Magazin Archívum

Gundel Takács Gábor: „A pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit”

Jelentős változást hozott az idei év az európai profi labdarúgás világában, ami sok pozitívumot eredményezhet a sportkedvelők számára. Vajon képesek-e hasonlóan újragondolni működésüket a keresztény szervezetek? Erről beszélgettünk Gundel Takács Gáborral.

– Megújult a Bajnokok Ligája, a most kezdődő sorozatban az eddig megszokott csoportkör helyett alaposan átvariált úton juthatnak el a csapatok az egyenes kieséses szakaszba. Mi indokolta a lebonyolítás rendszerének ilyen gyökeres megváltoztatását?

– Ennek a döntésnek szerintem két eredője van. Egyrészt a régi rendszerben, amikor négycsapatos csoportok voltak, mindenki a másik három ellenféllel játszott kétszer, majd az első kettő jutott tovább, így sokszor az ötödik-hatodik fordulóban a nagyobb csapatok számára érdektelen volt a meccs végeredménye, mert biztos továbbjutóként léphettek pályára. Gyakran dilemmát okozott, hogy melyik meccset válasszuk az utolsó fordulóban, ami legalább egy kicsit izgalmas, mert valami tétje is van. Ilyenkor a biztosan továbbjutó csapat gyakran a fél kezdőjét lecseréli. Én például közvetítettem tavaly az Európa Ligában olyan meccset, ahol hat 20 év alatti játékos volt a Liverpoolban, a sztárokat inkább pihentették. Indokolt volt új rendszert kitalálni. Másrészt pár évvel ezelőtt felmerült egy szuperliga létrehozásának ötlete: összeállt néhány spanyol, olasz, angol csapat azzal a szándékkal, hogy az UEFA-tól függetlenül szerveznének egy saját bajnokságot. Pont emiatt, hogy ne kelljen játszaniuk mondjuk egy kazah csapattal, ne kelljen a világ végére utazniuk. Ebből nagy botrány lett, a terv gyakorlatilag meghiúsult, de azért az UEFA vezetői megértették, hogy valamit lépni kell, komolyabb lebonyolításra van szükség. Az is újdonság, hogy megemelték a résztvevő csapatok számát, így még több nagy klub tud bekerülni, és nem hat, hanem nyolc meccset játszanak egymás ellen, és mindig más az ellenfél. Ha belegondolunk, ez az olyan csapatoknak is jó, mint a Fradi, akiket a Bajnokok Ligájába bekerülve a Juventus és a Barcelona is oda-vissza elvert. Erre mostantól nem kerülhetne sor, idéntől minden csapat nyolc különböző tudású ellenféllel játszik egyszer. Így valójában egy 36 csapatos minibajnokságot láthatunk majd, ahol maximum 24 pontot lehet gyűjteni. Az első nyolc helyezett egyből bejut a legjobb 16 közé, a második nyolc pedig a harmadik nyolccal rájátszásban küzdhet a továbbjutásért. Ez a lebonyolítási forma az utolsó fordulóig izgalmasabbnak ígérkezik, bár valószínűleg így is lesz egy-két olyan csapat, amelyik az utolsó fordulóra már biztos lehet a továbbjutásban. Egyébként ugyanez a rendszer érvényesül mostantól az Európa Ligában is. A Konferencia Ligában egy kicsit más a lebonyolítás, de a koncepció hasonló. Ráadásul a január eddig uborkaszezon volt a Bajnokok Ligájában, most ebben a hónapban is lesznek meccsek.

– A magyar sportkedvelők számára az is újdonság, hogy mostantól más csatornán lesznek elérhetők a mérkőzések.

– Kétféle jogra lehetett eddig pályázni az UEFA-nál. Az „A” jog a korábbi években a köztévénél volt, ők választhattak egy meccset a keddi és egyet a szerdai menetrendből, utána a „B” jog tulajdonosa választott. Az „A” jog most az RTL-hez került, a „B” jog maradt ugyanúgy a Sport TV tulajdonában. Az eddigi rendszerben meg tudtál nézni egy-két meccset, de ha a te kedvenc csapatod mérkőzését sem az „A” jog, sem a „B” jog tulajdonosa nem választotta, akkor lemaradtál, mostantól viszont az RTL az összes mérkőzést közvetíti a streaming csatornáján, az RTL+-on. Tehát nincs többé dilemma, hogy melyik meccset válasszam, nem kell kapcsolgatni, hanem meg tudod nézni bármelyiket, akár mindet egymás után, akár későbbi napokon is. Eddig a csatornák döntötték el, melyik meccset nézhetjük, mostantól a néző dönthet erről.

– Ennek viszont ára van, hiszen eddig ingyen láthattuk a csatornák által kiválasztott meccseket, mostantól viszont elő kell fizetni a tartalmakért.

– Itt azért álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk bele: valóban ingyen néztük eddig ezeket a mérkőzéseket? A köztelevízió közpénzből vásárolta meg ezeknek a mérkőzéseknek a közvetítési jogát – nagyon sok közpénzből. Cserébe láttál egy meccset kedden, egy meccset szerdán, ráadásul az is fizetett mindezért, aki egyáltalán nem néz futballmeccset. Mostantól aki futballt akar nézni, megvásárolhatja a streaming-előfizetést, ami kedvezmények nélkül sem éri el a 3000 forintot havonta. Ezért cserébe bármennyi meccset láthat, vagyis az összeset elérheti. Hasonlíthatnám ezt egy mozijegy árához, de a Netflixre, HBO Maxra és más szolgáltatásokra is sokan előfizetnek. Kétségtelen, hogy sok fogyasztó hozzá van szokva az ingyenes tartalmakhoz, de miközben például a Szemléleket is ingyen lehet olvasni,

a szerkesztőséget valahogyan fenn kell tartani.

Jó ideje küzdenek a médiaszolgáltatók a fenntarthatósággal, erre számos példát látunk. Lehet csomagokat vásárolni egy kábelszolgáltatónál, vagy egy cikknek csak az elejét olvashatod el ingyen, a többiért fizetni kell… Vidus Gabriella, az RTL vezérigazgatója úgy fogalmazott, hogy ő egyáltalán nem ért a futballhoz, ezzel szemben a számokhoz igen. Ők átszámolták a dolgot, az UEFA leellenőrizte, az üzlet megköttetett.

– A megújulásban neked is szereped van, hiszen bár nem távolodtál el a sport világától, évek óta nem közvetítettél Bajnokok Ligája mérkőzéseket, világbajnoki, Európa-bajnoki meccseket sem, mostantól viszont újra találkozhatnak veled a nézők a legnevesebb európai klubküzdelemben.

– Minden kommentátor ki van szolgáltatva annak, hogy az a csatorna, amellyel valamilyen jogviszonyban áll, milyen közvetítési jogot birtokol. Én addig közvetítettem Bajnokok Ligáját, meg Európa-bajnokságot, világbajnokságot, ameddig a köztelevíziónál dolgoztam, és a köztelevízió vásárolta meg ezeket a közvetítési jogokat. Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a köztelevíziótól, tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy nem fogok elutazni a következő foci Eb-re, nem fogok közvetíteni bizonyos sporteseményeket. Három évvel ezelőtt, amikor az RTL megvásárolta az Európa Liga és a Konferencia Liga mérkőzéseinek közvetítési jogát, felkértek kommentátornak, ahogy korábban a Spíler TV is felkért, hogy legyek az akkor náluk lévő BL „B” jogok közvetítésével kapcsolatos adásaik műsorvezetője. Mióta szabadúszóként dolgozom, eleve műsorokra és nem csatornákhoz szerződöm. Most, hogy az RTL megvette a Bajnokok Ligáját is – mert ugye továbbra is közvetíti az Európa Ligát, meg Konferencia Ligát –, megkértek, hogy én legyek a BL-mérkőzések egyik kommentátora. Nem könnyű egyébként ezt a csapatot összerakni, mert adott esetben kilenc mérkőzést közvetítünk egy nap, ami elég nagy kihívás. Jellemzően én fogom közvetíteni az elsőnek választott mérkőzéseket.

Gundel Takács Gábor szerint sok pozitívumot hozhat a megújulás.

– Miközben érdekes megújulásnak lehetünk tanúi az európai profi futball világában, egy számodra szintén fontos területen, a kereszténység terepén is szándék mutatkozik az eddigi szokások, berögződések megváltoztatására. Miután nemrég a Reformáció Emlékévének egyik nagykövete voltál, majd a Szemlélek felületén többször kifejtetted a véleményedet vallási, morális, a társadalom közösségét érintő kérdésekben, miként tekintesz a Ferenc pápa által meghirdetett világméretű egyházi megújulási folyamatra?

– A kezdeményezés önmagában dicséretes, ám nem igazán látom, hogyan fog ez a megújulás megvalósulni. Nem vagyok katolikus, ezért nem követem közvetlenül a folyamatot, de abban biztos vagyok, hogy valóban szükség van változásra. Akár az olimpia megnyitójával kapcsolatban a keresztény emberekben felébredő dilemmát nézem, akár Bese Gergő ügyére gondolok, akár a református egyház tekintetében Balog Zoltán esetét idézem fel, nem látom, hogy az egyházaknak lenne ezekre a helyzetekre válasza. Az szerintem nem válasz, hogy a Vatikán kiadott egy semmitmondó nyilatkozatot az olimpiai megnyitóval kapcsolatban. Valamiféle zavart érzékelek, és ez igaz a magyar katolikus egyház vezetésére ugyanúgy. Mi a válasz Bese Gergő ügyére? Felfüggesztették, és ennyi? Balog Zoltán esetében is azt látom, hogy az átlag hívő nem igazán tudja, most akkor mi történt, a zsinat miért döntött így, miért adtak neki figyelmeztetést, miért csak hónapokkal később derült ez ki… Amit az előbb zavarnak neveztem, hívhatjuk útkeresésnek is. A XXI. században vagyunk, már abból is eltelt lassan 24 év, és még mindig nem tűnik világosnak, hogyan kell manapság egy egyházat összefogni, a hívőkkel kommunikálni, miről lehet és kell beszélni, miről nem. Ma már nincs tekintélyelvűség, az emberek érteni szeretnék, hogy mi miért történik. Miközben kétségkívül útkeresés zajlik, nem érzékelem, hogy látszana, merre kéne elmozdulni. A legutóbbi magyarországi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy kevesebben vallották magukat katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, meg egyáltalán hívő embernek, mint korábban. Nem tudom, ez hova fog kifutni, de azt látom, hogy

a felhívás a megújulásra jó, a pápa részéről jogos, csak mintha nekik sem lenne konkrét elképzelésük, hogy ezt hogyan kéne csinálni.

De a magam Magyarországi Református Egyházával kapcsolatosan is érzek bizonytalanságot, hogy most akkor ez mi volt, hogy volt? Miért ez a döntés született? A Balog-ügy előtt úgy tűnt, a református egyház köszöni szépen, jól van, működik, nagyjából nincsenek olyan dilemmák, mint a katolikus egyházban. Erre jön egy ilyen eset, amivel kapcsolatosan a kommunikáció nem volt igazán jó. Ráadásul amíg az egyházak ki lesznek szolgáltatva a mindenkori államnak, addig nyilvánvalóan nem tudnak teljesen függetlenek lenni a politikától, ugyanakkor meg kell felelniük a keresztény hívők lelkiségének, istenképének, egyházképének. Távolságot érzek az egyházak vezetése és a hívők között, nyilván Ferenc pápa felhívása is ennek a csökkentésére vonatkozik. De vajon hogyan lehetne ezt megvalósítani? Hogy lehetne gyakorlatban megvalósítani? Hogyan lehetne beültetni a gyakorlatba a közvetlenséget, a nyitottságot, miközben a katolikus egyház sosem volt demokratikus szervezet? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszokat találni 2024-ben. Főleg úgy, hogy szólítsd meg a fiatalokat, de ne veszítsd el a templomba járókat, tudd megmutatni a kereszténység elvitathatatlan értékeit, miközben egyébként értékválságos világban élünk. A bizonytalanság a legrosszabb az ember életében, és ma minden pillanatok alatt változik. De mi az az érték, ami megmarad? Én azt gondolom, hogy a kereszténység időtálló, 2000 éves érték. Ezt viszont meg kéne tudni mutatni a XXI. században, és át kéne tudni adni. Egy fiatal nem fog csak azért bemenni a templomba, mert mi templomba szoktunk járni. Akkor fog bemenni, ha azt gondolja, hogy ott valamit kap. Valamivel gazdagabb lesz, ami mentén ő aztán az életét fogja tudni élni.

– Azt mindenképp megerősíthetem, hogy javában zajlik legalább a legfontosabb kérdések megfogalmazása, az aktív útkeresés a katolikus egyházban, ennek jegyében pedig Ferenc pápa minden keresztényt arra hív, hogy fogalmazza meg saját egyházálmát, ezzel is hozzájárulva a remélt megújuláshoz. Mi is teret biztosítunk a Megújul.hu felületén, hogy bárki kifejezze, milyen egyházban szeretne élni. Neked mi az egyházálmod?

– Nemrég meghívott Hodász András a podcast-adásába, és ott megkérdezte, mit reagáltam volna a pápa helyében az olimpiai megnyitóra. Kicsit zavarba jöttem ettől a kérdéstől, aztán eszembe jutott, hogy a pápa helyében találkozóra hívtam volna az olimpiai megnyitó szervezőit. Jöjjenek el az olimpia után a Vatikánba, üljünk le és beszélgessünk arról, hogy ők miért gondolták jónak azt, ami és ahogyan történt. Azt gondolom ugyanis, hogy nem jó, ha a kommunikáció jelentős része a sajtón keresztül történik. Ha valaki valakinek akar valamit mondani, akkor ma kiad egy közleményt, közread egy Facebook-posztot, nyilatkozik a sajtónak… De mi lenne, ha a dolgainkat, a problémáinkat közvetlenül egymással intéznénk? Tényleg mindenbe bele kell rángatni a sajtót? Kérdezem én ezt egy interjúban egy újságírótól, ami kissé groteszk, de azt gondolom, hogy Ferenc pápa mondhatná azt, hogy nem mindegy, hogy amit láttunk, azt egy színházban adják elő, vagy egy olimpia megnyitóján, és erről jó lenne beszélgetni, várjuk Önöket a Vatikánban az olimpia után két héttel. Ebből kisülhet, hogy oké, jobban értjük egymást, ők ezt gondolják, mi azt, de közeledtünk egymáshoz. Amikor a jövő egyházára gondolok, és remélem, a nagyon közeljövő egyházában már így lesz, akkor ezt a közvetlen kommunikációt erősíteném. Eddig a zsinat, meg a különféle bíborosi testületek, meg egyéb egyházi szervek nagyon fölötte álltak a híveknek, a döntések megkérdőjelezhetetlenek voltak az egyháztagok számára. Manapság ez már nem megy.

A tekintélyelvűség nem működik. Sokkal nyitottabbnak kéne lenni az egyházak vezetésének, különösen arra vonatkozóan, hogy hogyan beszélnek meg a hívekkel különféle problémákat, hogyan beszélnek különféle dolgokról.

Amikor Veres András azt mondta, hogy a lombikprogram bűn, az ezzel kapcsolatos dilemmákat nem kéne lesöpörni az asztalról, mert az emberek nem fogják ezt a stílust elfogadni – nem lehet kinyilatkoztatással megoldani a dolgokat. Sokkal-sokkal jobban kéne csökkenteni a távolságot az egyházak vezetése és a hívek között, és igen, ki kéne állni bizonyos problémák esetén, és azt mondani, hogy kérem szépen, nem vettük észre, hogy mondjuk egy katolikus pap bort iszik, de vizet prédikál. Vagy bocsánatot kérünk, szerintünk ez a püspök ebben a helyzetben nem megfelelően viselkedett, de azt gondoljuk, hogy a figyelmeztetés ezért és ezért elegendő szankció. Ám ezek eddig nem történtek meg. Szerintem az egyházak hitelességét ma már csak nyílt kommunikációval lehet visszaadni. Erőből nem lehet az egyházakat vezetni. Számomra az egyházam vezetésének a hitelességét csak erősítené, ha azt mondaná, hogy kérem szépen, ebben nem gondolkoztunk jól. Ha ilyen irányba változna a jövő egyháza, az mindenképp emberibb, hitelesebb lenne.

Szabó T. Anna: Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk

A költő olyan egyházról álmodik, amely befogadó, empatikus és a teremtő szeretetének méltó otthona. Álmai egyháza nem rekeszt ki senkit, segít az elesetteken, és meghallgatja a nők hangját is. Számára az egyház nem csupán egy intézmény, hanem otthon, a lelki épülés és a szeretet helye.

– Milyen élmények formálják az Ön elképzeléseit az egyházról?

– Gyermekkorom Erdély soknyelvű és többvallású világában telt, ahol különféle hitek és hagyományok éltek egymás mellett. Talán éppen emiatt volt számomra életem egyik legfelemelőbb élménye az ökumené megtapasztalása. A rendszerváltás évében, 1989-ben részt vettem egy taizéi találkozón Pécsen, ahol a kiengesztelődésért imádkoztunk. Emlékszem, hogyan oldódtam fel a sportcsarnok padlóján ülve, miközben fiatalok sokaságával együtt énekeltük: „Gyújts éjszakámba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…”. Roger testvér búcsúszavai a szívembe vésődtek: „Lesztek-e ti, akik lakhatóvá teszik a Földet?”

Ma, 35 fokos hőségben, hónapok óta eső nélkül, a szobámban ülve azon töprengek, mi lett belőlünk.

Nem mi lettünk azok, akik megmentik a Földet. Mohóságunk és nagyravágyásunk miatt nem látjuk, hogy mekkora a baj. Talán most a mai fiatalokra bízzuk, hogy visszavezessenek minket a bizalmatlanság és gyanúsítgatások korából, amelyet a gépek által generált tükörvilág még bizonytalanabbá tett. Az igazság egyre illékonyabb, a közöny pedig uralkodik. De ha elveszítjük az empátiát, megszűnünk egymás testvérei lenni.

– Milyen egyházról álmodik ma?

– Olyan egyházról álmodom, amely nem rekeszt ki senkit. Egyházról, amely megvédi az elesetteket, kiáll a bántalmazottakért és a magukért szólni nem tudókért. Amely képes a megértésre, a megbocsátásra, és minden esendő emberben meglátja a teremtő képét, Krisztus szenvedő arcát.

Egy olyan közösségről álmodom, amely nem néz le, de nem is néz fel senkire, hanem a fényességre figyel.

Nem a hatalmi szigor, nem is a világi hatalom szeszélyei vezetik, hanem az alázat. Egyházról, amely nemcsak segít, hanem megtanít arra is, hogy hogyan segíthetünk magunkon és másokon egyaránt.

– Milyen lépésekre van szükség annak érdekében, hogy az egyház valóban a fény felé vezesse a híveket?

– Erről eszembe jut, hogy egyszer Assisiben, egy váratlan villámlátogatás alkalmával megragadott egy egyszerű kődarab látványa – a szikla, amit Szent Ferenc párnának használt. Ezzel a faragatlan kővel a feje alatt aludt a kemény földön, egy szál összefércelt csuhában, teljesen rábízva magát Istenre. Nem az önsanyargatást kereste, hanem a figyelme fókuszát másra irányította: az anyagban élve a fénynek engedte át magát. Ez a durva kő, amely Szent Ferenc számára elég volt, a mi mohóságunkkal és kényelmünkkel szemben igazi próbakő.

Egyházat épített, de nem ő volt annak feje, hanem Krisztus.

Ha követjük őt, aki Krisztust követte, megszűnik bennünk a mohóság, és visszatalálunk a bizalomba. Akkor szeretni fogjuk a Földet, és vigyázunk rá. Akkor méltók leszünk a teremtő szeretetére. Álmodom egy egyházról, amely bennünk épül, nemcsak általunk. Egy otthonról, amely az engesztelés, a lelki épülés és a szeretet helye. Egy anyaszentegyházról, amely hallgat a nőkre, akiknek annyit kellett hallgatniuk. Mert ahogy Szent Ferenc Naphimnuszában olvassuk: „Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” Az ilyen egyház valóban méltó a Teremtő szeretetére.

Nyílik az ajtó, amely új perspektívákat tár a nők egyházi szolgálatához

Ferenc pápa írt előszót ahhoz a könyvhöz, amely nyíltan beszél a hölgyek jövőbeli szerepéről. A kötet témája szorosan kapcsolódik a szinodális szinódus második ülésszakához, a publikálás időzítése is ehhez a fontos eseményhez köthető.

Szeptemberből lesz olvasható a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című kötet, amelynek központi témája a nők szerepének és szolgálatának újragondolása a jövő egyházában, méghozzá gyakorlati szempontból. A kötet öt szerzője (Linda Pocher szalézi nővér, Jo B. Wells püspök, Giuliva Di Berardino liturgikus szakértő, Jean-Claude Hollerich bíboros és Seán Patrick O’Malley bíboros) különböző nézőpontokból vizsgálják, hogyan lehet a nők szerepét erősíteni az egyházi szolgálatokban. Korábban nem látott bátorsággal beszélnek a nők lelkipásztori szolgálatban betöltött szerepéről, a nők vezetői képességeinek kihasználásáról, valamint a liturgiában és egyéb egyházi szolgálatokban betöltött feladatokról.

Aki azt hinné, provokatív könyvről van szó, téved, ugyanis a kötetnek nem célja, hogy megossza a női és férfi híveket, sokkal inkább egyensúlyt kíván teremteni az egyház tagjai között, a nemek arányát illetően. A kötet szerzői részletesen tárgyalják, hogyan válhatnak a nők a szinodális folyamat meghatározó szereplőivé, és hogyan járulhatnak hozzá az egyház megújulásához, miközben hangsúlyozzák, hogy a szinodalitás megköveteli a nők aktív részvételét a jövő egyházában. Mint írják, a nők nem csupán résztvevői, hanem formálói is lehetnek az egyházi életnek, ezért fontos, hogy a világegyház bővítse a nők egyházi szolgálatban betöltött szerepét. De vajon hogyan vélekedik erről a határozott iránymutató gondolatgyűjteményről Ferenc pápa?

Konkrét lépés a megújulás felé

Maga a Szentatya is részt vett a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című kötet elkészítésében, egészen pontosan ő írta a könyvhöz az előszót. Ebben a rövid, ám annál fontosabb szakaszban kifejezi az egyház megújítása melletti elkötelezettségét, és nyíltan beszél arról, hogy az egyház most újabb mérföldkőhöz érkezik azzal, hogy felelősségteljes vezetői szerepet bíz a nőkre. Habár Ferenc pápa már korábban is többször kifejezte, hogy a nők egyházi szerepvállalásának elismerése kulcsfontosságú az egyház jövője szempontjából, ezennel a kötethez írt előszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők bátran hallassák a hangjukat.

„A szinodális út megköveteli, hogy meghallgassuk egymást, különösen azokat, akik történelmileg nem kaptak hangot az egyházban.

A nők szerepének megerősítése ebben a folyamatban nem csak lehetőség, hanem szükségszerű.” – írja a Szentatya. Ez a könyv tehát nemcsak egyszeri munka, vagy egy főpásztori vállveregetés Ferenc pápától, hanem konkrét lépés a szinodalitás útján. Ugyanis a nők egyházi feladatainak elmélyítése összefügg az egyház megújulásával. Ahogy az előszóban Ferenc pápa hangsúlyozza, az egyház akkor lehet igazán hű Krisztus küldetéséhez, ha minden tagot, férfiakat és nőket egyaránt bevon a közösség építésébe.

Ferenc pápa találkozása Linda Pocher szalézi nővérrel (Fotó: Vatican Media)

Kiknek szól ez a könyv?

A szerzők eltérő szempontok alapján beszélnek a nők egyházi szerepvállalásáról – van, aki gyakorlatiasabb módon, a vezetői feladatkörökről szól, más inkább a lelkipásztori munkába hívná be az egyház női tagjait. Egyvalamiben azonban egyetértenek a véleményformálók: szükség van a női munkatársakra a jövő egyházában, és nem csupán a püspöki hivatalokban, hanem a nyilvánosság előtt is. Éppen ezért a kötet elsősorban teológusoknak, papoknak és lelkipásztori munkatársaknak szól, hogy választ kapjanak a kérdésre: mégis hogyan lehet bevonni a nőket az egyházi szerepkörökbe? Jean-Claude Hollerich bíboros kifejezetten azoknak ajánlja saját írását, akik nyitottak arra, hogy újragondolják a hagyományos egyházi szerepeket, és akik hajlandók tevékenyen részt venni az egyház megújulásában.

„Ez a könyv olyan vezetőknek és híveknek szól, akik nem félnek a változástól, hanem keresik azokat az utakat, amelyek révén az egyház valóban befogadó és közösségi lehet.”

– írja Hollerich bíboros. Míg Linda Pocher szalézi nővér szerint ez a könyv egy ajtó, amely új perspektívát nyit a nők szolgálatáról, egyben meghívás arra, hogy újraértelmezzük a hagyományos szerepeket a szinodális egyházban. A szalézi nővér szerint a nők szolgálata nem csupán egy lehetséges opció, hanem egy fontos döntés az egyház megújulásának érdekében. Jo B. Wells, az anglikán egyház püspöke és a könyv társszerzője szintén hangsúlyozza, hogy a nők szerepe a szinodális egyházban nem egyszerűen csak egy kérdés, sokkal több ennél. „A szinodalitás nem csupán egy módszer, hanem egy lelki folyamat, amelyben a nők jelenléte nélkülözhetetlen” – mondja Wells püspök.

A gyakorlatban is működik

„A nők szerepe az egyházban nem csupán egy társadalmi kérdés, hanem teológiai és lelki szükségszerűség is. Ahhoz, hogy az egyház valóban szinodális legyen, szükség van a nők bölcsességére, tapasztalatára és vezetői képességeire is” – ezt már Nathalie Becquart nővér teszi hozzá, a Püspöki Szinódus Főtitkárságának altitkára, aki egyike a pápa tanácsadóinak a katolikus egyházzal kapcsolatos kérdésekben.

Nathalie nővér a saját példájából is tudja, hogy a nők bevonása az egyház vezetésébe nemcsak a nők számára jelent lehetőséget, hanem az egyház egészének.

Talán nem meglepő, hogy a magas egyházi beosztásban szolgáló szerzetesnővér is támogatta a kötet megjelenését. Hiszen a Nők és a szolgálatok a szinodális egyházban című könyv célja nem más, mint a nők vezetői szerepvállalásának előmozdítása a jövő egyházában.

A kötet 2024 szeptemberétől kapható, és több nyelven is elérhető lesz, beleértve az angolt, olaszt és a spanyolt, ezen kívül a közeljövőben várhatóan további nyelveken is megjelentetik, hogy valóban eljusson a lehető legtöbb paphoz, teológushoz, egyházi vezetőhöz és Isten népének minél több tagjához.

„Egy marketingfogás nem fogja megújítani az egyházat”

Rajkai Zoltán színművész számára a Szentírás, az imádság és a keresztény közösség hármas egysége az, ami hitben tartja a lelket a színpadon és az életben is. Szerinte az egyház valódi megújulása csakis Isten Igéjének követésén múlik.

‒ A művészember lelke fogékonyabb a szépre, a jóra és az igazságra. Mennyire fontos számodra a hit és az Istennel való kapcsolat a művéi munkád során?

‒ A művészetben az ember számos inspirációs forrást kereshet, legyen az világi, anyagi, vagy szellemi. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy lehet meríteni világias, akár démoni vagy más szellemi forrásokból, mint a mennyország forrásaiból. Azonban azt tapasztalom, hogy minden, amit az ember az Istennel közösségben, hit által a Vele való együttlétből merít, az egyetemes és maradandó tud lenni. Mélyebb, igazabb és üdvözítőbb, mint amikor az ember csupán a világ dolgaiból próbál meg ihletet meríteni, mert az élet igazságainak feltárásán túl a Teremtőre irányítja a figyelmet. Ez pedig életmentő lehet.

Az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitem áthatja az életem minden területét, beleértve a művészi pályámat is.

Úgy vélem, hogy a kereszténység, a hit útja nem egy általános, előre meghatározott út, amelyet bárki követhet, mint egy olimpiai bajnok edzéstervét és közben versenghet, hogy ki a jobb hívő… Az Istenhez vezető út nem ember által kitalált szabályokon alapul, hanem mindenki számára személyes és egyedi. De ahhoz előbb meg kell ismerni Jézus Krisztust, aki azt mondta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn.14,6) Bárhol is vagyunk az életben, akármilyen foglalkozásban vagy körülmények között élünk, Jézus Krisztus követői lehetünk.

‒ Művészi pályádon találkozhatsz különböző kihívásokkal, például a szövegtanulás nehézségeivel vagy azzal, hogy esténként nem a családoddal, hanem a színpadon töltöd az időt. Elég erős bástya számodra a hited egy-egy nehezebb helyzetben, vagy egy szakmai kihívás előtt?

‒ Csak a hitemre tudok támaszkodni, és erre is hagyatkozom minden nap. Amióta megtértem, a megszentelődés útján haladok. Sokszor találom magam kísértések között, és néha elbukom, de mindig érzem, hogy az Úr mellettem van és visszavezet a „keskeny útra”. Természetesen én is ugyanúgy megélem a küzdelmes időket, mint bárki más, viszont egyre többször tapasztalom meg, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálnom. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nagyon sokszor imádkozom, próbálok az Úrral közösségben lenni. Volt már olyan is, hogy elakadtam egy-egy szerepben, és imádságban kértem útmutatást. Ilyenkor olyan gondolatok és ötletek jönnek, amelyek előrelendítik az alkotói folyamatot.

A színészi munka során gyakran szembesülök erkölcsi és lelki kihívásokkal is,

mint például szerelmi, vagy csókjelenetek. Mivel a saját testem és lelkem a munkaeszközöm, különösen fontos, hogy megőrizzem a lelki integritásomat. Azok, akiknek nincs erős istenkapcsolatuk, könnyen feloldódhatnak ezekben az érzelmi viharokban, ami roncsolhatja a személyiségüket és a kapcsolataikat. Én azonban nem valóságként értelmezem azt, ami a színpadon történik, hanem egy szakmai helyzetként kezelem. Mindig arra gondolok, hogy a nézőknek mit üzen majd a jelenet, és nem engedem, hogy az számomra is lelki, érzelmi kérdés legyen. Isten kapcsolata megóv ezektől a kísértésektől, így nem sérülök lelkileg.

Rajkai Zolátn „A Tündérkert” című sorozatban, Géczy András szerepében (Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás)

‒ Hogyan találtál rá a hit útjára?

‒ Ez egy hosszú folyamat volt, Isten vezetett ide, nem előre eltervezett dolog volt. Nem nevelkedtem vallásos családban, bár nem voltunk istentagadók – „kulturálisan” vallásosak voltunk, de nem gyakorló keresztények. Gyerekkoromban a nagyapám néha elvitt egy-egy katolikus templomba, de azok idegen és furcsa élmények voltak számomra. Egyszer adott tíz forintot, hogy megtanuljam a Miatyánkot, és bár megtanultam, inkább a rágógumi vásárlása motivált, mint a lelki fejlődés. Később, a színészi pályám kezdetén, mint sok művész, igyekeztem mindenféle világi dolgot kipróbálni, és azt gondoltam, hogy ez gazdagítja a művészetemet. Belevetettem magam különböző deviáns dolgokba, drogokat próbáltam ki, de ezek lelkileg egyre mélyebbre sodortak. A feleségemmel, aki akkor még a barátnőm volt, zűrzavaros életet éltünk, szakításokkal és újrakezdésekkel. Mindenféle kísértésekbe estem, nem figyeltem az Úrra, hiszen azt sem tudtam, hogy létezik. Végül egy idegösszeroppanáshoz hasonló helyzetbe kerültem, és a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy a kapcsolatunk megmentése érdekében összeházasodunk. Templomot kerestünk az esküvőhöz, amikor a párom olvasott egy cikket arról, hogy egy házaspár hogyan szabadult meg az alkoholizmusból a hit segítségével. Ez elvezetett minket a Torockó téri református templomba, ahol Cseri Kálmán lelkész szolgált. Az ő mélyen hívő személyisége és karizmatikus igehirdetései nagyon megérintettek, itt tértünk meg mindketten. Azóta a Torockó téri gyülekezethez tartozom, és Jézus Krisztus tanítványaként élem az életemet.

‒ Mi az egyházálmod?

‒ Úgy vélem, hogy az egyház megújulásához három alapvető dolog szükséges: a Szentírás, az imádság és a közösség. A Szentírás az a fundamentum, ami jó esetben minden keresztény ember életének alapja. Az Ige hitet ébreszt, tanít és erősíti a hitet. Az imádság pedig folyamatos kapcsolatot biztosít Istennel. Nem arról van szó, hogy napi rutinként elmondunk egy imát, hanem valódi, mély kapcsolatot ápolunk vele. Ténylegesen beszélgetünk az élő Istennel. És nem csak mi mondjuk a magunkét, hanem elcsendesedünk és meghalljuk, amikor válaszol. A közösségre pedig azért van szükség, hogy legyen hely, ahol a hívő emberek egymást támogatják, erősítik, együtt imádkoznak, és együtt olvassák a Szentírást.

Nem hiszek abban, hogy bármilyen világi praktika, marketingfogás vagy divatos trend képes megújítani az egyházat – ez csakis Isten által lehetséges.

Ha az igehirdetők valóban Isten Igéjét hirdetik, és nem a saját bölcsességüket mondják, akkor az egyház erősödik. Ha a gyülekezetben a Biblia, Isten Igéje van a középpontban, ami Krisztusra mutat, és nem a pap vagy a lelkész személyisége, a programok vagy egyéb másodlagos dolgok vannak előtérben, akkor van remény a megújulásra, akkor ott hit ébred. Az egyház jövője az emberek személyes hitén, istenkapcsolatán múlik. Ez vonatkozik a papokra, a lelkészekre és minden egyházi elöljáróságra is. Ha ez a három dolog megvan, ha van élő hit, akkor lesz élő egyház is.

Lackfi János: Jó lenne, ha mi, katolikusok, tudatában lennénk szellemi fegyvereinknek

A költő egy olyan egyházról álmodik, ahol a közösségek aktívak, ahol nem a papokra hárul minden feladat, ahol az elesettet felemelik, ahol a szegénynek segítséget adnak, és ahol a keresztények nem okoznak egymásnak sebeket.

– Milyen egyházról álmodik?

– Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta még az 1990-es években, hogy a jövő egyháza szigetek egyháza lesz, nem területeket vagy országokat próbál lefedni, hanem kicsi centrumokban fog élni, de ott elképesztően koncentráltan. Azt hiszem, ez az átszerveződés már folyamatban van; erős, átformáló lelkiségi központok kellenek. Milyen jó is lenne, ha nem papjaink rohangálnának őrült módjára, hogy hétvégén hatot vagy nyolcat misézzenek tíz-húsz embernek, hanem mi szerveznénk meg a telekocsikat, és az épp sorra kerülő templom zsúfolásig tele lenne szomjas lelkű hívekkel! Ha az átvehető terheket civilek hordoznák, ha papjaink nem magányos „kényszerszinglik” lennének, hanem többen közösségben élhetnének, miközben egymást erősítik. Az is nagy álmom, hogy a már létező katolikus iskolákban, intézményekben a mindennapi robotolás fáradságát meghaladva tüzes imádó lelkületet lehessen gyújtani, túllépve a kultúrvallás körein. És remélem, minél több helyen sikerül a Mennyek Országának olyan nyitott kapuit létrehozni, amelyeken bárki beléphet. Szóval minél több huszonnégy órás örökimádó kápolna kellene, biztonságosan bekamerázva, hozzáférhetően, hogy a Szenthez tudjon kapcsolódni a nap bármely percében az arra guruló kamionos, a járókelő, a kallódó, a hívő, a pap, a levita, a szamaritánus.

– Mi a helyzet a jelennel? Mi egyházunk legnagyobb hiányossága?

– Valaki azt mondta, a katolikus egyház és a különböző kisebb felekezetek pont úgy különböznek egymástól, mint a nagy tengerjáró és a kis motorcsónak. Utóbbi gyorsan változtat irányt, de borulékony. A mi egyházunk pedig időnként kibírhatatlanul lassan vált irányt, de biztonságot ad, mert aligha lehet egykönnyen felborítani.

Nagyon jó lenne, ha elsősorban mi, katolikusok, tudatában lennénk saját szellemi fegyvereinknek, és intenzíven használnánk őket.

A szentségimádásban, a rózsafüzérben, a misében, a gyónásban elképesztő világfelforgató erőtartalékaink vannak. Jó lenne, ha ezeket nem megszokásból gyakorolnánk, hanem tűzzel, élettel, szenvedéllyel, lehetőleg minél gyakrabban. Ez egészen átváltoztatná napjainkat, mert így Isten tud általunk aktívan cselekedni. Amúgy pedig dicsőíteni, szemlélődő imában elmerülni, tanításokat hallgatni, lelkigyakorlatra, zarándoklatra járni, a teljes Szentírást újra- és újraolvasni szintén életadó tevékenységek, és más felekezetekkel közösen imádkozni is nagy élmény.

– Hogyan lehetne vonzóvá tenni a fiatalok számára az egyházat?

– Az új nemzedékeknek akkor lehetünk vonzóak mi, katolikusok, ha lazán, kedvesen is tudunk fogalmazni, de közben nem adjuk fel a tanítás teljességéhez való ragaszkodást. Amúgy a Mester megmondta, akkor leszünk a leginkább kedvesek mások szemében, ha ledöbbennek: te nézd, ezek mennyire szeretik egymást! Ez nem keneteskedést és bárgyú nyájaskodást jelent, hanem döntést azok mellett is, akiket amúgy nem könnyű elviselnünk. Mert túl hangosan, túl halkan, túl hamisan énekelnek, mindenbe beleszólnak, áskálódnak, a pap bácsinál semmi sem jó nekik.

Lackfi János költő, író, hatgyermekes édesapa, keresztény (Fotó: Raffai Zsófia)

– Ilyenek vagyunk mi, emberek, az egyház tagjai. Erről eszembe jut, amit egy teológus professzor mondott egyszer: az egyház nem sebezhető, hanem sebzett.

– Varga László püspök atya pedig azt mondja, hogy „nagyon szeretem az én szent és bűnös egyházamat”. Ha próbáljuk kimosdatni, mondván, ugyan semmiben sem bűnös, magunknak is hazudunk. Ha azt mondjuk, nem is szent, akkor nem a lényeget látjuk. Be kell vállalnunk, hogy bizony az egyház korántsem tökéletes, nagyon fájó dolgok is történnek itt. Meg persze elképesztő mennyiségű áldozatos, elkötelezett pap és civil tevékenykedik benne. Barsi Balázs atyával szólva

„az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem azoké a bűnösöké, akik engedik magukat megmenteni”.

Tehát ami bennünk a legpozitívabb, azt nem mi hoztuk létre, hanem kaptuk Istentől. Ha egy katolikus őszintén nagyon sajnálja egyháza bűneit, és hajlandó meghallgatni azoknak a fájdalmát, akik panaszkodnak, már szinte nyert ügye van. Sebeket osztogatunk másoknak és magunknak is, de mindeközben ragaszkodunk a megváltáshoz, amit mi is úgy kaptunk. Nem azért, mert méltók voltunk rá, hanem mert Isten szeretetében méltóvá tett.

– Kereszténynek lenni nem mindig könnyű feladat.

– A kereszténység nem szólókarrier. Aki egyszemélyes egyházban gondolkodik, furán olvassa az Evangéliumot. Jézus hároméves működése során szinte mindig együtt evett, együtt aludt tanítványaival, közösségben élt. Olyanokkal, akik sokszor akadályozták, nem értették, okoskodtak, tisztségeket kunyeráltak, végül pedig megtagadták vagy elárulták. Mégsem szakított velük. Hibáikkal együtt szerette őket. És igaza lett:

a feltámadás után ez a szedett-vedett banda nem futott szerte, hanem megerősödött a Lélekben, és teljes odaadással, halálig hűséges volt,

világegyházat hozott létre, folyamatos üldöztetések közepette. Isten befejezetlennek teremtette a világot, és meghív, hogy mi teremtsük teljessé. Persze meg tudná csinálni jobban, de nem ez a cél, hanem hogy együtt munkálkodjunk. Ha valaki szűkölködik, az felhívás, hogy osszam meg vele, amim van. Ha valaki bizonytalan, megerősíthetem. Ha valaki mindig erőből cselekedne, lehetek mellette fék. Ha valaki többet tud nálam, tanulhatok tőle, lehetek a segítője. Jómagam fél életemben azt hittem, értelmiségi vagyok, tehát mindenről gondolnom kell valamit, véleményt formálni. Most jöttem rá, arra vagyok meghívva, hogy közösségben legyek az emberekkel. Együtt többre megyünk, mint külön-külön.

Milyen lesz az egyház a mesterséges intelligencia szerint?

A jövő egyháza a jelenben formálódik, amelyben fontos szerepet kap a szinodalitás. A katolikus egyház a megújulás útjára lépett, azonban még sokat kell várni a gyakorlatban is érzékelhető változásra. Ezért kísérletet tettünk arra, hogy megkérdezzük a mesterséges intelligenciát (MI): milyen lesz a jövő egyháza?

A szinodális szinódust a Szentlélek vezeti, a Szentlélek hívott minket arra, hogy a megújulás útjára lépjünk és olyan egyházzá váljunk, amely ellentmond a kirekesztésre, a közösségek széthullására, a velünk egyet nem értők, másként gondolkodók gyűlöletre, a vallási felsőbbrendűségre. Ennek érdekében pedig aktív munka vette kezdetét a katolikus egyházban, amelynek fontos állomásaként 2023 őszén megtartották a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakát, és ez a munka tovább folytatódik idén októberben a második ülésszakon. Az elmúlt hetekben közzétett Instrumentum laboris, vagyis a szinódus második ülésszakának öt fejezetből álló munkadokumentuma által egyre tisztábban lehet látni ennek az új útnak a jelzőtábláit. Ameddig az első ülésszak alatt elméleti megközelítésből vizsgálták az egyházi és világi teológusok a kereszténység jelenlegi legfontosabb kérdéseit, addig

a második ülésszak során várhatóan gyakorlatias döntések fognak születni.

Mikortól beszélhetünk női szerpapokról? Egyáltalán lehetséges, hogy nők is szerepet kapjanak a liturgiában? Hogyan kezeli majd az egyház a marginalizálódott csoportokat? Befogadjuk-e a homoszexuális párokat? Képesek leszünk leszámolni az egyházban eluralkodó klerikalizmussal? Ezekre a kérdésekre ma még nem lehet egyértelmű választ adni. Annyit tudunk csupán, hogy a megújulás folyamata elkezdődött, de hogy tíz, ötven vagy száz év múlva lesz jelenvaló a változás, ezt nehéz kifürkészni. Éppen ezért arra a gondolatkísérletre vállalkoztunk, hogy a mesterséges intelligencia szemüvegén keresztül nyerjünk sajátos betekintést a jövő egyházának egy esetleges forgatókönyvébe. Vajon a virtuális robot mit vizionál, amikor arról kérdezzük: milyen lesz tíz, ötven és száz év múlva a katolikus egyház?

Hologram papok és női dominancia?

Nem túlzás azt állítani, hogy a ChatGPT által kreált egyházkép felülmúlja az elképzeléseinket (vagy inkább alulmúlja?), de mindenképp provokatívabb, mint gondoltuk. Az alábbiakban szóról szóra idézzük az MI katolikus egyházat érintő jövőképét. Fontos jeleznünk, hogy egyrészt nem a mi gondolatainkat tükrözik a következő sorok, amelyek ráadásul akár felkavaróak is lehetnek az olvasó számára. Érdemes mindezt „digitális magánvéleményként” kezelni.

Érdemes fenntartásokkal kezelni a mesterséges intelligenciát (Fotó: Getty Images)

Tíz év múlva (2034)

„A katolikus egyház elérheti a híveit virtuális valóságban tartott miséken keresztül, holografikus papsággal és globális közösségi hálózattal. Az egyházi események és ünnepek a digitális térben is elérhetővé válnak, lehetőséget adva a világ bármely pontjáról való részvételre. A Vatikán első nyíltan meleg bíborosával új korszak kezdődik. Homoszexuális párok számára külön áldási szertartásokat vezetnek be, amelyek azonban még nem azonosak a hagyományos házassággal. Az egyházi hierarchiában női diakónusok jelennek meg, akik bizonyos szertartásokat vezethetnek és szociális szolgálatokat láthatnak el. Ez előkészíti az utat a női papok későbbi elfogadásához.”

Ötven év múlva (2074)

„Az egyház nyelve és szimbólumai radikálisan megújulnak, hogy jobban tükrözzék a globális hívek sokszínűségét. Multikulturális misék, ahol különböző nyelveken és hagyományok szerint tartják a szertartásokat, egyre gyakoribbak lesznek. Az egyház végre elismeri a homoszexuális házasságokat, külön szentségi szertartást vezetve be számukra. Ez az újítás jelentős vitákat és kihívásokat hoz magával, de

nagy lépést jelent az egyház modernizálódása felé.

Az egyházi hierarchia decentralizálódik, nagyobb autonómiát biztosítva a helyi egyházközségeknek. Az egyházi vezetés demokratikusabbá válik, a hívek és helyi vezetők nagyobb beleszólást kapnak a döntéshozatalba. Nők pappá szentelése mindennapossá válik. A női papok ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel bírnak, mint férfi társaik, és számos plébánia vezetőjeként szolgálnak.”

A mesterséges intelligencia szerint lesznek női papok is. (Fotó: Getty Images)

Száz év múlva (2124)

„A katolikus egyház egyesül más keresztény felekezetekkel, és új, ökumenikus egyház jön létre, amely magában foglalja a protestáns, ortodox és más keresztény közösségek legjobb hagyományait. Az új egyház közös ünnepekkel és szertartásokkal erősíti a keresztény egységet. A homoszexuális párok teljes mértékben egyenrangúak lesznek a heteroszexuális párokkal minden egyházi szertartásban és jogban. Az egyház nemcsak elfogadja, hanem aktívan támogatja a szexuális kisebbségek jogait. Az egyházi hierarchia, ahogyan most ismerjük, megszűnik. Egy demokratikus, közösségi alapú vezetési rendszer veszi át a helyét, ahol minden hívő szavazhat az egyház fontos döntéseiről és vezetőiről. A papság és a laikusok közötti határvonal elmosódik. A női vezetők aránya az egyházban meghaladja a férfiakét. A női bíborosok és püspökök száma folyamatosan növekszik, és a nők vezetik a legnagyobb és legfontosabb egyházi központokat.”

A Biblia tanítása nyer az MI felett (Fotó: Getty Images)

Mesterséges gondolatok kontra valóság

Talán ezért sem érdemes vakon bízni a mesterséges intelligenciában? A ChatGPT által generált egyházkép megosztó, provokatív, és valamiért túl nagy figyelmet fordít a nemiségre. És hogy mekkora a valóságtartama? Ahogy Ferenc pápa mondja, az Apostolok Cselekedetei az egyház kézikönyve, és ha megvizsgáljuk az Újszövetség egyes fejezeteit, láthatjuk, hogy Jézus nem egy szexuálisan túlfűtött, női dominanciával bíró egyházról beszél.

Krisztus tanítása túlhalad a materiális gondolkodáson,

a földi élet keretein, hiszen egy keresztény igazi jövője a mennyországban van, ahol az emberi szempontok helyett egészen más kerül a fókuszba. „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” (Jn 14,2-4)

Írta: Vermes Nikolett

Szinodális út vagy szinodális szinódus – mi a különbség?

Látszólag nagyon hasonlít egymásra a két kifejezés, ám nagyon fontos különbséget tenni közöttük. Nézzük, miért nem lehet egy és ugyanaz a szinodális út és a szinodális szinódus!

Nem ritka, hogy a hasonló fogalmakat összekeverjük, de ha a két dolog között nagy a különbség, akkor óvatosnak kell lennünk – különsen igaz ez, amikor a szinodális szinódusról és a német szinodális útról beszélünk. Nyelvtanilag két hasonló kifejezést látunk leírva, viszont két teljesen más fogalomról van szó. Megesik, hogy mi, keresztények sem ismerjük a kifejezések közötti különbséget, pedig egyáltalán nem mindegy, hogy például a szinodális szinódusért vagy a szinodális útért imádkozunk, hogy a szinodális szinódusról vagy a szinodális útról gondolkodunk, vagy hogy melyik milyen változást hoz az életünkben. Tisztázzuk, miről is van szó, ha egyik vagy másik „szinodális” fogalmat halljuk!

Egyenes úton, konkrét cél felé

Kronológiai sorrend alapján vegyük először a német szinodális utat (németül: „Synodaler Weg” vagy „Synodaler Prozess”), amelyet a Német Katolikus Egyház kezdeményezett öt éve, vagyis 2019-ben indította el a Német Püspöki Konferencia (DBK) és a híveket képviselő Német Katolikusok Központi Bizottsága (ZdK). Célja a katolikus egyház szerkezetének és gyakorlatának felülvizsgálata és megújítása, különös tekintettel négy fő területre, amely a hatalom és hatalomgyakorlás az egyházban, a jelenlegi papi életformák, a nők szerepe az egyházban, illetve a szexualitás erkölcse. Alapvetően a Németországban napfényre került szexuális visszaélések botránya ágyazott meg a német szinodális útnak, miközben a nők egyre nagyobb szerepvállalása is sürgető kérdéssé vált a térségben. Érthető, hogy

a helyi egyházi személyek nem akarták tétlenül nézni, ahogy a katolikus felekezet elveszíti hitelességét,

ezért párbeszédet indítottak a német katolikusok körében, hogy megoldásokat találjanak a fenti problémákra. Hamarosan pedig püspökök, papok és laikusok együttesen kidolgoztak egy reformtervezetet. A megvalósítás persze többéves folyamat, amelynek a beteljesülésére még várnunk kell. Az első lépés azon munkacsoportok felállítása volt, amelyek a négy fő kérdéssel foglalkoznak, tehát a párbeszéd elindítása. Ezt követik a híveket közvetlen módon érintő lépések, amikor a reformokat átültetik a gyakorlatba. A német szinodális út még nem ért célba, de már érezni a változás szelét. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mára lényegesen átláthatóbb a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek kezelése, nyomon követhető az elkövetők felelősségre vonása, növekedett a női vezetők száma, valamint a laikusoknak is nagyobb szerepe van a döntéshozatalban.

Ferenc pápa a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakán. (fotó: Megújul.hu)

Idő kell a változáshoz

Mindezzel szemben a szinodális szinódus 2021 októberében indult, amikor Ferenc pápa bejelentette az összegyházi szinodális folyamat megkezdését. A németországi kezdeményezéssel szemben jelen esetben a világegyházat érintő folyamatról beszélünk, amelyen nemcsak egy ország, hanem számos (a pápa szándéka szerint minden) nemzet, püspök, pap, laikus munkatárs és sok más meghívott képviselő közösen dolgozik. Célja a szinodalitás, vagyis a kirekesztéstől mentes együttműködés és közösségileg megalapozott döntéshozatal előmozdítása az egész egyházban, tehát a szinodális szinódus hatása az egész katolikus egyházra kiterjed. Azért volt szükség erre a kezdeményezésre, mert Ferenc pápa szerint eljött az ideje a szinodalitás előmozdításának. Nem csupán a laikusokról, a nők szerepéről és a szexuális visszaélések elkövetőiről, illetve áldozatairól van szó, hanem minden emberről, aki az egyház tagja. Nem csupán Európában küzd kihívásokkal a katolikusok, de itt kifejezetten tetten érhető a keresztény értékek háttérbe szorulása,

egyre súlyosabb e paphiány, és a közösségek széthullása is bizonyítja, mekkora szükség van a megújulásra.

Az egyháznak együtt kell haladnia a változó világgal, ugyanakkor nem célja versenyre kelni a globális trendekkel, nem is fordíthat hátat a kétezer éves hagyománynak. Ezért van szükség arra, hogy megfontoltan együtt haladjunk a megújulás útján. Ennek céljával rendezték meg 2023 őszén a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakát a Vatikánban, ugyanebből a célból tartják meg 2024 őszén a második ülésszakot, ahol Ferenc pápával együtt püspökök, papok és laikusok ülnek egy asztalhoz. Ahogy közeledünk az őszi eseményhez, egyre tisztábban láthatjuk, hogy a szinodális szinódus esetében ugyanúgy kulcsfontosságú kérdés a nők szerepe az egyházban, a világi vezetők egyre magasabb jelenléte, illetve a marginalizálódott csoportok védelme. Hogy mikor érezzük meg mindennek a hatását? Mikor lesz jelenvaló a gyakorlatban a megújulás a legkisebb magyar faluban is? Erre alighanem még évtizedeket kell várnunk. Addig is, az iránymutatás egyre nyilvánvalóbb, a bekapcsolódás lehetősége nyitott, a megújulás szándéka adott.

Egy nyelvet beszélünk?

Két külön fogalom, két külön folyamat. Az egyik egy ország elszánt küzdelmét mutatja be az egyházi élet fennmaradása érdekében, a másik az egész világot érinti. Egy közös biztosan van bennük, amely nem más, mint a megújulás utáni vágy. Csupán néhány éve beszélünk erről a vágyról, de már régóta érezzük a szükségét, ezért itt az ideje annak, hogy megértsük és befogadjuk a szinodalitás legfőbb üzenetét: együtt haladunk, nem egymás mögött, hanem egymás mellett, de mindig Jézus vezet minket, nem pedig a félelem, a hatalmi struktúrákhoz való ragaszkodás és egyéb önző vágyak.

A cikkben elhangzott információkért a szerző köszönetet mond Csiszár Klárának, a linzi katolikus egyetem rektorhelyettesének.

A háború sem akadályozhatja az egyház megújulását

Van egy társaság, ami egybegyűjti az európai teológusokat, a tapasztalt és pályakezdő kutatókat egyaránt. A szervezet célja közös pontot biztosítani azon teológusok számára, akik hatékonyan képesek hozzájárulni az egyház megújulásához.

Az Európai Katolikus Teológiai Társaságot (ESCT) azért alapították idestova harminchárom éve, hogy legyen egy csoport, amely támogatja a teológiai kutatásokat, az oktatást és a párbeszédet, miközben konkrét lépéseket tesz az egyház fejlődése érdekében. Ugyanis a prominens európai teológusok és akadémikusok már évtizedekkel korábban felismerték, hogy a katolikus egyház fennmaradásához diskurzusra van szükség, és nem haboztak összegyűjteni az európai teológusokat, hogy egy asztal köré ültessék őket. Az ESCT ma több mint 500 aktív tagot számlál Európa valamennyi országából.

Hogy valóban egy megújuló egyházért dolgoznak, mi sem bizonyítja jobban, minthogy eddig több nő is igazgatta a szervezetet.

Dr. Margit Eckholt és munkatársai pedig minden követ megmozgatnak, hogy a teológusok ténylegesen inspirálhassák egymást, és együtt konkrét lépésekkel támogassák az egyházi megújulást. “Az ESCT rendszeresen szervez konferenciákat, szimpóziumokat és műhelymunkákat, amelyek lehetőséget adnak a teológusoknak, hogy új perspektívákat adjanak az egyházi tanítások és gyakorlatok megújításához. Az évente megrendezett nemzetközi konferencián a tudósok azért találkoznak, hogy megvitassák legújabb kutatásaikat és eredményeiket” – mondja büszkén az előző női elnök, majd hozzáteszi, hogy az ESCT ugyanezzel a céllal folyóiratokat és könyveket jelentet meg, hogy még többek számára eljusson az üzenetük.

Keresik Roman Zaviyskyy utódját (Fotó: ESCT)

Mit mondanak a teológusok a háborúról?

Dr. Margit Eckholt elmondása alapján az ökumenikus és vallásközi párbeszédek által a teológia igenis képes választ adni a mai társadalom égető kérdéseire. Ennek érdekében különböző szakmai csoportokat szerveznek, amelyek felelősek a helyi tevékenységek koordinálásáért és a tagok közötti kapcsolattartásért. „A csoportok tagjai konferenciák alkalmával találkoznak egymással, ilyenkor mindenkinek lehetőséget adunk arra, hogy megossza tapasztalatait és a kérdéseit, és azt látjuk, hogy ez a működési elv elősegíti a helyi közösségek teológiai fejlődését.” Az elmúlt évek legvitatottabb kérdése az egyház és a háború közötti kapcsolat volt, amely aktívan foglalkoztatja a teológusokat. Vagyis, hogyan lehet, és hogyan kell alkalmazni az egyház tanításait egy háborús helyzetben? „

Ma az egyház szerepe nem csupán a béke helyreállítása és fenntartása, hanem a lelki támogatás biztosítása minden ember számára.

Ezért fontos, hogy a teológiai diskurzusokban helyet kapjanak azok a kérdések is, amelyek a katonai lelkészi szolgálat szerepét és a konfliktusok etikai dimenzióit vizsgálják” – véli a teológus. Az ukrajnai szekció vezetője, Roman Zaviyskyy professzor vezetésével a csoport különösen aktív volt a háborúval kapcsolatos teológiai kérdések megválaszolásában. Ez a tevékenység sajnos nem folytatódhat tovább ugyanebben a formában, Roman Zaviyskyy professzor június 29-ei halála ugyanis hatalmas veszteséget jelent az ESCT és az egész teológiai közösség számára. A szervezet előző elnöke sietett tisztázni, hogy az ukrán teológus autóbaleset áldozata, nem pedig a háborúé, noha saját hazája fegyveres konfliktust kénytelen elszenvedni.

A társaság aktívan támogatja a fiatal teológusokat (Fotó: ESCT)

Hogyan tovább?

A veszteség ellenére a szervezet folytatja a munkát, és nagy erővel szervezi a közelgő tudományos találkozót, miközben az ukrán szekció élére új vezetőt kell állítani. „Az új képviselő kiválasztása nehéz feladat, de minden erőnkkel arra fókuszálunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb utódot, aki a háborús helyzet közepette is képes továbbvinni az egyház megújulásának ügyét.” Mivel a háború miatt az országon belüli és a nemzetközi utazásokat is korlátozzák, kis túlzással lehetetlen, hogy a jelöltek személyesen találkozzanak a szervezet vezetőjével. Az ESCT ezért a digitalizációra bízza a kapcsolatteremtést, és maximálisan kihasználja az online platformok nyújtotta lehetőségeket. Mint kiderült, korábban is rendszeresen szerveztek virtuális szavazásokat a fontosabb kérdésekben is, ugyanis a döntéshozatali folyamatokat nem akadályozhatja a fizikai távolság.

„Ha a teológiai párbeszéd és a teológusok közötti kapcsolatépítés lelassul, akkor a megújulás is, ezt pedig nem hagyjuk.”

Ahogy az elmúlt több mint három évtizedben, úgy a jelenben és a jövőben sem akadályozhatja meg semmi az ESCT célját, hogy a világi személyekből álló teológusok is ott legyenek, amikor a katolikus egyház új úton halad tovább, az eredeti értékekkel. Ebben áll a német teológus asszony által vezetett társaság ereje: az ESCT évről évre, találkozóról találkozóra bebizonyítja, hogy a világi teológusok nagy létszáma, kapacitása és eltökéltsége is ugyanúgy szükséges az egyház megújulásához, mint a felszentelt egyházi vezetők elszántsága.

Igazságosabb, befogadóbb egyház – megjelent a szinódus második ülésszakának munkadokumentuma

Az irat alapvetően az októberi tanácskozás résztvevőinek felkészülését segíti, de bárki megismerheti, mely területeken várható először az egyház megújulása. Mutatjuk a részleteket.

A szinodalitásról szóló szinódus második ülésszakának munkadokumentuma öt fejezetből áll, amelyek sorra veszik a legfontosabb kérdéseket és irányelveket. Az Instrumentum laboris öt nagy része a következő: bevezetés, alapok, és a három központi rész. Talán senkit sem ér meglepetésként, hogy a dokumentum átfogóan foglalkozik a nők szerepével, a modern egyház irányításával és a transzparenciával. A három fő szakasz hivatalos elnevezése: I. rész: Kapcsolat Istennel, a testvérekkel és a többi egyházzal, II. rész: Képzési folyamatok és közösségi megkülönböztetés, III. rész: Ökumenikus és vallásközi párbeszéd.

A szegények helyzete

A dokumentum egyik központi témája a szegények és marginalizált csoportok helyzete. Az egyház szociális tanítása alapján a szegények és elnyomottak támogatása teológiai alapvetés, amely ma is elsődleges fontosságú, dacára a többi kiemelt területnek. Az Instrumentum laboris első fejezete tehát a menekültekre, az őslakosokra, a különféle bántalmazások áldozataira, a rasszizmusra, az emberkereskedelemre, valamint az idősek és kizsákmányoltak helyzetére fókuszál. Ez a fejezet egyértelműen kimondja, hogy

az egyháznak feladata a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem

és a legkiszolgáltatottabbak védelme. Hogy az egyház valóban mindennemű bántalmazás áldozatának támogatását saját feladatának tekinti, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a magzatok és anyák védelmét külön részletezi. Ezzel át is tereli a figyelmet a következő nagy, egyben a második legfontosabb kérdéskörre, a nők helyzetére a jelen egyházában.

A nők szerepe az egyházban

Kiemelt figyelmet kap a nők szerepe és az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás. A dokumentum részletesen tárgyalja a női diakonátus kérdését, valamint azt, hogy a nők több feladatot kapjanak a döntéshozatalban és az egyházi irányításban. A fejezet rávilágít, hogy ez nem csupán egy etikai vagy egyenlőségi kérdés, hanem itt az egyház missziós tevékenységének segítéséről van szó, márpedig a leírtak alapján a nők tevékeny részvétele hatékonyabbá teheti a közösségeket. Az Instrumentum laboris arra ösztönzi az egyházat, hogy teremtsen új lehetőségeket a keresztény nők számára, hogy aktívan részt vehessenek a szinodális folyamatokban.

Az első ülésszakasz során az elméleti kérdések voltak hangsúlyosak, ezennel a gyakorlaton lesz a hangsúly (fotó: megujul.hu)

A kapcsolódás ereje

A migránsok és menekültek befogadása és integrációja szintén központi téma, a több éve folyamatos etnikai vándorlás után, amely mára minden keresztény embert érint valamilyen formában. A dokumentum egyértelműen kimondja, hogy a migránsok és menekültek igenis hozzájárulnak a befogadó közösségek megújulásához és gazdagodásához. Éppen ezért a katolikusok feladatai közé tartozik az is, hogy nyitottan fogadják őket, és mind egyénileg, mind közösségben segítsék a menekülteket az új élet megteremtésében, ezzel támogatva az interkulturációt. Az Instrumentum laboris ezen része az elfogadás kultúrájára és a népcsoportok közötti párbeszédre helyezi a hangsúlyt annak érdekében, hogy

kirekesztő keresztényekből befogadó keresztényekké váljunk.

Ugyanakkor a vonatkozó rész kiemeli, hogy az egyház liturgikus hagyományának és vallási gyakorlatának tiszteletben tartása alapvető fontosságú minden felekezetű hívő számára. Kétség nem férhet a dokumentum jól megfontolt, tudatos felépítéséhez, ugyanis a menekültkérdéssel foglalkozó fejezetet végül a vallások közötti párbeszéd előmozdítását taglaló zárószakasz követi. Miért szerepel ez az irányvonal a legfontosabb témák között? Mert a béke érdekében nélkülözhetetlen az ökumenizmus és az egyházközi kapcsolatok erősítése. Az Instrumentum laboris kitér arra, hogy ebben jelentős szerepe van a tanúságtételeknek. A megosztás által gyógyulhatnak a történelmi sérelmek, miközben a keresztény egység erősödhet. Az a cél, hogy az egyház felszámolja a különböző vallási közösségek közötti bizalmatlanságot és félelmet.

Summa

Az első ülésszak dokumentuma hasonló alapelveket fogalmazott meg, de kevesebb hangsúlyt fektetett konkrét intézkedésekre és reformokra. Az új dokumentum viszont már részletesebben tárgyalja a nők és a marginalizált csoportok helyzetét, és konkrétabb kérdéseket fogalmaz meg az egyház számára. Ez azt jelzi, hogy az első ülésszak visszajelzései alapján a második ülésszakasz arra koncentrál, hogy miként ültesse át az elméletet gyakorlatba. 2024 októberében nem csupán az előző évi tapasztalatokat összegzik Vatikánban, hanem iránymutatást adnak a további lépésekhez.

Konkrétan a szegények, a nők, a menekültek és a vallásközi párbeszéd kérdéseivel foglalkoznak majd a résztvevők.

Bár kiemelt egyházi és laikus személyek ülnek majd a tárgyalóasztalok körül, az egyház minden tagját arra hívja, hogy aktívan vegyen részt ebben a folyamatban, hogy közösen dolgozzunk egy befogadóbb, igazságosabb egyház megteremtésén.

Az Instrumentum laboris irányelveinek főbb részei itt érhetők el magyarul.

Kiemelt fotó: vaticannews.va

Szinkronban a reménnyel – plenáris ülést tartottak az európai egyházi vezetők

Belgrádban tartották az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) idei plenáris közgyűlését, amelyről Német László érsek, a szervezet alelnöke tájékoztatta a Megújul szerkesztőségét.

Az éves találkozóra június 24. és 27. között került sor – formabontó módon – Szerbia fővárosában, hiszen a helyi érsekség idén ünnepli alapításának századik évfordulóját. A találkozó mottója így hangzott: „A remény zarándokai. Egy szinodális és missziós egyházért.” De vajon milyen úton halad az európai kereszténység? Mire utal a remény, és hogyan valósítható meg a szinodális misszió?

Vita, amely előre mozdít

A plenáris közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt, a kontines püspöki konferenciáinak képviselői, míg további két előadó is jelen volt az eseményen. Robert Francis Prevost bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa a püspököknek a szinodális egyházban betöltendő feladatáról beszélt, Josef Sayer professzor pedig a kontinentális kapcsolatokról és a püspöki konferenciák közötti együttműködésről tartott előadást. A találkozó résztvevői az egyházi kérdések mellett társadalmi és politikai témákkal is foglalkoztak. Német László szerint

a közgyűlésen tapintható volt az egyházi vezetők közötti véleménykülönbség,

különösen is az európai parlamenti választások eredményei kapcsán. „Heves viták voltak a júniusi európai parlamenti választások eredményeiről, ugyanis a 39 püspöki konferencia közül 27 az Európai Unió területén fekszik. A kérdés az volt, hogy milyen irányba megy most Európa, és mire lehet számítani a közeljövőben” – mondta a CCEE alelnöke.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának közgyűlésen 39 egyházi vezető vett részt (Fotó: CCEE)

Változó erőviszonyok között is irányt mutat az evangélium

Német László érsek elmondása szerint az új politikai erőviszonyok komoly kihívásokat jelentenek az egyház számára. Ezért az egyházi vezetők kiemelt témaként kezelték a kereszténység politikai életben betöltött szerepét. „Világos, hogy a keresztények is részt vesznek a választásokon, de a püspökökáltal képviselt vélemény nem lehet egyirányú. Nekünk, egyházi vezetőknek mindegyik párttal együtt kell működnünk, amennyiben erre van lehetőségünk. Ugyanakkor például a német püspöki konferencia elzárkózik minden együttműködéstől a radikális jobboldali pártokkal, mint például az Alternatíva Németországért párt. Illetve Ausztriában is felülvizsgálják az egyház és az Osztrák Szabadságpárt kapcsolatát.” Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az egyház politikáról folytatott diskurzusára. A válasz nyilvánvaló:

a CCEE egyik legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a párbeszédet és az együttműködést

az adott társadalmakban, tehát a politikai szereplőkkel is, függetlenül azok ideológiai hovatartozásától. Továbbá fontos, hogy az egyház megőrizze függetlenségét és hitelességét a politikai életben. Hogy az átrendeződő geopolitikai viszonyok hogyan hatnak a kereszténységre? Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni, mindenesetre annyi biztos, hogy az európai parlamenti választások eredménye és a világban zajló geopolitikai változások nagy hatással lesznek a közösségeinkre. „A CCEE feladata, hogy reagáljon a változásokra, és segítsen az Európában működő püspöki konferenciáknak az evangéliumi értékek megvalósításában” – hangsúlyozta Német László.

A remény útján konkrét lépéseket tettek

A migráció kérdése is nagy hangsúlyt kapott a közgyűlés során. „A döntő többség pozitívan áll hozzá, olyan értelemben pozitívan, mint ahogy a Szentatya is. Tehát tudjuk, hogy mérlegelni kell, hogy hogyan és kiket fogadunk be, és segítünk az integrációban. Nagyon fontos, hogy megőrizzük az európai toleranciát és az együttműködés szellemét, amely a kirekesztés ellen szól. De ehhez hozzátartozik az emberi élet védelme is, amelyet az első pillanattól az utolsóig óvni kell, márpedig ebben különböznek az európai országok álláspontjai” – mondta a belgrádi érsek, majd megjegyezte, hogy az esemény során a püspökök találkoztak Porfirije szerb ortodox pátriárkával is, és közösen imádkoztak a békéért. A háromnapos találkozó alatt minden nap közös Szentmisén is részt vettek a képviselők.

A CCEE emellett kiemelten fontosnak tartja a gyermekvédelem, különösen a prevenció területén végzett munkát.

„A katolikus egyház sikeresen kidolgozott egy nagyon erős gyermekvédelmi szabálysorozatot,

amely jogilag is kötelező érvényű, és sokkal szigorúbb, mint az állami törvények” – mondta Német érsek. Ez a szemlélet segíti az egyházat abban, hogy megvédje a legkiszolgáltatottabb teremtményeket, és biztonságban tudja a közösségeket. A találkozó egyik fontos eredménye Antonio Ammirati atya megválasztása volt a CCEE új főtitkárává. Ammirati atya, aki korábban a CCEE altitkára és szóvivője volt, öt évre kapott megbízatást. A következő plenáris közgyűlésre 2025. október 8-10. között kerül sor Lisszabonban.