Ideje felkelniük a magyar keresztényeknek a kényelmes kanapéról, a kormányváltás esély lehet a lelki megújulásra, Isten kavics helyett drágakövet szeretne ajándékozni nekünk… A jövő egyházáról, annak remélt liturgikus fejlődéséről is beszélgettünk a nemrég idősek otthonába költözött katolikus főpásztorral.
Gégény István
Bár eredeti szándékom szerint interjút készíteni érkeztem Verőcére, a nap végére túl voltam egy alapos lelki megújuláson. Mert ember tervez, Isten végez, a sokat látott teológus pedig hiába látott sokat, még nem látott mindent. Az élő egyház különleges műhelyébe nyerhettem ugyanis bepillantást. Olyat már láttam, hogy az interjúalany meghív misére is – ez történt Nyíregyházán, szintén egy idősek otthonában, az akkori beszélgetőtársam a néhai Seregély István volt. Igen ám, de ezúttal, Beer Miklós helyi gyémántmiséjén az ünnepelt a maga 83 életévével szemmel láthatóan lefelé húzta a több tucat jelenlévő átlagéletkorát, ennek ellenére gitáros zenei szolgálat kísérte a liturgiát, s a résztvevők többsége lelkesen be is kapcsolódott az éneklésbe.
Az kevéssé meglepő, hogy a különleges szentmise derűs hangulatúra sikeredett, de már az előkészületek is tréfálkozással teltek. A papok például fedőneveket osztogattak egymásnak: „Szolnok” lett a prédikáló személy, hiszen ő a szónok, „Miskolc” pedig a főcelebráns, lévén ő a mis-éző. Hasonló sziporkák egész sora vezette fel a szentmisét, amelynek kulcsmondata ez lett: minden szimbólum (így a gyémántmise ténye is) Istenre mutat. Kifelé menet pedig az élete alkonyán járó paptestvér úgy reagált a köszönésemre, hogy „mindörökkön örökké, és még azon túl is”. Megfürdőzve ebben a szívmelengető egyházélményben, újra eszembe ötlött Ferenc pápa bölcsessége: „fiatalnak lenni több, mint életkor: a szív állapota”. (Az alábbi interjút az aznapi gyémántmise fotóival illusztráltuk.)
– A gyémánt nem csupán az egyik legkeményebb természetes anyag, de nagy értéket is hordoz. Mi jut eszedbe róla?
– Csodálatosak az ásványi kincseink. Jó rácsodálkozni, hogy ilyenre is gondolt az Úristen. Ott vannak a színesfémek, amelyekre használati értelemben valójában nincs nagyon szükségünk, mégis már az Ószövetségben olvashatjuk, hogy hány talentum ezüstöt, aranyat vitt valaki ajándékba. A gyémánt az egyik legelrejtettebb csodálatos ásványunk, amelyet sokszor bányák mélyéről hoznak elő, gyakran rengeteg küszködés árán. A jubileumomra vonatkoztatva eszembe jut, hogy léteznek csiszolt gyémántok. Az Úristen úgy irányítja az életünket, hogy mindig vannak nehézségek, próbatételek, új helyzetek, amelyek csiszolnak bennünket. Így válik igazán személyessé, hogy mi minden történt ebben a hat évtizedben, mennyi ajándékot kaptam, mivé formálódtam papságom 60 éve során.
– Nem akármilyen hat évtized áll mögötted, hiszen egyetlen évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után szenteltek pappá, vagyis épp egy nagy megújulási folyamat vette kezdetét a katolikus egyházban. Talán vissza tudsz emlékezni, milyen tervekkel kezdted azt a szolgálatot, amelynek révén mára az egyik legismertebb hazai egyházi vezetőként tekint rád a magyar társadalom.
– A mostani évforduló kapcsán valaki elküldött egy kedves fényképet az esztergomi papszentelésemről. Ránéztem, és mondtam magamban: még szinte gyerek voltam, hát hogy lehetett egy ilyen fiatalt pappá szentelni… Huszonhárom éves voltam akkor, egy vékony gyerek – most sem vagyok erősebb testalkatú –, és azon gondolkodom, volt-e fogalmam róla, hogy mit jelent a papság. Volt egy belső elhivatottság-élményem, ami természetesen fakadt a családi hátteremből, de hálás szívvel gondolok a drága ferencvárosi hitoktató nénimre is; ott vannak aztán a zebegényi élmények, a papi ideálok. Mind egyengették az utamat, de nem hiszem, hogy fölfogtam, mit is jelent a papság. Az viszont egyértelmű volt, hogy ez az én utam. Azért is utaltam a csiszolódásra az imént, mert a zebegényi gyémántmisémen Csáky Tibor atya hozzád hasonlóan kiemelte, hogy a zsinat meghatározta a papi szolgálatom indulását, majd felidézte a gyakran mondott bölcsességemet:
a tavalyi hitünk idén már nem elég.
Erre jöttem rá évtizedek alatt, hogy állandóan, szent telhetetlenséggel kell mindig közelebb kerülni az Úristen titkához, saját életünk titkához. Ide illik Szent Pál gondolata, kissé szabad fordításban: nem mintha már elértem volna, de felejtem, ami mögöttem van, és az előttem álló dolgokra koncentrálok, hogy egyre közelebb jussak ahhoz a titokhoz, ami megérintett. Az alapadottságaim nyilván nem változtak az elmúlt 60 év során, ugyanaz a Beer Miklós vagyok most is. De már egészen másképp: óvatosan mondom, bölcsebben fogom föl a létemet, az életemet, az elhivatottságomat.
– Maradva a gyémántos hasonlatnál: inkább csiszoltnak érzed magad, nem csiszolatlannak?
– Az biztos, hogy még nem vagyok kész. Egy másik hasonlat is eszembe jut. Tanítványaimmal, cserkészekkel rengeteget túráztunk, és mindig elbűvölt a hegyi patakok sodrása. Ott vannak bennük a kavicsok évszázadok óta, a víz pedig csiszolja, gömbölyíti, formálja őket. Visszagondolva hat papi évtizedemre, mennyi élmény járult hozzá, hogy az legyek, aki ma vagyok! Ez csodálatos folyamat. Itt, ahol most élek, ennek a nyugdíjas otthonnak a szép kertjében naponta elbűvölnek a kétszázötven éves fák – platán, őstölgy –, amelyek minden évben újra kihajtanak. Váci Mihálynak van egy kedves verse: „Még nem elég!” Ez foglalkoztat manapság, hogy az Úristennek továbbra is terve van velem, és az életem során mindig kaptam újabb és újabb lehetőségeket. Hogy pontosan mit kaptam, mit fogok kapni, az ő titka. Csodálatos dolog Isten keze által formálódni. Szerintem Isten csak annyit vár tőlünk, hogy ne ijedjünk meg az új feladatok előtt, hanem mondjunk igent arra, amit az adott helyzetben küldetésként kapunk.
– 1966 és 2026 abban hasonlít egymásra, hogy most is intenzív megújulási folyamatban van a katolikus világegyház: nemrég zárult le a szinodalitásról szóló püspöki szinódus, épp benne vagyunk a megvalósítási szakaszban. A szinodális megújulási folyamatot kezdeményező Ferenc pápa maga mondta, hogy ez nem egy III. Vatikáni Zsinat, sokkal inkább a II. Vatikáni Zsinat döntéseinek aktualizálása, komolyan vétele. Hogy látod az egyházi megújulás alakulását?
– Őszintén bevallom: meglep, hogy 60 év nem volt elég az egyház ablakainak kitárására, vagyis a II. Vatikáni Zsinat szemléletének elsajátítására. Nagy örömmel gondolok a drága Szent XXIII. János pápára, nagy lelkesedésére, hogy nyissuk már ki az ablakot, engedjük, hogy a port levigye a szél. Eltelt 60 év, és bizony, elégedetlen vagyok magunkkal. Nem volt elég ennyi idő, hogy megértsük, mit jelent az aggiornamento (a mai naphoz igazítás, a katolikus egyház tanításának aktuális körülményeket figyelembe vevő megvalósítása – a szerk.) zsinati fogalma. Arra lenne szükség, hogy keresztényként nyitottan, bizalommal, felelősséggel gondolkozzunk a gyorsan változó világ dolgairól. Visszatérve drága Ferenc pápánkra: a szinodalitás gondolata jó ideje jelen volt az egyházban, mint a búvópatak, aztán egyszer csak felszínre tört. Azt mondja Jézus: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága. A hegyre épült város nem „te vagy”, hanem „ti vagytok”. Ferenc pápa kitárta a kapukat a nem felszentelt, nem a hierarchiához tartozó testvérek felé. Mondhatnám úgy is, a laikusok felé, de ez szerintem nem találó kifejezés.
Szent Ágostontól sokszor idézzük, pláne mostanában, Leó pápa kapcsán: értetek vagyok püspök, de veletek vagyok keresztény.
Nem győzöm eleget hangsúlyozni Ferenc pápával szólva: fratelli tutti, mindnyájan testvérek vagyunk. Aztán jön Leó, és kiad egy körlevelet Magnifica humanitas (Csodálatos emberiség) címmel az emberi méltóság nagyszerűségéről. Mit üzen ez az egyházi megújulás szempontjából? Hát azt, amiről sokat ábrándozok, hogy olyan egyházi működés felé mozduljunk el, ahol a liturgián túl természetes, belső igénnyé válik egymás meghallgatása. De ez akár a szentmise keretein belül is értelmezhető. Olyan liturgikus térről álmodozom, ahol nem „iskolás módon”, padokban ülünk, hanem körülvesszük a szószéket és az oltárt. Így jobban át lehetne élni, hogy mi most a Szentlélek indítására együtt hallgathatjuk Isten üzenetét.
– Hogy áll a magyar katolikus egyház a megújulás terén?
– Ahogy nem volt elég 60 év a világegyház átfogó megújulására, úgy a rendszerváltás utáni bő három évtized sem tűnik elégnek ahhoz, hogy mi, magyar katolikusok fölébredjünk. Még mindig kísért bennünket a megszokottság kényelme: tavaly is így csináltuk, jól van az úgy, nincs szükség változtatásra… Nemrég egy egyetemi hallgató megkérdezte, mennyire jött át Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájának üzenete a magyar egyházi valóságban. Nagyot nyeltem, és azt válaszoltam: lassan csörgedezik. Merthogy sajnos megjelent köreinkben az a lekezelő hozzáállás, hogy hát egy pápa miért foglalkozik ilyen profán ügyekkel, mi köze a katolikus tanításnak a klímaváltozáshoz…
Elszomorít, hogy ennyire nem értjük az ökológiai megtérés fogalmát, legalábbis lassan reagálunk az ilyen témákra.
Pedig az idő sürget, érkeznek egymás után az újabb kérdések, és joggal várja el a világ – esetünkben a magyar társadalom – az egyháztól, hogy ne lemaradva kullogjon a problémák megoldásának útján, hanem naprakész legyen. Kikerülhetetlen erkölcsi kérdések várnak egyházi válaszra. Leó pápa spanyolországi útja során nagy örömmel hallgattam a beszédeit a madridi parlamentben, a barcelonai Sagrada Familia bazilikában vagy Tenerifén. Nagyon őszintén fogalmazott a menekültkérdés kapcsán is. Számomra különösen fájó, ahogy sokan félreértették Ferenc pápát ugyanúgy a teremtésvédelem témájában, mint a menekültkérdést illetően. Megpróbálunk úgy tenni, mintha ez minket nem érdekelne, közben kínlódunk, húzzuk-halasztjuk a szembenézést, még szűkebb körben sem merünk beszélni az ilyen témákról. Például arról, hogy papi életem 60 éve alatt megduplázódott az emberiség lélekszáma, de ha az egész életemet nézem, talán háromszoros növekedésről is beszélhetünk. Szinte nem is tudjuk felfogni, mi mindennel jár ez a változás. Nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk vele, hogy mi a küldetése az egyháznak ebben a helyzetben. Vagy együtt keressük – papok és nem papok – az Úristen szándékát, vagy kullogunk. Az a megtapasztalásom, hogy kicsit le vagyunk maradva.
– Vészjelzésből mindeközben nincs hiány, hiszen sorra zárnak be a hazai papnevelő intézetek, a legutóbbi népszámlálás a hívek számának drámai zuhanását mutatja.
– Nem tehetünk úgy, hogy befogjuk a fülünket és a szemünket. Fájó kimondani, de a hitelességünk forog kockán. Ferenc pápának sok nagyszerű mondása volt. Személyesen jelen voltam, amikor a krakkói ifjúsági világtalálkozón azt mondta a fiataloknak: „Keljetek fel a kanapéról, és hökkentsétek meg a világot! Vegyék észre, hogy ti másképp gondolkoztok, hogy nemcsak élvezni akarjátok az életet, hanem felelősnek érzitek magatokat másokért!” Ennek alapján mondom: ideje, hogy a magyar katolikus egyház fölkeljen a kényelmes kanapéról. Túlságosan elkényelmesedtünk, a gyönyörű templomaink bűvöletében élünk.
Óvatosan hozom elő egy korábbi gondolatomat: hogy fordulhat elő, hogy Magyarországon még mindig harangöntésre gyűjtünk adományokat?
Nem vesszük észre, mekkora ellentmondás ez? Nem újabb harangokra van szükség, hanem arra, hogy te legyél olyan krisztusi ember, aki meghökkenti, felébreszti a társadalmat. Hála Istennek, szép számmal vannak olyan nagyszerű ismerőseim, akik észrevették, hogy a kereszténység nem a kötelességeink letudásáról szól, hogy aztán szépen eltöltsük a nyugdíjas éveinket, hanem dolgunk van. Mindennap alkalmunk adódik rá, hogy valakihez vigasztalást vigyünk, valakit meglátogassunk, akár szó szerint megosszuk a kenyerünket valakivel. És ott van egy másik forró téma, egy újabb kikerülhetetlen kérdés. A közelmúltban meghívtak egy beszélgetésre a verőcei baptisták. Mondom, milyen szép, hogy pár év alatt kiépítettétek ezt a lelki központot, amelynek egyébként „nyitott kapu” a neve. Kedvesen, de kicsit éllel mondta a lelkész, hogy nem állami támogatásból, hanem a saját híveik adományából építették.
– Ehhez a témakörhöz kapcsolódva mit gondolsz az aktuális közéleti megújulásról, milyen hatással lehet a kormányváltás az egyházi életre?
– Az utóbbi hetekben sokat töprengek azon, hogy ki tudunk-e szakadni abból a naiv elképzelésből, miszerint nekünk keresztényként a társadalmat át kell alakítanunk a saját elképzeléseink szerint. Gyakran hallom a vészjósló megjegyzést, hogy a szekularizáció megfojtja az egyházunkat. Meggyőződésem, hogy az Úristen nem ezt akarja tőlünk, hívőktől, hogy átalakítsuk az állami törvényeket, hanem arra hív – ez Jézus szavaiból is egyértelmű –, hogy só legyünk, mécses, vagy akár fénycsóva, ami irányt mutat, de nagyon szeretem a hegyre épült város hasonlatát is. Fontos lenne szemléletet váltani, hogy ne megkövetelni akarjunk úgynevezett keresztény társadalmi elvárásokat, hanem köszönjük meg az Úristennek, hogy a jelenlegi körülmények között megbízik bennünk, feladatot bíz ránk.
Ami a magyarországi közéleti átalakulást illeti, azt hiszem, hogy tisztul a világ.
Ki tiltja meg, hogy a szobánk belsejében imádkozzunk? Ki tiltja meg, hogy a szomszéd szegény embert meglátogassuk, hogy észrevegyük a társadalom leszakadó rétegeit? Ki tiltja meg, hogy a jövedelmünk egy részét odaadjuk egy-egy hátrányos helyzetű gyermek iskoláztatására? Hát ki tiltja meg ebben az új közéleti helyzetben, hogy szeressünk? Hát ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Ide kellene visszajutnunk, hogy ne elvárásokat fogalmazzunk meg, főleg ne sértődjünk meg mindenen, hanem a saját adottságaink által egy kicsit jobbá formáljuk a világot. Mindig tudunk reményt adni. Ezt egyre többször mondom, hiszen ha nem beszélünk is róla, mindnyájan tudjuk, hogy innen, az öregotthonból már nem elmegyünk, hanem majd egyszer csak visznek minket. De ebben az utolsó életfázisban is tudunk reményt adni másoknak. A gyémántmisémre készülve egy kedves barátom megkérdezte, milyen jelmondatot írjunk az emlékképre. A római levélből választottam egy frappáns idézetet: „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” Mi nemcsak túlélni akarunk krízishelyzeteket, hanem az örök életre vagyunk meghívva. Erre kellene fókuszálnunk.
– Az elmondottakat megerősíti személyes tapasztalatom is. Úgy érzékelem, sok hívő, de pap, sőt, püspök is fél attól, hogy mi lesz most, amikor a te szavaiddal élve fel kell állni a kényelmes kanapéról. Mit üzensz azoknak, akik nem reménnyel, hanem félelemmel tekintenek a hazai egyházi élet jövője felé?
– Nagyon szeretném, ha minden magyarországi keresztény felekezetben, a protestáns testvéreinket is beleértve, úgy állnánk az Úristen elé, hogy megköszönjük az esélyt a megújulásra. Kérjük együtt a Szentlélek segítségét, hogy felismerjük és megköszönjük ezt az ajándékot. Lehetőségünk nyílt arra, hogy rendbe tehessük a dolgainkat, hogy hitelesebbé váljunk, és el merjük végre engedni azokat a sallangokat, béklyókat, amiken keresztül fogva tartottak bennünket.
A II. Vatikáni Zsinat idején előkerült egy olyan hasonlat, hogy törjük már le magunkról a gipszpántot.
Például egy bordatörés után nyilván szükség lehet akár gipszelésre is, de gipszpántban – ami olyan, mint egy páncél – alig lehet lélegezni. A kormányváltás által megint kaptunk esélyt, hogy merjük levenni a gipszpántot. A misszió című filmben volt egy jelenet, amikor az a szerencsétlen gróf páncélruhát vett magára, úgy próbált felmászni egy sziklára, de mindig visszaesett. Hát vedd már le a páncéljaidat, magyar katolikus egyház! Nem méltatlankodni, nem sopánkodni kell, hanem bizalommal az Úristen elé odaállni. Zárszóként egy kedves történetet idéznék fel. Egy kedves ferences papunk édesanyjával beszélgettem, a helyszín Róma, egy kolostor kertje. Azt mondta nekem az az asszony: „Atya, úgy élem meg a mostani helyzetemet, mint egy makacs gyerek, aki kavicsot tart a kezében. Az Úristen szeretné elvenni tőlem a kavicsot, én meg nem engedem, már a bőröm is szinte felhasad az erőlködéstől. És amikor végre kivette Isten a kavicsot, akkor vettem észre, hogy gyémánt van a helyén.” Mit üzen ez a történet? Az az édesanya nem akarta, hogy a fia pap legyen, ő unokákra vágyott. Ám amikor felszentelték a fiát, hálát tudott adni Istennek, hogy nagyszerű ferences pap lett belőle. Ez lehetne egy elgondolkodtató kép magyar egyházunk számára: ne ragaszkodjunk görcsösen ahhoz a kavicshoz, amit megszoktunk – az Úristen gyémántot akar a helyére adni.
