimitást, és akkor abból lesz a baj, vagy a hivatása kerül válságba. Kár emiatt elveszíteni hasznos, tehetséges embereket.

– Milyen bátorítást tudnál megfogalmazni a hozzád hasonló, részben csalódott, részben megfáradt híveknek?
– Az egyház olyan, mint a Netflix: nemcsak dokumentumfilmek, sorozatok, vagy akciófilmek vannak, hanem ott minden van. A te türelmeden múlik, hogy ki tudod-e bogarászni belőle azt, ami téged igazán megfog. Szerintem így kell tekinteni az egyházra is. Ha én is megállok ott, hogy nem fogadott a pap, és nem keresztelte meg a gyermekemet, akkor előbb-utóbb kizötyögök az egyházból, távirányítóval kikapcsolom az egészet. De

ha az ember kellő ideig keresgél, biztos meg fogja találni azokat a kezdeményezéseket, karizmatikus papokat, ügyeket, amik őt meg tudják ragadni.

(Fotó: Farbaky Tamás)

Én például a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton belül találtam meg a szenvedélybeteg szülők mellett felnövekvő gyerekek megsegítésére létrejött programot. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom a máltaiakkal. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy az első kudarc után ne dobja el a távirányítót, hanem kicsit böngésszen még.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Myriam Wijlens: Az egyház tagjainak beszélniük kell egymással

Az Erfurti Egyetem holland származású professzora nem csupán részt vett a szinóduson, de az előkészítésben is aktív szerepet vállalt. Az első ülésszak végén ültünk le beszélgetni kulturális sokszínűségről, magányos püspökökről és falakat bontó sétákról.

– Mi az Ön feladata a szinodális folyamat során?
– 2021-ben meghívást kaptam Mario Grech bíborostól, hogy vegyek részt az irányító bizottság munkájában. Az egyetlen nő voltam ebben a csapatban, három olasz pap és egy püspök mellett. A szinodális folyamat legelejétől aktívan részt vettem a dokumentumok előkészítésében, jelen voltam a kontinentális szakaszt előkészítő szakértői találkozón Frascatiban 2022 szeptemberében, az európai kontinentális találkozón Prágában 2023 februárjában. Emellett Ferenc pápa kinevezett a szinódus hivatalos tanácsadójává. Meghívtak a 2023 októberében tartott első szinódusi ülésszak résztvevői közé is, ahol szakértőként segítettem a tanácskozást. Négyen vagyunk kánonjogászok ebben a csapatban: egyik kollégám, Szabó Péter éppen Magyarországról érkezett, rajtunk kívül még egy belga és egy spanyol származású személy tartozik ide. Én az angol nyelvű munkacsoportban dolgoztam, és

az volt a feladatunk, hogy a szinodális tagok megbeszéléseinek összefoglalóit átolvasva megvizsgáljuk, miben alakult ki egyetértés, hol keletkezett esetleg feszültség, milyen kérdésekben szükséges alaposabb teológiai feltárás, milyen további lépésekre van szükség.

– Az elmondottakból úgy tűnik, igen aktív munka zajlott ezen az ülésszakon. Ez azért lehet érdekes, mert akik távolról követték az eseményt, talán úgy érezhetik, a várakozásokból, a remélt megújulási lépésekből alig valami jelenik meg az október végén kiadott összefoglaló jelentésben.
– Hatalmas változásnak lehetünk tanúi. Maga a szinódus is teljesen más módon valósul meg, mint a korábbi hasonló tanácskozások. Soha nem fordult még elő, hogy nem felülről, Rómából mondtak meg valamit a helyi egyházaknak – most úgy döntött Ferenc pápa: ti, a helyi közösségek tagjai fogjátok elkezdeni a folyamatot. Az első lépés a helyi egyház és a világegyház közötti kölcsönös megosztás, közvetlen interakció kialakítása volt. Amikor pedig az egyházmegyék eljuttatták az észrevételeiket az adott nemzet püspöki konferenciájának, arra került a hangsúly, hogy vajon meghallották-e, jól értették-e a főpásztorok, amit a többi hívő üzent. Kiemelt szerepet kapott tehát a tisztázás, visszacsatolás. Következő lépésként felkínáltuk az egyházmegyék képviselőinek, hogy tájékozódjanak arról, amit a világ más részein élők üzentek: így például Budapest meghallgathatta, hogy mi a New Yorkban, Kinshasában, Mumbaiban élő hívek üzenete. Ezt jelenti maga a „katolikusság”, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása is rámutat: minden részegyház megosztja saját ajándékait a többiekkel. A Frascatiban végzett munkánknak ez volt a lényege, hogy ne csupán elmondják az egyes területek képviselői, amit a híveik üzennek, hanem hallgassuk meg egymást, a Szentlélek üzenete – ahogy azt az egyház egésze felismerte – jusson el mindenkihez. Ennek segítségével mindenki megvizsgálhatja, hogy a saját közössége miként tudnak részévé válni egy hatalmas zenekar szimfóniájának. Vannak, akik nagyon jól tudnak ezen vagy azon a hangszeren játszani, de fontos, hogy ugyanúgy be legyünk hangolva. És nem elég a világegyház és a helyi közösségek között párbeszédet folytatni, hanem fel kell ismernünk, hogy minden földrész egyedi vonásokat hordoz. Ázsia katolikus közösségeinek például két évezredes tapasztalatuk van abban, hogy miként tudnak együtt élni, kapcsolatban lenni más vallásokkal, amelyek egyidősek, akár idősebbek is a kereszténységnél. Európát a keresztény kultúra dominanciája jellemzi, de a mi kontinensünkön is számos különbözőség van jelen e tekintetben. Arra hívtuk meg tehát a világ katolikusait, hogy figyeljenek, hallgassák meg egymást. Épp most jelent meg az a könyvem, ami az összes kontinentális tanácskozás eredményét magában foglalja. Ebben a kötetben nem csupán az szerepel, amit a világ katolikusai megfogalmaztak, hanem az is, hogy miként jutottak el a kimondott felismerésekig. Igazi sokszínűség jellemezte a szinódust, amelyen ugyanazt a módszert alkalmaztuk – a Szentlélek által vezetett párbeszéd –, amely a kontinentális tanácskozásokat is jellemezte.

Nem véletlenül használtunk továbbá körasztalokat a beszélgetésekhez négyszög formájú asztalok helyett, utóbbi esetben ugyanis mindig van egy legfontosabb ember, aki az asztalfőn ül. A körasztal egyfajta keresztényi egyenrangúságot fejez ki, amely keresztségünkből fakad.

Újabb innovációnak nevezhetjük azt is, hogy egészen eltérő kultúrájú személyek hallgatták egymást. Nem prédikáltak egymásnak, hanem figyeltek a másikra. Mindenkinek ugyanannyi idő állt a rendelkezésére, hogy megossza saját gondolatait. És ahogy eltérő kommunikációs kultúrák találkoztak – mi, hollandok például szókimondó emberek vagyunk, míg egy Ázsiából érkezett hölgy inkább ahhoz szokott hozzá, hogy csendben van, amíg engedélyt nem adnak neki a szólásra –, ugyanígy egyházi szempontból is igaz, hogy néhány bíboros nagyon szívesen beszélt, míg néhány hívőben ott motoszkált, hogy ki vagyok én, merhetek-e hozzászólni. Az a szabály, hogy egyazon megosztási körben mindenkinek ugyanúgy 4 perce volt, elősegítette, hogy biztosan meghallgassák egymást az asztaloknál ülők.

– Ez volt az első olyan püspöki szinódus, ahol laikusok, köztük nők is szavazati jogot kaptak, az ő szavuk is ugyanúgy meghallgattatott, mint az egyházi vezetőké. Vajon a püspökök, bíborosok hogyan fogadták ezt az új helyzetet?
– Azt tudom elmondani, amit magam is hallottam azoktól a püspököktől, akik eddig hat, vagy hét alkalommal vettek részt püspöki szinóduson. Mind azt fejezték ki, hogy tényleg egészen más volt a mostani módszer, mert nem személyes állítások ütköztek egymással, hanem elmondásuk szerint mind arra figyeltek, hogy mit akar üzenni a Szentlélek. Sok püspöktől hallottam vissza, hogy mennyire gazdagító volt számukra ez az egy hónap, számos új nézőpontot ismerhettek meg az egyházzal kapcsolatban. Szerintem különösen értékes volt odafigyelni a szerzetesnők tanúságtételére, mert ők nem csupán beszélnek a peremen lévőkről, hanem ott élnek, szolgálnak közöttük. Együtt élnek a haldoklókkal, azokkal, akik feje fölött rakéták robbannak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Ha valaki érti, ismeri a hajléktalan, szegény, rászoruló emberek sorsát, a szerzetesnők azok. Egy olyan világban élnek, ami sokunk számára idegen. Én is hallok róla, olvasok róla, de nincs személyes tapasztalatom. Önmagában a nők részvétele a szinóduson, az ő hangjuk meghallgatása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a templomok közösségeit többségében nők alkotják, a szeretetszolgálatban is főleg velük találkozunk.

Az a nyilvánvaló kérdés merült fel a püspökökben: hogy hagyhatnánk ki a nőket egy ilyen fontos beszélgetésből?

– Tehát az egyházi vezetők örömmel fogadták a nők jelenlétét a szinódusi ülésszakon?
– Meggyőződésem, hogy igen, és ugyanez igaz a laikus férfiak esetében is. Ott volt például egy online kommunikációs szakértő, aki otthonosan mozog a digitális világban. Nagy kérdés, hogy az egyház hogyan van jelen, vagy hogyan nincs jelen az interneten, ahová lassan beköltözik a világ társadalma, és amit egyházi szempontból fel kell fedeznünk. Egy rohamosan fejlődő területről beszélünk, ahol leginkább a fiatalok érzik otthon magukat, és a püspökök nem kerülhetik meg a kérdést, hogy miként tehetünk tanúságot a hitünkről egy olyan környezetben, amelyről nagyon keveset tudunk jelenleg. Mintha egy új missziós korszakba lépnénk, ahol nem Európából utazunk Afrikába, hanem a valódi világból átlépünk a digitális világba. Ehhez meg kell tennünk a szükséges lépéseket. Ehhez megfelelő médiumokra, kommunikációs képzésre van szükség. Oda kell menni, ahol az emberek jelen vannak, mert őket nem érdekli, te hol vagy épp.

Wijlens professzor találkozása Ferenc pápával

– A mostani, szinodalitásról szóló szinódus központi témája maga az egyház léte, működése. Ahogy a beszélgetésünkből is kiderül, korábban egymás mellett léteztek a klerikusok és a laikusok. Amikor egy évvel ezelőtt Grech bíborossal beszélgettem, fontos feladat levetkőzni a klerikalizmus, a vallási nagyképűség jelenségét, amely egyébként laikusokat is megkísérthet. Ehhez viszont sokkal több párbeszédre, meghallgatásra, nyitottságra lenne szükség a két csoport tagjai részéről, egyaránt. Nem tudom, mennyire általános jelenség, de Magyarországon sajátos félelem érzékelhető az egyházi vezetők részéről a laikusok kapcsán, míg a laikusok egyfajta csalódottság miatt nem igazán keresik a párbeszéd lehetőségét. Hogyan bonthatnánk le ezeket a láthatatlan falakat?
– Elsőként az jut eszembe, mennyire megdöbbentett, ahogy

a szinódus során megosztották püspökök azt az érzésüket, hogy mennyire magányosak.

– Komolyan?
– Bizony, sokan magányosnak érzik magukat. És rengeteg elvárás árad feléjük, amelyeknek képtelenek megfelelni. Egyszerre kellene atyaként és bíróként is jelen lenniük az egyházban – utóbbi szerepkör például az egyházi személyek által elkövetett visszaélések kapcsán merül fel. Az említett klerikalizmus szorosan összefügg a zaklatásokkal. A Pápai Gyermekvédelmi Bizottság tagja is voltam 2018-2022 között, 100 eljárás lefolytatásában vettem részt, tehát elég jól ismerem azt, amiről beszélek. A kérdésre pedig az a válaszom, hogy mindezek miatt mindenképp meg kell találnunk a párbeszéd útjait. Beszélnünk kell egymással. Néha nehézséget okoz leülni ugyanahhoz az asztalhoz. De miért ne sétálhatnánk, miért ne haladhatnánk szó szerint együtt? Kirándulás, zarándoklat, egy közös séta közben nyugodtak rákérdezhetünk: mi van veled, hogy mennek a dolgaid? Ezáltal meghívhatjuk egymást, hogy közösen ránézzünk azokra a problémákra, amik ott lapulnak a lelkünkben, megnyíljunk egymás felé, éspedig kölcsönösen. Tudom, hogy jön a tél, de akkor is biztosan találunk időt, egy szép délutánt, amikor megszervezhetünk egy plébániai sétát, közös sétát a fiatalokkal, meghallgatni őket, de sétálhatnak egymással a papok is. Az a nagyszerű a sétában, hogy nem kell folyamatosan a másikat nézned, ez a helyzet pedig gyakran könnyedebbé teszi, hogy megnyíljunk egymás felé, odafigyeljünk a másikra.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Az interjú angol változata ide kattintva olvasható.