A laikusok adhatnak új lendületet az egyházi életnek

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus szerint Luther vizsgálódása Isten tulajdonságai és a világegyetem rendje közötti kapcsolatról választ adhat arra is, hogy miért olyan sebzett az európai katolikus egyház.

– Nagy rálátása van az európai és amerikai egyházi gondolkodásra. Miben látja a legnagyobb különbséget a két földrész kereszténysége között?

– Az amerikai katolikusok autonóm intézményrendszert fejlesztettek ki a polgári társadalmon belül. Így jött létre az amerikai katolikus egyetemek, kórházak, középiskolák és nonprofit szervezetek mai hatalmas hálózata. Másodszor, és ugyanúgy a protestantizmussal való kölcsönhatás miatt, az amerikai katolikusok nagyobb hangsúlyt helyeznek az esztétikai és erkölcsi tisztaságra. A latin nyelvű misék például eléggé népszerűek az USA-ban, amely jelenséget Európában nem érzékeltem. Ezen kívül az amerikai katolicizmus tükrözi az amerikai nép etnikai, faji, és szellemi többszínűségét, míg az európai katolicizmusban gyakran nacionalista áramlatokkal találkozunk. De ezt az utolsó különbséget egyháztanilag építőnek tekintem. Amikor odahaza Chicagóban körbenézek a hyde-park-i Szent Tamás Apostol plébániatemplomban, látom, mit jelent az, hogy „hiszek egy, szent, egyetemes, és apostoli Anyaszentegyházban”.

– Európában, azon belül Magyarországon folyamatosan csökken a katolikus hívek száma. Ezzel szemben mi mondható el az amerikai mintáról?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy a 20. század végén az Egyesült Államok ellenáll Európa szekularizálódó irányvonalának, ám a legújabb felmérések szerint az USA hamarosan utoléri azt. Egy tanulmány szerint az 1981 és 1996 között született amerikaik negyven százaléka vallástalannak tartja magát. A 19. század szociológiája teorizálta, hogy ez a természettudományos módszer sikeréhez kötődik, pedig tény, hogy technológiailag igen fejlett társadalmakban – mint például az Öböl-menti államokban – elenyésző a hitetlenek aránya. Ezen látszólagos ellentmondás feloldható, ha máshogy közelítjuk meg a problémát.

Tényleg az a helyzet, hogy kevésbé vallásos lett az Egyesült Államok és Európa,

vagy ezen népességek máshogy fejezik ki az emberiség ösztönös vallási hajlamát? Homo religiosus vagyunk, mondja Kálvin – azonnal hozzátéve, hogy „az emberi szív a bálványok műhelye.” Az USÁ-ban például a kutatók az amerikai templomba járás hanyatlását a politikai polarizációval és a szélsőségek térnyerésével kötik össze. Az állítólag „szekuláris” amerikaiak és európaiak talán elkezdték a vallást különböző politikai ideológiákkal pótolni. Anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a kereszténység ártalmatlan lenne ebben a játszmában, ki lehet mutatni, hogy a Szentírás szerint az államimádat a pogányságnak – „Egyiptomnak” – a netovábbja: Krisztust azért feszítették keresztre, mert filius Dei-nek állította magát, amely cím divus Augustus-nak, Cézárnak volt fenntartva, ahogy korábban a Fáraónak.

– A kijelentések korában élünk. Kijelenthető, hogy nagy a szakadék a nyugati és a keleti katolikus egyház tagjai között?

– Inkább tudatlanság jellemzi a latin egyházat a keleti rítusok kapcsán, mintsem hogy szakadék lenne a nyugati és keleti rítusok között. Ez két ok miatt sajnálatos. Először is, mert a részegyházak egysége a különbözőségben minden nemzet eszkatológiai békéjének misztikus jelenléte Krisztus testén belül. Másodszor, mert léteznek gyönyörű gyakorlatok a keleti részegyházakban, amelyek fontosak lennének az egyetemes Anyaszentegyház számára is; például a házas papság és a liturgiák, amelyek gyakran sokkal gazdagabban vannak a héber biblia nyelvébe ötvözve.

Mint sok egyháztani betegséget, szerintem ezen tudatlanságot is a hittannak kell helyreállítania.

Vajon a plébánosok helyesen oktatják-e híveiket, vagy a latin rítusú szülők a gyermekeiket Anyaszentegyházunk egyetemességéről? Ez megint összekapcsolódik korábban említett gondolatommal az örökségről: azért vannak különböző rítusok az egyházon belül, mert gratia supponit naturam – az emberi természetnek elidegeníthetlen része a kulturális többszínűség.

Oltvai Kristóf magyar származású chicagói teológus (fotó: Oltvai Kristóf)

– Mit lehetne tenni a szakadék csökkentése érdekében?

– Az USA-ban ez a szakadék azért kezd összébb záródni, mert a fiatal hívek a liturgikus komolyságra és szépségre vágynak. Ez gyakran a keleti kereszténység iránti érdeklődésként jelentkezik bennük. Katolikus keresztények között ez persze a keleti katolikus plébániákhoz való csatlakozás formáját ölti, bár egy párhuzamos jelenséget is észleltem az evangelikál protestánsok köreiben, miszerint sokan közülük a pravoszláv egyházhoz vonzódnak. Egy posztmodern Nyugaton, amit a villámgyorsan önfelváltó szimulációk és egyfajta – a saját elméleti és érzelmi tevékenységeinket is behatároló – elgépiesedés jellemez, mágnesessé válik az a szabadság, amit a keleti liturgiák az imádságos figyelem, a contemplatio által kínálnak.

– Bizonyára figyelemmel kísérte a jelenlegi püspöki szinódus eseményeit. Hogyan fogadta a 2023 őszén megnyitott ülésszakot? Mi a véleménye az eddig elhangzott vitákról?

– A folyamatban lévő szinódus legfontosabb aspektusa annak a lehetősége, hogy megerősítse a laikusok küldetés- és felelősségérzetét az Egyházon belül és az Egyház iránt. A kereszténység történelmében a világiak adtak lendületet mindegyik megújulási mozgalomnak, amelyek célja az apostoli élet helyreállítása volt. Egy korban, amelyben csökkennek a papi és szerzetesi hivatások (legalábbis Európában és Észak-Amerikában),

kulcsfontosságú a laikus buzgalmat éltetni.

Ebben központi szerepet játszhat a laikus intézményépítés szellemi és anyagi támogatása az egyházmegye részéről, amely minta az elmúlt évtizedekben nagyon sikeressé vált az Egyesült Államokban. Ugyanakkor fontos belátni, hogy a püspökség túlságosan formális elismerése a laikus mozgalmakkal szemben néha ellehetetleníti az utóbbit. Ez azért van, mert az érzés, hogy valaki valami alternatívban, valami tisztában és felforgatóban vesz részt, valójában egy hatalmas erőt adó szellemi motiváció. Ezért volt nagy középkori hagyománya annak, hogy a férfi szerzetesek próbálták elutasítani a felszentelésüket akár a papságra (Cluny-i Odo), akár a püspökségre (Nagy Albert). Remélem, hogy a szinódus ezen összetett realitások tudatában teljesedik ki.

– Meglátása szerint, milyen lesz a jövő egyháza – Száz év múlva milyen változások fognak végbemenni?

– A Nyugat szekularizációja miatt gyakran hallott jóslat, hogy a 21. század egyháza, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazta, „kisebb és világosabb” lesz. Ebben az esetben talán a családi élet válik az egyház tapasztalatának atommagjává. Akár megláthatjuk azt is, hogy a katolikus közösségek elkezdenek szorosan összetartó, félig-etnikai közösségeknek kinézni, ahogy történelmileg meg is történt olyan keresztény kisebbségekkel, mint a koptokkal, maronitákkal, ámisokkal vagy mennonitákkal. De valahogy úgy gondolom, ezen jóslás nem pont így fog valóra válni. Igenis úgy vélem, hogy az az egyháztan, amely a papságot és a szerzetesi életet helyezi a középpontba, a laikus közösségekre fókuszáló irányba fog elmenni. Majdnem minden jelentősebb katolikus intézmény laikus vezetése már kézzel fogható valóság a nyugati világ nagy részén, de a következő évtizedekben ez a jelenség teológiailag sokkal alaposabban meg lesz emésztve. Arra számítok, hogy tanúi leszünk egy olyan korszaknak, amelyet a fokozódó laikus áhítat és a laikusok „szerzetesítése” fog jellemezni a reformáció szellemében, ahogyan azt

Luther figyelmeztetése célként provokatívan az apák elé tűzte: váljanak háztartásuk „apátjává”.

Ugyanakkor azt prognosztizálom, hogy ezek a jelenségek kéz a kézben járnak majd a folyamatban lévő geopolitikai változások egyfajta egyházi tükörképével, amely az egypólusú világrendből egy többpólusú felé vezet. A katolicizmus főleg egy latin-amerikai, afrikai, és kelet-ázsiai vallássá fog válni, és a teológiák és spiritualitások, amelyek évszázadok óta azokban a közegekben fejlődtek ki, erős befolyást fognak gyakorolni az európai és észak-amerikai egyházra. Ezt máris látom például Chicagóban, ahol sok plébániai közösség kezd gyakorlatába latin-amerikai, főleg mexikói, valamint fülöp-szigeti hagyományokat vegyíteni. Mivel az euro-amerikai gondolkodás olyan sokáig dominálta a tudományos teológiát, ezen translatio fidei először felfordulásnak fog tűnni. De talán a messzi jövőben úgy fogunk majd tekinteni rá, mint most arra, ahogyan Róma adaptálta és adoptálta egy messiási zsidó szekta hitét, vagy ahogyan az európai királyok átvették a birodalom vallását, hogy magukra ölthessék annak „hatalmát és dicsőségét”.

Telek András: Az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse

A Bajnokok Ligájában is szereplő futballista, a magyar válogatott és az FTC egykori középhátvédje a nyitottságot és a párbeszédet erősítené a katolikus egyházban, amelynek maga is elkötelezett tagja.

– Kiemelkedő futballmeccsekben gazdag időszakban ültünk le beszélgetni: néhány napja játszották a Bajnokok Ligája döntőjét, pár napra rá az írekkel játszott a magyar válogatott, rövidesen kezdődik az Európa-bajnokság. Mennyire követed a foci világát?
– A fontos meccseket mindig megnézem, de nem vagyok annyira naprakész, mint egy szakkommentátor. Egy évig dolgoztam ilyen munkakörben is, és rájöttem, hogy napi 3-4 mérkőzést is meg kell nézni a naprakészséghez. Futballistaként aktívan figyeltem az ellenfeleket, követtem a nemzetközi futballt is. Ma már főleg a magyar válogatott és a Fradi meccseit nézem, ha lehet, a helyszínen. A BL csoportmeccseit gyakran kihagyom, a sorozat végén szoktam nézőként bekapcsolódni.

– Van-e kedvenc csapatod a Fradin kívül?
– Külföldön nincsen kifejezett kedvencem. A támadó focit szeretem, amikor a csapat gólra törekszik, azt kevésbé, amikor hátul akarnak passzolgatni.

– Akkor nem az olasz fociért dobog a szíved.
– Inkább az angol bajnokságba szoktam bepillantani.

– A nemzetközi foci világában más dolgok is történnek – például a francia PSG-től, amely az elmúlt években sorra felvásárolta a szupersztárokat, az utolsó ilyen csillag, Mbappé épp most távozik. Beindult az arab világ hasonló sztármágnese is, de a tengerentúlra is elcsábítottak igazán nagy neveket. Erről a folyamatról három szó juthat eszünkbe: pénz, pénz és pénz. Szerinted lehetne tenni valamit azért, hogy ne legyen ennyire anyagias ez a sportág?
– Nehéz kérdés, mert a profi sport – nem csupán a labdarúgás – elanyagiasodott, egyre több szponzorpénzt tudnak a klubok magukhoz csábítani. Általában érvényesül a gazdasági alapelv, vagyis ahol több pénz van, ott valószínűleg jobb csapatot is lehet építeni. De ez a folyamat nem most kezdődött, és nem is mindig működött, hiszen a Beckham-féle Real Madridot nem véletlenül nevezték Galaktikusoknak: tele voltak sztárokkal, mégsem voltak olyan sikeresek, mint a mostani Real, amiben kevesebb a szupersztár. És hiába volt a PSG-nek annyi jó játékosa, ha nincs egy jó sportigazgatója, egy jó edzője… Most meg sokan attól tartanak, hogy miután Vinícius és Mbappé ugyanazon a poszton játszik, hogyan tudják majd megtalálni az egyensúlyt a csapaton belül. Azt gondolom,

egy jó sportigazgató kevesebb szupersztárral sokkal jobb eredményeket tud elérni, mint egy összevásárolt szupercsapat.

Visszatérve az eredeti kérdésre: ez a folyamat aligha fog megváltozni, amíg egyre több pénz kerül a klubokhoz. Valamiféle ársapkát kellene bevezetni, eljutni a valódi pénzügyi fair play gyakorlatáig. De amíg egy arab vagy amerikai tulajdonos ügyesen ki tudja játszani a szabályokat, addig nem lehet egyforma feltételekről beszélni.

– És lám, mégis a Borussia Dortmund jutott a BL döntőjébe, a spanyol bajnokságban pedig a gigászokat megszorongatva, megérdemelten lett dobogós a Girona. Szóval azért a pénz nem minden?
– Nem, és szerintem ma az élvezhető focit olyan csapatok képviselik, mint az Atalanta vagy a Leverkusen. De ez az én véleményem, mindenki döntse el maga, hogy számára mi a vonzó.

Telek András

Középhátvédként a támadó focit szereti

– Történt egy másik érdekes esemény is pár napja: az AC Milan legutóbbi meccsén elbúcsúzott a profi futball világától a francia világbajnok Olivier Giroud. Ő azért is különleges játékos, mert többször nyíltan megvallotta katolikus hitét. Hozzád hasonlóan.
– Úgy látom helyesnek, hogy mindenki döntse el saját maga, hogyan éli meg sportolóként a hitét, mennyire nyíltan vállalja fel a vallásosságát. Én

örülök neki, ha erről beszélhetek, annak különösen, ha neves sztárok is felvállalják a hitüket.

Most jelent meg egy könyv, amiben én is helyet kaptam olyan sportemberek között, akikről tudható, hogy hisznek Istenben. Szerintem jó lenne, ha ezt még többen bátran kinyilvánítanák.

– Okozott-e nehézséget számodra a hitedet összeegyeztetni azzal, hogy középhátvédként időnként nyilván taktikai szabálytalanságokat is el kellett követned, miközben amolyan, talán keresztény ideálként tekintett rád sok ezer ember a lelátókról, még többen a képernyőkön keresztül?
– Soha nem jutott eszembe a pályán, hogy valamiért ne szabálytalankodhatnék szándékosan. Mindig úgy próbáltam viselkedni, ahogy belőlem jött. Ha meg kellett állítani az ellenfelet, és nem tudtam szabályosan megtenni, akkor megfogtam a mezét, vagy a kezét, nehogy lefusson, de mindig figyeltem rá, hogy lehetőleg semmilyen sérülést ne okozzak. A megfélemlítés pedig soha nem szerepelt a taktikai repertoáromban. Néha megkérdeztem papokat is, leginkább Kerényi Lajos atyát, akihez gyerekkoromban hittanra jártam, és ő is mondta, hogy teljesen normális, ahogy a pályán viselkedem, ne legyen sosem problémám amiatt, ha például sárga lapot kapok. Természetesen viselkedtem minden meccsen, nem voltak morális küzdelmeim, vívódásaim.

Telek András

A Ferencváros csapata a Real Madrid elleni BL-csoportmeccs után, 1995-ben – Telek András az álló sorban balról a harmadik (Forrás: tempofradi.hu)

– Örülök, hogy Lajos atyát említetted. A nyár első napján volt a 97. születésnapja, és sokat köszönhet neki rengeteg hívő, különösen a fiatalok. Úgy rémlik, hogy ő is otthonosan mozgott a focipályán.
– Bár én ritkán fociztam vele, de rendszeresen játszott a hívekkel hol a templomkertben, hol a honvédség szomszédos pályáján. Ő valóban úgy élte a napjait, hogy a szentmise, a temetés, a keresztelés, a hitoktatás mellett sportolt is, élményszerű volt vele együtt focizni. A pályán szinte átalakult, igazán élvezte a játékot. Különösen szeretett gólt rúgni, nekünk pedig jó volt vele így is közösségben lenni.

– Akkor Lajos atya csatártípus?
– Igen, mindenképp. De azt sem felejtem el, hogy ha néhány hétig nem mentem hittanra, sosem az volt a reakciója, hogy “hol voltál, büdös kölyök”, hanem “de jó, hogy jöttél”.

– És most, felnőtt fejjel mennyire találod meg a helyedet a katolikus egyházban, miben kellene szerinted fejlődni?
– Nehéz erre válaszolni, mert a saját gyerekeimmel is vannak konfliktusaim például a digitális világ kapcsán, amit a munkám miatt használok, de igazából nem élvezem. A gyerekeim viszont élvezik, nehéz rávenni őket, hogy kiszakadjanak belőle, elmenjünk kirándulni, túrázni, biciklizni. Nekik az a világ, amiben mi élünk, nem túl vonzó, nekem meg az ő világuk idegen. Nem tudom, ilyen téren változnia kell-e a katolikus egyháznak, de azt látom, hogy míg fiatalon még én is elmentem Kerényi Lajos atyával egyszer-kétszer kórházba betegek látogatni, gyakran ott voltam a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón, ma nem igazán tartozom egyik plébániához sem, bár vasárnaponként nagy örömmel elmegyek szentmisére.

– Ferenc pápa átfogó megújulási folyamatot indított el pár éve, amelynek keretében minden hívőt arra buzdít, hogy fogalmazzák meg saját egyházálmukat. Neked mi az egyházálmod?
– Ahogy említettem, szeretek templomba járni. Nem hiányzik a gitáros mise, a nagyon lendületes dolgok. Gyerekként szerettem Lajos atya prédikációit, amelyek nem szokványos szentbeszédek voltak, hétköznapi példákat hozott. Viszont gyerekként nem értettem, sőt ma sem értem, hogy a cölibátusnak mi az értelme. Hozzám közelebb áll a református lelkészek életmódja. Nem azt mondom, hogy legyen vége a cölibátusnak, de szerintem a papok számára is életszerűbb lenne, ha lenne családjuk.

Egyre nehezebb megoldani, hogy minden faluban legyen pap, hogy ne kelljen állandóan rohangálniuk a lelkipásztoroknak. Szerintem ez egy beszélgetésre alkalmas téma például.

A válás is az. Én is elváltam, emiatt vannak is lelkiismereti problémáim, főleg a gyerekeimmel szemben, de ha már így döntöttem, igyekszem úgy élni, hogy minél több szeretetet adjak a gyerekeimnek, támogassam őket.

– Mit gondolsz magáról Ferenc pápáról, aki a maga egyszerűségében is hamar rendkívül népszerű lett világszerte, az elváltak felé pedig nagy nyitottságot mutat?
– Bár távolabbról figyelem a tevékenységét, szimpatikus számomra, különösen az egyszerűsége. A templomok esetében sem szeretem, ha a tér túlcsicsázott, túldíszített, a fehér falak szimpatikusabbak. Eleve befelé forduló típus vagyok, ezért szeretem, ha minél kevesebb dolog vonja el a figyelmemet. A belső beszélgetés a Jóistennel, a szerénység sokkal közelebb áll hozzám, mint a pompa. Fontosnak tartom, hogy az egyház ne a dicsőséget keresse, hanem a szegényeket szeresse. Az elváltak felé való nyitottságról az jut eszembe, hogy életem egyik meghatározó élménye volt, hogy ellátogattam a balassagyarmati börtönbe, ahol rabokkal beszélgettem. Ott is vannak nagy átalakulások, és fantasztikus látni, hogy olyan gyilkosokra, akik 20-40 évet kapnak, lehet emberként tekinteni. Az elfogadás, a megbocsátás, a megbánás nagyon fontos dolgok az életünkben. Tök jó, ha valaki minden nap rózsafüzért imádkozik, akár minden nap elmegy a templomba, de fogadjuk el, hogy nem mindenki így akarja élni az életét, és nem mindenkinek alakul ugyanúgy az élete. Nyitottság, párbeszéd, ezek nagyon fontosak.

Nyitottság, párbeszéd, kevesebb pompa, több szeretet kell az egyházba

– Sokan megfogalmazták már, hogy a sport jó hatással van az életünkre, különösen gyerekkorban hasznos támogatást adhat a fejlődéshez. Te miként tekintesz vissza saját ifjúkorodra?
– Gyerekkoromban megtanították nekünk, hogy tiszteljük az idősebb játékosokat, meg a szurkolókat is, vagyis mindazokat, akik fantasztikus dolgokat tettek a Fradi közösségéért. Ebben benne volt a technikai személyzet, mindenki, az egész Fradi család. Egy közösségbe nőttünk bele, fantasztikus élményeket szereztem. Szerintem minden szülő csak nyerhet azzal, ha bármilyen sportág művelésében támogatni tudja a gyermekét. Nem látni előre, hogy az életben ebből ki mennyit fog kamatoztatni, de ez már nem csak a sportról szól. Óriási dolognak tartom, hogy egyik gyerekemet sem akartam tudatosan egyházi iskolába vinni, mindegyik maga választhatott. Nem tudom, miért, de Isten ajándékának tekintem én is a dolgokat az életemben, hogy eddig mindegyikük egyházi iskolát választott. Kíváncsi vagyok, a legkisebb hogyan dönt majd – nagyon hálás vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztaltak valami vonzót az egyházban.

– Téged mi vonz ma is az egyházban, túl az ötvenen?
– Gyerekként beleszoktam, hogy vasárnap templomba megyek, hittanra járok. Szerencsém is volt, hogy

olyan egyházi tanítóim voltak, akikkel élmény volt együtt lenni.

Aztán persze jött a fiatal felnőttkor, a sikeres sportolóknál ráadásul nem is olyan nehéz valami gyengeségbe belefutni, de nálam hamar eljött az az időszak, hogy lecsendesedtem, megnyugodtam – nem kellett ehhez megöregednem. Szerintem nem érdemes földi javakat és egyéb örömöket hajszolni, jobb Istennel lenni, az igazi értékre odafigyelni. Nekem öröm így élni.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Személyesen is átvehető a szinodális munkafüzet

Honlapunkról bárki szabadon letöltheti a katolikus egyház megújulását elősegítő kiadvány munkalapjait.

Megjelent a Megújul.hu szerkesztésében a „Formáljuk együtt a jövő egyházát!” című szinodális munkafüzet, amelyben 5 munkalap, 10 interjú, több tucat egyházálom mellett a szinodalitás hazai ismertségéről és fogadtatásáról szóló felmérésünk eredménye is helyet kapott.

A kötet akár csoportos, akár egyéni használatra is alkalmas, és

olyan témakörök átgondolását segítheti, mint az egyház előtt álló kihívások, a megőrzés és a megújítás összefüggése, az egyház arcának mélyebb megismerése, és saját egyházépítő küldetésünk tisztázása.

Az interjúkból a püspöki szinódus hazai és külföldi résztvevői, valamint ismert hívők, például Kovács András Péter gondolatait ismerhetjük meg a jövő egyházáról.

Az egyházálmok fejezetben a Megújul.hu felületére beérkezett személyes remények, reakciók válogatása szerepel, amelyek inspirációt adhatnak saját egyházálmunk megfogalmazásához.

szinodális

Személyenként egy példány szabadon elvihető

A nyomtatott munkafüzetből bárki díjmentesen igényelhet egy példányt – a készlet erejéig – ide kattintva, elektronikus levélben, postacíme megadásával, de személyesen is átvehető – ugyancsak személyenként egy példány – Budapest szívében, az S4 Közösségi és Kulturális Központban (V. kerület, Semmelweis u. 4.). A helyszín nyitvatartásáról, az ott tartott programokról ide kattintva lehet tájékozódni.

szinodális

Itt található az S4 központ

Ugyanitt tartottuk a szindalitás „félidős” kerekasztal-beszélgetését Német László és Kocsis Fülöp érsekek, valamint Csiszár Klára pasztorálteológus részvételével. Videós összefoglalónk ebben a cikkben kapott helyet.

Az öt munkalap digitálisan is letölthető ide kattintva.

Betekintettünk a jövő egyházába

A jövő egyházáról, jelen időben című eseményre személyesen érkezett Budapestre, a Háló Közösségi és Kulturális Központba Német László belgrádi érsek, Csiszár Klára, a linzi Katolikus Egyetem teológus-professzora, és Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita. Három személy három különböző országból, akikben közös, hogy mindannyian jelen voltak tavaly októberben a Ferenc pápa által összehívott Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének első ülésszakán, és idén októberben is visszatérnek a Vatikánba, hogy több száz társukkal együtt megvitassák nézeteiket a jövő egyházának alapjairól. Merre tart az egyház? A két ülés között félúton erre keresték a választ adtak a kerekasztal-beszélgetés résztvevői – szervezőként bennünket is meglepett, hogy a szinódusi résztvevők milyen nyitottsággal mesélnek saját meglátásaikról.

A kerekasztal-beszélgetésre sok érdeklődő érkezett

Kinek mit jelent a hit?

Vendégeink személyes tapasztalatuk és tudásuk alapján beszéltek az egyház jövőjéről, a megújulás szükségességéről és az összefogás erejéről. Mindannyian új perspektívát nyitottak a megújulás kérdéséről, amellyel kapcsolatban az is kiderült, hogy sok hívő még mindig nem érti, miért is van szükség megújulásra, noha a szíve mélyén minden keresztény érzi, hogy már

valóban eljött a változás ideje.

Kocsis Fülöp érsek rámutatott, hogy az egyház nem csupán a közösségek vezetőiből áll: ez egy közös otthon, amelyben mindenkinek helye van, és amelyben mindenkinek helye lesz a jövőben is. „Sokan máig azt gondolják, hogy az egyház püspökökből és papokból áll, pedig az egyházat a világi hívek is, egyszóval minden megkeresztelt ember alkotja. A hívek az egyház.” Csiszár Klára professzor hosszan beszélt a teológusok, köztük a női teológusok szerepéről a jövő egyházában. „Vannak, akik már tovább léptek, de még többen vannak, akik még mindig egy régi egyház szabályai szerint élnek. Ezért nekünk, teológusoknak feladatunk, hogy újragondoljuk az egyház felépítését, és ezt továbbadjuk mások számára is.” Német László érsek ugyancsak a világi hívek szerepével kapcsolatban mondta el saját meglátását. „Rengeteg világi munkatárs dolgozik az egyházban, és ezek a munkatársak remekül végzik a dolgukat, egytől egyig jó szakemberek, ezért nekünk, püspököknek és papoknak nem szabad beleszólunk a munkájukba. Hagyjuk kibontakozni a világiakat!”

A közönség is feltette kérdéseit

Nehéz kérdések, egyenes válaszok

A kerekasztal-beszélgetés során hangsúlyos volt a hívő közösségek erősödése, a világi személyek bevonása, a diakónia elterjesztése, a nők diakónussá szentelése, egyáltalán a nők jövőbeli szerepe, de a cölibátus eltörlésével kapcsolatos kérdés is felmerült – némi derültséget is okozott az egyik válasz –, nem beszélve

az egyházi vezetők és a hívek együttes felelősségéről.

Ez a beszélgetés nem csupán gondolatébresztő, hanem valódi lelki és szellemi feltöltődést kínál; erőt és inspirációt ad a mindennapokban, amikor kezdjük azt érezni, hogy egyházunk hajóját mintha szembeszélben kellene kormányozni.

Aki nem tudott jelen lenni, az alábbi felvételen visszanézheti a teljes beszélgetést.

Fény a sötétségben – megkezdődött a bemelegítés a szinódus második ülésszakára

Timothy Radcliffe domonkos szerzetes buzdításával indult az a vatikáni podcast sorozat, amely segíthet ráhangolódni a katolikus egyház megújításának újabb fontos találkozójára.

— Az Egyház útjának ösvényén járva, mély reménységgel és elszántsággal felövezve, egyben kihívásokkal teli időszakban találjuk magunkat – hangzott el a kilencrészes műsor első adásában. E podcast célja, hogy támogassa a felkészülést a XVI. Püspöki Szinódus második, 2024 októberében esedékes ülésszakára. Ezekben a hetekben az előadók a szinodalitás lelkiségét járják körül, ezzel is elmélyítéve a lelki ráhangolódást. Mert bár a szinódus egyfajta tárgyalás, legfőbb alakítója maga a Szentlélek. Amint Mohos Gábor segédpüspök is nyilatkozta a Megújul magazin számára, a Szentlélek vezeti az egyházi döntéshozókat.

Bátor remény

Az első adás bevezéseként elhangzott, hogy a mostani időszak arra a pillanatra emlékeztet, amikor

Jézus megmutatja tanítványainak a fényt a sötétségben,

miközben olyan reménységet ígér, amely az embereket minden népből és nyelvből összegyűjti, majd fehér ruhákba öltözteti. – Ez a remény bátorságot és erőt ad nekünk az úton, amikor a világ sokszínűségének kérdéseivel kell szembenéznünk. Elvégre a változások nem mindig érthetők vagy elfogadhatók számunkra. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Jézus felajánlja testét és vérét az utolsó vacsorán, amely szintén egy változást hozott, habár sokan nem értették – hangsúlyozta a domonkos szerzetes. Erős bevezető ez egy vatikáni podcast sorozat esetében, és ezzel még nincs vége a megérintő gondolatoknak. Az adásban hallhatjuk Primo Levi túlélésének történetét is, amely egy apró kenyérrel kezdődött, melyet egy emberséges idegen osztott meg vele, és ez a falat kenyér megmentette az életét. Mire utalt ezzel az előadó szerzetes? Vajon mi, a modern egyház adunk kenyeret az éhezőnek? Kik az éhezők? Vegyük észre, hogy a megújulás egy falat kenyérrel kezdődik!

Legyünk modern apostolok

Timothy Radcliffe figyelmeztet minket, hogy az Isten számára semmi sem kicsi vagy jelentéktelen. – Mária útja az, melyet követnünk kell, ugyanis ez a királyság felé vezető út. Mária példája arra ösztönöz bennünket, hogy még a legapróbb cselekedetekben is keressük Isten jelenlétét és akaratát.

Az egyházban és a világban gyakran találkozunk ellentmondásos reményekkel és nézetekkel. De ha meghallgatjuk egymást, és egymás felé fordulunk az Isten iránti bizalom és tisztelet jegyében, akkor megtapasztalhatjuk azt a reményt és összetartozást,

ami túlmutat minden vitán és megosztottságon – mondja a domonkos, aki rögtön hozzáteszi, hogy tudnunk kell, egykor az apostolok ismeretleneknek tűnő utakon jártak, de hittel és odaadással kitartottak, nem feledkeztek meg arról, hogy Isten velük van, ezért nekünk is feladatunk, hogy hűségesen kövessük. A szinódus időszakában fontos, hogy ne csak szavakban, hanem tettekben is tanúságot tegyünk Istenbe vetett hitünkről.

Vezérlő fénysugár

Ismételten elhangzott a tanúságtétel fontossága. Legyünk bárhol a világban, legyen egyházi vagy világi hivatásunk, sose feledjük, hogy a Szentlélek vezet minket, hogy életünk középpontja a hit, a remény és a szeretet. – Még a legnagyobb sötétségben is ragyogjon ki az Ő fénye és szeretete, és vezessen bennünket az örök üdvösség felé – fogalmazott a szerzetes. További nyolc podcast epizód segíti a lelki ráhangolódást, amelyekre érdemes odafigyelni, hiszen a megújuláshoz nyitott fülekre is szükség van!

Forrás: Vatican News

Nyitókép: biblicalcounselingcenter.org

A szinodalitás próbája – plébánosok osztották meg egymással történeteiket

Az esemény a szinódus közgyűlésén résztvevők kérésére jött létre, akik korábban kritikaként fogalmazták meg, hogy az egyházközségi papok feltűnően távolmaradtak ezektől az alkalmaktól. A Plébánosok a szinódusért című rendezvény témái között szerepelt az egyház hitelességének válsága, a klerikalizmus, a hivatások csökkenése, a misszió, és a szinodális folyamat. A résztvevő plébánosoknak Ferenc pápa levélben fejezte ki háláját és megbecsülését

„azért a nagylelkű munkáért, amelyet nap mint nap végeztek, és amellyel az evangélium magvait mindenféle talajba vetitek”.

A püspöki szinódus tavaly őszi és idén októberi ülőszaka között félidőben megrendezett találkozón a helyi plébánosokon, a lelkipásztori munka frontvonalában tevékenykedő papokon volt a sor, hogy megosszák a szinodalitással kapcsolatos, saját egyházközségeikben megélt tapasztalataikat, és ezzel párhuzamosan megtapasztalják az egyetemes szinten zajló szinodális munka dinamizmusát, összevessék magukat a szinodalitás szellemével, módszerével és stílusával.

Mario Grech bíboros nyitóbeszédében arról szólt, hogy az emberi történetekben mindig jelen van Krisztus, így ezek Isten történetei is, ahogyan a plébániák „minden, csak nem tökéletes” történetei is azok, megosztásuk így kölcsönös segítséggé válik annak felismerésében, hogy

az isteni Gondviselés „ma is írja az Egyház történetét”.

Nem azért jöttetek ide, hogy tanítást vagy kioktatást kapjatok a szinodalitásról, hanem azért, hogy elmondjátok a történeteteket, mert mindannyiótoké fontos számunkra  mondta nyitóbeszédében a szinódus főtitkára. Hallani akarjuk a történeteiteket, hallani akarjuk, hogyan működik Jézus most is hangsúlyozta, majd hozzátette: a sacrofanói találkozót az ilyen történetek elmondására szánják, mert „ez egy olyan hely, ahol együtt haladhatunk előre, és szembesülhetünk a valósággal”.

Lazarus You Heung-sik bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa kiemelte, hogy a találkozó nem elsősorban a beszédre, hanem egymás és a Szentlélek meghallgatására fókuszál. Emlékeztetett, hogy „a szinodális stílus minden megkereszteltet teljes mértékben be kíván vonni”, és kifejezte reményét, hogy a lelkipásztorok szolgálata gyümölcsöt hozhat, „hogy plébániai közösségeink olyan helyekké váljanak, ahol megtapasztaljuk a velünk járó Feltámadott Úr örömét”.

Tomáš Halík cseh teológus biztatta a plébánosokat, hogy legyenek alázatosak és realisták, Isten jelenlétét lássák a csalódásaikban és a kudarcaikban is:

Amikor Jézus először találkozott leendő apostolaival, fáradt és csalódott halászok voltak, akik egész éjszaka halásztak, de a hálójuk üres volt. Jézus azt mondta nekik: „Próbáljátok meg újra. Menjetek, és eresszétek le a hálótokat!” Jézus ma ugyanezt mondja nekünk: ne essetek kétségbe, ne adjátok fel, próbáljátok meg újra. De újrapróbálkozni nem azt jelenti, hogy megismételjük a régi módszereket és a régi hibákat:

az újrapróbálkozás olykor új és friss módon való próbálkozás kell legyen.

Az ismert cseh teológus szerint a hit gyakran azt jelenti, hogy van bátorságunk elfogadni a titkot:

Isten új, ismeretlen és meglepő jövőként jön hozzánk. Az élő, valóságos Krisztus legyőzi minden zárkózottságunkat, megnyitja lelkünk minden bezárt ajtaját. Lelkét adja nekünk, hogy új utakra vezessen minket.

 

Gedő Ágnes: A szinódus során szinte megfiatalodott a Vatikán

A Vatican News magyar munkatársa több mint két évtizede tagja annak a csapatnak, akik első kézből tájékoztatnak a katolikus egyház központjából érkező hírekről. Ágnessel a szinódus különlegessége mellett szerkesztői elveikről is beszélgettünk.

– Ez az interjú egyszerre két városban készül: te Rómában vagy, én pedig Budapesten. Miért éppen Vatican News? Más médiumnál általában kevesebb a feladat és a felelősség.
– 2001-ben nyertem egy posztgraduális ösztöndíjat magyar-olasz szakos diákként. Ezzel egyidőben a Vatikáni Múzeumban egy nagyszabású kiállítást szerveztek a magyar kereszténység ezer éves múltjáról. A szervezőknek kapóra jött a nyelvtudásom, és felkértek, hogy segítsem egy olasz művészettörténész munkáját, én pedig szívesen csatlakoztam. Egy 400 oldalas katalógus lektorálásában segédkeztem, és abban is szerepem volt, hogy a kurátor megértse a magyarok történelmét. Elkészült a kiállítás, nekem lejárt az ösztöndíjam, amikor a Vatikáni Rádió felelős szerkesztője, Vértesaljai László készített velem egy interjút a kiállításról, majd Vertse Márta a rádió olasz nyelvű adása számára is kért tőlem riportot.

Amikor elmentem a szerkesztőségbe, egy belső hang azt mondatta velem, hogy itt a helyem,

ezért megjegyeztem a szerkesztőknek (Ipacs Katalin és Vertse Márta), hogy szeretnék velük dolgozni, ők pedig rugalmasan fel is ajánlottak számomra egy rovatot. Mivel nem volt újságírói végzettségem, munka mellett beiratkoztam a Pápai Gergely Egyetemre, ahol kommunikációt tanultam. Sok munkám van abban, hogy pontosan huszonegy éve a Vatikáni Rádió munkatársa lehetek.

– Emlékszel az első nagy kihívásra? 
– Sok feladat emberpróbáló volt számomra, hiszen korábban olasztanárként dolgoztam a többi között a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásának élő közvetítése volt az első nagyobb munkafolyamat, amelybe bevontak, az olasz nyelvű adásokon túlmenően. Majd egymást követték a nagy események, miközben kitanultam a szakmát. Nehéz lenne kiemelni a komolyabb kihívásokat, ezért csak a legutóbbit említem. Ferenc pápa magyarországi látogatása alatt felkértek, hogy magyar részről koordináljam azt a hétnyelvű vatikáni újságíró csapatot, akik végig követik a Szentatya útját. Ezt megelőzően az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején is egy új feladatot kaptam, itt a Vatican News számára egy személyben tudósítottam az eseményről, különböző nyelvű interjúkat készítettem, videó riportot is, Erdő Péter bíborossal és több európai, közel-keleti főpásztorral. Ha már a nagy mérföldkövekről beszélünk, egy személyes élményt is meg kell említenem. 2013-ban vatikáni alkalmazottként részt vehettem Ferenc pápa reggeli szentmiséjén a Szent Márta-házban, ahol a ceremóniamester engem kért meg, hogy olvassam fel a hívek könyörgését a Szentatya homíliája után. Természetesen örömmel fogadtam a szolgálatot, de nagyon izgultam, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez is egy plébánia, ahol a plébános felkért, hogy a prédikációja után felolvassam a könyörgést. Itt valóban mindennap más kihívás vár a munkatársakra.

XVI. Benedek látogatása a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségében, 2006-ban – Gedő Ágnes a pápától jobbra látható

– Az októberi szinódus megnyitása hogyan befolyásolta a munkádat?
– Minden szinódus kiemelt esemény a szentszéki történések között, éppen ezért nekem is élénk figyelemmel kellett követnem.

A 2023 októberében kezdődő első ülésszak idején sok vendég érkezett a szerkesztőségbe, ami újfajta pezsgést adott a munkánknak, szinte megfiatalodott Vatikánváros.

De az üléssorozat alapvetően nem befolyásolta döntően a munkánkat, nem kellett többet dolgoznunk, mint máskor, csupán más szempontok szerint készítettük az interjúkat.

– Milyen szempontokat kellett figyelembe venni a szinódussal kapcsolatos interjúk elkészítése során?
– Ferenc pápa kérése volt, hogy az ülések során elhangzott részinformációkat ne közvetítse a média, csak az októberi ülésszakasz lezárása után kommunikáljuk a tényeket. Nehéz feladat volt úgy beszélgetni püspökökkel, papokkal és világi résztvevőkkel, hogy közben nem tehettünk fel konkrét kérdéseket a szinóduson elhangzott dilemmákról. Ezen kívül folyamatosan figyelemmel követtük a Szentatya interjúit, nyilatkozatait és a megjelenő dokumentumokat, amelyek alapján tájékoztattuk a közönséget a friss hírekről. Nem szeretném lekicsinyíteni a szinódus jelentőségét, de a Vatikáni Rádióban leginkább csak akkor és ott volt fontos ez a téma. Ugyanis három kategóriába soroljuk a híreket, a pirossal szedett hírek a pápai beszédeket, látogatások tartalmazzák, ezek a legfontosabbak. A sárgával szedett szentszéki hírek kiemeltek, de nem kötődnek a pápa személyéhez. Míg az egyéb hírek a mindennapi eseményekről szólnak. Mostanra a szinódussal foglalkozó témákról lekerült a piros jelzés, és legfeljebb a mindennapi hírek között szerepelnek. Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy ez csupán a Vatikáni Rádiónál van így, a Szinódusi Titkárság nap mint nap nagy erőkkel dolgozik azért, hogy tájékoztassa a híveket a szinódussal kapcsolatban, illetve számukra hamarosan kezdetét veszi a 2024 októberében tartandó második ülésszak előkészítése is. Ugyanakkor a vatikáni médiamunkatársaknak is szerveztek találkozókat a szinodalitás jegyében, amelyek azt a célt szolgálták, hogy megismerjük, meghallgassuk egymást.

– Mi alapján döntesz arról, hogy mely vatikáni hírekről tájékoztatod a magyar közönséget?
– A Vatikáni Rádió/Vatican News hallgatósága közel kétmillió magyarból áll, akik számára különböző mérők alapján készítünk híradásokat a munkatársaimmal. Minden pápai tevékenységről tájékoztatjuk a hallgatókat, ami fontos lehet a magyar egyház szempontjából, beleértve a vatikáni eseményeket. Ami a pápai beszédeket illeti, minden esetben arra törekszünk, hogy a maga teljességében adjuk vissza a Szentatya üzenetét. Amíg a világi média jellemzően egy-egy mondatot emel ki a szövegből, addig mi nem keresünk hatásvadász címeket a pápai beszédeknek. Lehet, hogy így a cím nem lesz olyan megkapó, viszont tükrözi az üzenet lényegi tartalmát.

Találkozás Ferenc pápával

– Most kiemeltél egy fontos különbséget a szentszéki és a világi magyar sajtó között. Amennyiben az egyház tagjaira gondolunk, milyen eltérések jellemzik az olaszországi híveket?
– Olaszországban a kereszténység átszövi a társadalom minden rétegét, akár gyakorló vallásos emberekről van szó, akár nem. A televíziós beszélgetőműsorokba például rendszeresen meghívnak egyháziakat, mert az ő szavuk véleményformáló erő, és aktív részei a közösségnek.

Míg Magyarországon talán érezhetőbben elkülönül a papság a társadalom többi tagjától, Olaszországban nagyobb az átjárás a klérus és a világiak között, könnyebben megszólíthatók a papok.

A szinodalitás folyamata hozzájárulhat ahhoz, hogy ez a világegyházban széles körben elterjedt minta legyen.

Beszélgetőtárs: Vermes Nikolett

Képek forrása: l’Osservatore Romano

Szükség van az egyháztól sebzettek gyógyítására is

A Kaposvári Egyházmegyében már a püspöki szinódus előtt elkezdődtek a megújulási folyamatok. Az eddigi tapasztalatokról, a szinodális célok gyakorlatba ültetéséről beszélgettünk Varga László püspökkel.

– Hol tart most a Kaposvári Egyházmegye a Ferenc pápa által kijelölt szinodális folyamatban?
– Az jutott eszembe, hogy ha a II. Vatikáni Zsinat megvalósulása 60 évet késett, akkor nem vagyunk elkésve a Kaposvári Egyházmegyében sem. Ha azt nézem, hogy ősszel volt egy szinódusi ülésszak, és még a második ilyen összejövetel előtt vagyunk, akkor nagyon örülök annak, amit eddig meg tudtunk tenni. Úgy döntöttem, hogy először a paptestvérekkel fogom ismertetni a szinódus anyagát. Kétféle formában teszem ezt: egyrészt elküldtem nekik írott változatban a szinódusi összefoglalót, másrészt a rekollekciók, továbbképzések anyagának is ezt választottam. Egy ilyen papi találkozó már megvolt, még három lesz ebben az évben. A rekollekcióban a szinodális egyház arcát vettem alapul, amiből kiválasztottam két témát, amit fontosnak tartottam kiemelni az egyházmegyénk számára. Az elmélkedés két blokkból állt: az egyik a szöveg összefoglaló ismertetése vázlatosan, ahol a hangsúly a szegényeken volt. Utána következett egy spirituális rész, ahol Timothy Radcliffe elmélkedéseiből szemezgettem, kiegészítve a saját meglátásaimmal. Az elmélkedés után szinódust csináltunk hat csoportban.

A csoportvezetők felé az volt a kérésem, hogy mindenkit szólaltassanak meg. Senkit ne engedjenek csendben maradni. Két dolgot nem lehetett: kioktatni a másikat és túl sokat beszélni, hogy legyen idő mindenkire. Nagyon jók voltak a visszajelzések.

Volt három kérdés is, ami alapján lehetett beszélgetni a csoportokban, de persze szabad volt a pálya. Minden további alkalmat így tervezek. A következő rekollekciót májusban tartjuk, aztán szeptemberben és novemberben, de addigra már valószínűleg lezajlik a második, záró találkozója is a szinódusnak. Izgatottan várom, hogy meddig jutunk.

– Hogyan fogadták a paptestvérek a szinodalitás gyakorlatba ültetését?
– Nagyon jó volt – az elmélkedésben külön kiemeltem a félelmet, és erre is reagáltak a paptestvérek. Két nagy aggodalom került felszínre: az első, hogy úgysem fog történni semmi, a másik, hogy történik majd valami. Ezt a két várakozást bontottam ki a félelem és a bizalom mentén. Az igazi ajándék, az igazi remény, ami a félelmet teljesen el tudja venni: az eucharisztikus bizalom. Mit jelent ez? Amikor az utolsó vacsorán minden összeomlani látszott, Júdás elment és pénzért elárulta Jézust, Péter, a főapostol megtagadja esküvel a Mestert, és Jézus nem védi meg őket és önmagát se védi meg, hanem valami olyan ajándékot ad, ami átível a nagypénteken, a nagyszombaton, a húsvéton. Az eucharisztiát adja, és azt mondja, hogy „veletek vagyok minden nap”, és ez a mi reményünk. Ez az, ami megtart bennünket, akármi történik a szinódus kapcsán az egyházban. A legfontosabb, az eucharisztikus remény működik, mert „veletek vagyok minden nap”, és ennek legkézzelfoghatóbb manifesztációja az Eucharisztiában való jelenlét.

– Mi a helyzet a hívő közösségekkel? Milyen csatornákon keresztül érhetők el a szinodalitás üzeneteivel?
– Bízom abban, hogy azok a testvérek, akik nyitottak arra, amit a szinodalitás témájában fölvetettem, a saját egyházközségükben, a találkozásaikkor beszélnek róla. Május végén tartjuk az egyházmegyei napunkat, amikor kifejezetten ez lesz a téma. A képviselőtestületek vezetőit és tagjait is összehívtam erre a napra, nekik is szeretném felvázolni ezt a folyamatot, arra buzdítva őket, hogy próbáljanak bekapcsolódni, beszélni azokról a témákról, amit a szinódus az egyház megújulása, az egyház jövője szempontjából fontosnak tart. Ez a következő lépés.

– Melyek azok a témák a szinódus felvetései közül, amik a legjobban átültethetőek a gyakorlatba?
– Az első a szinodális egyház arca, az első alkalommal ezt bontottam ki magam is részletesen. Nagy újdonság volt számomra a szegényeknek a krisztológiai és a teológiai megközelítése.

Nem egy választható extra a szegényekkel való kapcsolat, hanem ez a küldetésünk. Sokszor fogalmazom meg ugyanezt a paptestvéreknek is, különösen ott, ahol arról panaszkodnak, hogy nem járnak templomba az emberek. Meg szoktam kérdezni: kihalt a falu?

De nem halt ki, mert emberek mindenhol vannak. Öregek, sérültek, betegek… És ha a szegények krisztológiai megközelítését nézzük, akkor ott van, hogy amit ezek közül eggyel tettetek, azt velem tettétek, vagy velem nem tettétek. Ez ennyire egyszerű, erre felé kellene elindulni. A szinódus is megfogalmazza, hogy nemcsak adunk, hanem mi is kapunk ajándékot a szegényekkel való találkozástól. Az a teológiai alapja a szegényekkel való találkozásoknak, hogy Jézus szegény volt. Teljesen szegény körülmények között született, és mindig szegény maradt a működése során. Olyannyira, hogy nem volt hova lehajtani a fejét. A szinódus ezt a teológiai alapot külön kiemeli. Ami szintén közel áll a szívemhez, az a missziós és tanítványi lét, az evangelizáció. Nagyon örülök annak, hogy az II. Vatikáni Zsinat megpróbált válaszolni az idők jeleire az evangélium mentén, megújulást próbált hozni az egyházba. Szent XXIII. János pápa azért imádkozott, hogy a Szentlélek járja át az egyházat, és legyen nyitás, legyen megújulás. Ezt mindegyik zsinat utáni pápa nagyon fontosnak tartotta. Most új formában fogalmazza meg a szinódus ezt a missziót. A tanítványságról Ferenc pápa kijelenti, hogy mindannyian misszionárius tanítványok vagyunk. Mire várunk? Mindenki, aki meg van keresztelve, misszionárius és tanítvány is egyben. Ezt a missziós küldetéstudatot szeretném felébreszteni nemcsak az atyákban, hanem akiket rajtuk keresztül elérünk, mert sajnos úgy tűnik, mintha nem lenne kiválasztottságtudatunk, küldetéstudatunk. A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy különb vagyok, hanem azt, hogy küldött vagyok. Nem vagyok különb a többi embernél, de azért lettem kiválasztva, mert küldetést kaptam. Ha ezt felfedezik a katolikusok, akkor elkezdik teljesíteni a küldetésüket, ami nagyon egyszerű: „tegyetek tanítvánnyá minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit tőlem hallottatok”. Mi fordítva csináljuk: megkereszteljük, oktatásban részesítjük a híveket, de nem tesszük tanítvánnyá őket. Kimarad, ami az első nagy küldetési parancsban ott van: „tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ma nincs hangsúly a tanítványságon, nem feltétele Krisztus követése a templomba járásnak, az egyházhoz tartozásnak. Az evangélium hirdetése ezzel kezdődik: térjetek meg, elérkezett az Isten országa. Bárcsak fel tudnánk, fel mernénk ezt fedezni, és elkezdenénk így élni! Ezért nagyon fontos számomra a szinódusnak ez a nagy témája. Ugyanígy fontos a közösség: amióta 50 éve, a katonaság alatt megtértem, közösségben élek. Nem tudom elképzelni másképpen az egyházat, mint olyat, ami a Szentháromság közösségéből indul ki. Az egyház a közösségek közössége. Szükséges, hogy többen legyenek a tanúk, és közösségben tegyenek tanúságot. Ezért az egyházmegyében minden olyan közösséget, ami elindult, vagy ami a megújulást szolgálja, támogatom, erősítem.

– Milyen közösségekre gondolsz?
– Miközben új utakat is keresünk, már működik az Irgalmasság és az Imádság Háza, ami az evangelizáció, a gyógyítás színtere, aminek a forrása a dicsőítés, a folyamatos ima. Nagyon szeretném, ha 0-24-ben menne. Az Imádság Háza mozgalom olyan felekezetek közötti kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy minden nap legyen hangszeres dicsőítés. Jelenleg ott tartunk, hogy minden este van ilyen alkalom, néha két csapat is dicsőít. Napközben is jönnek imádkozók, ki csendesen, ki hangosan, Bibliával vagy hangszerekkel dicsőíti az Urat. Meggyőződésem, hogy ha a forrás működik, akkor minden rendben van. Amióta pap vagyok, folyamatosan ez a tapasztalatom. E forrás akkor vált igazán hozzáférhetővé, amikor elindítottuk a püspökségen az Imádság Házát. Aztán megnyitottuk az Irgalmasság Házát, ahol evangelizáció és gyógyítás is van. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, azt mondja, hogy „menjetek és gyógyítsák meg a betegeket, támasszátok fel a halottakat, űzzétek ki az ördögöket és hirdessétek, hogy elérkezett az Isten országa”. Ha ez a kettő együtt van, evangelizáció és gyógyulások, akkor igazán hatékony a küldetés. Az Irgalmasság Háza az evangelizáció és misszió nagy ajándéka számomra. Egy másik intézmény a Fazenda da Esperança közösségi ház – magyarul A Reménység Udvara. Ez egy brazil eredetű közösség, és itt azokat a sérült, sebzett testvéreinket fogadjuk be, akik függőségben szenvednek: drog, alkohol, szex, internet, játék… 160 ilyen ház van a világban. Ferenc pápa azt mondja, hogy tábori kórház az egyház, ezért kellenek olyan helyek, ahol gyógyulhatnak az emberek.

Fontosnak tartom az evangelizáció és misszió szempontjából a szervezetfejlesztést is az egyházmegyében. Keressük azokat az új utakat, módokat, ahogyan segíteni lehet a paptestvéreket, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Olyan struktúráról álmodunk, ami mondjuk 10 év múlva is működőképes, miközben fogynak a hivatások.

Az egésznek a forrása számomra már 36 éve a csendes szentségimádás. Az Irgalmasság Házában nemcsak hangos dicsőítő ima van, hanem csendes szentségimádás is, ezen belül van egy gyóntató helyiség. Hiszek a szentségek gyógyító erejében, ezt meg is tapasztalom, akár a betegek kenetével szolgálok, akár a feloldozással, akár az eucharisztiával. Ez valamikor testi gyógyulást is hoz, nem csupán lelki megszabadulást. A csend gyógyít, spirituális síkon, de nagyon fontos a psziché gyógyítása is. Van 10-15 olyan önkéntes munkatársunk, akik szakemberek: orvosok, pszichológusok, ők is segítenek a gyógyításban. Nemcsak a világ, hanem az egyház is sebzett. Az Irgalmasság Házában ezért az egyháztól sebzettek gyógyítását is célul tűztük ki. Mert nagyon sokan megsebesültek tőlünk, nemcsak a pedofília által, hanem verbálisan is. Az Egyházban ez is jelen van, akár a tekintélyünk rossz használatával vagy a klerikalizmus által. Ezeket a sebeket gyógyítani kellene és lehet is szakemberekkel, imával, kegyelemmel. A szervezetfejlesztéseket már elkezdtük a szinódus előtt, ami csak ráerősített arra, hogy amit csinálunk, az fontos.

(Fotó: Szőke Tibor/Megújul.hu)

– Milyen a jövő egyháza szerinted? Mi a te egyházálmod?
– Semmi új. Legyen olyan, mint a mestere. Legyen szegény, sebezhető és szent, miközben bűnös. Ne nagy akarjon lenni, hanem kicsi. Jézus az eucharisztiában egészen kicsiny. Ott ő a legszegényebb, a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb és a legszentebb. Nekem a jövő egyháza igazából eucharisztikus. A mester nem véletlenül így van jelen köztünk. Lehetne másképpen is. Ő a legszegényebb. Nincs semmije, csak a puszta léte, és azt is odaadja. Az eucharisztiában Isten nagyon sebezhető itt, az erőszak világában. Ideteszi magát elénk az Isten, abszolút sebezhetően. A kezünkre adja magát, szó szerint, amikor áldozunk, és azt csinálunk vele, amit akarunk. Nem állít ki a sorból, nem aláz meg, nem oktat ki. Odaadja magát feltétel nélkül: az eucharisztia a legszentebb szentség. Nekem ez az egyszerű egyházképem a jövőre nézve. Hogy mikor lesz ilyen az egyházam, nem tudom, de én ebbe az irányba akarok menni.

– Ferenc pápa azt is mondja, hogy a keresztényeket az Isten Igéjével kell etetni. Mit lehet tenni azért, hogy a testvérek jobban megszeressék a Szentírást?
– Ige nélkül, az Ige ismerete, szeretete, tettekre váltása nélkül nincs evangelizáció. Az eucharisztia és az Ige nemcsak a szentmisében van jelen. Jézus azt mondja, hogy „elrejtettem ezeket a bölcsek és okosak elől”, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki. Gyakran a tudomány, a teológia bűvöletében élünk – ezeket fontosnak tartom, mert az igazságot ki kell bontani, de oda kell tenni mellé az egyszerűek, a szentek tudományát. Lisieux-i Szent Teréz nem végzett iskolákat, mégis egyházdoktor lett. Úgy beszél Krisztusról, olyan titkokat mond el Istenről, amit a nagy teológusok nem tudnak. Az atomkor szentjének nevezi őt Szent II. János Pál pápa. Az egyszerűek a szívükkel fogják fel a misztériumot, és Jézus ki is mondja a János evangéliumban, hogy „aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam”. A megértést megelőzi a szeretet. Ha szeretettel olvasom a Szentírást, egészen mást fogok megismerni belőle, mintha csak elemezni akarnám, vagy tananyagként tekintenék rá. Kell, hogy átjárjon bennünket az Ige, ami a szeretet által lesz élővé. A Szentlélek bárhol tud működni. Ott is, ahol mi azt gondoljuk, hogy nem működhetne. Nem lehet beszorítani egyetlen kategóriába sem a Szentlelket, és ez azt jelenti, hogy az igazságot kimondhatják mások is, nem csak a katolikusok. Mert az Igazság Lelke ott működik másokban is, így valami akkor is igaz lehet, ha nem mi mondtuk. És ez engem csak alázatra tanít. Évekig voltam plébános, és amikor csendes szentségimádást tartottunk, azt mondtam a híveknek, hogy ne beszéljenek, ne imádkozzanak hangosan, hogy ne zavarják a többieket.

Az a fontos, hogy mit mond nekik az Isten, nem az, amit ők mondanak neki.

Döbbenetes volt, ahogy elkezdtek keresztelkedni, gyónni, vagy rendezni a házasságukat, pedig ilyesmiről nem mondtam nekik semmit. Mégis megtörtént, mert a Szentlélek elkezdett működni bennük úgy, ahogyan én nem tudtam volna megtenni. Sorra jöttek hozzám azzal, hogy szeretnének többet tanulni erről, és szeretnék elvégezni a teológiát. Elindult egy folyamat, én meg bátorítottam őket, hogy ismerjék meg az egyház tanítását. Mindezt „csak úgy” elvégezte a Szentlélek, én meg hagytam, nem álltam az útjába.

– Javasolnál még valamit az októberi szinódusi ülésre?
– Az én vágyam az, hogy akármerre haladunk, növekedjen a bizalom és az egység az egyház tagjai között.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

Nyitókép: Szőke Tibor/Megújul.hu

10 munkacsoport segíti a szinodalitás kritikus kérdéseinek megválaszolását

Március 14-én lépett életbe Ferenc pápa rendelkezése, amely megolajozhatja a katolikus megújulást, egyben meg is hosszabbítja a szinodális folyamat tevékenységét.

Az egyházfő egy idén februárban közzétett dokumentumban rámutat, hogy számos olyan kérdés merült fel a püspöki szinódus XVI. rendes közgyűlésének első ülésszakán, amelyek természetüknél fogva alaposabb teológiai tanulmányozást kívánnak. Ez a jogi és lelkipásztori szempontok megvizsgálását is igénylő szakmai munka a pápa szerint nem végezhető el a második ülésszak folyamán, ezért úgy határozott, hogy a szinódus mellett induljon el egy célzott műhelymunka is.

A munkacsoportok a területért felelős vatikáni dikasztériumokkal együttműködve fognak tevékenykedni,

az összes földrészt képviselő lelkipásztorok és szakértők fogják alkotni a fontos háttérmunkát végző csoportokat.

A munkavégzés szinódusi módszer szerint zajlik majd, ennek felügyeletét Mario Grech bíborosra bízta Ferenc pápa, aki a szervezési feladatokra a Szinódusi Főtitkárságot jelölte ki.

A tanulmányi csoportok a második ülésszak során, 2024. október 2-27. között adnak majd számot a következő hónapok során elért eredményekről,

a tervek szerint 2025 júniusában fogják befejezni a közös munkát.

A tíz munkacsoport az első ülésszak összefoglaló jelentése alapján az alábbi témákat fogja tárgyalni:

1. A keleti katolikus egyházak és a latin egyház kapcsolatainak egyes aspektusai, elősegítve egymás megismerését és a párbeszédet a növekvő migráció és a keleti keresztény közösségek diaszpóráinak kontextusában;

2. A szegények kiáltásának meghallgatása, vagyis mindazoké, akik kirekesztés, abúzus és elnyomás áldozatai, a keresztény közösségen belül is;

3. Misszió a digitális környezetben, mely nem kockázatmentes, de kulcsfontosságú az Egyház tanúságtétele számára a kortárs kultúrában – különös tekintettel a fiatalokra;

4. A papi hivatás ajándékának (a 2016-ban megjelent Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis rendelkezés) felülvizsgálata a missziós szinodalitás távlatában. Szemináriumok és képzési folyamatok, valamint azok kapcsolódása a mindennapi élethez, a liturgikus, teológiai, spirituális és fegyelmi örökség;

5. Egyes teológiai és kánoni kérdések a papi szolgálat specifikus formáival kapcsolatban (például a diakonátus megnyitásának lehetősége a nők számára, ennek teológiai és lelkipásztori tanulmányozása mellett a világiak részvételének megvalósítása, a papi szentségen kívüli egyházi szolgálatok meghatározása);

6. A püspökök, a megszentelt élet és az egyházi csoportosulások közötti kapcsolatokat szabályozó dokumentumok felülvizsgálata a missziós szinodalitás távlatában;

7. A püspök alakjának és szolgálatának egyes aspektusai (különös tekintettel a püspöki jelöltek kiválasztásának szempontjaira, a püspök ítélethozó szerepére, az ad limina apostolorum látogatások természetére és lebonyolítására) a missziós szinodalitás távlatában;

8. A pápai képviselők (nunciusok) szerepe a missziós szinodalitás távlatában;

9. Teológiai szempontok és szinodális módszerek egy közös megkülönböztetésért vitatott doktrinális, lelkipásztori és etikai kérdésekről. A feladat a hagyományos antropológiai, megváltástani és teológiai etikai kategóriák újragondolása azért, hogy világosabban lássuk a szeretet és az igazság közötti kapcsolatokat, híven Jézus életéhez és tanításához, következésképpen lelkipásztori és erkölcstani vonatkozásban is;

10. Az ökumenikus út gyümölcseinek fogadtatása az egyházi gyakorlatban, vagyis az eucharisztikus vendégszeretet kérdése teológiai, kánoni és lelkipásztori szinten, a különböző felekezetű párok és családok tapasztalata, az úgynevezett független keresztény közösségek jelensége, valamint a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak újraébredése.

Híradásunk a Vatican News információ alapján készült, a munkacsoportok témáinak magyar fordításánál a Magyar Kurír cikkéhez igazodtunk.

Nyitókép: Vatican Media

A papnövendékeket is be kell vonni a papnevelés megújításába

A szinódus hatással van a papok képzésére is. Milyen változások várhatók ezen a területen? Erről beszélgettünk a Központi Papnevelő Intézet rektorával, Martos Levente Balázzsal, aki szerint „ha befelé rendben vagyunk, kifelé is több az erő”.

– Milyen szerepet játszik a papnevelés a modern társadalomban?
– Hosszabb ideje beszélnek arról, hogy a tanulók, az egyetemisták által elvileg elsajátítandó tananyag az oktatás minden területén folyamatosan növekszik, miközben a megszerezhető tudás szerkezete is alapvető változáson megy át. Az alapozó ismeretek megszerzésének a kritikus gondolkodást és a további, tulajdonképpen egész életen át tartó tanulást kell megalapoznia. Mindez a papság oktatására is érvényes. A papi szolgálat elemi, és egyben legfontosabb tevékenységei viszonylag könnyen elsajátíthatók – itt a szentségek ünneplésére, formai helyességére gondolok. Ahhoz azonban, hogy egy pap ne csak „szépen misézzen”, hanem például igazán jól is prédikáljon, ne csak érvényesen tudjon gyóntatni, hanem a megfelelő módon megértse és értékelje is a gyónó helyzetét, igen komplex elméleti és gyakorlati tudásra, hitre és emberségre van szüksége. A modern társadalomra az is jellemző, hogy felértékelődik a papi hivatás személyes oldala, a személyes meghívottság élménye és tapasztalata. Ez egyfelől mélyen megfelel a személyes Krisztus-követés evangéliumi ideáljának, amelyet legalább részben fel is kell mutatnia a jelentkezőnek. Másfelől ezt a nagyfokú egyéni elköteleződést a nevelés folyamán hiteles egyházi hivatássá és szolgálattá kell érlelni. Ha ez nem történne meg,

a felszentelt pap súlyos nehézségnek lenne kitéve, amennyiben egy elképzelt közösségbe akarna belépni ahelyett, amelyik valóban várja a szolgálatát.

– A szinódus tavaly októberi összejövetele, illetve a majdani ülésszak új gondolatai hogyan befolyásolják a papnevelést?
– A szinodalitásról szóló püspöki szinódus 2023 októberi ülésének záródokumentuma a 11. pontban tárgyalja a papok és a diakónusok szolgálatát és egyben képzését is, amelyet rendkívül fontosnak tart. Kiemeli, hogy pusztán formális képzés helyett olyanra van szükség, amelynek folyamán valóban növekednek hivatásukban a résztvevők, s amely képzés kapcsolódik azokhoz a közösségekhez, amelyekhez küldetésüket kapják majd. Fontosnak tartom azt is, hogy a növendékek hiteles növekedésének jele, ha nem tekintélyelvű viselkedést sajátítanak el, hanem képesek maradnak a valódi kommunikációra a környezetükkel. A dokumentum szükségesnek látja, hogy a papság képzésének alapdokumentuma, az úgynevezett Ratio formationis újuljon meg. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy néhány évvel ezelőtt, 2016-ban jelent meg a legutóbbi Ratio, amely véleményem szerint sok szempontból példás lépéseket tett a szinódus által is javasolt irányba. A képzés emberi, szellemi, lelki és gyakorlati-lelkipásztori szempontjait okosan egymáshoz illesztette, illetve a kezdeti képzést kiegészítette az egész életen át tartó képzés elemeivel. Úgy gondolom tehát, vagy valóban új képzési rend keletkezik, amely néhány ponton kifejezett és konkrét irányelveket fogalmaz meg, vagy olyan eligazítást adnak majd, amely a meglévő római dokumentum nemzeti változatának készítésében, a helyi, gyakorlati megvalósításban ad szempontokat. A 2016-os dokumentum már előírta, hogy a szabályzat kialakításába a papnövendékeket is vonják be, és személyesen tanúsíthatom, hogy ez például Magyarországon is megtörtént. Örülök annak, hogy sokféle kérdés közepette valóban elkezdtük meghallgatni egymást, amit a szinódus is szükségesnek és helyesnek lát.

– Elképzelhető, hogy a szinódus hatására változik a jelentkezők száma?
– Ennek rövid távon nem látom konkrét esélyét. Hosszabb távon azonban, ha az egész egyház missziós átalakításában hiteles gyümölcsöket termünk, ha a közösségeink helyben és egyetemesen is figyelmesebbek, úgy értem, teljesebben Istenre és egymásra hallgatók lesznek, akkor feltételezem, hogy igen. Az Egyház maga mindig a Szentlélek által él, benne fedezi fel újra meg újra Krisztus arcát, illetve Krisztus arcán az Atya dicsőségét. Arra a néhány versre gondolok, amelyet Pál apostol írt a korintusiaknak (vö. 2Kor 4,6). Pál itt egyebek mellett „a mi szívünk megvilágosításáról” beszél. Ha ez így lesz, akkor lesznek hivatások.

– Milyen kihívásokkal kell szembenézni a mai fiatalok papképzésében?
– A növendékek ma viszonylag kisebb létszámú közösségekben készülnek a hivatásra, ugyanakkor meglehetősen különböző háttérből jönnek, életkoruk, kulturális hátterük is sokféle. Ez egyszerre kihívás és természetesen esély, hiszen a szemináriumi közösség éppen az a hely, ahol érlelniük kell a kommunikációjukat, a szolgálatkészségüket, végül is azt, hogy csapatként tudjanak működni, szót tudjanak érteni sok különféle emberrel, miközben legbelül megismerik és megszeretik Jézus Krisztust.

A Z generáció tagjait segíteni kell abban, hogy ne váljanak képernyőfüggővé, és közben jól tudják használni azokat a lehetőségeket, amelyek a digitális világban adódnak.

Mint minden mai embert, őket is gyakorlatilag végtelen információ éri vagy érheti el, miközben egészséges embereknek, sőt, a Lélek embereinek kell lenniük, akik személyes és önálló életre képesek mind anyagi, mind szellemi értelemben. A szeminárium ma már nem jelent elzárt közeget, ugyanakkor a kapcsolatok megléte sem természetes: nagyon is megéljük, hogy a kapcsolatokért tenni kell, a valódi közösség munka és ajándék egyszerre.

– Hogyan lehet összehangolni a teológiai tanulmányokat a gyakorlati papi szolgálattal?
– Többféle modell létezik. Egyesek gyakorlati éveket iktatnak be, esetleg témakörökre épített „intenzív heteket”, például egy-egy szakpasztorációs témát illetően, mint amilyen a kórházi lelkigondozás, vagy egy ifjúsági tábor szervezése. Van, ahol a vasárnapot, esetleg egész hétvégéket rendszeresen ugyanazon a plébánián tölti a növendék, hogy megismerje a helyet, és kipróbálja magát ilyen-olyan szolgálatban. Amikor a növendék, vagy akár később a pap egy hívővel vagy a hívek egy csoportjával találkozik, ennek a találkozásnak a minősége nagyon is függ az illető emberségétől, felkészültségétől, hozzáállásától. A tanulmányok egyfajta reflektált teret jelentenek, amelybe az ember egész élete folyamán vissza-visszatér – valójában folyton ellenőrzi, hogyan működik „az ő evangéliuma” az emberek között, hogyan épül vagy nem épül az Isten országa ott, ahol ő – legalább valamelyest – képviseli az egyházat.

– Hogyan lehet megerősíteni a közösségépítést és a szolidaritást a papnevelés során?
– A szeminárium hagyományosan szoros közösség. Egy asztalnál eszünk, a napirendünk sok szempontból közös ritmust követ. Ez néha megterhelő, máskor viszont rádöbbenünk, hogy az összetartás alapvető mintáit hozza létre. Ez persze nem elég. A közösség tagjai közti súrlódásokat, rivalizálást vagy bármilyen más feszültséget valahogy meg kell közelíteni, fel kell dolgozni. A magam részéről igen hálás vagyok azokért a jó példákért, amelyek éppen papnövendékek kezdeményezésére születtek. Például itt, Budapesten havonta összejön a közösség (elöljárók nélkül), és rövid imádság után kimondják egymásnak, miért hálásak, mi volt nehéz. Ez a találkozás a mintegy 20 fős csapatot a baráti kapcsolatokon túl is nagyon jól összefogja és élteti. Éveken át szegény gyerekek számára gyűjtöttek édességet karácsonyra, sőt, ezt a többi szemináriumban is megszervezték. Ha befelé rendben vagyunk, valahogy kifelé is több az erő. Természetesen említhetném még a közös kirándulásokat, kulturális élményeket stb. Az egész vállalkozás szíve talán mégis Isten jelenléte: az, ahogyan megéljük a közös álmot, hogy Istennek szolgáljunk az egyház közösségében.

A kispapok étkezője (Fotó: Központi Papnevelő Intézet )

– Hogyan lehet támogatni a papi hivatásban lévőket a lelki és a mentális egészségük megőrzésében?
– A Biblia azt mondja, „nem jó az embernek egyedül lenni”.

A közösségek széthullása, az individualizmus térnyerése, a fájdalmas magány, meg az egymás iránti közöny sajnos nem áll meg az egyházi közösségek határain. Minden jó és fontos, ami ezekkel a szétesést előidéző tendenciákkal szemben hat:

az alapvető igazságosságon és megbecsülésen túl a kisebb papi közösségek támogatása, a közös tanulási lehetőségek kiépítése, az egészségügyi szűrések és szolgáltatások megszervezése, a fiatalabb és az idősebb nemzedékek eltérő szükségleteinek számbavétele mind része lehet egy pozitív légkörnek. Fontos, hogy ne váljon formálissá az egyházmegyékben meglévő számos közösségi és liturgikus alkalom, hanem kezdjünk egymáshoz kapcsolódni. Gyakran vannak olyan papok, akik az ilyen közösségteremtő szeretetben maguktól zseniálisak – másokat meg kineveznek, s akkor elkezdenek odafigyelni a többiekre, találkozókat szervezni stb. Egyik út sem könnyű, de lassanként mindegyik gyümölcsöt teremhet.

Beszélgetőtárs: Vermes Nikolett